Az alábbi cikk vitába száll, a Morning Star írásával, amelyet szintén közlünk magyar nyelven:
Sally Campbell, a Rosa Luxemburgról szóló „Egy lázadó útmutatója” című könyv szerzője visszahódítja forradalmi örökségét a Ti Pártotok vezetése által szőtt hazugsághálótól
Rosa Luxemburg tömeget szólít meg
Rosa Luxemburgot 1919-ben, a német forradalom idején a szociáldemokraták parancsára gyilkolták meg. Egy második meggyilkolására is sor került a múlt héten, egy szociáldemokrata keze által a baloldali Morning Star című újság hasábjain.
Lenyűgöző iróniával Claudia Webbe Luxemburgra hivatkozva védte meg a Ti Pártotok vezetésének döntését, amellyel kizárta a forradalmi baloldalt.
„A Ti Pártotok 2026 áprilisi, a tagsági jogosultságról szóló döntésének középpontjában egy elméleti kérdés áll, amelyre komoly választ kell adni – nem egy bürokratikusat” – írja Webbe.
Arra kérdez rá, hogy a brit munkásosztálynak milyen pártra van szüksége ma. „Fegyelmezett élcsapatra, vagy széles, demokratikus tömegpártra? Egy olyan szervezetre, amely a hivatásos forradalmárok összehangolása köré épül, vagy olyanra, amely a munkásosztály legszélesebb keresztmetszetének öntevékenységére és demokratikus részvételére épül?”
Senki sem azt javasolta, hogy a Ti Pártotokat „élcsapatpártként” kellene megszervezni. A kérdés az volt, hogy az ilyen pártokban már megszerveződött szocialisták csatlakozhatnak-e a Ti Pártotokhoz a „kettős tagság” alapján.
De mennyi igazság van Webbe Luxemburggal kapcsolatos állításaiban? És vajon mit mondhat nekünk valaki, aki több mint egy évszázada halt meg, arról, hogyan szerveződjünk ma?
Webbe úgy állítja be a vitát, mint amely Rosa Luxemburg és Vlagyimir Iljics Lenin orosz forradalmár között zajlott a szocialisták szerveződéséről.
Ezt „a szocialista hagyomány egyik legmélyebb vitájának” nevezi, és azt állítja, hogy Luxemburg „élete nagy részét éppen ezzel a Leninnel folytatott vitával töltötte”.
Webbe összemos két különböző vitát – és elénk tár egy harmadikat, amely hamis.
Luxemburg – 1871-ben született Lengyelországban, amely akkor az Orosz Birodalom része volt – tizenéves korától 47 éves korában bekövetkezett haláláig vezető forradalmi szocialista volt.
1898-ban Németországba, a szocialista mozgalom szívébe költözött. A Német Szociáldemokrata Párt (SPD) volt a világ legnagyobb marxista szervezete.
De amint Luxemburg Berlinbe érkezett, látta, hogy a párt változni kezd. Az aktivisták adminisztrátorokká váltak, és a választások előbbre valók lettek a munkások harcainál.
A vezetés egyes részei, Eduard Bernstein vezetésével, azt állították, hogy a forradalomra a gazdasági növekedés és a demokratikus reformok korában már nincs szükség. Egy tömegszocialista párt a parlamenten keresztül elért reformok megnyerésére összpontosíthat.
Luxemburg elutasította Bernstein korlátolt nézetét a kapitalizmusról. Az, hogy néhány évig nincs gazdasági válság, nem jelentette azt, hogy a rendszer mögöttes anarchiáját megoldották.
Ez volt az a vita, amely Luxemburg életének nagy részét valójában kitöltötte – és amelyet „Társadalmi reform vagy forradalom” című röpirata rögzített. Alapvetően megvédte azt a központi marxista elvet, hogy „a munkásosztály felszabadításának a munkásosztály tettének kell lennie”.
A szocializmust nem lehet azáltal létrehozni, hogy szocialistákat választunk egy olyan parlamentbe, amelyet az uralkodó osztály érdekeinek védelmére építettek, vagy a kapitalista állam struktúráit használjuk.
Ehelyett a munkásosztálybeli embereknek kell hatalmat venniük és alulról irányítaniuk a társadalmat. Luxemburg a reformokért vívott harcot a forradalom nagyobb küzdelmének részeként látta, nem annak helyettesítőjeként.
Azonnal megértette, hogy az SPD iránya nem „ugyanannak a célnak egy nyugodtabb, lassabb útja, hanem egy másik cél”.
Több mint egy évszázad tapasztalata megtanított minket arra, hogy igaza volt, amikor azt mondta: a kapitalizmus nem reformálható békésen. Olyan magabiztosan érvelt az SPD-n belül, hogy egy vezető tag enyhén rasszista felhanggal „vendégnek” nevezte, aki „hozzánk jön, és a szobánkba köp”.
Luxemburg az SPD vezetésének konzervativizmusa ellen harcolt. Amikor időszakonként hivatalos sztrájkok törtek ki Németország ipari vidékein, Luxemburg magukban a munkásokban rejlő leleményességre tekintett.
Az SPD vezetése a szakszervezeti bürokraták felé nézett, akik gyakran elítélték a munkásokat, amiért nem járták végig „a megfelelő csatornákat”.
Webbe-nek nincs igaza, amikor Luxemburgot idézi, miszerint a munkások „nem egy felülről jövő, helyes pártvonal átadásán keresztül jutnának osztálytudatra”. Ehelyett „saját kollektív harcélményük, szolidaritásuk és hatalmuk felfedezésének tapasztalatán keresztül” jutnának el oda.
