Rosa Luxemburg

A Ti Pártotok: milyen szocialista pártra van valójában szüksége a brit munkásosztálynak 2026-ban?

Az alábbi cikkre a Socialist Worker éles kritikával válaszolt, amelyet szintén közöltünk magyar nyelven.

A Ti Pártotok új tagsági szabályai egy mélyebb kérdést vetnek fel a szocialista szervezkedésről: egy pártnak vezetnie kell a munkásosztályt, vagy vezetnie kell magát a munkásosztály által? – írja CLAUDIA WEBBE

Van egy elméleti kérdés a Ti Pártotok 2026 áprilisi, a tagsági jogosultságról szóló döntésének középpontjában, és megérdemel egy komoly választ – nem pedig egy bürokratikusat.

A kérdés a következő: milyen szocialista pártra van valójában szüksége a brit munkásosztálynak 2026-ban? Egy fegyelmezett élcsapatra, vagy egy széles, demokratikus tömegpártra? Egy olyan szervezetre, amely a hivatásos forradalmárok összehangolása köré épül, vagy olyanra, amely a munkásosztály legszélesebb keresztmetszetének öntevékenységére és demokratikus részvételére épül?

A Ti Pártotok Központi Végrehajtó Bizottsága (CEC) a tagsági jogosultsági keretrendszerével egyértelmű és elvi választ adott. Annak megértéséhez, hogy ez a válasz miért helyes, vissza kell mennünk a szocialista hagyomány egyik legmélyebb vitájához.

Rosa Luxemburg politikai élete nagy részét éppen ezzel a Leninnel folytatott vitával töltötte. Álláspontja nem az volt – ahogyan azt néha karikatúraszerűen ábrázolják –, hogy elutasította a szervezkedést. Életében végig szervező volt, aki ellenforradalmárok keze által halt meg.

Az érvelése ennél pontosabb volt: a társadalom forradalmi átalakulását nem lehet azzal elérni, hogy egy fegyelmezett párttal helyettesítjük a munkásosztály öntevékenységét.

A munkások tömege nem egy felülről jövő, helyes pártvonal átadásán keresztül jutna osztálytudatra, hanem saját kollektív harcélményük, szolidaritásuk és hatalmuk felfedezésének tapasztalatán keresztül.

Ez az érvelés nem volt pártellenes. Helyettesítésellenes volt.

Luxemburg hitt egy olyan pártban, amely vezet és irányt mutat – de amelynek vezetése mindig elszámoltatható és az osztály ténylegesen demokratikus tapasztalatában gyökerezik. Abban a pillanatban, amikor a párt belső fegyelme fontosabbá válik a tagság demokratikus önkifejezésénél, a párt elkezdte helyettesíteni önmagát azzal az osztállyal, amelyet állítása szerint képvisel.

A demokratikus centralizmus modellje – bármit is szándékoztak számos őszinte hívei, és bármilyen valódi munkát is végeztek azok a hívek – strukturális helyettesítési kockázatot hordoz.

Amikor kötelező belső irányvonalak határozzák meg, hogy a tagok hogyan szavazzanak és cselekedjenek a tágabb demokratikus testületeken belül, akkor a demokratikus testület integritása sérül. Nem rosszindulatból, hanem a struktúrából fakadóan.

Amint azt egy széles baloldali pártokról készült fontos elemzés megjegyzi, a szervezett áramlatok tömegpárton belüli működésének előfeltétele, hogy ezek az áramlatok ne kerüljék meg azoknak a tagoknak a jogait, akik nem tagjai szervezett áramlatoknak.

A demokratikus centralizmus természeténél fogva olyan strukturális aszimmetriát hoz létre, amely hajlamos pontosan ezt megtenni.

Mit mond valójában a Központi Végrehajtó Bizottságának (CEC) közleménye?

A Ti Pártotok CEC-ének álláspontja hangvételében feltűnően nagyvonalú, tartalmilag pedig helyes. Egyértelműen kimondja, hogy ez nem más szocialista pártok elítélése.

