ásványkincsek

Háború Afrikában: a világ leggazdagabb kontinensének politikai gazdaságtana

Afrika háborúiról rendszeresen úgy számolnak be, mint elszigetelt törzsi erőszakkitörésekről, államok összeomlásáról és korrupcióról. De együtt szemlélve őket egyetlen, egymással összefüggő térkép rajzolódik ki az erőforrásokról, fegyverekről és külföldi érdekekről. A média tudósításának túl kell lépnie ezen az elkoptatott retorikán, és meg kell neveznie azokat a történelmeket, profitokat és hatalmakat, amelyek életben tartják ezeket a háborúkat.

A mainstream hírek újra felfedezték Afrikát, és a régi narratívákat ismételgetik: fegyveres konfliktus, államok összeomlása és humanitárius katasztrófa. Tigré ismét háborúban áll. Darfúr és Kordofán a Gyors Támogató Erők (RSF) alatt vérzik. Az M23 felosztja Kelet-Kongót. Észak-Mozambik még mindig kiüríti falvait. A Száhel-övezetben dzsihadista támadások és blokádok fojtják meg az egész városokat, és Szomália háborúja a negyedik évtizedébe húzódik. Mindez valós. Emberek halnak meg, és milliók kényszerülnek lakóhelyük elhagyására. De miért mesélik el a történetet mindig ugyanúgy, ahogy az 1990-es években és a 2000-es évek elején mesélték, egy káosz és éhség kontinenseként, elrettentő példaként, arra példaként, hogy minek nem szabadna megtörténnie? Afrikai tudósítóként, aki ezekről a háborúkról tudósít, olvasom a világnak küldött tájékoztatókat és magyarázatokat, és gyakran nehezen ismerem fel azokat a helyeket, amelyeket leírnak.

Nézzük Szudánt. Most a világ egyik legnagyobb lakóhelyelhagyási válsága, amelyet rendszeresen „elfeledett háborúnak” neveznek, mintha a felejtés a sajtóval történt volna, nem pedig a sajtó tette volna. Kongóról úgy számolnak be, mint „évtizedes etnikai erőszakról” és „fegyveres csoportok összetett hálójáról”, miközben azok az ásványi anyagok, amelyekért a lázadók harcolnak, és akik megvásárolják azokat, ritkán kerülnek be az elemzésbe. Etiópia háborúi etnikai csoportok közötti konfliktusokká válnak – amharák a tigréiek ellen, tigréiek az eritreaiak ellen –, mintha a történelem az etnicitással véget érne. Hasonlítsuk ezt össze azzal a figyelemmel, azokkal a térképekkel, szakértői panelekkel és stratégiai magyarázatokkal, amelyeket az ukrajnai háború minden héten kap.

Ez a keretezés három dolgot tesz. Különböző történelmeket lapít egyetlen „afrikai erőszak” képévé. A politikát etnicitássá változtatja. És egy állítólagosan egyedülálló afrikai korrupciót hibáztat, mintha a korrupció nem lenne globális iparág.

Amit elrejt, az az, hogy a természeti erőforrásokban egyik leggazdagabb kontinens a világ legszegényebb embereinek ad otthont. Ez nem a kultúra véletlene. Ez az imperializmus eredménye – egy szó, amely túl gyakran hiányzik ezekből a beszélgetésekből.

A hírek külön történetekbe sorolják Afrika háborúit. Együtt olvasva egyetlen térképet rajzolnak. Szudánban az RSF által ellenőrzött bányákból származó arany az Egyesült Arab Emírségekbe áramlik. Kelet-Kongóban az ENSZ szakértői ruandai csapatokat helyeznek az M23 mellé, és a Rubaya és hasonló bányákból származó koltán Ruandán keresztül a telefonok és elektromosautó-akkumulátorok ellátási láncaiba kerül. Mozambikban ruandai katonák – az Európai Unió finanszírozásával – őrzik a Cabo Delgado régiót, ahol a TotalEnergies fejleszti gázprojektjét. A Vörös-tengeren Egyiptom, az Öböl-államok és Washington verseng azért a partvidékért, amelyért Etiópia és Eritrea harcol, és szeptemberben az Egyesült Államok feloldotta az Eritrea elleni szankciókat, hogy előmozdítsa ottani érdekeit. Még a béke is követi a mintát; amikor Kongó és Ruanda 2025 decemberében aláírta a Washingtoni Megállapodásokat, Donald Trump amerikai megállapodásokat jelentett be a régió kritikus ásványi anyagainak megnyitására.

És a fegyverek? E fegyveres csoportok egyike sem gyártja a saját fegyvereit. A Nyugat – és egyre inkább az Öböl – állandó háborús gazdaságának piacokra és csataterekre van szüksége. Afrikát mindkettővel ellátja.

