A régióban növekvő kábítószer-kereskedelem és bizonytalanság ügyesen kihasználják a régió új jobboldali és szélsőjobboldali kormányai, hogy igazolják a fokozott katonai és rendőri jelenlétet, valamint az Egyesült Államok nagyobb katonai jelenlétét. Ez a modell azonban nem új; a 20. századra nyúlik vissza.
Latin-Amerika jobboldali és szélsőjobboldali kormányai nagyon hasonló diskurzust folytatnak a bizonytalanságról. A vezetők egy olyan narratívát osztanak meg, amely szerint az 1980-as és 1990-es években egyfajta neoliberális csodaszer uralkodott, de aztán – mintha egy bibliai csapásról beszélnének – megérkeztek a 21. század eleji progresszív kormányok. Történetük szerint ezek féktelen korrupció révén elpusztították a földi paradicsomot, és különféle bajokat idéztek elő, mint például a bizonytalanságot, a migrációt és a hagyományos értékek lerombolását.
Így ezen új – és nem is olyan új – jobboldali kormányok közül többen is elnyerték az elnöki posztot, szinte mindig olyan választásokon, amelyeken szűk többséggel győztek, azt állítva, hogy a „katasztrófa” megoldása a radikális neoliberalizmushoz való visszatérés és egy olyan biztonságpolitika bevezetése, amely helyreállítja azt a rendet, amely – állításuk szerint – az „eredendő bűn” előtt létezett. Ez a „megváltás” kétségtelenül kéz a kézben jár Washington katonai, hírszerzési és operatív felügyeletével – egy olyan szövetségesével, amelyet – mondják – a regionális centrista-baloldali kormányok elidegenítettek. E távolságtartás legsúlyosabb következménye a kábítószer-kereskedelem behatolása volt a társadalom minden rétegébe.
Ezeknek az új kormányoknak kevéssé vagy egyáltalán nem számít, hogy a progresszivizmus korszakában a régió bizonyos pozitív szintű biztonságot élvezett, ahogy a szélsőjobb kritikusai érvelnek. Ecuador esetében ez állítólag csak a centrista-baloldali kormányok és a bűnözői csoportok közötti állítólagos békeegyezmény miatt történt. Tehát az a béke valójában csupán előjátéka volt annak, ami később kitört.
Egy USA által támogatott regionális biztonsági program
Ennek fényében a régió biztonságpolitikája szinte azonosnak tűnik a latin-amerikai jobboldal és szélsőjobboldal által kormányzott valamennyi országban:
- Kiterjesztik a végrehajtó hatalom jogkörét szükségállapotok kihirdetésére és azok időbeli meghosszabbítására (néha éveken át, ahogy Salvadorban és Ecuadorban történt, az egyének alkotmányos garanciáinak ezzel járó eróziójával);
- Biztonsági megállapodásokat írnak alá az Egyesült Államokkal, és csatlakoznak annak féltekei katonai és biztonságpolitikájához (mint a jól ismert „Amerika Pajzsa”);
- Megkísérlik megkönnyíteni az amerikai katonai és hírszerzési műveleteket az egyes országok területén (függetlenül attól, hogy vannak-e katonai bázisok a helyszínen);
- Ösztönzik a kiadatási eljárásokat az Egyesült Államokba;
- Növelik a biztonsági kiadásokat, miközben más területeken – például az egészségügyben, az oktatásban és a lakhatásban – csökkentik a kiadásokat;
- És számos egyéb intézkedést.
Azonban Salvador és bizonyos mértékig Chile kivételével azok az eredmények, amelyeket ezek a kormányok ígérnek – a szervezett bűnözés és a bizonytalanság csökkentése a mindennapi élet kvázi-militarizálása és a Washingtonnal kötött biztonsági megállapodások révén (amelyeket sokan a szuverenitás aláásásával vádolnak) –, nem valósultak meg.
Ecuador, amely történetének legsúlyosabb biztonsági válságával néz szembe, nem tudta csökkenteni az erőszakot a végrehajtó hatalom ígérete szerint, annak ellenére, hogy az ország jelenleg szinte állandó szükségállapot alatt áll, és külföldi katonai műveletek vannak folyamatban. Egyes szakértők szerint 2026 lehet az ország történetének második legerőszakosabb éve, csaknem 5000 emberöléssel mindössze hat hónap alatt. A Noboa-kormány azt mondja, hogy a pozitív eredmények időt vesznek igénybe, és jobb napok következnek. Az év végi helyi választások biztosan jobb mércét adnak a kormány hitelességéről, mint bármilyen spekuláció.
Chilében Kastnak sikerült támogatást szereznie a választás megnyeréséhez azzal, hogy biztonságpolitikájára összpontosított, amely azt állítja, hogy a chilei bizonytalanság növekedése nagyrészt más dél-amerikai országokból érkező migrációnak tudható be. Válaszul különféle infrastrukturális projektek építését ígérte, amelyek megakadályoznák az új bevándorlók belépését az országba, hasonlóan az amerikai határfalhoz. Egyelőre a kormány bizonyos bűnözési ráták csökkenését ünnepli, bár több közvélemény-kutatás azt jelzi, hogy a lakosság továbbra is aggódik.
