Így szól a munkás- és katonatanácsok birodalmi gyűlésének második napirendi pontja és e pillanatban valóban így vetődik fel a forradalom sarkalatos kérdése.
Vagy nemzetgyűlés, vagy minden hatalmat a munkás- és katonatanácsoknak; vagy lemondunk a szocializmusról, vagy folyik a legszélesebb osztályharc a proletariátus teljes fegyverzetével a burzsoázia ellen, ez a kérdés.
Van egy idillikus terv: parlamenti úton, egyszerű többségi határozattal megvalósítani a szocializmust! Kár, hogy e meseországbeli égszínkék ábránd nemhogy a proletárforradalom sajátszerűségével, de még a polgári forradalom történelmi tapasztalatival sem számol.
Mi volt a helyzet Angliában? Ott van a polgári parlamentarizmus bölcsője, ott bontakozott ki a polgári parlamentarizmus legkorábban, a legerőteljesebben. Midőn 1649-ben ütött Angliában az első polgári forradalom órája, az angol parlament már több mint három évszázados múltra tekintett vissza. A parlament a forradalom első pillanatától kezdve a forradalom középpontja, vára, főhadiszállása lett. A híre „hosszú parlament”, amely az ellenzék és a királyi hatalom első csatározásaitól kezdve egészen Stuart Károly pöréig és kivégzéséig az angol forradalom valamennyi szakaszát a maga méhében hordta ki, ez a parlament példátlanul engedelmes eszköz volt a feltörekvő polgárság kezében.
És mi történt? Ennek a parlamentnek külön „parlamenti” hadsereget kellett szerveznie, amelyet saját kebléből választott parlamenti tábornokok vezettek hadba, hogy hosszú, szívós, véres polgárháborúban legyőzze a feudalizmust, a királyhű „lovagok” seregét. Az angol forradalom sorsa nem a Westminster-apátságban folytatott vitákban dőlt el, bármennyire is ott volt a forradalom szellemi központja, hanem Marstonmoor és Naseby csataterein, nem a ragyogó parlamenti szónoklatok, hanem a paraszti lovasság, Cromwell „vasbordái” által. És útja a parlamentből a polgárháborún át a parlament kétszeri erőszakos „megtisztításához” és végül Cromwell diktatúrájához vezetett.
Hát Franciaországba? Ott született meg először a nemzetgyűlés eszméje. Az osztályösztön lángelméjű világtörténelmi sugallata volt, amikor Mirabeau és a többiek 1789-ben kijelentették az eddig különválasztott három „rend”, a nemesség, a papság és a „harmadik rend” ezentúl nemzetgyűlésként együtt ülésezzék. Ez a gyülekezet ugyanis éppen a rendek együttes ülésezése folytán volt az osztályharc eszköze. A két magasabb rend erős kisebbségével együtt a „harmadik rend”, vagyis a forradalmi polgárságnak eleve szilárd többsége volt a nemzetgyűlésben.
És megint csak mi történt? A Vendée, az emigráció, a tábornokok árulása, a papság cselszövései, ötven megye felkelése, a feudális Európa koalíciós háborúi, végül a forradalom biztosításának egyetlen eszköze, a diktatúra és ennek lezárásaként a rémuralom!
Ennyire alkalmatlannak bizonyult tehát a parlamenti többség arra, hogy a polgári forradalmat végigharcolja. Márpedig mi a burzsoázia és feudalizmus közti ellentét ahhoz képes, amely ma a munka és a tőke között tátong! Milyen volt 1649-ben vagy 1789-ben a két egymással szemben álló fél osztálytudata ahhoz a halálos és olthatatlan gyűlölethez képest, amely a proletariátus és a tőkésosztály között lángol! Marx Károly nemhiába irányította tudományos fényszóróját a polgári társadalom gazdasági és politikai gépezetének legrejtettebb rugóira. Nemhiába mutatta ki, hogy a társadalom viselkedése és tevékenysége, érzése és gondolkodása legfinomabb hajszálereiig annak az alapvető ténynek a folyománya, hogy életét vámpír módjára a proletariátus véréből tartja fennt.
Nemhiába mondotta August Bebel a drezdai pártkongresszuson tartott híres beszéde végén: „A polgári társadalom halálos ellensége vagyok és maradok!”
A végső nagy harc ez, amelyben arról van szó, hogy legyen-e vagy ne legyen-e kizsákmányolás, hogy legyen-e sorsforduló az emberiség történelmében, olyan harc amelyben, nem lehet kibúvó, nem lehet kegyelem.
És ez a harc, amely a feladat nagyságát tekintve meghalad minden eddigit, éppen ez a végső próbálkozzon meg azzal, ami sem osztályharcnak, sem forradalomnak sohasem sikerült: két világ élet-halál-harcát oldja fel parlamenti szócsaták és többségi határozatok lágy zümmögésében!
A parlamentarizmust is felhasználta a proletariátus az osztályharc porondjául, amíg a polgári társadalom nyugodt hétköznapjai folytak – szószék volt, amelyről a tömegeket a szocializmus zászlaja alá gyűjthették, harcra képezhették. Ma a proletárforradalom kellős közepén állunk, ma az a feladatunk, hogy magába a tőkés kizsákmányolás fájába vágjuk a fejszénket. A polgári parlamentarizmus, akárcsak a polgári osztályuralom, melynek amaz a legfőbb politikai célja volt, már elvesztette létjogosultságát. Most leplezetlen, pőre alakjában lép a porondra az osztályharc. Tőkésnek és munkásnak nincs több szava egymáshoz, csak ölre kapják egymást vasmarokkal, hogy eldöntsék a végső küzdelmet: melyik marad alul.
Lassalle szava ma érvényesebb, mint valaha: a forradalmi tett mindenkor kimondani azt, ami való. A való pedig: itt a munka – ott a tőke! Ahol életről-halálról van szó, ki ellene, ki mellette, nem arathat arathat győzelmet a közösség. Világosan, nyíltan, becsületesen és a nyíltságból és becsületességből erőt merítve kell a proletariátusnak osztállyá szerveződnie és kezébe vennie az egész politikai hatalmat.
„Politikai egyenjogúság, demokrácia!” – zengedezték nekünk évtizedekig a polgári osztályuralom nagy prófétái.
„Politikai egyenjogúság, demokrácia!” – zengedezik ma visszhangként a burzsoázia kiszolgálói, a Scheidmannok.
Bizony éppen most kerül sor csak a megvalósítására. Mert e szó: „politikai egyenjogúság”, csak akkor ölt testet, amikor gyökerestül kiirtottuk a gazdasági kizsákmányolást. És a „demokrácia” – a népuralom csak akkor kezdődik, amikor a dolgozó nép megragadja a politikai hatalmat.
A polgári osztályok másfél évszázadon át visszaéltek ezekkel a szavakkal – ideje, hogy történelmi tettekkel gyakorlati bírálatot gyakoroljunk felettük. A polgárság 1789-ben proklamálta Franciaországban a „Liberté, égalité, fraternité” elvét, ideje, hogy ezt végre valósággá változtassuk – a polgárság osztályuralmának megszüntetésével. És e felszabadító tetthez vezető első lépésként ország-világ és a világtörténelem századainak színe előtt fennhangon állapítsuk meg: ami eddig parlament, nemzetgyűlés, egyenlő szavazócédulák – szemenszedett hazugság volt! Minden hatalmat a dolgozó tömegek kezébe, forradalmi fegyverként a kapitalizmus összezúzására – az az igazi egyenjogúság, ez az egyetlen demokrácia!
Die Rote Fahne
1918. december 17.