Fidel Castro születésének századik évfordulója fontos alkalmat kínál arra, hogy elgondolkodjunk azon a tartós kapcsolaton, amelyet Afrikával kialakított, és azon szolidaritáson, amelyet Kuba az afrikai felszabadítási mozgalmaknak és a függetlenné vált államoknak nyújtott.
2026. augusztus 13-án a világ megemlékezett Fidel Castro születésének századik évfordulójáról, arról az emberről, aki nemcsak az 1959-es kubai forradalmat vezette és a szocialista államot építette, hanem Afrika 20. századi felszabadítási történelmének egyik kulcsszereplőjévé is vált. Az évforduló Kuba számára nehéz időszakban érkezett. Súlyos gazdasági válság, olajhiány és az amerikai szankciórendszer szigorodása jellemzi ezt az időszakot. De Kuba még ezen súly alatt is áll. És Afrika-szerte Fidelre nem mint a hidegháború távoli alakjára emlékeznek, hanem mint forradalmi internacionalistára, akinek neve belevésődött a kontinens saját felszabadítási történetébe.
Ez az örökség teljesen megérdemelt. Castro forradalma 1959-ben győzött, éppen amikor Afrika belépett a dekolonizáció legdöntőbb évtizedébe. Ekkor még csak Ghána és Guinea állt független szubszaharai államként. Tíz éven belül a kontinens politikai térképe teljesen átalakult. Kuba, egy kis sziget az Egyesült Államoktól kilencven mérföldre, úgy döntött, hogy saját küzdelmét ezzel a kontinentális ébredéssel összefonódva látja.
Castro 1975-ben így fogalmazott, leírva Kuba afrikai származását és a történelem által rájuk rótt adósságot – az ő szavaival élve: egy ígéretet.
„Afrikai vér folyik szabadon ereinkben. Őseink közül sokan rabszolgaként érkeztek Afrikából erre a földre. Rabszolgaként sokat küzdöttek. Harcoltak Kuba felszabadító hadseregének tagjaiként. Testvérei vagyunk Afrika népének, és készek vagyunk harcolni értük.”
Ezt követően hat évtizeden át orvosok, tanárok, katonák, mérnökök és politikai káderek ezrei érkeztek egy kontinensre, amely több ezer kilométerre volt otthonuktól.
Ignacio Ramonet-nek adott interjújában Fidel Castro elmélkedett Kuba más elnyomott nemzetek iránti kötelezettségvállalásairól, beleértve az afrikai függetlenségi harcokat is.
„Kuba hősi szolidaritását afrikai testvérnépeinkkel kellőképpen elismerték. Forradalmi történelmünknek ez a dicsőséges lapja megérdemli, hogy ismertté váljon, még ha csak azért is, hogy bátorítsa a százezernyi internacionalista harcos férfit és nőt, meg kell írni, példaként a jelen és jövő generációi számára, és véleményem szerint az emberek nem ismerik kellőképpen Európa imperialista és neokolonialista fosztogatásának és kifosztásának történetét Afrikában, természetesen az Egyesült Államok és a NATO teljes támogatásával.”
Szolidaritás Afrika felszabadítási harcával
Kubai orvosok 1963-ban érkeztek Algériába – ez egy fontos részlet, amely kiegészíti a kubai internacionalizmusról alkotott, elsősorban katonai központú képet. Kezdettől fogva Kuba afrikai szerepvállalása magában foglalta az orvostudományt, az oktatást és a technikai segítségnyújtást is. De a kongói válság, és különösen Patrice Lumumba meggyilkolása döntő pillanat volt a kubai forradalmi internacionalizmus fejlődésében.
1960 szeptemberében, az Egyesült Nemzetek Szervezetének közgyűlésén Fidel Castro elítélte a gyarmati érdekek tartós befolyását Kongóban, és határozottan kiállt Lumumba mellett.
„A gyarmati érdek keze egyértelműen és láthatóan jelen volt Kongóban, ezért véleményünk az, hogy a gyarmati érdekeket részesítették előnyben, és minden tény arra utal, hogy az igazság és Kongó népe az egyetlen vezető oldalán áll, aki ott maradt, hogy megvédje országa érdekeit, és ez a vezető Lumumba.”