Amit Webbe nem vesz figyelembe, hogy a legtöbbször az a párt, amelyet Luxemburg kritizált, az SPD volt.
Luxemburg folytatott taktikai vitákat Lenninel a szervezésről. De fontos leszögezni, hogy Lenin és Luxemburg elvtársak voltak.
Azt az elképzelést, hogy alapvetően ellentétben álltak egymással, mindkettőjük halála után találták ki. Először Joszif Sztálin államkapitalista rendszere tette ezt Oroszországban, amely eltemette az 1917-es orosz forradalom vívmányait. Sztálin a forradalom hamvaiból építette Lenin kultuszát.
Az 1960-as évek harcaiból kiemelkedő új, antisztálinista baloldal joggal dicsérte Luxemburgot, de elfogadta a Sztálin által kreált Lenin-karikatúrát is.
1914 előtt Luxemburg – a szocialista mozgalomban mindenki máshoz hasonlóan – úgy gondolta, hogy az SPD a szocialista szervezkedés mintája.
A szorosabb szervezet, amelyet Lenin Oroszországban épített, a bolsevikok, a cári diktatúra alatti szervezkedés különleges feltételeinek eredménye volt.
Luxemburg attól tartott, hogy a Lenin által szorgalmazott centralizált vezetés ahhoz vezethet, hogy a párt „letér a helyes útról” a tömegekhez képest.
Lenin álláspontja a párt és az osztály viszonyáról idővel változott, akárcsak Luxemburgé. Mindkettőjüket a különböző feltételek alakították, amelyek ellen küzdöttek. Luxemburgot az SPD konzervativizmusa, Lenint pedig az orosz szocialista mozgalom viszonylagos éretlensége és szervezetlensége.
Az első világháború kitörése kulcsfontosságú fordulópontot jelentett. Felszínre hozta az SPD és hasonló szervezetek pályáját. 1914 augusztusában az SPD képviselői megszavazták a háborús hiteleket. A párt nemzetállam iránti elkötelezettsége felülírta a béke iránti elkötelezettséget.
Luxemburg a háború nagy részét börtönben töltötte, de továbbra is írt. Amikor 1917-ben eljutott hozzá az orosz forradalom híre, dicsérte a bolsevikokat, amiért megragadták a pillanatot.
Az 1918-as „Az orosz forradalom” című esszéjében bírálja néhány demokratikus jog elnyomását az ellenforradalmi erők leverése érdekében az októberi forradalmat közvetlenül követő időszakban. De ez a forradalom általános, határozott védelmének kontextusában történik.
Webbe cikke szembeállítja az „élcsapatpártot” és a „széles, demokratikus tömegpártot”, és a két formát Leninnek, illetve Luxemburgnak tulajdonítja.
Webbe szerint az élcsapatpártot „forradalom és elnyomás körülményeire, a gyors, centralizált döntéshozatal létfontosságú pillanataira” teoretizálták.
Ezzel szemben: „A tömegdemokratikus pártot – széles, pluralista, demokratikusan elszámoltatható – a fejlett kapitalista demokrácia körülményeire teoretizálták.”
A bolsevik párt valóban elnyomás körülményei között jött létre, de tömegdemokratikus párttá vált. Tagsága 1914-ben 4000 főről 1917 nyarára 250 000 főre nőtt.
Októberre az alulról szerveződő forradalmat vezetett győzelemre, amikor a munkástanácsok (szovjetek) átvették a hatalmat.
A bolsevikok végig élcsapatpárt maradtak. Azáltal nőtték ki magukat, hogy bemerültek a munkásmozgalomba, és megmutatták, hogy van stratégiájuk a győzelemre.
Az, hogy egy forradalmi párt hogyan szerveződik, a politikai körülményektől függ. De a szükségessége fennáll, akár parlamentáris demokráciáról, akár tekintélyelvű államról van szó.
Ez abból ered, hogy a munkásosztálybeli emberek nézetei egyenetlenek. Egyesek le akarják tépni a rendszer fejét, míg mások reakciósok, akik bedőlnek a rendszernek. A többség valahol a kettő között van, haladó és visszahúzó eszmékkel.
Egy reformista párt tükrözi ezeket az ellentmondásokat, és a visszahúzó eszméknek hódol. Egy forradalmi párt összefogja a legharcosabb harcosokat, hogy alakítsák a szélesebb küzdelmeket.
Luxemburg támogatta az élcsapat gondolatát – a forradalmi szocialisták egy olyan pártját, akik már meg vannak győződve a rendszer megdöntésének szükségességéről.
A probléma az volt, hogy olyan pártban volt, amely gyorsan távolodott ettől a szereptől – és még az 1914-es katasztrófa után is benne maradt. Csak 1918-ban, a forradalom idején lépett ki támogatóival együtt, hogy külön pártot alapítsanak.
Az SPD-modell megbukott az első világháború és a német forradalom próbáján. A forradalom alatt az SPD alakította meg a kormányt, és mindent megtett a munkásforradalom elfojtására.
A mai forradalmároknak is szerepük van a kapitalizmus katasztrofális hatásainak leleplezésében – és ami még fontosabb, egy olyan stratégia melletti érvelésben, amely előreviszi a mi oldalunkat.
Luxemburg egy generáció egyik legnagyobb forradalmára volt. Megélte a tömeges munkásmozgalmak, a gyarmatosítás, az első világháború és az egyetlen sikeres – bár rövid életű – munkásforradalom születését.
Szégyen, hogy örökségét ismét elferdítik. Azt javaslom, olvassátok el saját magatok a műveit.
forrás: Socialist Worker
Rosa Luxemburg művei a marxists.org magyar nyelvű internetes archívumában