Néha úgy tűnhet, mintha a szélsőjobboldal megállíthatatlan lenne. A brit Reform UK térnyerése tapasztalható, Donald Trump a Fehér Házban van. Olaszországban Giorgia Meloni fasiszta miniszterelnök. Izrael szélsőjobboldala pedig mészárlásokat hajt végre Libanonban és Palesztinában egyaránt.
De a jobboldal nem mindenben érvényesítheti az akaratát. Ezen a héten Meloni igazságügyi reformterveit határozottan elutasították egy népszavazáson. Ezt széles körben a kormányáról szóló ítéletként értékelik.
Franciaországban a fasiszta RN párt választási ambícióit Párizsban, Marseille-ben és Lille-ben is meghiúsították. A bevándorlók vezette tömeges tiltakozások, köztük egy március 14-i, 100 000 fős párizsi menet, segítettek visszaszorítani a „barna pestist”.
Az Egyesült Államokban Trump kénytelen volt beszüntetni az ICE hadműveletet Minnesotában, és menesztette a gyűlölt belbiztonsági minisztert, Kristi Noemet. Népszerűségi mutatói zuhanórepülésben vannak, és egy népszerűtlen, Irán elleni háborúba fulladt bele.
Egyik sem jelenti azt, hogy Trump vereséget szenvedett volna. Még több erőszakkal támad a Közel-Keleten élők, valamint az Egyesült Államokon belüli bevándorlók és a baloldal ellen. De legyőzhető.
Egyesek számára ez egyszerűen azt jelenti, hogy a mainstream politikusok mögé felsorakozva próbálják kiszavazni Trumpot a Fehér Házból. Az Egyesült Államokban a Demokrata párti jelöltek az időközi választásokon a szavazatokért folyó küzdelem során igyekeznek majd kiutat kínálni.
De a Demokraták nem tudtak megoldani egyetlen olyan válsághelyzetet sem, amellyel a hétköznapi emberek szembesülnek.
Az ő hivatali idejük alatt az Egyesült Államokban emberek milliói küzdöttek élelmiszer-ellátási bizonytalansággal, az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférés hiányával és az elszálló lakhatási költségekkel. A Demokraták kitoloncolták a bevándorlókat, és folytatták az imperialista vérontást világszerte.
Van egy tanulság – a munkásosztály szervezettségének elmélyítésének szükségessége.
A katonai célpontok kijelölésének hagyományos folyamata, amelyet a Pentagon „gyilkolási láncnak” (kill chain) nevez, történelmileg több ezer hírszerző elemzőből álló csapatokat igényelt, akik felvételeket tanulmányoztak, jelentéseket vetettek össze, és napokon vagy heteken át állították össze a célpontokra vonatkozó adatcsomagokat. Ma mindez másodpercek alatt történik.
2026. február 28-án az Egyesült Államok és Izrael elindította az Epic Fury hadműveletet, amelynek során az első 24 órában 1000 célpontra csaptak le Iránban. Március közepére ez a szám meghaladta a 6000-et. A pusztítás döbbenetes ütemének hátterében nem csupán a megszokott Tomahawk rakéták, B-2-es lopakodó bombázók és repülőgép-hordozókról indítható vadászgépek arzenálja állt, hanem az imperialista eszköztár egy új fegyvere is: a mesterséges intelligencia. Az amerikai hadsereg saját MI-stratégiai dokumentuma kegyetlen egyértelműséggel fogalmaz: „a sebesség győz”, és „a nem elég gyors mozgás kockázata meghaladja a tökéletlen igazodás kockázatát”. Ennek gyakorlati jelentése az, hogy a Pentagon úgy döntött: a gyorsabb ölés fontosabb, mint a pontosabb ölés.
Kezdetben érdemes leszögezni, hogy a mesterséges intelligencia mint technológia óriási lehetőségeket rejt magában az emberi haladás számára az egészségügy, a klímakutatás, az anyagtudomány és az emberi szükségletek tervezése terén. A probléma nem maga az MI. A probléma az, ami akkor történik, amikor ezt a technológiát egy olyan imperialista hadigépezet kezébe adják, amely évtizedek alatt tökéletesítette a halálgépezetet, miközben szisztematikusan felszámolta a használatát korlátozó minden jogi és etikai korlátot.
Az MI gyilkolási lánc
Az amerikai hadsereg Iránban bevetett MI-rendszerének magja a Maven Smart System (Maven Intelligens Rendszer) nevű platform, amelyet a haditechnológiai vállalat, a Palantir épített, és amelybe beépítették az Anthropic által fejlesztett Claude nagy nyelvi modellt. A Maven összevonja a korábban nyolc-kilenc különálló hírszerző és célpontkijelölő rendszert egyetlen digitális platformba. Feldolgozza a műholdfelvételekből, drónvideókból, hírszerzési jeladatokból – lehallgatott telefonhívások, szöveges üzenetek, internetes megfigyelés –, radaradatokból és emberi forrásból származó jelentésekből származó adatokat. A gépi tanulási algoritmusok ezt az óceánnyi adatot feldolgozva azonosítják és rangsorolják a potenciális célpontokat, ajánlanak megfelelő fegyvernemeket, sőt, még a csapás jogi alapjait is értékelik.
Először is ott van a méret kérdése. A katonai célpontok kijelölésének hagyományos folyamata, amit a Pentagon „gyilkolási láncnak” nevez, történelmileg több ezer hírszerző elemzőből álló csapatokat igényelt, akik napokon vagy heteken át tanulmányozták a felvételeket, vetették össze a jelentéseket és állították össze a céladatcsomagokat. A második világháború alatt a légi célpontok kijelölésének ciklusa – az információgyűjtéstől az összeállított csapásmérő csomagig – hetekig, sőt hónapokig tartott. Egy, a Georgetown Egyetem által végzett vizsgálat megállapította, hogy az amerikai hadsereg 18. légideszant hadtestében az MI már 2000 hírszerző elemzőből álló csapatot csökkentett le mindössze 20 főre. Craig Jones, a Newcastle-i Egyetem vezető oktatója és a gyilkolási láncok szakértője élesen fogalmazott: az MI a célpontokra vonatkozó javaslatokat „bizonyos szempontból sokkal gyorsabban teszi meg, mint a gondolkodás sebessége”. Állítólag Irán legfelsőbb vezetője, Ali Hamenei ajatollah meggyilkolására irányuló, merényletszerű csapást az azonosítást követő 60 másodpercen belül végrehajtották.
Aztán ott van a sebesség civil életekre gyakorolt hatásának kérdése. David Leslie, a londoni Queen Mary Egyetem etikaprofesszora arra figyelmeztetett, hogy az MI-re való támaszkodás „kognitív terhelés-áthelyezést” eredményez – az emberi döntéshozók elszakadnak egy csapás következményeitől, mert az elemző munkát egy gép végezte. Amikor a Maven rendszer célpontjavaslatot generál, a felülvizsgáló emberi tiszt – Leslie szavaival élve – „sokkal szűkebb időkerettel rendelkezik a javaslat értékelésére”. A rendszer opciókat állít elő; az ember rábélyegzi a jóváhagyást. Az „ember a hurokban” (human-in-the-loop) döntéshozatal fikciója, miszerint az ember mindig meghozza a végső döntést, összeomlik a folyamat puszta gyorsasága alatt.
Az iráni háború már most létrehozta az MI-asszisztált célpontkijelölés talán legpusztítóbb következményét: a minabi Shajareh Tayyebeh általános iskola bombázását a háború legelső napján. Egy amerikai Tomahawk cirkálórakéta csapódott az iskolába, megölve legalább 170 embert, többségükben iskolás lányokat. Az iskola egy Iszlám Forradalmi Gárda (IRGC) létesítmény mellett helyezkedett el. A New York Times által ismertetett előzetes vizsgálat szerint az amerikai Központi Parancsnokság (CENTCOM) tisztjei „a Védelmi Hírszerző Ügynökség által szolgáltatott elavult adatok felhasználásával hozták létre a csapás célkoordinátáit”. A hírügynökségek által elemzett műholdfelvételek azt mutatják, hogy az iskolát 2013 és 2016 között elkerítették a katonai létesítménytől – ezt a tényt vagy nem vették észre, vagy soha nem frissítették a célpontokat tartalmazó adatbázisban. A kongresszus több mint 120 tagja követelte annak kiderítését, hogy a Maven-t és annak MI-rendszereit használták-e az iskola célpontként való azonosítására.
Az iskolabombázásra adott egymásnak feszülő magyarázatok maguk is sokatmondóak. Egyes források szerint az MI nem azonosította az iskolát polgári objektumként, hanem a katonai létesítmény részeként kategorizálta. Mások szerint emberi hírszerzési mulasztás történt, az elemzők évtizedes adatokkal dolgoztak. A Semafor hírportál arról számolt be, hogy az iskola helyszíne nyilvánosan elérhető volt az iráni cégjegyzékekben, és egy egyszerű internetes keresés megakadályozhatta volna a mészárlást. Akár az algoritmus, akár az elemző a hibás, a rendszerszintű következtetés ugyanaz: a célpontkijelölés sebességre való törekvése, amelyet az MI hatalmas mértékben felgyorsított, a gondos ellenőrzés lehetőségét a megsemmisülésig összenyomja. Amikor 24 óra alatt 1000 célpontra csapnak le, annak ellenőrzésére rendelkezésre álló idő, hogy egy épület iskola-e vagy laktanya, megközelíti a nullát. És természetesen a szándékos bűnözés lehetősége sem zárható ki – hogy az amerikai–izraeli hadigépezet egyszerűen nem törődik a civil áldozatokkal. Pete Hegseth amerikai hadügyminiszter nyíltan kijelentette, hogy a hadsereg célja a „maximális halálosság, nem a gyenge jogszerűség”.
A háború mint logisztika és az MI mint logisztikai motor
Az MI szerepe messze túlmutat a célpontok kiválasztásán. A modern hadviselés alapvetően egy rendkívüli komplexitású logisztikai probléma. A Tomahawk rakéták indításának összehangolása hadihajókról, a lopakodó bombázók bevetései, a drónműveletek, a légi utántöltés, a lőszerkészlet-gazdálkodás és a károk felmérése – mindezt egyszerre, több hadszíntéren – pontosan az a nagy adatmennyiséggel járó összehangolási probléma, amelynek megoldására az MI-t szánják. Állítólag a Maven minden célponthoz konkrét fegyvernemet javasol, figyelembe véve a készleteket és a korábbi lőszerteljesítményt. Az MI „mi lenne, ha” műveleti szimulációkat futtat, lehetővé téve a tervezőknek, hogy percek alatt értékeljék a lehetséges lépéseket napok helyett. A Pentagon az első hat napban egyedül 11,3 milliárd dollárt költött el.
Aztán ott van az MI-hadviselés politikai gazdaságtana. A Maven mögött álló Palantir cég piaci kapitalizációja a katonai szerződéseknek köszönhetően megközelíti a 360 milliárd dollárt. A Pentagon 2024-ben ítélte oda a Palantirnak a Maven kezdeti, 480 millió dolláros szerződését, amelyet 2025-re 1,3 milliárd dollárra bővítettek, és a Maven mostanra hivatalos programmá vált. A hadsereg külön szerződést ítélt oda a Palantirnak akár 10 milliárd dollár értékben. Az MI-hadviselés mára a Szilícium-völgy egyik jelentős profitközpontjává vált, létrehozva egy erős, a végeláthatatlan konfliktusokban közvetlen anyagi érdekeltséggel bíró társadalmi csoportot.
A gázai előzmény és a rendszerszintű logika
Az MI iráni háborúban való alkalmazása nem a semmiből bukkant elő. Izrael gázai népirtó háborúja szolgáltatta a tesztpályát. Az izraeli hadsereg bevetette a Lavender (Levendula) és Gospel (Evangélium) nevű MI-rendszereket a célpontok azonosítására, amelyeket úgy programoztak be, hogy egyetlen, feltételezett Hamász-harcos elleni csapásért akár 100 civil áldozatot is elfogadjanak. 2023 októbere óta több mint 75 000 palesztint öltek meg. Amit Gázában kipróbáltak, azt most Irán ellen skálázták fel.
A korábbi imperialista háborúkkal való párhuzam tanulságos. A vietnámi háborúban az Igloo White automatikus célpontkijelölő rendszert rendszeresen átverték a megtévesztő eszközök. 1988-ban az amerikai haditengerészet Aegis osztályú cirkálója lelőtte az Iran Air 655-ös járatát, megölve 290 civilt, mert a személyzet nyomás alatt dolgozva az automata Aegis harcrendszerrel félreazonosított egy utasszállító repülőgépet. 1999-ben hírszerzési hibák vezettek oda, hogy amerikai lopakodó bombázók csapták le a belgrádi kínai nagykövetségre. A hadviselés automatizálása minden szakaszban katasztrofális hibákat produkált; minden szakaszban az imperialista hatalmak mindezek ellenére tovább haladtak előre.