Egyértelműen kimondja, hogy ez egy meghívás – egyéni tagok számára, hogy csatlakozzanak, egész szervezetek számára, hogy beolvadjanak a Ti Pártotokba. Elismeri a baloldali szocialista szervezetek létfontosságú kampánymunkáját.

Nem az ideológia, hanem egy konkrét szervezeti gyakorlat köré húz határt: a kötelező tagsági kötelezettségek egyidejű fenntartásához egy külső nemzeti politikai párttal, párhuzamosan a Ti Pártotokban való tagsággal.

Két lojalitás nem hozhat létre egyetlen demokratikus pártot. A CEC keretrendszere ezt a strukturális igazságot oldja fel.

Az érvelés demokratikus, nem ideológiai: „Az átlátható, demokratikus döntéshozatal csak akkor lehetséges, ha minden tag megbízhat abban, hogy bármilyen véleménykülönbség is merüljön fel, minden tag a Ti Pártotok érdekeit helyezi előtérbe.”

Ez nem a politikai homogenitás követelése. A Ti Pártotok kifejezetten pluralista. A tagok korlátlan számú politikai álláspontot tarthatnak, képviselhetnek és szervezhetnek a párt keretein belül.

Az egyetlen követelmény, hogy a pártban való demokratikus részvételük valóban a sajátjuk legyen – ne legyen meghatározva, még részben sem, egy külső elszámoltathatósági struktúra által.

Ez a különbség azért fontos, mert a tömegdemokratikus szocialista pártok és a demokratikus centralizmusra épülő élcsapatpártok alapvetően eltérő szervezeti formák, amelyeket különböző politikai feladatokra terveztek. Az élcsapatpártot – fegyelmezett, szorosan összehangolt, gyors egységes fellépésre képes – a forradalom és elnyomás körülményeire, a gyors, centralizált döntéshozatal létfontosságú pillanataira teoretizálták.

A tömegdemokratikus pártot – széles, pluralista, demokratikusan elszámoltatható – a fejlett kapitalista demokrácia körülményeire teoretizálták, ahol a szocialista projekthez a kulturális és politikai hegemónia megnyerése szükséges a lehető legszélesebb társadalmi bázison.

Antonio Gramsci, a saját börtöncellájából írva, jellegzetes mélységgel ragadta meg ezt a különbséget. Az olyan társadalmakban, mint a brit, a feladat a pozícióháború – a munkásosztály ellenhegemóniájának hosszú távú felépítése a civil társadalomban, a politikában, a kultúrában és az eszmékben. Ehhez egy olyan pártra van szükség, amely valóban gyökerezik az osztályban, valóban nyitott az osztály felé, valóban az osztályhoz tartozik – nem pedig egy olyan pártra, amelyen belül nemzeti szervezett politikai kisebbségek, bármennyire elviek is, strukturáltan összehangolják demokratikus részvételüket egy külső program körül.

A tét nagysága

Ez a pillanat miatt fontos. 14,2 millió ember él az Egyesült Királyságban szegénységben, köztük 4,5 millió gyermek – ez rekord. A Reform UK 27 százalékon áll, és potenciálisan történelmi mértékű mandátumnyereséget vetít előre a 2026 májusi helyhatósági választásokon. A Starmer-kormány a Munkáspárt színeiben irányított hanyatlást szállított. A feltételek egy tömeges munkásosztálybeli szocialista alternatívához talán soha nem voltak érettebbek egy emberöltő alatt.

A Ti Pártotoknak, 60 000 tagjával és annak emlékével, hogy negyedmillió ember iratkozott fel 24 óra alatt, megvan a lehetősége, hogy ez az alternatíva legyen. De a lehetőség nem valóság. A valósághoz szervezet szükséges. A szervezethez pedig egy tömegpárt léptékében olyan demokratikus bizalomra van szükség, amely csak akkor építhető fel, ha minden tag tudja, hogy a hangja valóban egyenlő – hogy semmilyen összehangolt kisebbség, bármennyire is fegyelmezett belsőleg, nem írhatja felül strukturálisan az egész testület szabadon kifejezett demokratikus akaratát.