Castro ezt az érvelést kiterjesztette Algériára is, ahol a francia gyarmatosítás elleni harc még folyt. Kijelentve Kuba támogatását Algéria függetlensége mellett, megkérdőjelezte azt az állítást, hogy Algéria Franciaország kiterjesztése lenne, és elítélte az algériai közösségeken elkövetett erőszakot. Szembeállította a nemzetközi közösség hajlandóságát a Kongóban való beavatkozásra azzal a vonakodásával, hogy szembenézzen a francia gyarmatosítással Algériában.
Castro számára azonban a felszabadítás kérdése túlmutatott a gyarmati uralom formális megszűnésén. Kijelentette:
„Tehát az algériai nép oldalán állunk, ahogy Afrika többi gyarmati népe oldalán is, és azok oldalán, akiket diszkriminálnak a Dél-afrikai Unióban. Hasonlóképpen azoknak a népeknek az oldalán állunk, amelyek szabadok akarnak lenni, nemcsak politikailag, mert nagyon könnyű zászlót, címert, himnuszt és színt szerezni a térképen, hanem gazdaságilag is szabadok, mert van egy igazság, amelyet mindannyiunknak elsődleges fontosságúként kell elismernünk, nevezetesen, hogy nincs politikai függetlenség gazdasági függetlenség nélkül, hogy a gazdasági függetlenség nélküli politikai függetlenség hazugság; ezért támogatjuk minden ország törekvését arra, hogy politikailag és gazdaságilag is szabad legyen. A szabadság nem egy zászló, címer és ENSZ-képviselet birtoklásából áll.”
Kongó és Algéria lett az a központi tézis, amely Kuba későbbi afrikai szerepvállalását megalapozta. Öt évvel később, 1965-ben Che Guevara kubai kontingenset vezetett Kongóba, hogy közvetlenül támogassa a forradalmi harcot. A küldetés nem hozta meg a havannai vezetés által remélt győzelmet, de történelmi jelentősége abban állt, hogy Kuba elkezdett közvetlen anyagi kötelezettségvállalást tenni az afrikai küzdelmek iránt.
Nemzetköziség teljes léptékben
Semmi sem ragadja meg jobban ezen kötelezettségvállalás mértékét, mint Angola. Amikor a portugál gyarmati uralom 1974-ben összeomlott, Angola háromoldalú polgárháborúba süllyedt, és a válság tovább mélyült, amikor Dél-Afrika apartheid kormánya megszállta Namíbiát, hogy szétzúzza a szovjet és kubai támogatású MPLA-t, mielőtt az megszilárdíthatta hatalmát.
Castro válasza a Carlota hadművelet volt, amelyet egy 1843-ban kubai felkelést vezető rabszolganőről neveztek el – ez egy szándékos történelmi keretezés volt, amely a küldetést Kuba saját fekete ellenállási történetéhez kötötte. A kubai csapatok segítettek megállítani a dél-afrikai előrenyomulást Luanda felé, és biztosították az MPLA túlélését a függetlenség idején. Az ezt követő tizenhat év során kubaiak százezrei fordultak meg Angolában, harcoltak, haltak meg, és építettek ki légi és páncélos jelenlétet, amely messze meghaladta azt, amit egy Kuba méretű ország elbírhatott volna egy szuperhatalmi embargóval szemben.
A döntő pillanat 1987–88-ban Cuito Cuanavalénál következett be. A csata megtörte a dél-afrikai apartheid hadsereg legyőzhetetlenségének mítoszát, megváltoztatta a regionális erőviszonyokat, és segített kikényszeríteni a tárgyalásokat, amelyek Namíbia függetlenségéhez és Dél-Afrika Angolából való kivonulásához vezettek. Nehéz túlbecsülni, mit jelentett ez az apartheid-ellenes mozgalom számára: egy kis, blokád alatt álló karibi nemzet hatalmas szolidaritást és áldozatot hozott.
Afrikai vezetők méltatják Fidelt
Fidel karizmája, politikai meggyőződése és a forradalmi internacionalizmus iránti elkötelezettsége szoros kapcsolatba hozta Afrika néhány vezetőjével és forradalmárával, köztük Kwame Nkrumahval, Julius Nyererével, Samora Machellel, Agostinho Netóval, Amílcar Cabralal, Ahmed Sékou Touréval és Thomas Sankarával. Ezek a kapcsolatok egy tágabb politikai konvergencián alapultak a gyarmatosítás-ellenesség, a nemzeti felszabadítás, a szocializmus, a pán-afrikanizmus és az imperializmussal szembeni ellenállás körül.