Az „identitás” fedőtörténet

Ennek a struktúrának szüksége van egy fedőtörténetre, és a „törzs” a legrégebbi. Az identitás valós, és az emberek valóban mozgósítanak általa. Mégis sokatmondó, hogy a „törzs” az a címke, amelyhez e háborúk elemzésekor még mindig nyúlnak.

Nézzük azokat az erőforrásokat, amelyekért harcolnak. Az etnicitás megmondhatja, ki kivel harcol. Nem magyarázza meg, miért kifizetődő a harc. A ma ősi gyűlöletekként bemutatott identitások közül sok a gyarmati uralom által megszilárdult, és néha létrehozott. Ruandában a belga adminisztrátorok a hutu és tuszi folyékony kategóriáit faji osztályozásokká alakították, amelyeket az 1930-as évektől személyazonosító kártyákra nyomtattak, mindegyikhez jogokat és kiváltságokat rendelve. Szudánban Darfúr „arab” és „afrikai” felosztása legalább annyit köszönhet Kartúmnak a dzsandzsavídek 2000-es évekbeli felfegyverzésének, mint bármely korábbi történelemnek. A gyarmati és posztkoloniális államok az etnicitáson keresztül kormányoztak, és utódaik még mindig így tesznek.

Tehát amikor a tudósítás a „törzs” után nyúl, nem csak leegyszerűsít. A birodalom politikai termékét veszi, és a háborúk okaként mutatja be, amelyekből a birodalom örökösei most profitálnak.

Hogyan távozik a vagyon?

Az „imperializmus” szó mechanizmus nélküli vádnak hangozhat. De a mechanizmus nem rejtett. Hétköznapi csatornákon keresztül működik. Az UNCTAD becslése szerint évente közel 89 milliárd dollár hagyja el Afrikát illegális tőkekimenekítésként, kereskedelmi számlahamisításon, adóelkerülésen és kitermelő áruk exportján keresztül. Ez majdnem annyi, mint amennyit a kontinens segélyben és külföldi befektetésben együtt kap. Adjuk hozzá a multinacionális cégek által évente hazaküldött nyereséget, és Afrika karitatív esetként való képe a feje tetejére fordul. A kontinens nettó hitelezője a világnak, amely kioktatja.

Az adósság befejezi a munkát. Nyomás alatt felvett hitelek, gyakran korábbi hitelek törlesztésére, most olyan költségvetéseket emésztenek fel, amelyeknek klinikákra és iskolákra kellene menniük. A kontinens nagy részén a kormányok többet fizetnek kamatban külföldi hitelezőknek, mint amennyit saját népük egészségére költenek. Az az állam, amely nem tud kifizetni katonákat, ápolókat vagy tanárokat, „törékenynek” neveztetik, és törékenysége a következő beavatkozás ürügyévé válik.

Hogyan kellene tehát Afrika háborúiról tudósítani?

Nem úgy, hogy elfordulunk a szenvedéstől, hanem úgy, hogy megtagadjuk azt természetesként vagy történelem nélküliként kezelni. Minden Darfúrban elkövetett mészárlásról szóló cikknek meg kellene mondania, hová megy Darfúr aranya. Minden M23-ról szóló jelentésnek meg kellene neveznie az általa ellenőrzött bányákat és azokat az országokat, amelyeken ásványai áthaladnak. Minden békeegyezményről szóló cikknek meg kellene kérdeznie, ki fér hozzá mihez. Nevezzen meg konkrét történelmeket, konkrét cégeket és konkrét fővárosokat, ne egy arctalan „Afrikát”. Ezek azok a kérdések, amelyeket igyekszem saját tudósításaimba bevinni, és amelyeket minden olyan szerkesztőségnek feltennék, amely a kontinensről tudósít.

A fiatal afrikaiak körében népszerű érzés a méltóság és a szuverenitás. És a szuverenitás az embereket illeti meg, nem pedig azt a tábornokot, aki éppen a fővárost birtokolja. Ezért azok, akik alulról szerveződnek, még inkább figyelmünkre érdemesek. A népi mozgalmak és szervezetek, amelyek a háború alatt életben tartották az élelmiszert, a gyógyszereket és a politikai életet, valamint a Száhel-övezet népszerű mozgalmai, amelyek a külföldi megszállás végét követelték.

Írta: Nicholas Mwangi
forrás: BreakThrough News

Brazília nem adhatja fel kritikus ásványi anyagait

Számos külföldi multinacionális vállalat jelezte érdeklődését a ritkaföldfémek brazíliai kitermelése iránt, noha az ország még nem rendelkezik a feldolgozásukhoz szükséges technikai kapacitással.