Claudia Jones, a fekete kommunista feminista, akit Karl Marx bal oldalán temettek el a Highgate temetőben, pontosan erre a valódi demokratikus szélesség elvére építette politikáját. Megértette, hogy egy szocialista mozgalom nem érhet el sikert egy előre megformált program ráerőltetésével a közösségekre – még az akut kizsákmányolást és elnyomást átélő közösségekre sem. Találkoznia kell az emberekkel ott, ahol vannak, fejlesztenie kell politikai hangjukat saját tapasztalataikból kiindulva, és olyan hatalmat kell építenie, amely valóban az övék.

A Ti Pártotok alapító víziója – egy tömegpárt, amely a lehető legszélesebb társadalmi szövetségben gyökerezik, középpontjában a munkásosztállyal – közvetlen folytatása ennek a hagyománynak.

Egy meghívás a baloldal egésze felé

A TUSC irányító bizottsága 2025 decemberében egyértelműen megfogalmazta: a 2026 májusi választások „hatalmas lehetőséget jelentenek a munkásosztálybeli, szocialista, megszorításellenes alternatíva maximalizálására.”

Vállalták, hogy együttműködnek a Ti Pártotokkal ennek elérése érdekében. Ez az együttműködő, kifelé tekintő, koalícióépítő munka az, amelyet a CEC tagsági keretrendszere lehetővé kíván tenni – azáltal, hogy biztosítja: a párt, amely ezt a munkát végzi, belsőleg szilárd, valóban demokratikus, és képes fenntartani egy tömegtagság bizalmát.

A Ti Pártotokon kívüli szocialista szervezetek továbbra is fontos munkát végeznek. Sokuk már most gyakorlati szövetségben dolgozik a Ti Pártotokkal a májusi választásokon. A CEC kifejezetten üdvözli ezt a folyamatban lévő együttműködést, és üdvözöl minden olyan szervezetet, amely hajlandó beolvadni a Ti Pártotokba, és magával hozni tapasztalatait, hálózatait és elkötelezettségét ebbe a közös demokratikus projektbe.

A tagsági jogosultságról szóló döntés nem egy becsukódó ajtó. Ez egy nyíló ajtó – amely egy olyan politika felé nyit, amely a valódi tömegdemokráciáról, a valódi osztályhatalomról és egy olyan pártról szól, amelyben a munkásosztály megbízhat, mert valóban hozzájuk tartozik.

Írta: Claudia Webbe, a Leicester East választókerület volt parlamenti képviselője
forrás: Morning Star

Rosa Luxemburg kétszeres meggyilkolása

Az alábbi cikk vitába száll, a Morning Star írásával, amelyet szintén közlünk magyar nyelven:

Sally Campbell, a Rosa Luxemburgról szóló „Egy lázadó útmutatója” című könyv szerzője visszahódítja forradalmi örökségét a Ti Pártotok vezetése által szőtt hazugsághálótól

Rosa Luxemburg tömeget szólít meg

Rosa Luxemburgot 1919-ben, a német forradalom idején a szociáldemokraták parancsára gyilkolták meg. Egy második meggyilkolására is sor került a múlt héten, egy szociáldemokrata keze által a baloldali Morning Star című újság hasábjain.

Lenyűgöző iróniával Claudia Webbe Luxemburgra hivatkozva védte meg a Ti Pártotok vezetésének döntését, amellyel kizárta a forradalmi baloldalt.

„A Ti Pártotok 2026 áprilisi, a tagsági jogosultságról szóló döntésének középpontjában egy elméleti kérdés áll, amelyre komoly választ kell adni – nem egy bürokratikusat” – írja Webbe.