Ami új, az a lépték. A most kiépülő infrastruktúra – a Maven a hadsereg mind a hat ágánál bevetve, a GenAI.mil platform a minősített hálózatok számára, több mint 20 000 aktív felhasználó 35 katonai eszközben – az algoritmikus hadviselés állandó struktúrája. Eközben a Trump-kormányzat szisztematikusan felszámolt minden polgári védelmi mechanizmust. A nemzetközi jogi megfelelőségről tanácsot adó katonai jogászokat félreállították és elbocsátották. Az Iráni Vörös Félhold jelentése szerint több mint 85 000 polgári épület és 300 egészségügyi létesítmény rongálódott meg.
Az MI-hadviselés kialakulóban lévő valósága nem a technológiáról mond ítéletet. Ez ítélet az imperializmusról. Amikor az imperialista kapitalizmus logikája alatt vetik be, azzá válik, amivé Iránban is vált: a gyorsabb, nagyobb léptékű, kisebb elszámoltathatóság melletti ölés gépezetévé, amely hatalmas nyereséget termel az azt megalkotó vállalatok számára. A Shajareh Tayyebeh iskola 170 halott gyermeke nem egy hiba a rendszerben. A „maximális halálosság, nem a gyenge jogszerűség” logikája alatt ezek a rendszer meghatározó jellemzői.
A Socialist Worker szerkesztője, Tomáš Tengely-Evans a fasizmus dinamikáját vizsgálja, és annak a mai Egyesült Államokra való alkalmazhatóságát
Fegyveres csőcselék, amely büntetlenül terrorizálja a kisebbségeket és a politikai ellenfeleket az utcán? Igen. Nacionalista ígéret a „nemzeti nagyság helyreállításáról”? Igen. Pőre imperialista agresszió és területfoglalás? Igen.
Beszélhetnénk akár az 1930-as évek Németországáról, akár a mai Egyesült Államokról. Ez azt jelentené, hogy a „Fasiszta-e az USA?” kérdésre is igennel válaszolhatunk?
A kérdés megválaszolásához meg kell vizsgálnunk, melyek voltak a fasizmus fő jellemzői. A fasiszták a rasszizmust, a szexizmust és a gyűlölködést használják ideológiai ragasztóanyagként, amely összekovácsolja a bázisukat.
De a fasizmus túlmutat a jobboldali tekintélyelvűségen – és egzisztenciális fenyegetést jelent. A fasizmus egyfajta „ellenforradalom”, amelynek célja a munkásosztály, a demokratikus és a civil társadalmi szervezetek teljes szétzúzása.
Miután a nácik 1933-ban átvették a hatalmat, betiltották a politikai pártokat, a szakszervezeteket és a civil szervezeteket. A munkásosztálybeli demokrácia intézményeit „az alapjaikig rombolták le”.
A fasizmus a tőkés válság és az első világháborút követő forradalom veszélye közepette nőtt ki.
Amikor válsággal szembesül, az uralkodó osztály inkább tekintélyuralmi módszerekhez fordul Ha az uralom fenntartásának megszokott módszerei többé nem működnek, eldobja a demokráciát és a fasizmus felé fordul.
De a fasizmus soha nem volt pusztán a meglévő állam eszköze. Tömegmozgalomként fejlődik ki, amelynek magja a középosztályban, a kisvállalkozók, az önálló szakemberek és a vezetők körében található. Egyszerre működik együtt és ütközik az uralkodó osztállyal és annak államával.
A nácik 1930-ban törtek be a parlamentbe, a szavazatok 18 százalékával a második helyre ugrottak. Félkatonai alakulatuk, a barnaingesek – a Sturmabteilung (SA) vagy „Rohamosztag” – már ekkor 100 000 főre duzzadva, terrorizálva és gyilkolva az utcákon.
1932-re soraik 400 000 utcai harcosra nőttek. 1933-ra pedig a barnaingesek száma elérte a kétmilliót – ami nagyobb volt, mint az állam elnyomó intézményeié, a hadseregé és a rendőrségé.
Hogyan illeszkedik mindez az Egyesült Államokban történelméhez? Az egyik megközelítés szerint az USA már most is fasiszta, ahol az ICE Donald Trump barnaingeseiként működik. Az amerikai államban Trump második elnöksége kezdete óta fasiszták vannak vezető pozíciókban.
Stephen Miller, a minneapolisi, los angelesi és más városokbeli ICE-terror főépítésze csak egy példa. De ez nem egy olyan fasiszta állam, amely az összes demokratikus és független szervezet szétzúzására épül.
„Amikor egy állam fasisztává válik, az nemcsak azt jelenti, hogy a kormányzás formái és módszerei megváltoznak” – írta Leon Trockij szocialista forradalmár. „Hanem azt is jelenti, hogy a munkásszervezeteket megsemmisítik, a munkásosztályt pedig amorf állapotba taszítják.”
Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lenne veszély. Egy önelégült megközelítés szerint Trump nem illeszkedik az 1920-as és 30-as évek fasizmusának fő jellemzőihez. Rámutat, hogy az ICE egy régi, Trumpot megelőző elnyomó eszköz, és – ellentétben a náci barnaingesekkel – nem az államtól független utcai hadsereg.
Amit ezek az álláspontok – többé-kevésbé – összekötnek, az a fasizmus megértésének egyfajta „kipipálós” megközelítése. Ehelyett a fasizmust mint „dinamikát” és a kialakulásához vezető társadalmi feltételeket kell megértenünk.
A fasizmus egy „ellenforradalom alulról”, amely egy tömegmozgalom mozgósításával igyekszik terrorizálni ellenfeleit. A valóság azonban mindig kaotikusabb volt, mint a Németországban látott fasizmus „tiszta” formája.
Előfordult, hogy az államtól független fasiszta erők az ellenforradalom „ifjabb partnereként” működtek. Másutt pedig olyan nem fasiszta szélsőjobboldali formációk, amelyek ebbe az irányba fejlődhettek, vagy olyan erőket inkubálhattak, amelyek aztán fasisztává váltak.
Ez volt a helyzet számos olyan államban is, amelyek a második világháború alatt a nácik bábállamai lettek – ami közül a legfontosabb Magyarország volt.
Az itt történtek azt mutatják, hogy dinamikus kapcsolat áll fenn a felülről jövő állami elnyomás és a lentről jövő fasiszta erőszak között.
A Habsburg Birodalom az első világháborús katonai vereség, a tömegsztrájkok és katonai lázadások, valamint a Brit Birodalom és Franciaország általi feldarabolása közepette hullott szét.
A felfordulásból 1919. március 21-én megalakult a Magyar Tanácsköztársaság. Mindössze 133 nap múlva az új, kommunisták és szociáldemokraták vezette köztársaságot vérbe fojtották.
Ezt követte a „fehérterror”, egy két évig tartó hadjárat a magyar szocialista és munkásmozgalom megsemmisítésére.
Hogyan sikerült ezt véghezvinni? Magyarország régi uralkodó osztálya a szocialista forradalom nyomán Bécsbe menekült. A hagyományos konzervatívok jobbra radikalizálódtak, és a rendszer válságával szembesülve szélsőségesebb megoldások felé néztek.
Magyarország déli részén a földbirtokosok, a kapitalisták és a konzervatívok visszatértek, és Károlyi Mihály gróf vezetésével ellenforradalmi kormányt alakítottak. [- Károlyi Mihály szerepe itt és a következő bekezdésben tévesen jelenik meg, amelyre felhívtuk a Socialist Worker figyelmét is.]
Károlyi Horthy Miklós tengernagyot kérte fel egy nemzeti hadsereg vezetésére, amely visszafoglalhatja Magyarországot. A hagyományos konzervatív tiszt a felülről jövő ellenforradalom jelképévé vált, és később diktátorként uralkodott Magyarországon. De hiányzott neki egy erős államapparátus, amely önmagában keresztülvihette volna a terrort.
Ekkor lépett színre a fasiszta Prónay Pál báró. Összegyűjtötte az egyik különleges, tisztekből – legalább egynegyedük arisztokrata volt – álló alakulatot, amely a terror élére állt.
A radikálisok a Magyar Országos Véderő Egyesület (MOVE) keretében szerveződtek. Vezetője, Gömbös Gyula már 1919-ben „nemzeti szocialistának” nevezte magát, és kapcsolatokat épített ki Benito Mussolinivel és Adolf Hitlerrel.
A Prónay és Gömbös közötti belső viszályok megakadályozták, hogy a MOVE domináns erővé váljon. De Prónay egysége félkatonai alakulatként működött, és összetűzésbe került a hagyományosabb konzervatív elemekkel. „Szegeden, majd később Siófokon és Budapesten azonban a század magához ragadta a politikai rendőrség funkcióit” – írja egy történész.
Prónay elmondta, hogy Horthy „szememre hányta az ország különböző részein talált számos zsidó holttestet”. „Ez – hangsúlyozta – újabb muníciót szolgáltat a külföldi sajtónak ellenünk” – írta.
Horthy azt mondta neki, hogy „hagyják abba a kis zsidók zaklatását, helyette inkább öljenek meg néhány nagy zsidót” a magyar tanácskormányból.
Horthy 1920-ban Magyarország kormányzójává kiáltotta ki magát, és egy tekintélyelvű, konzervatív diktatúrát vezetett.
Az eredmény nem a fasiszta uralom volt 1920-ban, az államon kívüli összes szervezet szétzúzásával. Prónayék betöltötték a szerepüket, és a következő két évtizedre félreállították őket.
De ezzel még nem ért véget a történet. A fehérterrort végrehajtó szélsőjobboldali milicisták képezték a náci rendszert másolni kívánó fasiszta Nyilaskeresztes Párt alapját.
Horthy rendszere szövetségese volt a náci Németországnak, de elnyomta a belföldi fasiszta szervezeteket. 1944-ben azonban, amikor Horthy és Hitler összeütközésbe került a vesztes háború közepette, a nácik a Nyilaskereszteseket ültették hatalomba. Prónay ismét előtérbe került, és gyilkos hadjáratot indított a magyar zsidók ellen.
Ez azt mutatja, hogy erős kapcsolat állhat fenn az állam által irányított félkatonai szervezet és a születőben lévő fasiszta szervezet között.
Németországban sem a semmiből jött Hitler barnaingeseinek hadserege. Előttük volt a Freikorps (Szabadcsapatok), amely 1918 és 1923 között a német forradalom idején szocialisták és szakszervezeti tagok ezreit gyilkolta meg.
Ez egy háborús veteránokból álló félkatonai erő volt, nagyszámú középvezetői, középosztálybeli tiszttel.
A munkáspárti típusú Szociáldemokrata Párt (SPD) ezt a szélsőjobboldali milíciát használta fel a szocialista forradalom veszélyének leverésére. A Freikorps volt az, amely Gustav Noske SPD-politikus parancsnoksága alatt meggyilkolta a forradalmárokat, Rosa Luxemburtgot és Karl Liebknechtet, hogy „helyreállítsa a rendet” Berlinben.
Amikor a forradalom veszélye alábbhagyott, a Freikorps már kevéssé hasznosult az uralkodó osztály számára.
A Freikorps önmagában nem volt fasiszta szervezet. De sok tagja később bekerült a náci párt és a barnaingesek soraiba. Alapító tagjuk, Ernst Röhm például a Freikorpsban harcolt Bajorországban.
Nem mentünk keresztül olyan világháborún, amely mögött milliónyi, nagy toborzású hadseregekből származó, harcban edzett férfi maradt volna.
És a tőkés állam jóval erősebb és nagyobb apparátus, mint a 20. század elején volt.
A fasizmus ma másképp fog kinézni, mint az 1920-as években. Ahol például hivatalba kerülhet, ott a felülről jövő állami elnyomás és a lentről jövő erőszak kombinációjával igyekezhet szétzúzni minden demokráciát. Ennek egyensúlya a különböző kontextusoktól függ majd.
Erőteljes politikai erők és társadalmi dinamikák hajtják a fasizmus fejlődését az Egyesült Államokban.
Mikor Trump kudarcot vall az ígéretei teljesítésében, az a szélsőjobboldal további radikalizálódásához vezethet. És megvan a lehetősége annak, hogy olyan erők jelenjenek meg, amelyek az államtól függetlenül igyekeznek mozgósítani.
Az amerikai állam válságban van itthon és külföldön egyaránt, a vezetőknek nincsenek megoldásaik a milliókat sújtó válságokra. És az állam tekintélyelvűvé válása most központi szerepet játszik a legitimitás válságában.
Trump egyszerre jelent szakítást és folytatást a korábbiakkal. Két fontos tendencia jellemezte az amerikai államot az elmúlt három évtizedben: a militarizáció és a privatizáció.
A terrorizmus elleni háború kezdete óta az amerikai biztonsági erők nagymértékben támaszkodtak a feladatok magánhadseregeknek való kihelyezésére.