Kolumbiában a nemrég beiktatott Abelardo de la Espriella kormánya kijelentette, hogy véget ért a béketárgyalások ideje bizonyos felkelőcsoportokkal, és újraindította az ország régóta fennálló politikáját, amely háborút folytat a felkelő és kábítószer-kereskedő csoportok ellen. Eddig már több tucat haláleset történt, a holttesteket háborús trófeaként mutatják be, amelyeket az elnök a nemzethez intézett beszédeiben felmutat. Még túl korai megmondani, hogy De la Espriella háborúja közvetlen hatással lesz-e a bizonytalanság csökkentésére, amely a végrehajtó hatalom szerint Petro kormányzása alatt megugrott – ezt az állítást Petro kategorikusan tagadja.
Egyelőre Washington szóban és pénzügyi támogatás nyújtásával is kifejezte támogatását sok ilyen ország számára biztonságuk megerősítéséhez, miközben a régióban is végrehajt műveleteket, mint például az Ecuadorban már említettek vagy a Karib-tengeren folytatott műveletek. Sőt, Rubio nemrég Peruba tett látogatása során a külügyminiszter kijelentette, hogy az amerikai erők bárhol fellépnek, ahová a helyi kormányok meghívják őket, ami új katonai műveleteket vetít előre Dél-Amerikában.
Kétségtelen, hogy az amerikai befolyás és jelenlét növekedése Dél-Amerikában tagadhatatlan. De hiba lenne azt gondolni, hogy ez valami új. Latin-Amerika 20. századi történelme megmutatta, hogyan tudta Washington folyamatosan növelni katonai jelenlétét a régióban különféle igazolásokra hivatkozva, amelyek nagyon hatékonynak bizonyultak a közvélemény támogatásának megnyerésében, különösen a lakosság biztonságával kapcsolatosak.
Az USA évtizedes beavatkozása Latin-Amerikában
A második világháború alatt az Egyesült Államok jelentősen megnövelte katonai jelenlétét a régióban a tengelyhatalmak – konkrétan Japán és Németország – lehetséges katonai lépései elleni védelem ürügyén. Így az Egyesült Államok és hatalmas flottája több katonai bázist létesített Dél-Amerikában, és sikerült elérnie, hogy gyakorlatilag valamennyi kormány Washington geopolitikai érdekei mellé álljon.
Nem sokkal ezután Washington azzal igazolta katonai jelenlétének növelését a régióban, hogy megállítsa a veszélyes „kommunizmust”, amely – állították – elsöpörné a régiót, és nemcsak az amerikai biztonság, hanem az egyes országok belső biztonsága szempontjából is aggodalomra adott okot, ahol „veszélyes” forradalmárok elpusztítanák minden nemzet társadalmi alapjait. Így az Egyesült Államok és a latin-amerikai hadseregek nagy része közös hírszerzési és egyéb műveleteket hajtott végre, hogy bármilyen eszközzel előmozdítsa a régió baloldali politikai mozgalmainak megsemmisítését – ami több ezer latin-amerikai forradalmár megölését jelentette különféle módszerekkel, mint például véres katonai diktatúrák kikényszerítése (mint Argentínában, Chilében, Uruguayban, Brazíliában, Bolíviában stb.) és/vagy bojkott- és összeesküvés-műveletek antiimperialista kormányok ellen, mint Castro Kubája, Allende Chiléje, vagy oly sok más politikai mozgalom, amelyeket erőszakosan elfojtottak az amerikai és helyi erők aktív részvételével.
A szocialista blokk azonban összeomlott az 1990-es években, és válságot idézett elő a forradalmi baloldalon. A jobboldali kormányok egyébként kihasználták ezeket az eseményeket az ultraliberális gazdaságpolitika előmozdítására, de kezdték nélkülözni az új igazolást a katonai és rendőri erők, valamint az amerikai jelenlét bővítésére a régióban.
Ez alól kivétel volt Kolumbia, ahol a belső háború igazolásként szolgált több amerikai bázis létesítésére a 21. században.
Most, hogy a kábítószer-kereskedelem a régió elsődleges biztonsági fenyegetésévé vált, a latin-amerikai jobboldali erők Washington oldalán ismét riadót fújtak a bizonytalanság fenyegetése miatt, hogy előmozdítsák a biztonsági politikákat és az amerikai katonai jelenlét növelését. A nácik, a kommunisták és most a narco-terroristák tűnnek egy olyan politikai stratégia leszármazottjainak, amelyet nemcsak a társadalmi életben való nagyobb katonai jelenlét előmozdítására terveztek, hanem olyan neoliberális politikák előmozdítására is, amelyeket gyakran a nemzetközi tőke agresszív beáramlása kísér, amely jellemzően kisajátítja a harmadik világ e részének gazdasági erőforrásait.
Nem szabad ugyanis elfelejtenünk, hogy a biztonságorientált politikák minden ciklusát jövedelmező és jelentős nyereség követte Latin-Amerika és a világ leggazdagabbjai számára.
forrás: BreakThrough News