Arra kérdez rá, hogy a brit munkásosztálynak milyen pártra van szüksége ma. „Fegyelmezett élcsapatra, vagy széles, demokratikus tömegpártra? Egy olyan szervezetre, amely a hivatásos forradalmárok összehangolása köré épül, vagy olyanra, amely a munkásosztály legszélesebb keresztmetszetének öntevékenységére és demokratikus részvételére épül?”

Senki sem azt javasolta, hogy a Ti Pártotokat „élcsapatpártként” kellene megszervezni. A kérdés az volt, hogy az ilyen pártokban már megszerveződött szocialisták csatlakozhatnak-e a Ti Pártotokhoz a „kettős tagság” alapján.

De mennyi igazság van Webbe Luxemburggal kapcsolatos állításaiban? És vajon mit mondhat nekünk valaki, aki több mint egy évszázada halt meg, arról, hogyan szerveződjünk ma?

Webbe úgy állítja be a vitát, mint amely Rosa Luxemburg és Vlagyimir Iljics Lenin orosz forradalmár között zajlott a szocialisták szerveződéséről.

Ezt „a szocialista hagyomány egyik legmélyebb vitájának” nevezi, és azt állítja, hogy Luxemburg „élete nagy részét éppen ezzel a Leninnel folytatott vitával töltötte”.

Webbe összemos két különböző vitát – és elénk tár egy harmadikat, amely hamis.

Luxemburg – 1871-ben született Lengyelországban, amely akkor az Orosz Birodalom része volt – tizenéves korától 47 éves korában bekövetkezett haláláig vezető forradalmi szocialista volt.

1898-ban Németországba, a szocialista mozgalom szívébe költözött. A Német Szociáldemokrata Párt (SPD) volt a világ legnagyobb marxista szervezete.

De amint Luxemburg Berlinbe érkezett, látta, hogy a párt változni kezd. Az aktivisták adminisztrátorokká váltak, és a választások előbbre valók lettek a munkások harcainál.

A vezetés egyes részei, Eduard Bernstein vezetésével, azt állították, hogy a forradalomra a gazdasági növekedés és a demokratikus reformok korában már nincs szükség. Egy tömegszocialista párt a parlamenten keresztül elért reformok megnyerésére összpontosíthat.

Luxemburg elutasította Bernstein korlátolt nézetét a kapitalizmusról. Az, hogy néhány évig nincs gazdasági válság, nem jelentette azt, hogy a rendszer mögöttes anarchiáját megoldották.

Ez volt az a vita, amely Luxemburg életének nagy részét valójában kitöltötte – és amelyet „Társadalmi reform vagy forradalom” című röpirata rögzített. Alapvetően megvédte azt a központi marxista elvet, hogy „a munkásosztály felszabadításának a munkásosztály tettének kell lennie”.

A szocializmust nem lehet azáltal létrehozni, hogy szocialistákat választunk egy olyan parlamentbe, amelyet az uralkodó osztály érdekeinek védelmére építettek, vagy a kapitalista állam struktúráit használjuk.

Ehelyett a munkásosztálybeli embereknek kell hatalmat venniük és alulról irányítaniuk a társadalmat. Luxemburg a reformokért vívott harcot a forradalom nagyobb küzdelmének részeként látta, nem annak helyettesítőjeként.

Azonnal megértette, hogy az SPD iránya nem „ugyanannak a célnak egy nyugodtabb, lassabb útja, hanem egy másik cél”.

Több mint egy évszázad tapasztalata megtanított minket arra, hogy igaza volt, amikor azt mondta: a kapitalizmus nem reformálható békésen. Olyan magabiztosan érvelt az SPD-n belül, hogy egy vezető tag enyhén rasszista felhanggal „vendégnek” nevezte, aki „hozzánk jön, és a szobánkba köp”.

Luxemburg az SPD vezetésének konzervativizmusa ellen harcolt. Amikor időszakonként hivatalos sztrájkok törtek ki Németország ipari vidékein, Luxemburg magukban a munkásokban rejlő leleményességre tekintett.