És miközben külföldön háborúkat vívott, az USA létrehozta a Belbiztonsági Minisztériumot a polgári szabadságjogok elleni fellépés részeként.
Ez része volt a rendőrség és a belföldi biztonsági szolgálatok tágabb értelemben vett militarizációjának, például a belföldi ellenfelekkel szembeni „terrorelhárítási” taktikák alkalmazásának. Az ICE és a Határőrség is ennek parancsnoksága alá tartozik. Ennek a folyamatnak része a Mexikó–USA határ hosszú távú militarizációja.
Trump ezt a militarizációt mélyítette el a hadsereg bevonásával. Ez a határon folytatott háború régóta tesztpályája a megfigyelésnek és az elnyomásnak, és visszacsatol a szélesebb kitelepítési gépezetbe.
Olyan határvédelmi erőket von be a nagy, multietnikumú belvárosokba, amelyek a harctéri övezetben való harcokhoz szoktak. Ennek eredménye a terror, valamint Renee Good és Alex Pretti meggyilkolása Minneapolis utcáin.
De Trump második elnöksége minőségi változást jelent – nem fasiszta állam, de nem is egyszerűen tekintélyelvűbb, ahogyan ma sok állam azzá válik.
Ma az ICE és a Határőrség félkatonai erőként működik, és soraikba vonzzák a szélsőjobboldalt.
Miller már Trump első elnöksége idején összetűzésbe került a bevándorlási hivatal tisztviselőivel. Úgy vélte, ők „nem irányítják elég agresszívan a gépezetet ahhoz, hogy azt tegyék a határon, amit Trump akar” – mondta egy volt tisztviselő.
A szélsőjobboldal eltökélt volt, hogy az államapparátus kulcsfontosságú részeit a saját embereivel töltse fel, akiket nem akadályoznak Trump első elnökségének hagyományosabb konzervatív alakjai.
Az ICE toborzása kifejezetten a szélsőjobboldalt célozza. De ez a folyamat korábban kezdődött, és nem csak felülről vezérelték.
Michael Macher szerző leírja, hogyan küzdöttek „az ICE-en belüli militáns szereplők” „erőforrásaik, autonómiájuk és hatalmuk növeléséért a Belbiztonsági Minisztériumon belül”.
Ez az ICE és a Határőrség ügynökeinek szakmai egyesületein keresztül történt, amelyek Trump előtt „a szélsőjobboldali projektek inkubátoraivá váltak”.
Bőséges bizonyíték van az ICE és az utcai fasiszta csoportok kölcsönös kapcsolatára.
Egy szenátusi jelentés idéz egy ICE által fogva tartott amerikai állampolgárt, aki elmondta: „több ügynöknek is volt tetoválása, amely a Proud Boys (Büszke Fiúk) iránti támogatását fejezte ki”. A Proud Boys az egyik legnagyobb fasiszta csoport az Egyesült Államokban.
A 4500 ICE- és Határőrség-tiszt nevének kiszivárogtatása tartalmazta Enrique Tarrio nevét is, a Proud Boys egykori vezetőjét.
Az ICE-t irányító ideológusok azonban nem mindig érvényesíthetik az akaratukat – és ők nem az egyetlen erők az államon belül.
A minneapolisi második gyilkosság és a tömeges ellenállás visszavonulásra kényszerítette Trumpot. Ez részben azt tükrözi, hogy a tágabb állam, amely nem akar ekkora felfordulást az amerikai városokban, ismét érvényesíti az akaratát az ICE-szal szemben.
A nácik sem voltak a német tőkésosztály első számú választása. Az uralkodó osztály már korábban megkezdte a liberális demokrácia lerombolását. 1930 óta Németországot a „bárók kabinetje” irányította, jobboldali politikusok és tábornokok, akik elnöki rendeletekkel kormányoztak.
De kevés támogatásuk volt a parlamentben, nemhogy a hétköznapi emberek között – és egy tömeges munkásmozgalommal néztek szembe.
Ahogy a válság elmélyült, a tőkésosztály egyes részei kezdtek megbarátkozni a fasizmus gondolatával, és azon voltak, hogy bevigyék Hitlert a kormányba.
Időnként Trockij ezt a rendszert „félfasisztának” nevezte. De akkor is hangsúlyozta, hogy még van idő megállítani a fasizmust a tömeges és militáns ellenállással.
Ha a Minneapolisban látott ellenállás fajtája az Egyesült Államokban elmélyül és elterjed, lehetséges lesz visszavetni azokat az erőket, amelyek az országot jobbra tolják.
Az amerikai polgárháborút és az 1960-as évek polgárjogi korszakát követő győzelmek ismét támadás alatt állnak, visszhangozva a korábbi, az egyenlőség visszaszorítására és a demokrácia újradefiniálására irányuló törekvéseket – írja JOE SIMS.
Ahogy a történet tartja, a nagy afro-amerikai költő, Langston Hughes The Backlash Blues (A visszahatás blues) című versét Nina Simone énekesnő kérésére írta, válaszul az 1960-as évek szabadságmozgalmával szembeni rasszista visszahatásra.
Az 1963-as, Martin Luther King Jr. vezette washingtoni menetelés után 1964-ben megszületett a polgárjogi törvény (Civil Rights Act), majd 1965-ben a választójogi törvény (Voting Rights Act). Hughes 1966-ban írta The Backlash Blues című versét, Simone 1967-ben rögzítette – Hughes halálának évében.
Egy évvel később, 1968-ban meggyilkolták Kinget, és 113 városban törtek ki lázadások. Ezt követte Richard Nixon megválasztása, „törvény és rend” elnöksége, a Cointelpro (a Szövetségi Nyomozóiroda, az FBI titkos programja), a Fekete Párducok megsemmisítése és a vietnámi háború elleni mozgalom elnyomása.
Valóban, visszahatás blues. És talán előrevetíti – ha nem vigyázunk –, hogy mi vár ránk a mai MAGA-mozgalommal. Ez nem az első alkalom, hogy a keményen kivívott polgári jogaink ellen támadnak. Ehhez a kontextushoz vissza kell tekintenünk a radikális rekonstrukcióra és a polgárháború után kivívott demokratikus jogokra. Ezek közé tartozott a rabszolgaságot eltörlő 13. alkotmánymódosítás; a 14., amely a születés szerinti állampolgárságot és az egyenlő védelmet biztosította; és a 15., amely a fekete férfiak számára biztosította a választójogot. A nők évtizedekkel később nyerték el a szavazati jogot.
Egy ellenforradalom elnyomta ezeket a jogokat: a rekonstrukciós kormányokat 1877-től kezdve, az északi hadsereg déli kivonulását követően megdöntötték. Ezt követően egy évszázados terrorkorszak vette kezdetét, amelyet 1865 és 1950 között becslések szerint 6500 emberlinccsel tarkítottak. Ezt a korszakot csak az 1950-es és 60-as években, a jogi szegregáció legyőzéséért vívott harcban sikerült felülmúlni.
Éppen a Jim Crow-törvények (a faji elkülönítés törvényei) felett aratott győzelem és az azt követő visszahatás teremtette meg az alapot a MAGA-jobboldal felemelkedéséhez. Ők pedig elindították a mai polgárjogi ellenforradalmat. A jelenlegi kormányzatot uraló keresztény nacionalisták és mások a fekete templomokba bombákat helyezők, az Alabama állambeli Birmingham 16. utcai baptista templomban négy gyermeket meggyilkolók ideológiai – és talán még biológiai – leszármazottai.
A történet a következőképpen alakult: a Legfelsőbb Bíróság Brown kontra Oktatási Bizottság ügyben hozott ítéletével és a polgárjogi törvények elfogadásával a fehér felsőbbrendűség történelmi vereséget szenvedett, amely – legalábbis az ő elméjükben – egyenlő volt a Konföderáció csatatéren elszenvedett vereségével. A szegregációpártiak és mögöttes nagyvállalati támogatóik nem tudták, hogyan reagáljanak; Bull Connor, a rendőrkutyák és a vízágyúkat bevető tüntetők után a Jim Crow-rendszer nem volt éppen piacképes.
Tehetetlenül azzal reagáltak, hogy kivonták fehér gyermekeiket az állami iskolákból, és elkülönített keresztény magániskolákat hoztak létre. Arra hivatkoztak, hogy a Brown kontra Oktatási Bizottság ítélet kifejezetten a közintézményekre vonatkozik. Azzal, hogy iskoláikat „kereszténynek” vagy „magánnak” címkézték, azzal érveltek, hogy a 14. alkotmánymódosítás egyenlő védelmet biztosító záradéka nem alkalmazható.
Emellett mivel ezek az iskolák vallási intézmények voltak, élveztek az 501(c)(3) adómentességét. A szövetségi kormány lényegében támogatta a Jim Crow-rendszert. Ez egészen addig tartott, amíg a mississippi fekete családok az 1960-as években sikeresen meg nem támadták ezt az adómentes státuszt.
Az adómentesség eltörlése súlyos csapást mért az „evangélikus konföderációra”. Ez mind pénzügyi, mind politikai visszaesést jelentett. Válaszul Paul Weyrich, a Heritage Foundation egyik alapítója átszervezési stratégiát keresett. Először az iskolai ima mellett érvelt, de az nem kapott lendületet. A nőjogi alkotmánymódosítás (Equal Rights Amendment, ERA) ígéretesnek tűnt, de nem váltott ki elég hevületet. Végül Weyrich és kollégái az abortusz mellett döntöttek. A korábbi próbálkozásokkal ellentétben az abortusz különböző felekezeteknél is visszhangra talált. A protestáns jobboldal ekkor szövetséget kötött a katolikusokkal, és megszületett a „vallási jobboldal”.
Az Erkölcsi Többség (Moral Majority) felemelkedésével, majd a Tea Party mozgalommal és a mostani MAGA-mozgalommal az amerikai politika egyre inkább szélsőjobboldali pályára állt. Ez a pálya a demokratikus jogok meghatározásáról szóló vitából ered: kollektív polgári jogok kontra egyéni tulajdonjogok; szövetségi hatáskör kontra tagállami jogok; a nő testi autonómiája kontra a „megszületendő gyermek jogai”.
Ezek a feszültségek nem újak. A demokráciáért folytatott küzdelem „vörös szálként” húzódik végig az amerikai történelmen. Marx osztályokban fogalmazta meg: „A fehér bőrű munka nem lehet szabad, amíg a fekete bőrűt megbélyegzik.” Frederick Douglass, aki mind az afro-amerikaiak, mind a nők jogaiért küzdött, 1847-ben az általa szerkesztett North Star (Északi Csillag) élén ezt írta: „A jognak nincs neme – az igazságnak nincs színe – Isten mindannyiunk Atyja, és mindnyájan testvérek vagyunk.”
Kezdetektől fogva a demokratikus jogok – a választójog, az oktatáshoz való jog, az abortuszjog, a kollektív tárgyaláshoz való jog és az egyenlő bérhez való jog – szorosan összekapcsolódtak. Mivel ezek a küzdelmek a monopolkapitalizmus rasszista és nemi alapú társadalmi munkamegosztásának keretein belül zajlanak, éket verő kérdésként használják fel őket a politikai előny és a profit maximalizálása érdekében.
A MAGA-mozgalom érti ezt. A jelenlegi ciklus elején a kormányzat több tucat végrehajtási rendeletet adott ki, amelyek korlátozzák a DEI (diverzitás, egyenlőség és befogadás), a szavazás, a népszámlálás, a reproduktív egészségügy, a fogyatékosság és a munkaügy területén fennálló jogokat. Az országot „villámháború” sújtotta: mindent, mindenhol, egyszerre.
A DEI felszámolását ürügyként felhasználva a MAGA frontális támadást indított a polgári jogok egésze ellen. Első intézkedéseik egyike volt az LBJ (Lyndon B. Johnson) által 1965-ben kiadott 11246. számú végrehajtási rendelet hatályon kívül helyezése, amely megtiltotta a szövetségi szerződőkkel szembeni diszkriminációt. Ez a rendelet előírta a szövetségi pénzt kapó vállalkozások számára az egyenlő esély biztosítását – ami az affirmatív akció (esélyegyenlőségi program) egyik alapvető, bár enyhe formája volt.
Az új kormányzat végrehajtási rendelete nemcsak ezt a gyakorlatot szünteti meg, hanem magát a polgári jogok fogalmát is megkérdőjelezi. Arra utal, hogy az Egyesült Államokban a diszkrimináció elsődleges áldozatai ma a fehér polgárok. E logika szerint minden, a színes bőrűek esélyegyenlőségére irányuló törekvés eleve rasszista. A kormányzati ügynökségeknek most az a feladatuk, hogy fellépjenek e „rasszista” gyakorlatok ellen; az esélyegyenlőséget bűncselekményként kezelik.