Minaçuban, Goiás brazil állam északi részén, a táj őrzi egy korábbi ásványi láz nyomait. Évtizedeken át a város a Cana Brava azbesztbányától függött, melynek virágkora elválaszthatatlan volt a halálos betegségektől és a környezeti károsodások hosszú történetétől. Most Minaçut egy újabb ígért jövőbe sorozták be. A Pela Ema bányában a Serra Verde nyeri ki a villanymotorokhoz, szélturbinákhoz, fejlett elektronikához és fegyverrendszerekhez szükséges ritkaföldfémeket. Az ásvány megváltozott, de a veszély az, hogy a függőség régi struktúrája érintetlen marad.

Brazília a világ ismert ritkaföldfém-készleteinek körülbelül 23%-ával rendelkezik, ezzel Kína után a második. Mégis alig termeli meg a világtermelés 1%-át, és hiányzik belőle az az integrált ipari lánc, amely képes a ritkaföldfémek szétválasztására, fémekké és ötvözetekké alakítására, valamint végleges mágnesek gyártására. Az ország birtokolja a geológiai gazdagságot, míg mások a technológia, a finanszírozás, a feldolgozás és a piacok ellenőrzésére törekszenek.

Ez az ellentmondás áll Brazília kritikus ásványi anyagokkal kapcsolatos vitájának középpontjában. A kérdés nem az, hogy egyáltalán ki kell-e termelni ezeket az ásványokat, bár minden javasolt bányának komoly környezeti és társadalmi vizsgálaton kell átesnie. A közvetlen politikai kérdés az, hogy Brazília ezeket az erőforrásokat szuverén technológiai és ipari kapacitás kiépítésére fogja-e használni, vagy ismét csak könnyen feldolgozott nyersanyagok exportőrévé válik.

A nyomás gyorsan növekszik. Az Egyesült Államok által támogatott USA Rare Earth cég végleges megállapodást kötött a Serra Verde felvásárlására mintegy 2,8 milliárd dollárért. Az amerikai kormány 750 millió dollárt biztosított az ügylethez, és elkötelezte magát több száz millió dollárnyi jövőbeli termelés megvásárlása mellett. A Serra Verde Pela Ema bányája különösen vonzó, mert ionos agyagai diszpróziumot és terbiumot tartalmaznak, amelyek nehéz ritkaföldfémek, nélkülözhetetlenek a nagy teljesítményű mágnesekhez és katonai felszerelésekhez. Washington nem normál kereskedelmi befektetésként tekint erre; inkább úgy látja a Serra Verdét, mint egy Kínán kívüli ellátási lánc kiépítésére irányuló állami irányítású stratégia részét.

Eközben az ausztrál bányavállalatok kiterjedt bányászati jogokat halmoztak fel Minas Geraisban és Bahiában. A Viridis Mining and Minerals a Poços de Caldas körüli Colossus projektet ellenőrzi, míg a Meteoric Resources ugyanebben a geológiai régióban a hatalmas Caldeira projektet birtokolja. Bahiában a Brazilian Rare Earths – neve ellenére egy ausztrál tőzsdén jegyzett vállalat – fejleszti a Borborema projektet. Ma már jól dokumentált, hogy a külföldi cégek rohannak megszerezni a jogokat, mielőtt az ország szigorúbb szabályokat állítana fel a stratégiai ásványokra vonatkozóan.

Ennek a rohamnak a földrajzi helyszíne nem üres. A Observatório da Mineração vizsgálata 187 ritkaföldfém-bányászati kitermelést talált, amelyek öt államban 96 agrármegújítási településsel fedtek át. A Serra Verde önmagában 37 aktív kitermelést folytatott, amelyek Goiásban nyolc települést érintettek. Nova Romában a kanadai tőzsdén jegyzett Aclara Resources Carina projektje kezdetben átfedésben volt a Família Magalhães quilombola közösség területével. A közelben található a Kalunga terület, amely körülbelül 5000 ember otthona, és Brazília legnagyobb quilombola területeként ismert. A bányászati engedélyek a Kalunga földekkel is átfedtek.

A Pela Ema környékén vidéki családok számoltak be a patakok színének és vízhozamának megváltozásáról, a halállomány csökkenéséről és a szarvasmarhák szaporodási problémáiról. Az állami és szövetségi környezetvédelmi ügynökségek ellenőrzései igazolták a Córrego Areia szennyezettségét és az ivóvíz-szabványokat meghaladó anyagok – köztük mangán – koncentrációját. A patak a Cana Brava rendszerbe folyik, amely Minaçut látja el vízzel, és fenntartja a halászatot, a mezőgazdaságot és a turizmust.

