A hatalom közpénzen eltartott fasisztoid propagandistái a megszokott félhülye nyelvezetükkel és analizáló képességükkel teszik fel mindig a kérdést: „Milyen diktatúra?”
Az indoklásban pedig a fasiszta és vele rokon diktatúrákban őshonos fizikális erőszak hiányát jelölik meg érvként.
Elfogadhatjuk-e, hogy Magyarországon nincs diktatúra csupán azért, mert ellenzéki szereplők kvázi szabadon tevékenykedhetnek, lehet ellenzékinek tűnő sajtó, lehet tüntetni stb. anélkül, hogy ezek fő- és mellékszereplői börtönben ne kötnének ki, ne rúgnák ki a munkahelyeikről, ne vernék el őket stb.
Természetesen nem. Ennek pedig kulcspontja, hogy megválaszoljuk ennek miértjét. Miért lehet ma ellenzéki ténykedést kifejteni az országban, miért nincs kirívó erőszak és elnyomás olyan politikai szereplők ellen, mint Gyurcsány Ferenc és Magyar Péter vagy a fennmaradó ellenzéki hálózat?
A válasz egyszerű. Nem, nem az EU és a nemzetközi szervezetek fejük felett lebegő pallosa az – ez a faktor nagyon kis szerepet játszik ebben a történetben. A válasz: Azért, mert ez nem ellenzék! Egyrész céljait tekintve nem ellenzék, mivel nincs humánus, szolidáris, zöld, antifasiszta, korszerűen és radikálisan baloldali, szociális válságkezelő programja. Másodrészt nincs ehhez köthető aktivizmusa. Azaz nem tüntet a lakhatási alapjogért, nem demonstrál bankok ellen, nem követel utcán béremelést, nem támogat sztrájkot stb.
Nincs erős, stabil, céltudatos és aktív munkásmozgalom, ergo a hatalom nem is kényszerül semmiféle olyan erőszakra, mint ami a Fidesszel szövetséges török Erdogan rendszerében nap mint nap jelen van, mikor a testvérpártunk politikusait és aktivistáit letartóztatják, bebörtönzik, fizikálisan bántalmazzák.
És ha lenne?
Ha létezne ilyen öntudatos munkásmozgalmi aktivitás és ellenállás a NER-rel szemben, akkor természetesen a rendszer élne a fizikális erőszak eszközeivel és a szabadságjogok korlátozásával. Mi támasztja alá ezen hipotézist? Egyrészt a Fidesszel szövetséges rezsimek (Erdogan Törökországban, Bolsonaro Brazíliában), amelyek államhatalmai és mozgalmárai nem restelltek fizikális erőszakot és bebörtönzéseket végrehajtani a baloldali ellenzékük ellen. Másrészt a rezsim nyíltan erőszakos nyelvezete, mikor kontrollt vesztett propagandisták indulatból nyilatkoznak sajtónak vagy firkálnak cikket a propagandasajtójukba. Harmadrészt a rezsim megbélyegző politikája, amely nyíltan hazaárulóz szereplőket és mozgalmakat, azaz olyan vádakkal illet, amely igazolhatja az ellenük alkalmazott jövőbeni esetleges erőszakot. Ennek legújabb formája a ténylegesen rendszerkritikus baloldali szervezetek összemosása a jobboldali képzelet által eltorzított és terroristává avanzsált Antifa mozgalommal. Negyedrészt azon erőszakcsírák, amelyek ugyan nem fizikálisak, de megsemmisítenek politikai szereplőket, például a brutális médiakontroll által nyújtott lehetőségek között a karaktergyilkosságok eszközével.
És mi van azokkal a még apró szervezetekkel, amelyek valódi rendszer elleni harcot folytatnak?
Pártunk az Európai Baloldal (korábban Munkáspárt 2006) aktivistáit és vezetőit bilincsbe verve vitték el, mikor a fasisztoid törvénnyel ellenszegülve használtuk a munkásmozgalmi jelképeket, többek között a vörös csillagot. A perbe fogott tagjaink és szimpatizánsaink a strasbourgi emberi jogi bíróságon végül nyertek az állam ellen. Pártunk egyik legnagyobb felvonulásán, egy pécsi május elsején neonácik támadták meg a felvonuló tagjainkat és szimpatizánsainkat. Idén júniusban a Fáklya mozgalom tagjait érte újfasiszta támadás, akik békésen összegyűltek, hogy online megnézzék a Forradalmi Kommunista Internacionálé alakuló konferenciáját.
És akkor most van diktatúra?
Nyilvánvalóan a diktatúráknak számos minőségi és mennyiségi jellege van, amelyek egymástól eltérnek. Értelemszerűen a hatalom a látszat-sajtószabadsággal, a bebörtönzések és az utcán megvert ellenzékiek hiányával fog érvelni. Ezekre nincs is szüksége a hatalma szilárd megőrzéséhez, sőt. A jelenlegi mainstream ellenzék exfideszes jobboldali összefogásvezérekkel és Gyurcsány-Bokros-féle neoliberálisokkal tökéletesen megfelel neki; a parlamenti bohózat régóta része a látszatdemokráciának és a hatalom bebetonozásának. Ezek a pszeudoerők nem fenyegetik a nagyvállalatok és bankok profitját, a NATO-lakájságot, a kulturális elszegényedést, az egyházak hatalmát és szellemi elnyomó tevékenységét. A rendszer szerves részei, mint minden kamudemokráciában.
A rendszer ellenzéke pedig azzal fog érvelni, hogy a piaci alapú választások nem tiszták. (A mainstream ellenzék ugyanígy részt vesz a piaci alapú választási rensdzerben) Ergo, az szerepel jól, akinek minél több milliárdja van kampányra – mindenki piszkos fantáziájára bízzuk, honnan. Ha egy hatalom évi több ezermilliárdos propagandagépezettel működik és ezzel nyer választást, azt puccsnak nevezzük. Ha egy puccsista hatalom ezen felül él olyan szélsőséges és jobboldali propagandaeszközökkel, mint a félelemkontroll, a manipuláció, a hazugság és csúsztatás, a karaktergyilkosság, a gyűlöletpropaganda, a belső és külső ellenségképek fenntartása, a mumusgyártás, az nem csak illegitim, de diktatórikus is.
Nem is beszélve arról, hogy hatalmát kiterjeszti olyan szektorokra, amelyhez semmi köze – a nevelési intézményekre az óvodai hittantól a gimnáziumi alaptanterveken át az egyetemi katedrák és hivatalok megszállásáig; önkormányzatokra, amelyeket ispánosítanak; a hadseregre és rendőrségre (!!!); az egyházakra (ez nem meglepetés); és ami a legfontosabb – a gazdasági hatalomra. A rezsim irdatlan pénzeket tesz korrupt módon strómanok, tőkealapok végtelenül mély zsebeibe. Ez a gazdasági hatalom pillanatok alatt politikai hatalommá konvertálható – és vissza. Ez pedig antidemokratikus, azaz diktatórikus.
Mindenek felett az diktatórikus, hogy a politikai hatalom, a gazdasági befolyás és a hatalmi ideológia az erőszak különböző formáival (és jelenleg csak utolsósorban fizikai erőszakkal) minden fék és gát nélkül rákényszeríthető a társasdalomra.