Ahogy Nikole Hannah-Jones rámutatott, ennek a jogi támadásnak kifejezett munkaügyi és fekete-ellenes éle van. Például a Szövetségi Szerződéses Megfelelőségi Programok Hivatala (OFCCP) nemrég segített egy texasi kórház fekete dolgozóinak 900 000 dollár elmaradt bér visszaszerzésében, és segített az illinois-i Caterpillar dolgozóinak 800 000 dollárhoz jutni. Ez a kormányzat megszüntette ezt a hivatalt. Ezzel párhuzamos lépésként a Fehér Ház megszüntette a kollektív tárgyalási jogot 1,3 millió szövetségi alkalmazott számára, akiknek magas százaléka fekete nő.
A kormányzat ezután folytatta a polgári jogi hivatalok létszámának leépítését vagy drasztikus csökkentését a szövetségi kormányzat egészében. Jelenleg a szövetségi polgárjogi érvényesítés gyakorlatilag nem létezik. A megmaradt tisztviselőknek „fel kellett függeszteniük” minden eljárást. Az Igazságügyi Minisztérium azóta négy jelentős választójogi pert ejtett el (kettőt Georgiában, egyet Arizonában és egyet Virginiában). A minneapolisi és louisville-i rendőri visszaélésekkel kapcsolatos ügyeket hasonlóképpen félretették. Ezzel szemben körülbelül 45 „fordított diszkriminációs” pert indítottak országszerte a főiskolákon. Figyelemre méltó, hogy a 9000 függőben lévő diszkriminációs ügy 90 százalékát vizsgálat helyett elutasítással zárták le.
Ezenkívül a kormányzat felszámolta az „aránytalan hatás” (disparate impact) fő jogi elvét. Ez az 50 éves szabály, amelyet a Legfelsőbb Bíróság egyhangúlag állapított meg, lehetővé teszi, hogy egy szabályozás akkor is diszkriminatívnak minősüljön, ha hátrányosan érint egy adott csoportot, függetlenül a „szándéktól”. Például, ha egy vállalat érettségi bizonyítványt követel meg egy olyan álláshoz, amelyhez valójában nincs rá szükség, és abban a városban a fehérek 90 százalékának van érettségije, szemben az afro-amerikaiak és latinók 60 százalékával, és a felvételi arány 80 százalékban fehér, akkor a szabályozásnak aránytalan hatása van, amellyel foglalkozni kell. Ez az „aránytalan hatás” elv most a MAGA-ellenforradalom „vágóhídján” van.
Ez a támadás mindenkit érint, etnikai hovatartozástól, nemtől vagy osztálytól függetlenül. A marxista elméletben ez „össztársadalmi” vagy „minden embert érintő” kérdés. A környezeti jogok például mindenkit érintenek. Ennek ellenére a Louisianában folyó „Cancer Alley” (Ráksikátor) pereket és az alabamai Lowndes megyei szennyvízválságot elutasították, vagy a pereket megszüntették. A fogyatékossággal élők jogai is ostrom alatt állnak; az Oktatási Minisztérium felszámolásával a fogyatékossággal élő gyermekek minőségi oktatáshoz való jogát védő garanciákat felszámolják. Ha a gyerekeknek iskolai szállításra, akadálymentesített mosdóra, gyógypedagógusra van szükségüke, és a helyi iskola nem biztosítja, nem sok mindent tehetnek. Sajnos, ezt a hivatalt is bezárták.
Politikailag az elmúlt évszázadban elért valamennyi polgárjogi vívmány jelenleg parlagon hever. A MAGA szemszögéből az amerikai uralkodó osztály újraélesztette Taney főbíró hírhedt diktumát a Dred Scott-ügyből, miszerint „egy fekete embernek nincsenek olyan jogai, amelyeket egy fehér ember köteles lenne tiszteletben tartani”. Ugyanez elmondható minden színes bőrű, nő, LMBTQ és munkás polgári jogairól.
De nincs minden veszve. Heves csata zajlik az országban. Láttuk ezt a januári általános sztrájkokban és menetelésekben a Twin Citiesben (Minneapolis-St. Paul). A Los Angeles-i, chicagói, new york-i, clevelandi és detroiti küzdelmek az elmúlt hónapokban tanúskodnak erről az igazságról. Jelen volt a középiskolás diákok tömeges iskolaelhagyásában, és újra látni fogjuk a március 28-i „No Kings” (Nem a királyokra) tiltakozásokon.
A tüntetés létfontosságú, de nem elég. Minden eszközt be kell vetnünk: foglaljunk el, üljünk be, írjunk leveleket, kopogtassunk végig a környékeken, regisztráljunk és szavazzunk. Ez egy nehéz küzdelem, de már voltunk „lejtőn” korábban is. Ahogy a régi spirituálé mondja: „Mászunk Jákob létráján… egyre feljebb és feljebb.” Nem állunk meg a Fekete Történelem Hónapjának utolsó napján sem; nem állunk meg, amíg el nem érjük az ígéret földjét.
Ez a cikk Joe Sims 2026. március 2-i, Állítsuk meg a polgárjogi ellenforradalmat (Stop the Civil Rights Counter Revolution) című előadásán alapul.
Joe Sims az Amerikai Egyesült Államok Kommunista Pártjának (cpusa.org) társelnöke
Az Európai Bizottság szerint a „kapcsolatépítés” megállítja Trumpot, a Baloldal frakció a blokkoló rendelet követelését szorgalmazza
Az EU blokkoló rendelete egy olyan jogi pajzs, amely megvédi az egyéneket az amerikai szankciókkal szemben, és tiltja, hogy uniós vállalatok, például bankok, betartsák azokat. A Parlament 2025. július 9-i állásfoglalásában felszólította a Bizottságot, hogy aktiválja a blokkoló rendeletet a szankciókkal sújtott Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC) bíráinak védelme érdekében. Ezt megismételte egy szeptember 11-i állásfoglalásában, és hozzátette, hogy az európai szereplőket védeni kell az amerikai szankciók hatásaitól, összhangban a tagállamoknak a Római Statútumban vállalt kötelezettségeivel. Az Európai Bizottság eddig semmit sem tett.
A mai parlamenti felszólalásában Maroš Šefčovič uniós biztos ismét megtagadta a blokkoló rendelet végrehajtását az európaiak Trump szankcióival szembeni védelme érdekében. Ehelyett a Bizottság „sajnálatát fejezi ki” az ICC bírái elleni szankciók miatt, de kizárólag a „kapcsolatépítésre” támaszkodik, hogy megpróbálja meggyőzni Trumpot arról, hogy ne szankcionálja az európaiakat. A Baloldal frakció nem győződött meg egy ilyen stratégia érdemeiről.
A mai felszólalásában képivselőnk, Lynn Boylan, az Európai Parlament Palesztinával Fenntartott Kapcsolatokért Felelős Küldöttségének elnöke (Sinn Féin, Írország) elmondta: „Az EU semmit sem tett, miközben a Nemzetközi Büntetőbíróságot támadások érték, és amikor bírákat szankcionáltak munkájuk végzéséért. Az EU elmulasztotta megvédeni Francesca Albanesét, az ENSZ különleges előadóját, amikor támadások érték és szankcionálták, mert kimondta az igazságot a népirtó izraeli rezsimről. Munkájukat tiszteletben kell tartani, és a nemzetközi háborús bűnösök, például a Benjamin Netanyahu és Joáv Galant elleni elfogatóparancsokat végre kell hajtani.”
Marc Botenga európai parlamenti képviselőnk (PTB/PVDA, Belgium) elmondta: „Az USA azért szankcionálta az ICC bíráit, mert nem tettek pontosan úgy, ahogy az USA akarta. Szankcionálták az ENSZ megszállt palesztin területekre vonatkozó különleges előadóját, mert olyan jelentést írt, ami nem tetszett nekik. Szankcionáltak egy egész országot; megfojtják Kuba szigetét, mert más gazdaságpolitikát akarnak. Ez egy szélhámos állam gengszterpolitikája. Európának megvannak az eszközei, de úgy dönt, hogy nem tesz semmit. Amikor Trump cselekszik, az EU alszik.”
A Baloldal fralció az Európai Parlamentben régóta szorgalmazza, hogy az Európai Unió alkalmazza a blokkoló rendeletet a nemzetközi jognak a Trump-rezsim legrosszabb reflexei elleni védelme érdekében. A Baloldal emlékeztet arra, hogy az olyan emberi jogi védelmezőknek, mint Francesca Albanesének és másoknak, szintén részesülniük kellene a blokkoló rendelet nyújtotta védelemben, hogy folytathassák létfontosságú munkájukat, sőt, hogy túlélhessenek.
Kirúgták a belbiztonsági minisztert Trumpék, miután a bevándorlási rendőrök amerikai állampolgárokat gyilkoltak
Március 6-án, csütörtökön Donald Trump amerikai elnök menesztette Kristi Noemet, az Egyesült Államok Belbiztonsági Minisztériumának volt miniszterét, a növekvő politikai nyomás hatására, amelyet az ő vezetése alatt végrehajtott halálos bevándorlásügyi műveletek váltottak ki.
Noem felügyelte a Trump-adminisztráció tömeges kitoloncolási kampányát, valamint a nehézfegyverzetű bevándorlási rendőrök (ICE) és más szövetségi erők bevetését az USA több városában.
Megbízatása komoly vizsgálatok alá került, miután az ICE ügynökei megölték Renee Nicole Good és Alex Pretti amerikai állampolgárokat Minnesotában. A gyilkosságokra válaszul egy államszintű általános sztrájk több ezer vállalkozást záratott be Minnesotában, és kétszer is körülbelül 100 000 embert vitt az utcákra a Minneapolis belvárosában két egymást követő héten. A második általános sztrájk átterjedt az Egyesült Államok számos városára, egy történelmi jelentőségű országos akció keretében, amely aktivisták szerint átalakította az ország munkaügyi és társadalmi mozgalmainak helyzetét, befolyásolva a munkabeszüntetéseket és az ellenállás más formáit a társadalomban.
Trump bejelentette szándékát, hogy Noemet Markwayne Mullinra, egy republikánus szenátorra és közeli szövetségesére cseréli. Várhatóan Noem egy újonnan létrehozott adminisztratív pozícióba kerül, amely az amerikai katonai célkitűzésekre összpontosít a nyugati féltekén, és a hétvégén a Shield of the Americas csúcstalálkozót fogja vezetni.
A testvérpártjainkat is tömörítő, spanyol kormány válaszolt Donald Trump amerikai elnök legutóbbi fenyegetéseire, kijelentve, hogy nem fogja megfélemlíttetni magát, és nem támogatja az Irán elleni háborút.
Donald Trump amerikai elnök nemrégiben felvetette a Spanyolországgal fenntartott kereskedelmi kapcsolatok esetleges megnyirbálását, mert az ország nem támogatja az Egyesült Államok és Izrael Irán elleni illegális támadásait. „Nem akarunk semmit sem kezdeni Spanyolországgal” – mondta Trump, miközben a szomszédos széken Friedrich Merz német kancellár, egy másik uniós kormány feje csendesen ült.
Míg a feltételezett szövetségesek nem mertek szembeszállni Trump elnök szidalmaival, Pedro Sánchez miniszterelnök maga kommentálta a megjegyzéseket, hangsúlyozva, hogy Spanyolország nem enged a megfélemlítésnek, és nem támogatja a háborús retorikát, valamint nem fogja megsérteni a nemzetközi jogot. „A spanyol kormány álláspontja ebben a helyzetben világos és következetes” – mondta Sánchez, utalva a Gázai övezetben zajló népirtással és az ukrajnai háborúval kapcsolatos állásfoglalásokra. „Három szóban összefoglalható: nem a háborúra.”
A Sánchez vezette Spanyol Szocialista Munkáspárt (PSOE) koalíciós kormánya másként pozicionálta magát a világban zajló válságok tekintetében, mint más európai országok. 2023 októbere óta Spanyolország Szlovéniához és Írországhoz hasonlóan felszólalt Izrael Gázai övezet elleni támadásai ellen, és lépéseket tett a megszálló hatalomhoz irányuló fegyverszállítmányok korlátozására. A helyi szolidaritási mozgalmak figyelmeztetnek arra, hogy ezek a lépések gyakran túl lassúak és korlátozottak voltak, ám Spanyolország álláspontja a regionális vitákban a szükséges ellenállást biztosította az EU korlátlan Izrael-támogatásával szemben.
Március 4-én, szerdán mondott beszédében a spanyol miniszterelnök arra szólította fel a nemzetközi közösséget, hogy ne ismételje meg „a múlt hibáit”, és ne higgye vakon, hogy az Irán elleni támadások nagyobb jólétet eredményeznének. Sánchez kijelentette, bár nem jósolhatja meg a jelenlegi helyzet végső kimenetelét, „azt viszont tudjuk, hogy ez nem fog igazságosabb nemzetközi rendhez vezetni, sem magasabb bérekhez, jobb közszolgáltatásokhoz vagy egészségesebb környezethez.”