Ezeket a költségeket szembe kell állítani azzal, ami Brazíliánál marad. A Serra Verde kevert ritkaföldfém-karbonátot termel, amelyben az értékes elemek egyesítve maradnak. A technológiailag nehéz szakaszok – az egyes oxidok szétválasztása, fémek és ötvözetek előállítása, valamint mágnesek gyártása – külföldön zajlanak. Brazília kap egy bányát, kotrógépeket, feldolgozóberendezéseket, némi foglalkoztatást, adókat és környezeti terheket. A magasabb hozzáadott értékű iparágak, szabadalmak, szakképzett műszaki foglalkoztatás és stratégiai ellenőrzés az Egyesült Államokba és Európába vándorol.

Ez nem csupán egy hiányzó gyárról szól. A szétválasztás a ritkaföldfém-ipar csúcspontja. Mivel a tizenhét ritkaföldfémelem hasonló kémiai tulajdonságokkal rendelkezik, szétválasztásuk összetett hidrometallurgiai rendszereket, ismételt oldószeres extrakciós lépéseket, speciális ismereteket, valamint a víz- és vegyi maradványok szigorú kezelését igényli. A mágnesgyártás további kohászati és mérnöki akadályokat állít fel. Egy olyan ország, amely kevert karbonátot exportál, de mágneseket importál, nem biztosított ritkaföldfém-ellátási láncot. Csak a lánc leginkább környezetromboló és technológiailag leggyengébb szegmensét biztosította.

A külföldi cégek hangsúlyozzák, hogy a brazil ionos agyagok viszonylag olcsó gépekkel megmunkálhatók. A felszínhez közeli lelőhelyeket ki lehet termelni a más bányák által megkövetelt tőkeigényes földalatti infrastruktúra nélkül. Az ércet kiássák, mozgatják, mossák, kilúgozzák és részben dúsítják. Az ilyen projektek éppen azért vonzóak, mert a vállalatok kihasználhatják a bőséges földet és vizet, miközben a technológiailag kifinomultabb szakaszokat máshová helyezik át.

Az „olcsóság” részben számviteli fikció. A gépek olcsók, mert a vállalat nem fizeti meg a sérült víztartó réteg, a szennyezett patak, az erodált domboldal, a kitelepített mezőgazdasági közösség vagy az évtizedes közegészségügyi monitoring teljes költségét. Ezek externaliták: a vállalati mérlegből kikerülő, a családokra, önkormányzatokra és jövő generációkra hárított költségek. A vizet ipari inputként kezelik, még akkor is, ha az egy teljes társadalmi ökológia alapja.

Hogyan csinálta Kína?

Ez a modell még csak nem is technológiailag elkerülhetetlen. Kína ritkaföldfém-ágazatbeli felemelkedése erősen káros bányászati gyakorlatokkal kezdődött, beleértve a kiterjedt ammóniumsó-kilúgozást. A kínai kutatók és állami intézmények azóta beruháztak e károk csökkentésébe. Egy kínai tudóscsapat kifejlesztette az elektrokinetikus bányászatot, amely szabályozott elektromos mezőket használ a ritkaföldfém-ionok mállott agyagon keresztül történő mozgatására. A kezdeti kísérletek 2,6-szor nagyobb kitermelést, 80%-os csökkenést a kilúgozószerekben és 70%-kal kevesebb fém szennyeződést jelentettek a hagyományos technikákhoz képest.

A technika azóta túllépett a laboratóriumon. Egy 5000 tonna ércen végzett ipari méretű kínai kísérlet 95%-os ritkaföldfém-kitermelést ért el, miközben az ammónia-kibocsátás 95%-kal csökkent. Fejlesztői azt is megállapították, hogy a módszer gazdaságilag életképesebb a hagyományos kitermeléshez képest.

Az elektrokinetikus kitermelés nem hatástalan, és nem helyettesíti a további szétválasztási és mágnesipari folyamatokat. De rámutat egy fontos szempontra: nincs műszaki indok arra, hogy Brazília elfogadja a tegnapi vízigényes és vegyszerpazarló kitermelési rendszereket, miközben a külföldi tulajdonosok fenntartják maguknak a fejlett kutatást, finomítást és gyártást. A bányához választott technológia politikai döntés arról, hogy ki viseli a költségeket és ki szerzi meg a tudást.

Lula terve

Luiz Inácio Lula da Silva elnök sürgette a Kongresszust, hogy gyorsítsa fel a kritikus és stratégiai ásványokra vonatkozó nemzeti politika megteremtéséről szóló törvényhozást. A javasolt keret létrehozna egy nemzeti tanácsot, kiterjesztené az állam hatáskörét a külföldi befektetések felülvizsgálatára, és ösztönözné a hazai feldolgozást. Ezek szükséges kezdetek, de az ösztönzés önmagában nem lesz elég.