Az SPD vezetése a szakszervezeti bürokraták felé nézett, akik gyakran elítélték a munkásokat, amiért nem járták végig „a megfelelő csatornákat”.

Webbe-nek nincs igaza, amikor Luxemburgot idézi, miszerint a munkások „nem egy felülről jövő, helyes pártvonal átadásán keresztül jutnának osztálytudatra”. Ehelyett „saját kollektív harcélményük, szolidaritásuk és hatalmuk felfedezésének tapasztalatán keresztül” jutnának el oda.

Amit Webbe nem vesz figyelembe, hogy a legtöbbször az a párt, amelyet Luxemburg kritizált, az SPD volt.

Luxemburg folytatott taktikai vitákat Lenninel a szervezésről. De fontos leszögezni, hogy Lenin és Luxemburg elvtársak voltak.

Azt az elképzelést, hogy alapvetően ellentétben álltak egymással, mindkettőjük halála után találták ki. Először Joszif Sztálin államkapitalista rendszere tette ezt Oroszországban, amely eltemette az 1917-es orosz forradalom vívmányait. Sztálin a forradalom hamvaiból építette Lenin kultuszát.

Az 1960-as évek harcaiból kiemelkedő új, antisztálinista baloldal joggal dicsérte Luxemburgot, de elfogadta a Sztálin által kreált Lenin-karikatúrát is.

1914 előtt Luxemburg – a szocialista mozgalomban mindenki máshoz hasonlóan – úgy gondolta, hogy az SPD a szocialista szervezkedés mintája.

A szorosabb szervezet, amelyet Lenin Oroszországban épített, a bolsevikok, a cári diktatúra alatti szervezkedés különleges feltételeinek eredménye volt.

Luxemburg attól tartott, hogy a Lenin által szorgalmazott centralizált vezetés ahhoz vezethet, hogy a párt „letér a helyes útról” a tömegekhez képest.

Lenin álláspontja a párt és az osztály viszonyáról idővel változott, akárcsak Luxemburgé. Mindkettőjüket a különböző feltételek alakították, amelyek ellen küzdöttek. Luxemburgot az SPD konzervativizmusa, Lenint pedig az orosz szocialista mozgalom viszonylagos éretlensége és szervezetlensége.

Az első világháború kitörése kulcsfontosságú fordulópontot jelentett. Felszínre hozta az SPD és hasonló szervezetek pályáját. 1914 augusztusában az SPD képviselői megszavazták a háborús hiteleket. A párt nemzetállam iránti elkötelezettsége felülírta a béke iránti elkötelezettséget.

Luxemburg a háború nagy részét börtönben töltötte, de továbbra is írt. Amikor 1917-ben eljutott hozzá az orosz forradalom híre, dicsérte a bolsevikokat, amiért megragadták a pillanatot.

Az 1918-as „Az orosz forradalom” című esszéjében bírálja néhány demokratikus jog elnyomását az ellenforradalmi erők leverése érdekében az októberi forradalmat közvetlenül követő időszakban. De ez a forradalom általános, határozott védelmének kontextusában történik.

Webbe cikke szembeállítja az „élcsapatpártot” és a „széles, demokratikus tömegpártot”, és a két formát Leninnek, illetve Luxemburgnak tulajdonítja.

Webbe szerint az élcsapatpártot „forradalom és elnyomás körülményeire, a gyors, centralizált döntéshozatal létfontosságú pillanataira” teoretizálták.

Ezzel szemben: „A tömegdemokratikus pártot – széles, pluralista, demokratikusan elszámoltatható – a fejlett kapitalista demokrácia körülményeire teoretizálták.”

A bolsevik párt valóban elnyomás körülményei között jött létre, de tömegdemokratikus párttá vált. Tagsága 1914-ben 4000 főről 1917 nyarára 250 000 főre nőtt.