Ez a Trump fenyegetéseire adott válasz arra is rávilágított, hogy a háborúk milyen hatással vannak a nemzeti kormányok alapvető feladatára – a lakosság tisztességes életkörülményeinek biztosítására. „Teljességgel elfogadhatatlan, hogy azok a vezetők, akik képtelenek ellátni ezt a feladatot, a háború füstfüggönyét használják fel kudarcaik elfedésére, és ezzel közben néhány kiválasztott, mindig is ugyanazok zsebét tömjék” – mondta Sánchez. „Csak ők nyernek, amikor a világ kórházak építése helyett rakétákat gyárt.”
Sánchez pozíciója jelentős eltérést mutat más magas rangú európai politikusokhoz képest, akiknek a második Trump-adminisztrációval kapcsolatos stratégiája abban merül ki, hogy megpróbálják az amerikai elnököt jobb belátásra bírni, és reménykednek a legjobbakban. A folyamat során a legtöbben lelkesen fokozták a további felfegyverkezés és háború melletti agitációjukat is.
A spanyol kormány sok szempontból igyekezett elhatárolódni ettől a trendtől, és most ragaszkodik ahhoz, hogy teljesíteni fogja az emberekkel szembeni kötelezettségeit – biztosítja a Nyugat-Ázsiából való evakuálást azok számára, akik kérik, támogatja a helyi gazdaságot a válság idején, és védi a nemzetközi jogot – annak ellenére, hogy egyesek naivnak nevezik ezt a hozzáállást.
„Az a naiv, aki azt hiszi, hogy az erőszak a megoldás” – vágott vissza Sánchez. „Naiv azt hinni, hogy a romokból demokráciák vagy a nemzetek közötti tisztelet születik, vagy hogy a vak és szolgai követés a vezetés egy formája.”
„Nem leszünk részesei valaminek, ami rossz a világnak és ellentétes az értékeinkkel, pusztán attól való félelemben, hogy egyesek megtorlást alkalmaznak” – tette hozzá. Sánchez kijelentette, hogy a nemzetközi jog védelmében és a béke előmozdításában nem lesznek egyedül, hiszen emberek milliói Európában, Észak-Amerikában, Nyugat-Ázsiában és a világ többi részén „nem egy újabb háborúval és bizonytalansággal teli jövőt akarnak, hanem több békét és jólétet.”
„Tisztában vagyunk a nehézségekkel, de abban is biztosak vagyunk, hogy a jövő még nem íródott meg, és az erőszak spirálja, amelyet sokan magától értetődőnek vesznek, teljesen elkerülhető” – mondta.
Mao személyével, politikájával most nem foglalkozunk, sem a fura fordítással a címben szereplő mondat kapcsán, amely ikonikusan így maradt fenn.
„Látszatra félelmetesek, de valójában korántsem olyan erősek. Hosszú távlatból nézve az igazán hatalmas erő nem a reakciósoké, hanem a népé” – nyilatkozta Mao 1946-ban Anna Louise Strong amerikai tudósítónak.
Azóta számos esetben beigazolódott, hogy az amerikai imperializmus is csak papírtigris. Nem tudták megszállni Koreát, agyonverték őket Vietnámban. A XXI. században sikerült már eljutniuk Irak és Afganisztán megszállásáig, amelyet több tízezer amerikai hulla árán sem tudtak stabilizálni és megtartani. Afganisztánból csúfosan kivonultak, Irak helyén pedig felütötte a fejét – meglepetés! – a Szaddamnál sokkal súlyosabb iszlamofasizmus az Iszlám Állam képében, amit a nemzetközi baloldal a kurdok segítségével tudott csak szárazföldön semlegesíteni, az Egyesült Államok itt sem volt másra képes, csak légicsapásokra.
Ukrajnában szintén proxyháborúra futotta egy vállalhatatlan fasisztoid rezsim kiépítése után, ami már négy éve kvázi állóháború, minden komoly előernyomulás nélkül. Itt a putyini imperializmusról is kiderült, hogy papírtigris. A háromnapos háborúból most négy év lett.
Az Egyesült Államok Grönland ásványkincseit sem tudta végül lerabolni a nemzetközi tiltakozás ellenére. Kubában emberiség ellenes bűncselekménynek számító blokádot tart fenn, amit újabb bűncselekménnyel felérő szankciókkal spékelt meg. Elvégre egy szocialista sziget több százmilliárd dollárokat okozó blokád ellenében jobb csecsemőhalandóságot produkál és jobb egészségügyi rendszerrel rendelkezik, mint az amerikai kapitalizmus, amely csak úgy képes alapvetően szarul működni, hogy ezen országok olaját és ásványkincseit lerabolja.
Aztán jöttek a további országok, amiknél szintén csak légi csapásokra futotta: Venezuela, Jemen és most Irán. Nincs már szárazföldi megszállás sehol. Még Magyarországot is képtelenek lennének rendesen megszállni, nemhogy a 90 milliós Iránt, akik tömegesen küldenék haza hullazsákban a megszálló erők katonáit, pont mint Irakban és Afganisztánban. Ezt pedig még az amerikai elmebeteg demens tömeggyilkosok sem vállalnák be, mert drága szavazatokba kerül.
„Hosszú távon az igazán hatalmas erő nem a reakciósoké, hanem a népé.”
Franciaország vezető diplomatája hétfőn kérvényezte, hogy Charles Kushner nagykövetnek ne engedélyezzék a közvetlen hozzáférést a francia kormány tagjaihoz.
Ez azt követően történt, hogy a megbízott, aki Donald Trump amerikai elnök vejének és tanácsadójának, Jared Kushnernek az apja, nem vett részt egy megbeszélésen, amelyet a Trump-kormány egy szélsőjobboldali aktivista halálával kapcsolatos megjegyzéseiről tartottak volna.
Diplomáciai források szerint a francia külügyminisztérium hétfő este beidézte Kushner urat, aki azonban nem jelent meg.
Jean-Noël Barrot külügyminiszter úgy döntött, korlátozza Kushner úr hozzáférését, „tekintettel arra, hogy láthatólag félreérti egy nagyköveti küldetés alapvető elvárásait, aki azt a megtiszteltetést kapta, hogy képviselje országát”.
A minisztérium ugyanakkor hozzátette: „Természetesen továbbra is lehetősége van Kushner nagykövet úrnak, hogy ellássa feladatait és jelentkezzen, hogy diplomáciai megbeszéléseket folytathassunk a súrlódások elsimítása érdekében, amelyek elkerülhetetlenül felmerülhetnek egy 250 éves barátság során.”
Kushner urat azt követően idézték be, hogy a Külügyminisztérium Terrorellenes Hivatala nyilatkozatot adott ki, amely szerint „a francia belügyminiszter által is megerősített jelentéseknek, miszerint Quentin Deranque-t baloldali milicisták ölték meg, mindannyiunkat aggasztania kell.”
Deranque egy szélsőjobboldali aktivista, aki ebben a hónapban hunyt el agysérüléseiben, amelyeket a franciaországi Lyon városában kitört szélsőjobboldali erőszak során szerzett.
Manapság gyakran eszembe jut egy szereplő a régi jugoszláv partizánfilmből, A sutjeszkai csatából. A film a hősies küzdelemről és Tito ragyogó taktikai manőveréről szól, amellyel kiszabadította a bekerített partizánegységeket.
De nem ez a témám most, még ha jóval nagyobb bekerítésről is beszélünk, amely az emberiség körül szorul. Az egyik jelenetben a fiatal ápolónő, Dana megpróbál segíteni elesett bajtársain. Hullanak egyesével. Mindenfelől kiáltások hallatszanak: „Dana, ide!” „Dana, segíts!” Eszeveszetten rohangál. Nem tudja, hová forduljon először, nem tudja megmenteni a halálos sebesülteket. Esetleg nagyképűnek tűnhet, de egyre inkább azonosulok ezzel a szereppel, még ha csak értelmiségiként is, aki nem gyógyít, mégis a világ egyik végétől a másikig ugrál. Ha nem is segíthetek, legalább szólhatok, riadót fújhatok… De mi sül ki ebből? Mit érhetnek el valójában a leírt szavaink? Mintha Gáza nem lenne elég a lelkiismeret felébresztéséhez (mellesleg októberben zsűritag voltam a gázai törvényszék Lelkiismereti Zsűrijében)… Ugrálunk, mint Dana, egyik helyről a másikra, próbáljuk felhívni a figyelmet, figyelmeztetni újabb népirtásokra (Szudán, Kongó), újabb katonai beavatkozásokra (Irán), legitim politikusok elrablására (Venezuela), vámokra és másodlagos szankciókra – mindez illegális… A politikai eliteket ez hidegen hagyja.
Miközben arra várunk, hogy valami „felrobbanjon” Iránban, figyelmeztetünk a lehetséges eszkalációra, mintha Gáza épp háttérbe szorulna. Pedig ott továbbra is halnak meg emberek, még akkor is, amikor az úgynevezett Trump-féle Béketanácsról tárgyalnak. Aztán Venezuela felbukkan, olyan jelenetekkel, melyek egy amerikai akciófilmből valók: nemcsak az elnököt rabolták el, hanem a feleségét is. Egy amerikai bíróság úgy pózol, mint amelyik igazságot szolgáltat egy külföldi államférfi felett, miközben az Epstein-iratok több érdeklődést és vitát generálnak (különösen a Chomsky és mások körüli csalódottság), mint a gyermekek, idősek, foglyok és betegek ellen elkövetett folyamatos bűntettek. Vajon a személyes kiábrándulásaink és tévedéseink valóban fontosabbak annál, ami a helyszínen történik?
A világ összes gonoszsága mögött egyetlen szuperhatalom áll – az Egyesült Államok; mindenki tudja, mégsem tudja senki megfékezni. Csak az erkölcsi elítélés és a politikai támogatás szavai jutnak azoknak, akik ki vannak téve a különböző gyilkos módszereinek. Ez nem meglepő; a halálkultusznak az USA-ban bizarr a képzeletvilága. Elég csak olyan bűnügyi sorozatokra nézni, mint a „Helyszínelők” – minden változatában –, hogy lássuk, hányféleképpen lehet megölni egy embert. Az állam (a politikai, katonai és vállalati hatalom egyesítve) azonban ezt a képzeletet tökéletesítette egész nemzetekre és államokra. Úgy hullanak egymás után, mint a dominók, és senki egy ujját sem mozdítja. Vannak klasszikus és nem klasszikus módszereink egy állam megsemmisítésére. Mégis ma a leg”modernebbek” a népirtás, a kiéheztetés és a felőrlő háborúk – mindez a fosztogatásért, az őslakos népesség eltávolításáért és cselekvőképességének (szuverenitásának) megfosztásáért.
Néhány évvel ezelőtt egy Belgrádból származó kolléganőm, aki épp Kubából tért vissza nyaralásból, azt mondta: ha látni akarod azt a gyönyörű országot, siess. Nemrég valaki úgy beszélt a helyzetről, hogy az órákig visszhangzott a fejemben: népirtó blokád. Valóban könnyű abba a hitbe ringatni magunkat, hogy akikkel szolidaritást vállalunk, azok bátrak, erősebbek mindennél, túlélők, akik sok viszontagságon átvergődtek már – és ők a mi inspirációnk. Az igazság az, hogy Kuba már régóta szembenéz a legrosszabbal; mi csak arra várunk, hogy az USA egy még szélsőségesebb lépésére figyeljünk fel. (Akárcsak Irán, Szíria vagy bármely más ország esetében…) Több mint hatvan éve él ostrom alatt, csak most szorul egyre jobban a hurok a nyaka körül. Marco Rubio igazolja a régi balkáni mondást: „A pogányból lett keresztény rosszabb, mint a török.” (Angolul úgy mondanák: nincs nagyobb zelóta a megtértnél.) Kubai szülők gyermekeként a konkvisztádorok és amerikai ragadozók dicsőségének szószólójává vált, akik nem tűrhetik az ellenállást vagy egy olyan társadalom felkínálását, amely különbözik az övékétől, amely gyökeréig beteg. Müncheni beszéde a neonácizmus és a neokolonializmus örököseihez volt méltó; de a kimondott szavaknál is rosszabb volt az európaiak tapsa.
Befejezésül nyílt leszek (mert elég volt a bölcs elemzésekből és verbális akrobatikából). Először is, szégyellem az országomat, amely még csak meg sem említi Gáza nevét (még véletlenül sem); annyira kicsiszolt a szolgai retorikája a gazda előtt. Tavalyig legalább formálisan felemelte a kezét az ENSZ Közgyűlésében, hogy követelje a Kubával szembeni illegális szankciók feloldását. A túlnyomó többséggel tartottunk (még ha mindenki tudja is, hogy az ilyen szimbolikus szavazás hiábavaló). De 2025 októberében amerikaibbakká váltunk az amerikaiaknál, és mindössze HÉT állam közé kerültünk, amelyek a szankciók fenntartására szavaztak. Néhányan felszólaltunk: szégyen! És ennyi. Még „Danának” is más ügyekkel kellett foglalkoznia írásaiban. Az elnökasszonyunk továbbra is gyerekekkel pózol, illendően egy kedves nagymamához, de nem gondol Gáza vagy Kuba gyermekeire. Hallgat és élvezi azokat az üléseket, ahol kijelenti, hogy „a gólya nem hozza a babát” – anélkül, hogy megemlítené, ki öli meg a csecsemőket.