Lula elnök kijelentette, hogy Brazíliának szüksége van: állami ellenőrzésre az ásványi információk és stratégiai lelőhelyek felett; korlátozásokra a külföldi felvásárlásokra; kötelező hazai szétválasztásra és finomításra; technológiatranszfer-követelményekre; állami beruházásokra a BNDES-en, egyetemeken, a Petrobrason, a Geológiai Szolgálaton és szakosodott kutatóintézeteken keresztül; valamint kötelező célkitűzésekre a brazil oxid-, ötvözet-, mágnes-, akkumulátor- és egyéb késztermék-gyártásra vonatkozóan. A környezetvédelmi engedélyezésnek tartalmaznia kell a vízgyűjtőkre gyakorolt kumulatív hatásokat is, nem csupán az egyes bányák ökológiai lábnyomát. A quilombola, őslakos és agrármegújítási közösségeknek rendelkezniük kell az előzetes, szabad és tájékozott beleegyezésük érvényesíthető jogával. Brazília kiépítheti saját állami kutatását, technológiai tanulását és ipari kapacitását olyan országok intézeteivel és vállalataival, mint például Kína, valódi együttműködés révén.

A kritikus ásványokat azért nevezik kritikusnak, mert a kortárs ipari hatalom középpontjában állnak. Ha Brazília megengedi a külföldi vállalatoknak, hogy birtokolják a lelőhelyeket, elavult kitermelési technológiákat válasszanak, kevert koncentrátumokat exportáljanak, és megtartsák a szabadalmakat és a gyártást külföldön, akkor semmi alapvető nem változott a gyarmati idők óta. A szuverenitás ott kezdődik, ahol a brazil föld alatti gazdagság tudássá, iparrá és a fölötte élő emberek méltó életévé alakul.

Írta: Vijay Prashad indiai történész és újságíró. Negyven könyv szerzője, köztük a Washington Bullets, a Red Star Over the Third World, a The Darker Nations: A People’s History of the Third World, a The Poorer Nations: A Possible History of the Global South, valamint a Grieve Chelwával írt How the International Monetary Fund Suffocates Africa. A Tricontinental: Institute for Social Research ügyvezető igazgatója, a Globetrotter vezető tudósítója és a LeftWord Books (Újdelhi) főszerkesztője. Szerepelt a Shadow World (2016) és a Two Meetings (2017) című filmekben is.

Ezt a cikket a Globetrotter készítette.

Lítiumbányászat a Kongói Demokratikus Köztársaságban: Új ásványi versengés az USA, az EU és más nagyhatalmak vezetésével

Ahogy a fosszilis tüzelőanyagok használata növekszik és a „dekarbonizációs” tervek stagnálnak, a kormányok, vállalatok és befektetési csoportok versenyeznek, hogy kinyerjék a fontos ásványokat a földből a gazdasági növekedés érdekében.

Ahogy a kőolaj a huszadik század, úgy a lítium a huszonegyedik „fehér aranya”. A kulcselem iránti kereslet a lítium-ion akkumulátorok által biztosított „megújuló” energián alapuló gazdasági növekedést hajtja. Ezek az akkumulátorok szükségesek a napenergiából származó energia tárolásához, hogy az áram könnyen hozzáférhető legyen.

A lítium könnyűfém, amelyet általában fehér porrá dolgoznak fel, miután kivonták sós vagy sós vizű tavakból, valamint föld alatti lelőhelyekről.

A lítium politikai gazdaságtana globális figyelmet kapott a politikai álláspontok, a technikai fejlesztések és a földrajzi adottságok különbözőségei miatt, bár gyenge vagy nem létező nyilvános viták mellett, és anélkül, hogy várható hatása lenne a fosszilis tüzelőanyag-függőség csökkentésére. A fosszilis tüzelőanyagok használata minden évben növekedett az 1997-es Kiotói Jegyzőkönyv óta. Az elmúlt évszázadban csak a háború, a világjárvány és a gazdasági összeomlás okán mutatott valódi csökkenést, de az is csak átmenetileg.

Mivel a fosszilis tüzelőanyagok használata növekszik, és a kormányok, nagyvállalatok és befektetési házak a „dekarbonizációs” tervek végrehajtásának különböző szakaszaiban vannak, egy ásványi versengés eredményezte a fontos ásványok kitermelésére irányuló törekvést a gazdasági növekedésért. A lítium tekintetében az erőforrásokban gazdag földrajzi területek, mint például a Dél-Amerikában található Lítium-háromszög (Argentína, Bolívia és Chile között) és a Kongói Demokratikus Köztársaságban (KDK) Manono közelében fekvő Halál-háromszög, rendkívül keresettek. Kongóban található a világ egyik legnagyobb és legmagasabb minőségű keménykőzet-lítiumlelőhelye.

