Kinshasa az USA felé történő nyitása – biztonság cserébe ásványokért – riasztotta az aktivistákat, akik szerint az Egyesült Államok felelős a keleti régióban dúló erőszakért.
A Kongói Demokratikus Köztársaság (KDK), amely a világ egyik legértékesebb ásványkincsekkel megáldott országa, ismét a globális geopolitikai érdekek középpontjában találja magát. És ezúttal több forog kockán.
Ahogy az M23 lázadók egyre több területet hódítanak el a KDK keleti tartományaiban, Felix Tshisekedi elnök gyengülő kormánya – a növekvő népszerűtlenség és legitimitásvesztés közepette – egyre közelebb kerül egy vitatható egyezséghez az Egyesült Államokkal: biztonsági segítség cserébe stratégiai nyersanyagokért. A megállapodás részleteit, időzítését és kulcspontjait még nem hozták nyilvánosságra, de a Trump-kormányzat tisztviselői azt nyilatkozták a sajtónak, hogy a tárgyalások folytatódnak.
A tárgyalások középpontjában Erik Prince áll, a hírhedt Blackwater magánkatonai cég alapítója és Donald Trump amerikai elnök közeli szövetségese. A Reuters április 17-i jelentése szerint Prince közvetítene egy olyan megállapodásban, amely lehetővé tenné számára, hogy felügyelje az ásványkincsek kitermelésének biztonságát és adóztatását ebben a nyersanyagban gazdag országban.
Tekintettel a Blackwater erőszakos múltjára és büntetlenségére Irakban, valamint a cég későbbi átnevezésére, Prince érintettsége aggasztó fordulatot jelez. Ahelyett, hogy a KDK a szuverén útját járná, Tshisekedi úgy tűnik, kitárja kapuit az USA és magáncégei előtt, hogy működhessenek az országban, és hozzáférhessenek Kongó nemzeti vagyonához.
A megállapodás, amit nem vitattak meg
Ami igazán riasztó, az nem csupán a washingtoni-kinshasai egyezség tartalma, hanem a folyamat – vagy inkább annak hiánya. A megállapodásról nem a parlament vagy a nemzetgyűlés tájékoztatott, hanem a sajtón keresztül szivárgott ki. Kambale Musavuli kongói elemző a Peoples Dispatchnak elmondta: „El tudjátok képzelni, hogy egy egész ország ásványi megállapodásról dönt, és a parlament még csak meg sem vitatta?”
A kongói alkotmány formálisan az állam kezébe helyezi az ország földjeinek és erőforrásainak tulajdonjogát, de a népi vagy parlamenti ellenőrzés hiánya súlyos kérdéseket vet fel. „A kongói alkotmány ellentmondásai most kerülnek a felszínre” – mondta Musavuli. „Jogászok vitatják, hogy az elnöknek egyáltalán joga van-e ilyen átfogó megállapodásokat egyedül kötni.”
A kockán nemcsak a törvényesség, hanem a legitimitás is áll.
A szuverenitás válsága
A megállapodás hátterében az M23 lázadócsoport újjászerveződése áll, amelyet régóta vádolnak Ruanda és Uganda támogatásával – két ország, amely évek óta az USA katonai és politikai pártfogását élvezi. Musavuli szerint ez baljós fényt vet bármilyen állítólagos amerikai katonai segítségre: „Miért kellene a KDK-nak az USA-hoz fordulnia, amikor tulajdonképpen ők fegyverzik, képzik és szerelik fel a ruandai és ugandai hadsereget?”
A civil társadalmi szereplők – különösen a nyersanyagban gazdag Katanga tartományból – elítélték azokat az „ásványok-biztonságért” üzleteket, amelyek kikerülik a kongói nép akaratát. Mégis, hangjuk szinte egyáltalán nem jut el a nemzetközi sajtóba. Mintha a KDK nem lenne szuverén nemzet saját néppel, politikai akarattal és hivatalokkal.
Stewart Muhindo, a LUCHA civil mozgalom tagja így foglalta össze: „A kongóiak nem lelkesednek ezért a megállapodásért. Pesszimisták vagyunk. A külföldi beavatkozások évek óta semmit sem értek el. Nem gondoljuk, hogy más országokból jöhetnek a problémáink megoldásai. Magunknak kell felépítenünk az országunkat.”
Aláásott szuverenitás
A stratégiai ásványok feletti irányításért folytatott geopolitikai harc csak fokozza a KDK belső ellentmondásait. Ahogy Musavuli magyarázza, a válság nem csupán külső: „Van egy helyi komprádor osztályunk is, akik a lefeküdtek a Nyugatnak. Ezek a vezetők nem a kongói nép érdekeit szolgálják. A jövőnket adják el a beleegyezésünk nélkül.”
Ez a kettős válság – a külső beavatkozás és a belső kollaboráció – visszaköszön a Kongó függetlenség utáni korszakából. Patrice Lumumba 1961-es meggyilkolása nyugati támogatású összeesküvők által megpecsételte az évtizedekig tartó nyersanyag-kizsákmányolást a nemzeti szuverenitás rovására. Ma, 2025-ben is Lumumba álmának visszhangja kísérti Kongót: hogy a föld a népé, nem a vállalatoké, multiké vagy idegen hadseregeké.
A Száhel példája: a szuverenitásért harcolni
Ezzel szemben a Száhel régióban egy népszerű antiimperialista politikai hullám látható. Mali, Burkina Faso és Niger visszautasította Franciaország és a Nyugat katonai partnerségét, helyette az erőforrások államosítását és regionális autonómiát választották. „Nkrumah eszméit követik” – mondta Musavuli. „Azt mondják, az erőforrásoknak a nép javát kell, hogy szolgálniuk.”
Kinshasában viszont épp az ellenkező irányba haladnak. A vezetés – a növekvő instabilitás és a legitimitásvesztés közepette – kétségbeesetten ragaszkodik a hatalomhoz, és épp azok felé nyit, akik régóta destabilizálják az országot. Ha a washingtoni megállapodás létrejön, az nem a kongói nép megerősödését, hanem az ásványkincsekért való behódolást fogja jelenteni.
forrás: Peoples Dispatch