La Jornada

Amikor süllyed a Titanic, megjelennek a Bolsonarók

Amikor elsüllyed a Titanic, megjelennek a harsány megmentők, azok, akik kiabálva biztosítják, hogy a megváltás abban áll, hogy követjük őket, azok, akik szidalmazva mutogatnak az állítólagos bűnösökre, de soha nem érvelnek és nem magyaráznak. A megoldás ők maguk, az ő megalkuvást nem ismerő, erőszakos patriarchális tekintélyelvűségük, amely csak parancsokat osztogatni képes, előmozdítva a kiválasztottak egyéni megváltását, és megvetve a lassúakat és azokat, akik egyszerűen csak kételkednek.

Amikor elsüllyed a Titanic, a legkevésbé sincs értelme a hibás hajót építő kapitalistákat hibáztatni (bármennyire is bűnösek), sem a kapitányt, aki a legnagyobb veszély pillanatában figyelmetlen vagy részeg volt. A racionális és pozitivista elemzés semmire sem vezet, mert nem kínál konkrét utakat a közelgő kollektív halál elkerülésére. Ezekben a pillanatokban mindig az autoriter próféták győznek, még akkor is, ha beavatkozásuk állítólag irracionális és fanatizmussal átitatott.

A világrendszer süllyedőben van. Nos, a nagyhatalmak süllyesztik el, amelyek más nagyhatalmak ellen harcolnak a globális elsőbbségért. Az Egyesült Államok, Kína, Oroszország, az Európai Unió, és a regionális hegemóniára pályázó hatalmak kis légiója, mint Irán, Törökország, Szaúd-Arábia, India, Brazília, Dél-Afrika, Pakisztán, Japán és még néhány.

Amikor a világhajó süllyed, ahogy Fernand Braudel rámutatott, az a pillanat, amikor láthatóvá válnak az építmény gyenge pontjai. „A hajótörés mindig a legjelentőségteljesebb pillanat; sokkal jelentőségteljesebbek még az élet mély struktúráinál is a töréspontjai, hirtelen és lassú romlása ellentmondásos nyomások hatására” – írta a Történelem és társadalomtudományok című művében.

De vigyázat: van egy gyenge, vak pont, amelyet nem akarunk látni: a mi politikai kultúránk is süllyedőben van; mutatja a határait, a „töréspontjait”, a bölcs szavaival élve. A fő ok véleményem szerint a vak bizalom az államban, a kormányzókban, a jogok politikáiban, a törvények és beszédek értékében. Vagyis mindabban, ami semmi mást nem fog elérni, csak elaltatja a tömegeket mesékkel. „Az ember bölcsőjét mesékkel ringatják. Az ember szorongó kiáltásait mesékkel fojtják el” – verselte León Felipe. Összefoglalva: törvények és szociális programok.

A baloldalak mesterei a mesemondás művészetének, abban, hogy elhiggyék és elhitessék követőikkel. Eközben a Bolsonarók kiutakat kínálnak, megmutatják, hol vannak az ajtók, még ha a mélységbe is vezetnek.

Ebben a megmentők és fanatikus próféták építésében több áramlat találkozik: a katonai diktatúrák örököseitől (beleértve a választási diktatúrákat) a bűnözőkig és maffiózókig, amelyeket kapitalistaként foglalhatunk össze. Mert ez a valóban létező kapitalizmus, a drog-, fegyver- és gyógyszermaffiáké, amelyekhez hozzá kell adni a bibliák maffiáit, az evangélikusokat és neopünkösdista mozgalmakat.

Itt meg kell állni. Az El País újság nemrégiben megjelent cikke a bolsonarizmust „erkölcsi pánik, evangélikus düh és kultúrháború” összegeként foglalja össze. Igaz, de meg kell kérdezni, miért követ több millió brazil – vagy bármely más nemzetiségű – fanatikus prófétákat; miért választanak szegény és favellákban élő nők egy erőszakos macsót, aki megveti őket.

A cikkíró nagyon világosan mondja: „a társadalmi változás motorját a szegény fekete nő testesíti meg, akinek a vallási közösség hatékonyabb segítőhálózatot kínál, mint az állam. Az a brazil nő, akit a férje nem bántalmaz, mióta felhagyott az alkohollal, aki az Írásokból tanult meg olvasni, vagy aki gyermekei gitáróráit biztonságos alternatívaként látja azokra az utcákra, ahol a bűnözés könnyű pénzt és státuszt kínál” (El País, 2026.09.27.).

Ezek az okok, amiért követik a fanatikusokat. Nem a baloldal által gondolt ideológiai opciók. A hajótörés pillanatában a népeknek kollektív mentőövekre van szükségük, és az egyetlenek, amelyeket ismerünk, amikor az államhajók hánykolódnak, az autonómiáknak neveztetnek. Nincs más. Amikor összeomlik São Paulo, Mexikóváros, Lima és sok más, a fent lévők helikoptereken, repülőgépeken és fegyveres bandák által védett karavánokon menekülnek el.

A lentiek, azok, akiket a fentiek a Titanic rakterébe zártak, mert nem jutott elég mentőcsónak, elítéltek lesznek. Kivéve, ha mostantól elkezdik építeni az autonómiákat, a legkülönfélébb típusúakat. Vannak tanítóink, akik ezt az utat tanítják nekünk, mert már csinálják, mert „a zapatisták metaelmélete a mi gyakorlatunk” (Galeano alparancsnok), és annak nincs szüksége beszédekre.

A baloldalak nem tudnak a Titanic-államon túlra menni sok okból. Többek között azért, mert nem tudják kísérni a föld színének népeit anélkül, hogy ne akarnák vezetni őket.