A KDK-ban a lítiumlerakódások pegmatitokban találhatók, amelyek olyan magmás kőzettípusok, amelyek nagy kristályokat, például kvarcot tartalmaznak. A Manono melletti legnagyobb pegmatit a Carriere de l’Este, amely 5,5 kilométer hosszú. A kinyert anyag egy lítium-alumínium keverék, az úgynevezett spodumen, a feldolgozás pedig mechanikus zúzást, majd kémiai kezeléseket, például kénsavas kezelést foglal magában, hogy végül eljussanak a finomított fehér, kristályos lítiumporhoz.

Kongói Demokratikus Köztársaság

A Kongó a világ egyik legnagyobb biodiverzitású régiója. Ott, a Kongói Esőerdőben és folyó mentén a Mbuti és Twa népek talán 90 000 éve élnek. A modern korban Kongó gyarmati uralomnak és látszólag végtelen háborúnak volt kitéve. Legutóbb, 2025 januárjában az M23 lázadó csoport jelentős területi nyereséget ért el, és több ezer embert megölt a Ritkaföldfém-bányászati Területeken (REMA).

A konfliktus jelenlegi fokozódása a nagyhatalmak lítiumért és más, mind a „fenntarthatósági gazdaság”, mind a „nemzetbiztonság” szempontjából szükségesnek ítélt kulcsásványokért folytatott versengésének köszönhető. Ez a konfliktus súlyosbítja a kontinensen belüli feszültségeket, amelyek kiterjeszthetik a háborút egész Közép-Afrikára, majd globálisan egy lítium körüli kereskedelmi háborúvá. Ha háború kitörne, Dél-Afrika, az Egyesült Államok, Kína, Európa és mások közvetlenül is részt vehetnének benne, és az éghajlati következmények jelentősek lennének. A környezetvédelmi és civil társadalmi szószólók, aktivisták, és ami fontos, a régió föld- és erdővédelmezői már most is fokozott fenyegetésekkel és kitelepítéssel néznek szembe, amelyeket a hatalmas bányászati érdekek és a fegyveres konfliktusok erősítenek.

Ma az „erőforrás-átok” hosszú árnyéka olyan országokra vetül, amelyek vagy nem tudják megvédeni magukat, vagy nem kedveltek a nemzetközi rendben. De a KDK és más, az ásványi versengéssel szembenéző nemzetek megértésének kereteként az erőforrás-átok diskurzus túlzottan leegyszerűsítő, mert figyelmen kívül hagyja a hatalom kérdését, és a nyugati liberális modell szerinti gazdasági fejlődést egyetemes jóként pozicionálja. Továbbá, az erőforrás-átok hipotézis nem mutatja be a KDK alárendelt helyzetét a globális ásványi ellátási láncokban, amely az európai gyarmatosításból ered, és a neokolonializmus alatt megerősödik. A KDK és más nemzetek közötti egyenlőtlen csere az anyagok és a munkaerő nettó kiáramlásához vezet, így a KDK nem részesül az ásványkinyerés vagy a hazai munkaerő előnyeiből. Ez az egyenlőtlen csere szorosan kapcsolódik a környezetpusztításhoz is, ahogy Zoran Steinman írja, az anyagfelhasználás „a környezeti károsodás mutatóinak több mint 90%-áért” felelős, valamint a biodiverzitás csökkenésének és a vízhiánynak is több mint 90%-áért.

Lítium boom

Az ezredforduló után a világ lítiumtermelése jelentősen, több mint 30 000 metrikus tonnára nőtt, átlagos éves növekedési rátája 5,3% volt. 2015 és 2023 között a világtermelés több mint 180 000 metrikus tonnára nőtt, átlagos éves növekedési rátája 21% volt. 2040-re a fogyasztás várhatóan eléri az 1,3 millió metrikus tonnát, ami nyolcszoros növekedés 2023-hoz képest. Bár ez alacsonyabb, évi 11,6%-os növekedési rátát jelent, az abszolút növekedés évente több mint 62 200 metrikus tonna többlettermelésnek felel meg.

Ennek a termelésnek körülbelül 90%-át várhatóan elektromos járművekben (EV-k) és akkumulátoros energia tároló rendszerekben (BESS) használják fel, a fennmaradó 10% pedig az atomerőműiparba, fegyverekbe, rakétahajtóanyagba, akkumulátoros szerszámokba, laptopokba és mobiltelefonokba, porszívókba és más háztartási gépekbe, hordozható hangszórókba, személyes akkumulátoros tárolóegységekbe, festékekbe, kerámiákba és más termékekbe kerül.

