A bunkerállam és a lenti ellenállások
Az új elképzelések kifejlesztése hasznos az ellenálló népi tábor számára, ha sikerül megvilágítania korábban homályosnak tűnő kérdéseket, mert így lehetővé teszi számunkra, hogy finomítsuk a követendő utakat. Nel Bonilla kutató, a migráció szociológiájára és a konfliktusok tanulmányozására szakosodott szakértő nemrégiben készült munkája ebbe a kategóriába tartozik, mivel sikerül fényt derítenie a világ uralkodó osztályai körében folyó projektekre.
A NATO ankarai csúcstalálkozója kapcsán áttekinti az atlanti szövetség három szakaszát a megalakulásától napjainkig, a hatalmas ipari átalakulásokat és a szuverenitások végét, arra a következtetésre jutva, hogy a globális hatalmak a háború felé tartanak, megépítve azt, amit találóan bunkerállamnak nevez. Csak erre a szempontra összpontosítok, mert leleplezi a lenti szervezetek elégtelenségeit, valamint „demokratikus” és „jogok megszerzésére” vonatkozó illúzióikat, hogy mélyrehatóan elgondolkodhassunk azon, amit teszünk.
Az általam kommentált cikk címe NATO 3.0: A transzatlanti ketrec és a bunkerállam felemelkedése. A bunkerállamot „a modern állam minőségi átalakulásaként a birodalmi magban” határozza meg. Már nem közjavak szolgáltatója, hanem „teljes mértékben a biztonságiasítás és a militarizálás felé” orientálódik. Ebben az új modellben „a lakosságot már nem tekintik polgári és gazdasági jogokkal rendelkező állampolgárnak, hanem elsősorban a nemzetbiztonság tárgyának. Ráadásul az ország és a régió egy szélesebb hálózat operatív csomópontjaivá válik azzal a céllal, hogy többdimenziós hibrid háborút vívjon az úgynevezett stratégiai versenytársak és szövetségeseik ellen.”
Ezt az átalakulást „A bunker és az üresség” névvel illeti: az előbbi „az erődmentalitást és a biztonsági tervezést (a biztonság prioritása katonai és háború előtti értelemben) szimbolizálja, amely újjászervezi a Nyugatot”. Az utóbbi pedig „a polgári projekt, a közjó és a demokratikus tér eróziójának eredményét képviseli”. Ezek a fogalmak elemzési keretet kívánnak nyújtani „a biztonsági struktúrák, a katonai tervezés és az ellenőrzés megszállott megerősítésének magyarázatához, a polgári, demokratikus és társadalmi tér ezzel párhuzamos kiürítésével együtt”.
Mi, akik Latin-Amerikában élünk, tudjuk, hogy ez csupán egy olvasata annak a valóságnak, amely elnyom minket és sebeket okoz. Két további elem a folytatáshoz: megállapítja a kormányok és a hatalmi struktúrák mély elszakadását és elszigetelődését a nyugati társadalmak valós szükségleteitől. Másodszor, a folyamatban lévő geostratégiai konfrontációk és a Nyugat növekvő gyengesége az eliteket a katonai konfliktusra való állandó felkészüléshez vezetik.
Az első a népi tábor (őslakos, fekete, paraszti, népi) növekvő erejének eredménye, ami megmagyarázza a népek és kormányok közötti szakadást. A második Kína és általában Ázsia felemelkedésére ad választ, amelyek kihívják a Nyugat hegemóniáját. A válasz mindkét esetben a háború, a „kábítószer elleni háborúktól” az államok közötti háborúkig, a nukleáris fegyverek bevetésének fenyegetésével, ahogy ezekben a napokban nyíltan, már nem a kulisszák mögött tárgyalják. A palesztin nép ennek az új harcias militarizmusnak az első globális áldozata.
A kérdés az, hogy mit fogunk tenni ebben a bunkerállamok uralta, háborúk és népirtások sokasodásával jellemezhető világban.
Először is meg kell állapítanunk, hogy a mozgalmak régi szerszámosládája (sztrájkok, ülőtüntetések, menetelések, választások) teljesen elavulttá vált, ami nem jelenti azt, hogy bizonyos esetekben ne kellene közülük néhányat használni. A probléma az, hogy mennyi erőt fektetünk abba, hogy olyan államtól követeljünk, amely most már egy erőd, és amely alapvetően csak kirekesztéssel és erőszakkal válaszol, még ha fenntart is egy „demokratikus” homlokzatot. Megállapítom, hogy tehetetlenségből továbbra is „jogokban” gondolkodunk, és hiszünk a hatóságok lehetséges pozitív válaszaiban a követeléseinkre.
Másodszor, hosszú távon kell gondolkodnunk. A bunkerállam (vagy erőd) strukturális változás, ezért hosszú időre jött, hogy maradjon, és mindenekelőtt nem attól függ, ki foglalja el a kormányt, mert mindegyiken áthatol. Ezzel párhuzamosan a szervezett lentiek új politikai kultúrájának elfogadása sok időt igényel, valószínűleg évtizedeket, ha nem több mint egy évszázadot, ahogy a zapatisták jelzik.
Harmadszor, és ez a központi elem, hogy már léteznek nyomai annak az új politikai kultúrának, amely a területi autonómiákra épülve szövődik, különösen az őslakos népek, de nem csak ők, akik önvédelmi és önkormányzati szervezeteket hoznak létre, hogy népekként túléljenek. Az autonómiák kiterjesztésének egyik nagy nehézsége, hogy nagyrészt vidéki területekre korlátozódnak, nagyon csekély városi vetülettel.
írta: Raúl Zibechi
forrás: La Jornada