Míg a nyugati narratívák gyakran vitatott képet festettek Fidel Castróról és örökségéről, sok afrikai felszabadítási mozgalom és nép emlékezetében sokkal kevésbé kétértelmű, hogy Fidel és Kuba mit képviselt. Azok számára, akik megtapasztalták a gyarmatosítást, az apartheidet és a külföldi beavatkozást, Kuba támogatása nem egy elvont hidegháborús szövetség volt. Anyagi szolidaritás volt.
Talán az idő múlásával a történelmi feljegyzések lehetővé teszik Fidel és a kubai nép afrikai tetteinek még teljesebb elismerését.
Amikor Nelson Mandela börtönből való szabadulása után találkozott Fidellel, csodálata tagadhatatlan volt, és ez valami mélyebb dologból fakadt, mint a katonai segítség iránti hála. Mandela ismételten rámutatott Kuba afrikai felszabadításhoz való hozzájárulásának szélességére: a katonákra, akik az afrikai erők oldalán harcoltak, de az orvosokra, tanárokra, mérnökökre és technikusokra is, akik a kontinensen dolgoztak. A kubai internacionalizmus soha nem volt egyszerűen fegyverszállításokra redukálható. Ez egy ajánlat volt az emberi kapacitásról, tudásról, készségekről és intézményekről azoknak a társadalmaknak, amelyek megpróbálták leküzdeni a gyarmatosítást és átalakítani magukat. És sok tekintetben ez a polgári elkötelezettség túlélte a katonait. A kubai csapatok végül kivonultak Angolából, de az orvosi és oktatási együttműködés az 1990-es években is folytatódott, még akkor is, amikor Kuba maga is belépett a Szovjetunió összeomlását követő különleges időszak súlyos gazdasági válságába.
Kuba továbbra is orvosokat és más szakembereket küldött külföldre, amikor saját népe súlyos hiányokkal küzdött otthon.
1998-ra, a dél-afrikai parlamentben elmondott beszédében Fidel számszerűsítette ezen elkötelezettség katonai dimenzióját: 381 432 kubai katona és tiszt szolgált afrikai erők oldalán a függetlenségi harcokban vagy a külföldi agresszió elleni küzdelemben. Ez egy kis ország anyagi és emberi elkötelezettségének mértékét jelenti egy olyan kontinens iránt, amely Kubát soha nem kötelezte arra, hogy segítsen, de amelynek küzdelmeit Fidel és a kubai forradalom a sajátjával elválaszthatatlannak tekintette.
Castro afrikai öröksége egy egyszerű, divatjamúlt meggyőződésre épült: egy nemzet sem szabad elszigetelten, és a szolidaritásnak, hogy bármit is jelentsen, áldozatokba kell kerülnie. Születésének századik évfordulóján és halálának tizedik évfordulóján ez még mindig az oka annak, hogy nevét tisztelettel emlegetik a kontinensen. Ha Afrika emlékszik arra, amit Kuba tett felszabadítási harcaiért, akkor talán eljött az idő, hogy Afrika megkérdezze, mit tehet Kubáért.
Kuba ma gazdasági válsággal és az amerikai blokád és szankciók folyamatos súlyával néz szembe. Mégis az az ország, amely egykor katonákat, orvosokat, tanárokat és technikusokat küldött Afrikába, amikor maga is nagyon kevéssel rendelkezett, továbbra is viseli ezen elkötelezettség következményeit. Ha az internacionalizmus bármit is jelent, akkor a szolidaritásnak kölcsönösnek kell lennie.
Afrika Fidelre való emlékezésének ezért egyben felhívásnak kell lennie a kubai nép iránti konkrét szolidaritásra ma, Kuba szuverenitásának védelmére, a blokád elleni fellépésre és annak elutasítására, hogy egy olyan ország, amely ennyit hozzájárult Afrika felszabadításához, elszigetelten nézzen szembe jelenlegi nehézségeivel.
forrás: BreakThrough Newa