Októberre az alulról szerveződő forradalmat vezetett győzelemre, amikor a munkástanácsok (szovjetek) átvették a hatalmat.

A bolsevikok végig élcsapatpárt maradtak. Azáltal nőtték ki magukat, hogy bemerültek a munkásmozgalomba, és megmutatták, hogy van stratégiájuk a győzelemre.

Az, hogy egy forradalmi párt hogyan szerveződik, a politikai körülményektől függ. De a szükségessége fennáll, akár parlamentáris demokráciáról, akár tekintélyelvű államról van szó.

Ez abból ered, hogy a munkásosztálybeli emberek nézetei egyenetlenek. Egyesek le akarják tépni a rendszer fejét, míg mások reakciósok, akik bedőlnek a rendszernek. A többség valahol a kettő között van, haladó és visszahúzó eszmékkel.

Egy reformista párt tükrözi ezeket az ellentmondásokat, és a visszahúzó eszméknek hódol. Egy forradalmi párt összefogja a legharcosabb harcosokat, hogy alakítsák a szélesebb küzdelmeket.

Luxemburg támogatta az élcsapat gondolatát – a forradalmi szocialisták egy olyan pártját, akik már meg vannak győződve a rendszer megdöntésének szükségességéről.

A probléma az volt, hogy olyan pártban volt, amely gyorsan távolodott ettől a szereptől – és még az 1914-es katasztrófa után is benne maradt. Csak 1918-ban, a forradalom idején lépett ki támogatóival együtt, hogy külön pártot alapítsanak.

Az SPD-modell megbukott az első világháború és a német forradalom próbáján. A forradalom alatt az SPD alakította meg a kormányt, és mindent megtett a munkásforradalom elfojtására.

A mai forradalmároknak is szerepük van a kapitalizmus katasztrofális hatásainak leleplezésében – és ami még fontosabb, egy olyan stratégia melletti érvelésben, amely előreviszi a mi oldalunkat.

Luxemburg egy generáció egyik legnagyobb forradalmára volt. Megélte a tömeges munkásmozgalmak, a gyarmatosítás, az első világháború és az egyetlen sikeres – bár rövid életű – munkásforradalom születését.

Szégyen, hogy örökségét ismét elferdítik. Azt javaslom, olvassátok el saját magatok a műveit.

forrás: Socialist Worker

Rosa Luxemburg művei a marxists.org magyar nyelvű internetes archívumában

Mit mondanak a szocialisták a fegyveriparról?

A szocialisták között vita folyik arról, hogy a fegyverkezési kiadások terhet jelentenek-e a rendszer számára, vagy annak szerves jellemzői. A valóságban a hadiipar a kapitalizmus ténye.

A hadiipar egy beteg rendszer ocsmány tünete. Milliárdokat költenek halálos technológiákra, amelyeknek egyetlen céljuk van: embereket felrobbantani, megmérgezni és elégetni.

A katonai kiadások legmeredekebb növekedése a hidegháború vége óta 2024-ben következett be. A globális katonai kiadások 2024-ben elérték a 2500 milliárd dollárt, ami 9,4 százalékos ugrást jelent az előző évekhez képest.

Keir Starmer elkötelezte magát amellett, hogy a fegyverkezési kiadások az elkövetkező években az egekbe szökjenek.

Józan észnek tűnik, hogy a fegyverekre költött pénz valószínűbbé teszi a háborút és a halált. De sok békeaktivista hisz abban, hogy a fegyverkereskedelem szerződésekkel és nemzetközi kötelezettségekkel megzabolázható.

A szocialisták régóta vitatkoznak azon, hogy a fegyverkezési kiadások a rendszer irracionális terhét képezik-e, vagy a nemzetközi versengés elengedhetetlen részét.

1877-ben Friedrich Engels ezt írta: „A militarizmus uralja és elnyeli Európát. De ez a militarizmus magában hordja önmaga megsemmisülésének csíráját is.