2025-re a legnagyobb lítiumtermelő nemzetek Ausztrália (36%), Chile (20%), Kína (17%), Zimbabwe (9%) és Argentína (7%). Kína dominál az akkumulátorgyártásban, ahová a lítium nagy része kerül, a globális kapacitás csaknem 80%-át, valamint a fogyasztást is teszi ki. 2023-ban több elektromos járművet adtak el Kínában (8,1 millió), mint a világ többi részén együttvéve (5,7 millió).

A lítium az alapvető eleme a még mindig elméleti és nagyrészt felhypeolt „zöld átmenetnek”, amelyre alig vonatkoznak jelentős emberi jogi és ökológiai alapú szabályozások. A KDK-ban a gyakorlatilag „tiszta szabad piacként” eufemizálják a totális háborús gazdaságot, a bányászat hatásaival együtt, ideértve az élőhelyek pusztulását, a szennyezést, a vadon élő állatok helyi kihalását, a szén-dioxid-kibocsátást, a víztartó rétegek kimerülését, az erőszakot, a korrupciót és a kényszerű elvándorlást. A lítiumért és a „fenntarthatóságért” folytatott háború katasztrofális kitermelést fog okozni, amely nagyságrendekkel nagyobb lesz, mint a korábbi lázadás a régióból és világszerte származó hagyományos ásványokért.

2021-re a Tesla Corporation több lítiumot igényelt, mint a négy legközelebbi versenytársa együttvéve. Ma, összehasonlításképpen, mind a Tesla, mind a BYD növelte a fogyasztását, és a BYD teljes értékesítése több mint kétszerese a Teslának.

Eric Prince amerikai vállalkozó, a Blackwater volt vezérigazgatója, élesen fogalmaz: „itt az ideje, hogy újra magunkra öltsük a birodalmi kalapot, és azt mondjuk, mi fogjuk irányítani ezeket az országokat … mert elég volt, vége annak, hogy megszálljanak minket. … Ezt mondhatjuk nagyjából egész Afrikáról, hogy képtelenek kormányozni magukat.”

Prince tanácsadója a Trump-kormányzatnak, amely részt vesz egy bolygószintű erőforrás-rablásban, amelyet alig leplezett, néha nyíltan kifejezett fenyegetések kísérnek Grönland, Kanada és Mexikó megszállására. Mint az ős-gyarmatosító Cecil Rhodes, aki Afrikát „brit vörösre” akarta festeni, az Egyesült Államok felkészül Afrika visszahódítására, hogy biztosítsa hozzáférését az ásványi kincseihez.

Egyesült Államok, Európa-erőd és egy fémes NATO

Bár ez az új imperializmus egyértelműen fenyegetést jelent az afrikaiakra nézve, a különböző ásványi paktumok létrehozása a maximális kitermelés céljával az egész bolygót fenyegeti. Ahogy Fabian Scheidler német filozófus és művész rámutat A megagép vége című könyvében:

A bányászat által okozott pusztítások listája szinte végtelen. Akár az aranybányászat Ghánában, a koltanbányászat Kongóban, az alumíniumbányászat Brazíliában, a rézbányászat Chilében, az ónbányászat Indonéziában vagy az uránbányászat Nigerben; bárhol lépnek fel bányászati óriások, mint a Rio Tinto, az Anglo-American, a BHP Billiton és a hasonlók, a tájak és társadalmak elpusztulnak. A bányászat – beleértve a szén-, olaj- és gáztermelést is – messze a legagresszívabb és legpusztítóbb gazdasági ágazat a Földön.

Az Újvilág korai történelmének egy pontján Potosí (Bolívia) utcáit ezüsttel „kövezték ki”. Ma a Wall Street csillagászati nyereséget arat; azok, akik a Main Street-en élnek, folytatják a fogyasztói életmódot és a státuszkeresést, miközben időnként panaszkodnak a közösségi médiában; és azok, akik földutakon, erdőkben vagy távoli szigeteken élnek, alig érdemelnek egy gondolatot. A természet elleni háború a civilizáció és urbanista ideológiájának modus operandijává vált.

Az iparosodás és a pénzügyi tőke általi technológiai fejlődés, amelyet egy tekintélyelvű technika formál, elvonja a fogyasztók figyelmét a megújuló energiáról és fenntarthatóságról szóló fantáziákkal, vagy a hétköznapi polgárok elfogadják a „pompás kenőpénzt”, hogy kivegyék a részüket a rendszerből, és másfelé nézzenek, amikor arról van szó, hogy a rendszer mennyire pusztító a modern életmódra nézve. Hasonlóan a korábbi technológiák környezetvédő, humanitárius és szegénypárti retorikával történő felhypeolásához, a zöld átmenet narratívája és annak igazolásai a KDK lítiumkészleteinek bányászatára, valamint népének és földjének kizsákmányolására elfedi a kitermelés hatalmas felgyorsulását, amely pusztító hatással volt az éghajlatra és a bolygóra. A civilizáció hatalmas városhálózati rendszerének felgyorsulása a huszadik század közepétől „megapolitronnak” nevezhető, és bolygószintű katasztrofális kitermeléshez vezetett, ahol milliárdnyi ember él városokban, vagy erre törekszik.