Mit jelent ma a nemzetközi szolidaritás, amikor a félelem mindenkibe beleköltözött? Minden állam a saját létfontosságú és nemzeti – elsősorban gazdasági – érdekeit nézi. Mi van a BRICS-szel? Csak délibáb, a kívánságaink része? Nem látják, hogy a birodalom kardja a világ összes kulcspontján átvágja a Globális Többség artériáit? Tovább suttognak majd: nehogy rosszabb legyen, majd kibírjuk. Dantét parafrazálva: akik egy másfajta világra számítotok, hagyjatok fel minden reménnyel. Amíg a Globális Többség országai fel nem ismerik, hogy az új fasizmus epicentruma Európából Észak-Amerikába helyeződött át, addig nem fognak valódi antifasiszta szövetséget létrehozni – vagy legalábbis olyan szövetséget, amely ellenállna a terjedő barbarizmusnak.
Írta: Biljana Vankovska, a politológia és nemzetközi kapcsolatok professzora a Szkopjei Szent Cirill és Metód Egyetemen, a svédországi Lundban működő Transznacionális Béke- és Jövőkutatási Alapítvány (TFF) tagja, valamint Észak-Macedónia legbefolyásosabb közértelmiségije. Tagja a No Cold War kollektívának.
Ez a cikk a Globetrotter és a No Cold War együttműködésében készült.
Marco Rubio 1945-öt a Nyugat vereségének tekinti, és felül akarja írni a háború utáni rendet, miközben német miniszterek vezetik a vastapsot. Sevim Dagdelen cikke.
Winston Churchill brit miniszterelnök már 1945 májusában megrendelte az „Operation Unthinkable” (Elképzelhetetlen Hadművelet) kidolgozását. A brit vezérkar azt az utasítást kapta, hogy dolgozzon ki tervet a Szovjetunió elleni támadásra, amelyet amerikai erőkkel és 100 000 német Wehrmacht-katonával közösen hajtottak volna végre, már 1945. július 1-jén.
A túlzott kockázatok, különösen azzal kapcsolatos kételyek miatt, hogy a brit katonák engedelmeskednének-e egy ilyen támadási parancsnak, a tervet – amelyet csak 1998-ban hoztak nyilvánosságra – elvetették.
A terv azonban teljes mértékben összhangban volt egy Winston Churchillnek hamisan tulajdonított idézettel: „A rossz disznót vágtuk le.”
Marco Rubio amerikai külügyminiszter beszéde a Müncheni Biztonsági Konferencián most teljes mértékben az Elképzelhetetlen Hadművelet hagyományát folytatja, de globális politikai léptékben.
Rubio müncheni beszédében 1945 a Nyugat vereségének éveként jelenik meg. Vissza akar térni ehhez a ponthoz, hogy kitörölje a történelemből azt, amit szerinte az 1945-ös antikolonialista vereség jelent. Ez az igazi oka annak is, hogy az amerikai adminisztráció az ENSZ padlóra küldésére törekszik.
Rubio gyarmati nosztalgiája
„Az II. világháború vége előtti öt évszázadban a Nyugat terjeszkedett – misszionáriusai, zarándokai, katonái, felfedezői áradtak ki partjairól, hogy óceánokat szeljenek át, új kontinenseket népesítsenek be, a földgolyón átívelő hatalmas birodalmakat építsenek. De 1945-ben, Kolumbusz kora óta először, a Nyugat visszavonult” – hangzott Rubio történelmi leckéje. Aztán jött a hanyatlás, amelyet „istentelen kommunista forradalmak és antikolonialista felkelések gyorsítottak fel”.
1945 így a nyugati gyarmatosítás válságaként értelmeződik, ahol az USA vezető hatalomnak tekinti magát, bár szövetségesekre is szüksége van. Ezért az amerikai külügyminiszter megerősítette: „Nem akarjuk, hogy szövetségeseink gyengék legyenek, mert az minket is gyengébbé tesz.”
Talán ez az ígéret, miszerint szükség van rájuk, hogy hozzájáruljanak Amerika erejéhez, késztette arra a három német politikust, hogy elsőként ugorjanak fel a teremben.
Johann Wadephul külügyminiszter, Boris Pistorius védelmi miniszter és Markus Söder bajor miniszterelnök – mindhárman a kormánykoalíció pártjaiból – alig bírták magukat türtőztetni, felállva tapsoltak.
Rubio beszéde nemcsak 500 év gyarmatosításának nosztalgiája volt, amely tömeggyilkossággal, rabszolgasággal és halálos kizsákmányolással járt, hanem hadüzenet is azoknak a hatalmaknak, amelyek az amerikai adminisztráció nézőpontja szerint a világ újbóli gyarmatosításának útjában állnak a megújult amerikai imperializmus javára: Oroszországnak és mindenekelőtt Kínának.
Hű vazallusként Wadephul Münchenben az amerikai harci alakulatba sorakozott be azzal a kijelentésével, hogy jó kapcsolatokat akar fenntartani az összes BRICS-állammal, kivéve Oroszországot és Kínát.
Búcsú az Egyesült Nemzetektől
Amerikai szemszögből az ENSZ-t padlóra kell küldeni, mert Moszkva és Peking vétójoggal rendelkezik a Biztonsági Tanácsban, és a Közgyűlésben a globális Dél többsége rendszeresen az USA újbóli imperializmusra irányuló visszagyarmatosító politikája ellen szavaz, mint a gázai népirtás és a Kuba elleni blokád esetében is. Az ENSZ „már nem játszik szerepet” – mondta Rubio. Legfeljebb megreformálhatók.
Ez nem kevesebb, mint a náci Németország és a Japán Birodalom 1945-ös vereségének revíziója. Oroszországnak – mint a Szovjetunió jogutód államának – és Kínának nem szabadna többé a győztesek közé tartoznia, hiszen ők a globális Dél ellenállásának forrásai. Rubio nagyon konkrétan beszél arról, hogy hol kellett az amerikai imperializmusnak érvényesülnie az ENSZ-szel szemben.
Felsorolja a közelmúltbeli beavatkozásokat. Teljes történelmi torzítással magyarázza az amerikai: „Nem tudták megoldani a gázai háborút. Ehelyett amerikai vezetés szabadította ki a túszokat a barbárok közül és hozott létre egy törékeny tűzszünetet.”
Egy szó sem Izrael palesztinok elleni, az amerikai adminisztráció és a német kormány által támogatott népirtásáról. Egy szó sem arról, hogy a népirtás folytatódik.
Aztán Rubio felsorolja Ukrajnát, Iránt, Venezuelát. Mivel az ENSZ cselekvőképtelen, az amerikaiaknak kell megtenniük. Az USA nemzetközi jogsértéseinek kell megmutatniuk a cselekvéshez vezető utat. Eközben magukkal akarják vinni az európaiakat. „Ez visszaadja majd a helyünket a világban” – ígéri Rubio Münchenben. De ezért a helyért meg kell küzdeni mindazok ellen, akik mernek szembeszállni az USA-val.
Háborús retorika egy új világháborúhoz
Rubio beszéde háborús beszéd. Az az ígéret, hogy világháborút vívnak az USA-ért, amely visszaállítja nagyhatalmi pozícióját.
Az európaiaknak megígérik, hogy magukkal viszik őket ezen az úton, mert nem akarnak lemondani róluk Amerika megerősítése érdekében.
Kuba éheztetése az USA által talán csak egy előíz annak, ami még jöhet, hogy beteljesítsék a Nyugat 500 éves közös gyarmati történelmét és megújítsák az uralom ígéretét.
A nyugati civilizációt, amelyet győzelemre kell segíteni, Rubio egyszerre értelmezi faji, valamint kulturális és hitközösségként. Ebben az értelemben nyugodtan feltételezhető, hogy 1945 vereségként való felfogása érthető.
Donald Trump amerikai elnök és külügyminisztere egy globális léptékű elképzelhetetlen hadművelettel néz szembe. Egy világháború kockázata láthatóan be van kalkulálva. Ki állítja meg az amerikai imperializmust ezen az úton?
MARCO RUBIO kijelölte a frontvonalakat, és itt az ideje, hogy a bolygó minden szocialistája és rasszizmusellenes harcosa felismerje az Egyesült Államok által a világra jelentett veszélyt.
A Donald Trump-rezsim a leplezetlen imperializmus: mentes a szokásos badarságtól, amely a katonai agressziót védekező vagy humanitárius okokkal magyarázza.
Rubió-nak a müncheni biztonsági konferencián elmondott beszéde kristálytisztán fogalmazza meg a világ imperialista uralmának misszióját. Ha Harold Macmillan híres „változások szele” beszédét a gyarmati korszak végének elismeréseként értelmezték, Rubio most ennek a felszabadulási folyamatnak a visszafordítását követeli.
Ott van feketén-fehéren (és az Európáról mint a világ urainak szánt „nagy és nemes civilizációról” zengő ódája rasszista). Miután JD Vance egy évvel ezelőtt leckéztette meg az európai hatalmakat, a nyugati politikusok most mohón nyalják Rubio dicséretét: de ez a dicséret az imperializmus és az etnikai tisztogatás védelme.
Visszautal arra az aranykorra, amikor „a második világháború vége előtti öt évszázadban a Nyugat terjeszkedett”, hogy „új kontinenseket népesítsen be, hatalmas birodalmakat építsen, amelyek az egész földkerekségre kiterjedtek.”
Ezt követi a merész európai telepesek romantikus víziója, amint benépesítik Amerika „üres síkságait”. Az ott élő népek kisajátítása és lemészárlása nem szerepel a történetben.
Az imperializmus szégyentelen védelme feltűnő, de azt is észre kell vennünk, hogy mikor és miért mondja, hogy ennek vége szakadt.
A nácik egykor arra esküdtek, hogy „kitörlik 1789-et a történelemből”, azt állítva, hogy a demokratikus forradalom Európa nagyságának végét jelentette be. Rubio számára a második világháború vége nem a demokrácia győzelme: vereség, a kezdete a végnek azoknak a „hatalmas birodalmaknak„, mivel az azokat alátámasztó rasszista ideológiák a náci Németországban érték el szörnyű csúcspontjukat, és az európai, fehér felsőbbrendűség logikája az egész világ felett a Vörös Hadsereg kezétől kapott halálos csapást.
Őszinte ezzel kapcsolatban: a „nagy nyugati birodalmak végső hanyatlásnak indultak, amelyet felgyorsítottak az istentelen kommunista forradalmak és a gyarmatellenes felkelések, amelyek átalakították a világot, és a vörös kalapácsot és sarlót ráterítették a térkép hatalmas területeire…”
Ez igaz, és nem ismerik el olyan széles körben, ahogyan kellene. A 20. századi gyarmatellenes küzdelmek elválaszthatatlanul összekapcsolódtak a nemzetközi kommunista mozgalommal.
Lenin azon kulcsfontosságú felismerése, hogy a munkás-paraszt szövetség, amelyet a mai napig a kalapács és sarló szimbolizál, megszakíthatja a „leggyengébb láncszemet” az imperialista láncban és felszabadíthatja a világot, nemzetközi megfelelőjét az iparosodott nemzetek munkásosztályának a harmadik világ kisajátított tömegeivel, Fanon „a Föld rabjaival” való szövetségében találta meg.
A kommunisták álltak a szívén azoknak a felszabadító mozgalmaknak, amelyek felszabadították Ázsia és Afrika gyarmatosított népeit. A Szovjetunió felfegyverezte, kiképezte és finanszírozta az Afrikai Nemzeti Kongresszus apartheid-ellenes harcosait, és nyugati szövetségeseik is főként kommunisták voltak, ahogy azt a London Recruits című jelentős film is ábrázolja.
A gyarmatellenesség és a kommunizmus közötti kapcsolatokat a liberálisok, akik hitelteleníteni akarják az utóbbit, kitörölték a történelemből; Rubio most azért emlékeztet minket rájuk, mert magát a birodalmat akarja feltámasztani.
Az USA felfedte a lapjait. A globális Dél felemelkedése, amelyet mindenekelőtt Kína és a BRICS-országok hajtanak, egy olyan folyamat, amelyet eltökélt szándéka visszafordítani. A világ népeit meg kell fékezni, rá kell kényszeríteni, hogy behódoljanak annak, amit ő „az emberi történelem legnagyobb civilizációjának” nevez.
Ebben az összefüggésben nincs helye a „sem Washingtont, sem Pekinget” nem tartalmazó badarságnak. Az Egyesült Államok a szabadság, a szuverenitás és a néphatalom ellensége világszerte. Vissza akarja fordítani az 1945-ös ítéletet.