Az egyes államok közötti verseny arra kényszeríti őket, hogy egyrészt minden évben több pénzt költsenek hadseregre és haditengerészetre, tüzérségre – ezzel egyre inkább siettetve pénzügyi összeomlásukat.”

Engelsnek igaza volt abban, hogy a fegyverkezési kiadások terhet jelentettek a nemzetgazdaságok számára, amelyet gyakran népszerűtlen adókból fizettek. De a katonai kiadások elkerülhetetlen árat jelentettek azoknak az államoknak, amelyek kénytelenek voltak egymással versengeni.

Fegyverekre volt szükség a gyarmatok, piacaik és erőforrásaik védelméhez, és néha ahhoz, hogy megakadályozzák, hogy más hatalmak előnyre tegyenek szert.

John Hobson 1902-ben megjelent Imperializmus – Egy tanulmány című művében azzal érvelt, hogy az imperialista háborúkat pénzemberek, fegyverkereskedők és hajózási mágnások vezérlik. A kormányok véget vethetnének ezeknek a háborúknak az ipar fejlesztésével és a pénzügyi szektor megfékezésével.

Karl Kautsky, az egyik legbefolyásosabb szocialista teoretikus dolgozta ki az „ultra-imperializmus” elméletét.

Kautsky szerint a pénzemberek külföldön akartak befektetni a profit érdekében. Szövetséget kötöttek a fegyvergyártókkal e befektetések védelmére. Kautsky úgy vélte, hogy a fegyverkezési kiadások irracionálisak, és végső soron a gazdaság termelő ágazatai el fogják utasítani őket.

Az ipar megakadályozná új háborúk kitörését. Kautsky új hajnalán felhangzana a kiáltás: „Egyesüljetek, világ tőkései!”

Kautsky szerencsétlenségére az imperializmusról szóló cikke alig néhány héttel az első világháború kitörése előtt jelent meg.

Vlagyimir Lenin azzal érvelt, hogy a militarizmus nem csupán egyes kormányok által folytatott politika – hanem elválaszthatatlan az imperializmustól, a kapitalizmus fejlődésének egy szakaszától.

Lenin mély gyűlöletét fejezte ki az első világháború előtti fegyverkezési verseny miatt.

A Kinek az érdeke? című írásában Lenin a maga kori Keir Starmerjei ellen dühöngött. „Sok ezer módon, sok ezer újságban, sok ezer szószékről kiabálnak és lármáznak a hazaszeretetről, kultúráról, szülőföldről, békéről, haladásról” – írta.

„Mindez azért, hogy újabb tíz- és százmillió rubeles kiadásokat igazoljanak mindenféle megsemmisítő fegyverre.”

Egy másik cikkében, a Fegyverkezés és kapitalizmus címűben Lenin lehordja a politikusokat, akik egyben hajógyárak, lőpor-, dinamit- és más gyárak részvényesei is.

Az „aranyzápor egyenesen a burzsoá politikusok zsebébe ömlik, akik egy exkluzív nemzetközi bandába verődve szítják a fegyverkezési versenyt”.

Lenin számára a fegyverkezési kiadások nem voltak irracionálisak – a geopolitikai versengés rendszerének részét képezték. Lehettek feszültségek a gazdaság különböző ágazatai között.

De mind a pénzügy, mind az ipar egy imperialista rendszer elemei voltak. Az állam összeolvadt a nagyvállalatokkal, kiterjesztve az állam katonai intézményeinek szerepét.

Ahogy Rosa Luxemburg érvelt a Béke-utópiák című cikkében: „A militarizmus mindkét formájában – háborúként és fegyveres békeként – a kapitalizmus törvényes gyermeke, logikus eredménye, amely csak a kapitalizmus megsemmisítésével küzdhető le.

„Aki őszintén akarja a világbékét és a fegyverkezés óriási terhétől való megszabadulást, annak a szocializmust is akarnia kell.”

forrás: Socialist Worker