Egy ilyen rendszer a hatalmas országoknak kedvezett, ahol a lakosság talán 80%-a él városokban – innen a Pompás Kenőpénz. E városi lakosság fogyasztása, amelyet a befektetők és vállalatok irányítanak, pusztítja a helyi közösségeket, valamint azokat a természetes vagy biotikus közösségeket, amelyektől függenek. Ahogy Kína, India, Oroszország és Brazília növeli GDP-jét az iparosodás alapján, a gazdag országok nagyobb energiát követelnek a mesterséges intelligencia és más igények számára. A tegnapi fa kivágásának kényszere ma minden utolsó ásvány kitermelésére való felhívássá vált.

A KDK modern történelme éles emlékeztető arra, hogy a „zöld átmenet” jelenlegi kerete nem igazságos vagy fenntartható. Ha a fogyasztási minták és a politika alapvető változását egy valóban fenntartható és innovatív gazdasággal ötvözzük, akkor a megújuló energia és az elektromos tárolási kapacitás keresése nagy lépés lenne egy jobb jövő felé. Ennek érdekében moratóriumot kellene bevezetni a bányászat számos formájára, és a tudósoknak és mérnököknek el kellene kötelezniük magukat egy új ökotechnika kifejlesztése mellett, amely biztosítja, hogy a technológiai innováció betartsa a „ne árts” ökológiai elvét.

Politikailag egy ilyen projektet egy bolygószintű Zöld New Deal keretében lehetne megvalósítani, amelyet az Egyesült Államok és Kína közösen vezethetne. Egy Nyílt Forráskódú Bell Labs Modell képzést biztosíthatna STEM-ben, ökológiában és művészetben (STEAM’N) mindenkinek, aki részt kíván venni a további felfedezésben, feltalálásban és innovációban. A nyílt forráskódú közösség már most is jól megalapozott ahhoz, hogy vállaljon egy ilyen oktatási és innovációs törekvést, és kiváló kiegészítője lehetne a tudományok kifinomult és hatékony szakértői rendszereinek. Egy ilyen bolygószintű projekt magában foglalná a lakosság átfogó oktatását, valamint a hatékony jogszabályok prioritását és kodifikálását az ökológiai integritás és igazságosság védelme érdekében. Ösztönözné az észszerű változásokat a személyes életmódban, kezdve a folyamatos oktatással és a kevésbé kitermelő gazdaságról és kultúráról szóló vitákkal. Egy jobb világ valóban lehetséges, amely védi a vad természetet, és a bioregionális integritást helyezi egy virágzó kultúra szívébe.

Írták: Layne Hartsell tudományos munkatárs a Center for Science, Technology, and Society, Department of Philosophy, Chulalongkorn University, Bangkok intézményben, valamint kutatási professzor a Bioregional Studies and 3E, North Valley College, Mindanao, Fülöp-szigetek és az Asia Institute Tokió intézményekben. Tagja a Korea IT Times igazgatótanácsának is. Max Wilbert szerző, szervező és vadonjáró vezető Oregonban. Társszerzője a Bright Green Lies, How the Environmental Movement Lost Its Way (Monkfish, 2021) című könyvnek. A Protect Thacker Pass társalapítójaként ellenzi a lítiumbányászatot Nevadában, a biocentrizmus és a degrowth mellett érvelve. Munkái megjelentek a The New York Times-ban és az NPR-ben.

Max Wilbert környezetvédelmi kommunikációs alapdiplomával rendelkezik, és jelenleg mesterfokozatot szerez degrowth szakon.

Ntafakabirhi-Aganze Clovis kutató a British Institute in Eastern Africa intézetnél, a Refugee-Led Research Hub és a Refugee Studies Centre, University of Oxford szervezeteknél. Környezetmenedzsment szakon végzett a Kampala International University-n. Több mint 14 éve alkalmazza szakértelmét a permakultúra tervezésben (PDC) és a vidéki megélhetési programozásban környezeti és humanitárius kihívások kezelésére. Jelenleg agroökológia és agroerdészet mesterszakos hallgató.

Ezt a cikket a Foreign Policy In Focus készítette, és a Globetrotter terjesztette.