írta: Raúl Zibechi
forrás: La Jornada

A bunkerállam és a lenti ellenállások

Az új elképzelések kifejlesztése hasznos az ellenálló népi tábor számára, ha sikerül megvilágítania korábban homályosnak tűnő kérdéseket, mert így lehetővé teszi számunkra, hogy finomítsuk a követendő utakat. Nel Bonilla kutató, a migráció szociológiájára és a konfliktusok tanulmányozására szakosodott szakértő nemrégiben készült munkája ebbe a kategóriába tartozik, mivel sikerül fényt derítenie a világ uralkodó osztályai körében folyó projektekre.

A NATO ankarai csúcstalálkozója kapcsán áttekinti az atlanti szövetség három szakaszát a megalakulásától napjainkig, a hatalmas ipari átalakulásokat és a szuverenitások végét, arra a következtetésre jutva, hogy a globális hatalmak a háború felé tartanak, megépítve azt, amit találóan bunkerállamnak nevez. Csak erre a szempontra összpontosítok, mert leleplezi a lenti szervezetek elégtelenségeit, valamint „demokratikus” és „jogok megszerzésére” vonatkozó illúzióikat, hogy mélyrehatóan elgondolkodhassunk azon, amit teszünk.

Az általam kommentált cikk címe NATO 3.0: A transzatlanti ketrec és a bunkerállam felemelkedése. A bunkerállamot „a modern állam minőségi átalakulásaként a birodalmi magban” határozza meg. Már nem közjavak szolgáltatója, hanem „teljes mértékben a biztonságiasítás és a militarizálás felé” orientálódik. Ebben az új modellben „a lakosságot már nem tekintik polgári és gazdasági jogokkal rendelkező állampolgárnak, hanem elsősorban a nemzetbiztonság tárgyának. Ráadásul az ország és a régió egy szélesebb hálózat operatív csomópontjaivá válik azzal a céllal, hogy többdimenziós hibrid háborút vívjon az úgynevezett stratégiai versenytársak és szövetségeseik ellen.”

Ezt az átalakulást „A bunker és az üresség” névvel illeti: az előbbi „az erődmentalitást és a biztonsági tervezést (a biztonság prioritása katonai és háború előtti értelemben) szimbolizálja, amely újjászervezi a Nyugatot”. Az utóbbi pedig „a polgári projekt, a közjó és a demokratikus tér eróziójának eredményét képviseli”. Ezek a fogalmak elemzési keretet kívánnak nyújtani „a biztonsági struktúrák, a katonai tervezés és az ellenőrzés megszállott megerősítésének magyarázatához, a polgári, demokratikus és társadalmi tér ezzel párhuzamos kiürítésével együtt”.

Mi, akik Latin-Amerikában élünk, tudjuk, hogy ez csupán egy olvasata annak a valóságnak, amely elnyom minket és sebeket okoz. Két további elem a folytatáshoz: megállapítja a kormányok és a hatalmi struktúrák mély elszakadását és elszigetelődését a nyugati társadalmak valós szükségleteitől. Másodszor, a folyamatban lévő geostratégiai konfrontációk és a Nyugat növekvő gyengesége az eliteket a katonai konfliktusra való állandó felkészüléshez vezetik.

Az első a népi tábor (őslakos, fekete, paraszti, népi) növekvő erejének eredménye, ami megmagyarázza a népek és kormányok közötti szakadást. A második Kína és általában Ázsia felemelkedésére ad választ, amelyek kihívják a Nyugat hegemóniáját. A válasz mindkét esetben a háború, a „kábítószer elleni háborúktól” az államok közötti háborúkig, a nukleáris fegyverek bevetésének fenyegetésével, ahogy ezekben a napokban nyíltan, már nem a kulisszák mögött tárgyalják. A palesztin nép ennek az új harcias militarizmusnak az első globális áldozata.

A kérdés az, hogy mit fogunk tenni ebben a bunkerállamok uralta, háborúk és népirtások sokasodásával jellemezhető világban.

Először is meg kell állapítanunk, hogy a mozgalmak régi szerszámosládája (sztrájkok, ülőtüntetések, menetelések, választások) teljesen elavulttá vált, ami nem jelenti azt, hogy bizonyos esetekben ne kellene közülük néhányat használni. A probléma az, hogy mennyi erőt fektetünk abba, hogy olyan államtól követeljünk, amely most már egy erőd, és amely alapvetően csak kirekesztéssel és erőszakkal válaszol, még ha fenntart is egy „demokratikus” homlokzatot. Megállapítom, hogy tehetetlenségből továbbra is „jogokban” gondolkodunk, és hiszünk a hatóságok lehetséges pozitív válaszaiban a követeléseinkre.

Másodszor, hosszú távon kell gondolkodnunk. A bunkerállam (vagy erőd) strukturális változás, ezért hosszú időre jött, hogy maradjon, és mindenekelőtt nem attól függ, ki foglalja el a kormányt, mert mindegyiken áthatol. Ezzel párhuzamosan a szervezett lentiek új politikai kultúrájának elfogadása sok időt igényel, valószínűleg évtizedeket, ha nem több mint egy évszázadot, ahogy a zapatisták jelzik.

Harmadszor, és ez a központi elem, hogy már léteznek nyomai annak az új politikai kultúrának, amely a területi autonómiákra épülve szövődik, különösen az őslakos népek, de nem csak ők, akik önvédelmi és önkormányzati szervezeteket hoznak létre, hogy népekként túléljenek. Az autonómiák kiterjesztésének egyik nagy nehézsége, hogy nagyrészt vidéki területekre korlátozódnak, nagyon csekély városi vetülettel.

írta: Raúl Zibechi
forrás: La Jornada