Ő az első számú közellenség, és a brit politikai életre gyakorolt szorítását meg kell törni.
Egy szövetségi bíró döntött úgy, hogy vissza kell helyezni azt a kiállítást, amely kilenc, az alapító amerikai elnök, George Washington által rabszolgaként tartott személyről szólt, miután Donald Trump elnök kormánya a múlt hónapban eltávolította azt egykori philadelphiai otthonából.
Cynthia Rufe, az Egyesült Államok kerületi bírájának döntése az Elnökök Napján, a Washington örökségét ünneplő szövetségi ünnepen született.
Philadelphia hatóságai januárban perelték be a Nemzeti Park Szolgálatot, miután az eltávolította a magyarázó táblákat a Függetlenségi Nemzeti Történelmi Parkból, arról a helyszínről, ahol George és Martha Washington az 1790-es években kilenc rabszolgájukkal élt, amikor Philadelphia rövid ideig az USA fővárosa volt.
A táblák eltávolítását Trump elnök „az igazság és józan ész helyreállítása az amerikai történelemben” című, a nemzet múzeumaira, parkjaira és nevezetességeire vonatkozó rendelete tette szükségessé.
Az utasítás arra utasította a Belügyminisztériumot, hogy gondoskodjon arról, hogy ezek a helyszínek ne jelenítsenek meg olyan elemeket, amelyek „méltatlanul becsmérlik az amerikaiakat a múltban vagy jelenben.
Rufe asszony azonban hétfőn úgy döntött, hogy minden anyagot eredeti állapotában kell helyreállítani, amíg a bíróság nem tárgyalja az eltávolítás jogszerűségét megtámadó pert.
Megtiltotta a szövetségi tisztviselőknek, hogy olyan pótlólagos anyagokat helyezzenek el, amelyek másképp magyarázzák a történelmet.
A Republikánus George W. Bush elnök által kinevezett bíró asszony írásos végzését George Orwell 1984 című regényének idézetével kezdte, és Trump kabinetjét az Igazság-minisztériumához hasonlította, amely a könyv totalitárius rendszerének részét képezi.
„Mintha George Orwell 1984 című művéből most létezne az Igazság-minisztérium, annak mottójával, hogy ‘a tudatlanság erő’, ezt a bíróságot most arra kérik, döntse el, vajon a szövetségi kormány rendelkezik-e azzal a hatalommal, amelyet magának követel – hogy elferdíthesse és szétszedhesse a történelmi igazságokat, amennyiben bizonyos hatáskörrel rendelkezik a történelmi tények felett” – írta Rufe asszony. „Nem rendelkezik.”
Figyelmeztette az Igazságügyi Minisztérium ügyvédeit egy januári meghallgatáson, hogy „veszélyes” és „borzalmas” kijelentéseket tesznek, amikor azzal érveltek, hogy Trump tisztviselői eldönthetik, az amerikai történelem mely részeit jelenítsék meg a Nemzeti Park Szolgálat helyszínein.
A Belügyminisztérium nem válaszolt azonnal a megjegyzéskérésre.
Több száz tonna élelmiszert szállítottak a veracruzi kikötőből a szigetországba, amely az egyik legsúlyosabb kihívással néz szembe. Mexikó további több száz tonna élelmiszer küldését ígérte az elkövetkező hetekben.
Mexikó elnöke, Claudia Sheinbaum kormánya február 8-án, vasárnap jelentette be 814 tonna tej, hús, bab, rizs és egyéb élelmiszer kubai szállítását. A lépés napokkal azután történt, hogy a kubai elnök, Miguel Díaz-Canel bemutatta kormánya által a szigeten jelenleg uralkodó súlyos üzemanyaghiány hatásainak enyhítésére hozott vészhelyzeti intézkedések sorozatát.
Kuba jelenleg súlyos válsággal néz szembe, amelyet az amerikai kormány újabb manőverei provokáltak. Az USA, amely a Karib-térségben folytatott jelentős katonai felvonulás és a nemrégiben végrehajtott caracasi bombázás által megerősítve érzi magát, próbálja egyre szorosabbra húzni a sziget körüli blokádot, remélve, hogy végül kikényszeríti a kormány megdöntését. Január 29-én Trump végrehajtási rendeletet jelentett be, amely szerint bármely ország, amely szénhidrogén-vegyületekkel kereskedik Havannával, 10%-os vámemeléssel szembesül termékei az Egyesült Államokba történő exportja során. A rendelet állítólag Kuba fő energiaszolgáltatóit célozta: Venezuelát, Mexikót és Oroszországot.
A Venezuela ellen folytatott amerikai haditengerészeti blokád miatt gyakorlatilag leállítani kényszerült a kubai olajszállítást, ami már egy kubai felségjelzésű venezuelai olajszállító hajó illegális lefoglalásához is vezetett.
Oroszország, amely a súlyos szankciók miatt a leginkább leválik az amerikai gazdaságról, kijelentette, hogy folytatja az üzemanyag ellátását Kubának. A kormány szerint „Kuba helyzete valóban kritikus”, és a kormány legfelső szóvivője, Dimitrij Peskov azt mondta: „Szoros kapcsolatban állunk kubai barátainkkal diplomáciai és egyéb csatornákon keresztül.”
Mexikó pedig bejelentette, hogy tárgyalásokat folytat az USA-val az olajszállítások ügyében. Claudia Sheinbaum elnök nyilvánosan elutasította Trump intézkedését: „Nem lehet így megfojtani az embereket. Ez nagyon igazságtalan.”
Azt is ígérte, hogy Mexikó minden lehetséges módon segíteni fogja Kubát: „Továbbra is támogatni fogjuk Kubát, és minden szükséges diplomáciai lépést megteszünk az olajszállítások folytatásához.” Az elmúlt napokban, miután értesült a Trump-kormány „fenyegetéséről”, Mexikó – amely azon kevés országok egyike, amelyek olajat szállítottak Kubába – közölte, hogy konzultál Washingtonnal a lehetséges megtorlás mértékének meghatározása végett.
Miguel Díaz-Canel kubai elnök szerint 2026-ban egyetlen csepp olaj sem érkezett a szigetre, ami súlyos fenyegetést jelent egy olyan országra, amely erősen függ az üzemanyagtól áramhálózata, a közlekedés, az egészségügy, az oktatás és más kulcsfontosságú rendszerek működtetése szempontjából. Kormányhivatalnokok és politikai elemzők állítják, hogy a közelmúltbeli intézkedés a kubai nép kiirtását célozza.
Ernesto Samper volt kolumbiai elnök osztotta ezt a véleményt egy bejegyzésében: „SOS Kubáért. A kubaiak elleni népirtását készítik elő azáltal, hogy megfojtják túlélésének létfontosságú feltételeit. Egy ENSZ humanitárius misszió vezethetné a humanitárius hajók kiküldését, amelyek azzal az üzemanyaggal vannak megrakva, amelyre a szigetnek ma szüksége van, mint a levegőre, amit naponta belélegzünk, hogy életben maradjunk.”
Mexikói szolidaritás Kubával
A kubai elnök a veracruzi kikötőből két hajóval induló mexikói szállítmányról így nyilatkozott: „Köszönöm, Mexikó. A szolidaritásodért, a szeretetedért és a mindig meleg öleléésért Kubával szemben.”
Bruno Rodríguez kubai külügyminiszter ezt írta az X-en: „Köszönjük Mexikó kormányának Claudia Sheinbaum elnök vezetésével a több mint 800 tonna segély kubai küldését a blokád fokozódása közepette, amelyet az amerikai kormány nemrégiben hozott végrehajtási rendelete váltott ki. Amíg egyesek megpróbálják megfojtani népünket, a testvérnemzetek szolidaritásban nyújtanak kezet.”
Kuba egy súlyos üzemanyaghiány szélén áll, amely válság megbéníthatja gazdaságát, és még nagyobb, mélyebb szenvedést ró ki 11 millió lakosára.
Ez nem földrajzi balszerencse vagy tervezési hiba. Ez az Egyesült Államok kormányának cselekedeteinek közvetlen, kiszámított eredménye, legutóbb a Trump-kormányzat végrehajtási rendeletével bejelentett üzemanyagblokád, amely vámokat vet ki minden Kubának olajat értékesítő országra. Ez Trump 2019 áprilisi másik végrehajtási rendeletét követi, amely aktiválta a Helms-Burton törvény III. cíkkelyét, megkezdve azt a politikát, amely pusztító másodlagos szankciókkal fenyegette meg a harmadik országok hajózási társaságait és biztosítóit, ha olajat szállítanak kubai kikötőkbe.
Ennek a pillanatnak a súlyosságának megértéséhez el kell utasítani az uralkodó narratívát, amely Kuba jelenlegi válságát saját engedetlenségének vagy politikai döntéseinek következményeként állítja be. Egy józan értékelés azt mutatja, hogy ez az üzemanyagblokád a legújabb taktika egy 65 éves gazdasági ostromháborúban, amelyet a világ legnagyobb hatalma vív egy kis sziget ellen, amely merészelte szuverenitását követelni. Trump intervenciója Venezuelában csak megerősíti, hogy ez az eszkaláció egy katonai támadás veszélyes előfutára lehet egy másik független latin-amerikai ország ellen.
A blokád soha nem csupán az Egyesült Államok és Kuba közötti kapcsolatok megszakadása volt. Ahogy a kolumbiai író, Nobel-díjas Gabriel García Márquez 1975-ben írta, ez „egy szinte korlátlan hatalom által előmozdított szörnyű népirtási kísérlet volt, amelynek csápjai a világ bármely pontján megjelennek.” Ezt a megsemmisítési logikát már korán maguk az amerikai hivatalnokok fogalmazták meg. 1960. április 6-án kelt memorandumában Lester Mallory, az Amerikai-közi Ügyekért államtitkár-helyettese, hidegen tanácsolta: „A kubaiak többsége támogatja Castrót… Az egyetlen előrelátható mód a belső támogatás elidegenítésére a csalódáson és elégedetlenségen alapuló kiábrándulás és elidegenedés, amely gazdasági elégedetlenségből és nehézségekből fakad.” Kezdetétől fogva a blokád a morál összetörésére és a megadásra kényszerítésre, egy gazdasági terror politikai álcázású stratégiájára született.
Mégis, az amerikai politikai szakértők és a média gyakori véleménye gyakran azt sugallja, hogy Kuba válsága önmaga által okozott. Azt állítják, hogy ha Havanna csak végrehajtaná a „nagyszabású reformokat”, privatizálná a gazdaságát, és benyújtaná a maga „szabad és tisztességes” választásait amerikai feltételekkel, a válság eltűnne. Ez az érv a történelem szándékos figyelmen kívül hagyását és az anyagi valóság felfüggesztését igényli. Egy párhuzamos univerzumot képzel el, amelyben az Egyesült Államok kormányának stratégiai célja, a kubai kormány megdöntése és egy engedelmes, neokoloniális rezsim újbóli felállítása, egyszerűen elpárolog a tárgyalásokon keresztül. A történelmi feljegyzések nem kínálnak ilyen fantáziát.
1959 óta az Egyesült Államok szüntelen kampányt folytatott Kuba megtörésére, amelyről több ezer oldal titkosított dokumentum tanúskodik. Ez magában foglalja a Disznó-öbölbeli inváziót, a Fidel Castro és más kubai vezetők elleni több száz dokumentált merényletkísérletet, a Mongoose-hadművelet szabotázs- és terrorizmus-kampányát, valamint halálos kórokozók bevezetését, amelyek elpusztították a sziget sertésállományát, és a biológiai hadviselést, amely miatt 1981-ben vérzéses Dengue-láz sújtotta a népét, 101 gyermek halálát okozva. Ahogy a kubai elnök, Miguel Díaz-Canel nyilatkozta az Egyesült Nemzetek Szervezete előtt: „Több mint hat évtizede egy gazdasági, kereskedelmi és pénzügyi blokád áldozatai vagyunk, amely a legigazságtalanabb, legsúlyosabb és leghosszabb ideig alkalmazott egyoldalú szankciórendszer, amelyet valaha is bármely ország ellen alkalmaztak.” A blokád, amelyet a kubai kormány szerint 1,3 billió dollár feletti költséggel és számtalan élettel (megtagadott gyógyszerek és felszerelések miatt) számlál, nem passzív politika. Vagyis, ahogy a kubai értelmiségi, Fernando Martínez Heredia fogalmazott, „egy állandó, alacsony intenzitású hadviselés formája.”
A Szovjetunió 1991-es felbomlásával Washington kiélesítette támadását a Torricelli-törvény (1992), a Helms-Burton törvény (1996) és a George W. Bush által 2004-ben bejelentett intézkedések portfólióján keresztül, mindegyik szorosabbra húzva a hurkot Kuba gazdasága körül. Még a névleges enyhülés időszakaiban is, például Barack Obama alatt, az alapvető cél változatlan maradt. Obamának az eljárását, beleértve 2016-os havannai látogatását, sokan Kuba „megváltoztatásának” kísérletének tekintették a közvetlen kapcsolatokon keresztül. Mégis, ironikus fordulatként, sok amerikai látogató, aki először látogatta el tömegesen Kubába, átalakulva tért haza, nem a rezsimváltást, hanem a blokád befejezését és szorosabb kapcsolatokat szorgalmazva.
Ezt a mulandó nyitást gyorsan visszafordította Donald Trump, aki 243 új szankciót vezetett be Kubával szemben, kíméletlenül korlátozva a pénzátutalásokat, utazásokat és csereprogramokat. Joe Biden alatt a szankciók teljes erőben fennmaradtak, örökítve azt az állapotot, amit García Márquez állandó ostromként írt le: „A fegyveres inváziók fenyegetése, a szisztematikus szabotázs, az állandó provokációk a kubaiaknak sokkal súlyosabb feszültségforrás volt és emberi energiaveszteség, mint maga a kereskedelmi blokád.”
Trump ostroma
A Trump-kormány üzemanyagblokádja e hadviselés eddig példátlan kiélezését képviseli. Az Egyesült Államok pénzügyi rendszerének globális befolyását kihasználva harmadik országok és külföldi vállalatok terrorizálására, az USA hatékonyan militarizálta a globális piacot egy kis, fejlődő ország ellen. A cél egyértelmű: összeomlás előidézésének kollektív büntetése. Amikor Trump kijelentette, hogy a kubaiak „valószínűleg eljönnek hozzánk és szeretnének egyezséget kötni”, felfedte azt a magvát az imperialista téveszme, amely hat évtizede vezette a sikertelen amerikai politikát. Ez a hit, hogy az elviselhetetlen nyomás megadásra kényszerít.
Ezt a politikát Marco Rubio és a reakciós miami kubai maffia más tagjai szorgalmazzák, akiknek Kuba jövőjéről alkotott víziója elválaszthatatlanul összefonódik a neokoloniális múlttal. Ez a múlt kulcsfontosságú a jelen konfrontáció megértéséhez. A „MAGA projektnek”, amely az Egyesült Államokon belüli társadalmi és polgári jogok visszaszorítására törekszik, van egy külpolitikai következménye: az amerikai neokoloniális dominancia helyreállítása Latin-Amerikában. Kubára nézve ez az 1959 előtti korszak visszatérését jelenti, amikor a sziget az amerikai maffia enklávéja volt, amely irányította a kaszinókat és prostitúciós hálózatokat, és az amerikai vállalatoké, amelyek kizsákmányolták természeti erőforrásait egy faji szegregáción, analfabetizmuson és hatalmas egyenlőtlenségen alapuló rezsim alatt.
Az üzemanyagblokád az Egyesült Államok gazdasági háborújának legmagasabb kifejeződése Kubával szemben, hiszen az energia bármely modern gazdaság életereje. Üzemanyag nélkül megáll a közlekedés, leállnak a generátorok, és megszűnik a mezőgazdasági termelés és forgalmazás.
Ahogy García Márquez megfigyelte sziget látogatása során: „Egy dolog volt pótolhatatlan ebben a helyzetben: az olaj.” Megjegyezte, hogy akkor a szovjet tankhajók 12 000 kilométert utaztak annak biztosítására, hogy Kubában „egyetlen percnyi tevékenység se álljon le.” Ma ez az életszínvonal, amely nagyban függött orosz, mexikói és venezuelai üzemanyagimporttól, közvetlen támadás alatt áll. 2026. január 29-én a Trump-kormányzat egy régóta tartó nyomásgyakorló kampányt tompa fullasztási eszközzé alakított. Egy végrehajtási rendelettel fegyverezte fel az amerikai vámrendszert bármely olyan nemzet ellen, amely merészel olajat eladni Kubának. Ez már nem arról szól, hogy a kubaiakat elszigeteljék vagy elzárják a félteke többi részétől; ez a teljes gazdasági fullasztás szándékos stratégiája, egy a hidegháború óta példátlan agresszív lépés.
Trump eszkalációja a kormánya „Donroe-doktrínájának” sarokköve, a 19. századi Monroe-doktrína 21. századi feltámadása, amely egész Latin-Amerikát és a Karib-tengert az USA tulajdonának nyilvánítja. A 2026. január 3-i Venezuela elleni illegális támadást követően Trump világosan kijelentette: „Az amerikai dominancia a nyugati féltekén soha többé nem lesz kérdés.” E doktrína szerint bármely nemzet, amely független utat választ, különösen olyat, amely gazdaságát emberi szükségletek köré szervezi, mint például Kuba világhírű egészségügyi rendszere, „nemzeti vészhelyzetnek” minősül.
Az, hogy a kubai vezetés megtagadta a megadást nem – ahogy a kritikusok állítják – dogmatizmusból vagy mártírvágyból fakad. Inkább az amerikai kormány céljainak és saját több évszázados antikoloniális harcának világos megértése vezeti őket. Az elvek feladása átmeneti enyhülésért nem hozna békét vagy jólétet; csak megkezdené a kubai szuverenitás teljes visszafordítását. Ezért, a hatalmas költség ellenére, Kuba soha nem adta meg magát a blokádnak. És ezért fejezte ki Kuba következetesen hajlandóságát egyenlő feltételekkel tárgyalni, de soha nem az egzisztenciájáról tárgyalni.
Az üzemanyagblokád emberi következményei pusztítóak. A kórházak rációzzák az áramot, veszélyeztetve az orvosi ellátást. A családok órákig várnak a szórványos tömegközlekedésre. A 20 órás vagy hosszabb áramszünetek napi próbatételekké válnak. Mégis, még ebben az USA által előidézett válságban is nyilvánvaló a kubai nép ellenállóképessége.
Az Egyesült Államokban élők számára ennek a helyzetnek a megértése megtörést igényel saját kormányuk Kubával szembeni extrém erőszakával. Az üzemanyagblokád nem „politikai nézeteltérés”. Ez egy gazdasági terrorizmus, amelyet éhség, szenvedés és instabilitás szítására terveztek, amíg egy szuverén kormány le nem mond. Kuba rendíthetetlensége, minden esély ellenére, erőteljes tanúságtétele annak, hogy még a legerősebb birodalom sem tudja elfojtani a méltóság és az önrendelkezés iránti vágyat.
írta: Manolo De Los Santos forrás: Peoples Dispatch
Az Amerikai Egyesült Államok elnöke, Donald Trump hétfőn, február 2-án bejelentette az Indiával kötött kereskedelmi megállapodás véglegesítését, azt állítva, hogy India beleegyezett, hogy megszünteti az összes kereskedelmi akadályt az amerikai termékekkel szemben.
Trump azt is állította, hogy India beleegyezett, hogy felhagy az orosz olaj vásárlásával, és a következő napokban inkább több amerikai és „potenciálisan” venezuelai olajat fog vásárolni.
A megállapodás értelmében az USA csökkenti az indiai importokra kivetett viszontvámját 25%-ról 18%-ra, és visszavonja az Indiára kivetett 25%-os pótdíjat.
Az USA eredetileg augusztusban vetett ki 25%-os vámot az indiai importokra a viszontvám-rendszer részeként. Ezután szintén kivetett egy további 25%-os vámot büntetésként az orosz olaj importálásáért és az Ukrajnában folyó háborús erőfeszítéseket állítólagos segítéséért.
Trump bejelentése szerint India új viszontvám-kulcsa alacsonyabb, mint más ázsiai versenytársaié az amerikai piacokon, például Indonézia (19%), Vietnám és Banglades (20%).
Trump bejelentése után pár órával India miniszterelnöke, a jobboldali Narendra Modi megköszönte neki, azt állítva, hogy a megállapodás az embereknek kedvez, és „kiemelkedő lehetőségeket nyit fel a kölcsönösen előnyös együttműködésre”.
India beleegyezett, hogy a következő napokban több mint 500 milliárd dollár értékben vásárol olajat, szenet, technológiát és mezőgazdasági termékeket – állította Trump.
Ez több mint tízszerese a jelenlegi éves indiai amerikai importok értékének.
Az USA India legnagyobb kereskedelmi partnere, a két ország közötti teljes kereskedelem meghaladta a 131 milliárd USD-t 2024-25-ben. India összesen 46 milliárd dollár értékben vásárolt amerikai terméket, miközben kb. 84 milliárd dollár értékű árut exportált az USA-ba abban az évben.
Ez a második ilyen megállapodás, amelyet India az elmúlt napokban kötött. Múlt héten szabadkereskedelmi megállapodást (FTA) kötött az EU-val, és beleegyezett, hogy 96%-ánál is több európai import áru esetén csökkenti vagy megszünteti a vámokat. Cserébe az EU beleegyezett, hogy az Indiából származó importok 99%-án csökkenti vagy megszünteti a vámokat.
Mindkét megállapodást bírálták India ellenzéki pártjai, akik aggodalmukat fejezték ki a lehetséges negatív hatások miatt az ország hazai iparára és mezőgazdaságára vonatkozóan. Utaltak arra is, hogy az indiai kormány nem tudott ellenállni a nyomásnak.
Megadás az amerikai diktátumoknak
India ellenzéki pártjai azt állították, hogy a Trump által bejelentett kereskedelmi megállapodás „kiegyensúlyozatlan”, és úgy tűnik, mintha az ország létfontosságú érdekeinek „feladása” lenne.
A fő ellenzék, az Indiai Nemzeti Kongresszus (INC) kifejezte az indiai kormány kudarcát abban, hogy ellenálljon Trump egyoldalú nyilatkozatainak India orosz olajvásárlásával kapcsolatban, és azt szuverén jogainak megsértésének nevezte.
Megkérdőjelezte a kormány szándékait az amerikai árukra vonatkozó összes vámszabályozási és nem vámszabályozási akadály eltávolítása mögött is, amit károsnak tartott az indiai kereskedők, iparosok és gazdák számára.
A mezőgazdasági termékek kereskedelméről folyó vita érzékeny ügy az indiai politikában annak lehetséges hatása miatt India lakosságának jelentős részének megélhetésére.
India munkaerejének közel 40%-a közvetlenül a mezőgazdaságban dolgozik. A gazdák évek óta agitálnak termékeik megfelelő áráért, azt állítva, hogy a mezőgazdaság a többségi gazdák számára már nem nyereséges.
Február 12-re országos sztrájkot hívtak össze a kormány politikája ellen, beleértve a korábbi kereskedelmi megállapodásokat az Egyesült Királysággal és az EU-val.
A tárgyalások a megállapodásról hónapokkal ezelőtt kezdődtek, Trump vámjai előtt. Korábban arról számoltak be, hogy a megállapodás elakadt az Egyesült Államok India mezőgazdasági piacához való hozzáférési követeléseivel kapcsolatos nézeteltérések miatt.
Még Modi is azt állította tavaly, hogy soha nem fog kompromisszumot kötni India gazdáinak és halászainak érdekében, függetlenül a költségektől.
Az ellenzék szerint az indiai kormány most veszélyeztette India több millió gazdájának érdekeit azáltal, hogy nyitott az indiai piac az amerikai mezőgazdasági termékek előtt.
„A vámok megszüntetése azzal jár, hogy elárasztják az országot amerikai áruval, ami kedvezőtlenül befolyásolja az iparágakat és a dolgozók megélhetését. A nem-vámszabályozási akadályok eltávolítása azt jelentené, hogy megszűnnek a támogatások és az egyéb intézkedések, amelyek támogatják az indiai gazdákat” – mondta a Indiai Marxista Kommunista Párt (CPI (M)) kedden kiadott nyilatkozatában.
Több indiai kommentátor is megkérdőjelezte a rációt abban, hogy több olajat vásárol az USA-ból.
India a világ harmadik legnagyobb olajimportőre. Az olaj importálása az egyik fő oka az ország kereskedelmi egyensúlytalanságának. A drága amerikai olaj, amely az olcsó orosz erőforrást helyettesítené, nehezebbé tenné India importmérlegének serpenyőjét.
A Modi-kormánynak bizalmat kell keltenie a parlamentben és az egész országban, és meg kell osztania a megállapodás minden részletét – követelte mind a CPI (M), mind az INC.
Még az USA-ban is több mint 800 vállalkozás koalíciója, amelyet „mi fizetjük a vámokat”-nak hívnak, ellenezte a megállapodást, azt állítva, hogy az amerikaiak számára nincs mit ünnepelni benne.
Megjegyezte, hogy az amerikai vámok a megállapodás előtti 2% vagy 3%-ról 18%-ra emelkednek, ami körülbelül 600%-os adóemelés, amelyet az amerikaiak fognak fizetni – közölte a Reuters.
Trump viszontvám-rendszere peres ügy az USA Legfelsőbb Bíróságán, és lehet, hogy törvénytelenként elutasítják.
