Ebben a disztópikus világban, ahol a civilizáció szabályait megszegik, és időnként a káosz uralkodik, úgy tűnik, van egy vágy, egy elvárás, hogy a dolgoknak változniuk kell. Ez az egyetlen dolog, amiben az emberek gyakorlatilag egyetértenek.
E logika alapján azok a választási ígéretek, amelyek a kívánt változást hirdetik, általában a legsikeresebbek. Talán ez mindig is így volt, de az újdonság az, hogy a változás ígérete már nem egyenlő a haladással, az előrejutással.
Az igazság az, hogy a szélsőjobboldali irányzatok eltérítették ezt a formát, és magukévá tették a változás ígéretét, de úgy, hogy az ellentmondást hirdetik: visszafordítani a történelem kerekét. Ezen tizenkilencedik századi elfogultsággal úgy tűnik, a megoldás nem a haladásban, hanem a visszalépésben rejlik; minél konzervatívabb, annál jobb: szeretnek ezzel kérkedni. Egy áthidalhatatlan dichotómia alakul ki, amely szerint ahhoz, hogy a dolgok változzanak, vissza kell állítani azt, ami valaha volt – pedig valamiért annak idején lecserélték.
De mi történt, ki a hibás ezért a problémáért?
Lépésről lépésre haladjunk. Az állapotok megváltoztatásának szükségessége a kapitalista termelési mód rendszerbeli következménye. Ennek révén elkerülhetetlen a vagyonkoncentráció, az egyenlőtlenség növekedése, és ezzel együtt a polgárok általános frusztrációja, amely folyamatosan megkérdőjelezi a hagyományos politikai módszereket.
A bolsevik forradalom győzelme után a kapitalizmus először érezte fenyegetve a létezését. Ez az érzés szülte az első náci-fasiszta szörnyetegeket, akiknek feladata volt az első proletárállam elpusztítása, ami végül a második világháborúhoz vezetett. A szovjet nép epikus győzelme reformokat kényszerített ki a burzsoá rendszeren belül, különösen az európai szomszédságban, ahol politikai szektorok szociáldemokrata hadjáratot indítottak, amely még a baloldal egy részét is magába szívta.
Ekkorra egy politikai álverseny alakult ki a burzsoá liberalizmus mint hagyományos jobboldal, és a szociáldemokrácia között. Azonban ezek az állítólagos különbségek az idő múlásával elmosódtak, politikai vákuumot hagyva, amelyet a baloldal nem tudott vagy nem akart kihasználni. És mint tudjuk, ezt a teret valakinek be kell töltenie.
Így jelent meg a szélsőjobb, mint a hagyományos jobboldal/szociáldemokrácia szélsőséges elhajlása, azzal a küldetéssel, hogy megmentse azt a politikai rendszert, amelyet számos kimerültségi és hanyatlási jelenség terhel. Ezeket a jeleket az osztályok közötti és generációk közötti elszegényedés, valamint a vagyon hiperkoncentrációja határozza meg.
Ami ma erősödik, az a szélsőjobb látványos előretörése, amely tíz évvel ezelőtt még különösnek számított volna. Ennek megnyilvánulásai főként olyan helyeken találhatók, ahol a elszegényedett középrétegek súlya jelentős, mind az első kapitalista világban, mind pedig a rendszer perifériáján található feltörekvő országokban.
Egyfajta szekta formájában, amelyet messiásként fellépő vezetők irányítanak, ezek képesek kiszorítani vagy akár bekebelezni a hagyományos pártokat. Jó példa erre az amerikai Republikánus Párt, amelyet Trump úgynevezett MAGA [Make America Great Again – Tegyük újra naggyá Amerikát – a szerk.] politikai csoportja választási eszközként használt – őt nem kell bemutatni.
Az ilyen típusú politikai szervezetek hasonlóak bizonyos „antiértékekben”, mint például a szocio-kulturális és befogadó jellegű fejlődés elutasítása, bevándorlásellenesség, politikai konfrontációra építő esztétika, és olyan ultrakonzervatív társadalmi együttélési szabályok bevezetésének szorgalmazása, amelyek a múltat idézik.
Választási szempontból a szélsőjobb rendkívül hatékonyan képes mozgósítani, megszólítva mindenkit, aki úgy érzi, hogy „sorsára hagyták.” Opportunista módon egyenlővé teszik a gazdagokat és a szegényeket, így hamis egyenlőségérzetet teremtenek egy olyan konglomerátumban, amely valójában nem egységes.
Egy ideológiailag leegyszerűsített alapállásból kiindulva – beleértve furcsa összeesküvés-elméleteket is – a szélsőjobb hatékonyan értelmezi követői millióinak érzelmeit. Ezeket viszonylag könnyen megtévesztik irritáló hazugságokkal, amelyeket a digitális közösségi hálózatokon keresztül tömegesen és gyorsan terjesztenek, miközben manipulálják a józan észt. Ugyanakkor a hazugságok már régóta a hagyományos jobboldali politika alapját képezik.
Ennek a jelenségnek a hatása nehezen mérhető; azonban a szélsőséges jobboldali pártok gyors előretörése egyértelműen látható az utóbbi európai parlamenti választásokon, ahol ezek az erők 118-ról 187 képviselőre növelték jelenlétüket. Természetesen sem Trump/MAGA ragyogó visszatérése a Fehér Házba, sem a szélsőséges választási győzelmek Latin-Amerikában nem igényelnek külön bemutatást.
MILYEN VESZÉLYEK FENYEGETNEK?
MILYEN LEHETŐSÉGEK NYÍLNAK MEG?
Egy olyan társadalom kényszerítése, amely visszatér a múltba, az „egykor volt” állapotokhoz, gyakorlatilag végtelen számú kockázattal jár – éppen annyival, mint a manipulált narratívák gyenge lábakon álló indoklásai, amelyekkel ezt az irányt igazolni próbálják. Ezek a narratívák ugyan hasznosak a választások megnyeréséhez, de messze nem elégségesek a kormányzáshoz.
Ahogyan azt már láthattuk, az autoriter hajlamok – amelyek természetessé teszik a burzsoá liberális játékszabályok figyelmen kívül hagyását – a verbális erőszak, a fenyegető gesztusok és más nemzetekkel szembeni ellenséges döntések állandó konfliktushelyzetet idéznek elő. Ez megakadályoz bármiféle olyan légkör kialakulását, amely minimális társadalmi békét biztosítana, ami nélkülözhetetlen lenne a rendszer és általában a gazdaság működéséhez.
Ebben a helyzetben, amely állandó káoszra és az általános csalódottság újabb ciklusaira hajlamos, amikor a jobbközép vagy hagyományos jobboldali opciókat már legyűrték a körülmények, lehetőségek nyílnak egy baloldali javaslat számára, hogy megerősödjön – de teljesen ellentétes irányból, mint a szélsőjobb és a hagyományos jobboldal.
A logikának így kellene kinéznie: ha a centrum elsodródott, a szélsőjobbal szembeni egyetlen alternatíva egy radikalizált baloldal, különösen prioritásaiban és vezetésében. Ha a baloldal megpróbál a centrumhoz hasonlítani – ami sajnos gyakran előfordul –, akkor nem tudja képviselni az igazi és elkerülhetetlen változást.
Ennek következtében rémálomszerűen ismétlődnek majd a szélsőséges kormányok, amelyeket saját alkalmatlanságuk gyengít meg az említett és szükséges társadalmi béke biztosításában, váltakozva már kimerült mérsékelt kormányokkal, és így tovább, anélkül, hogy bármilyen előrelépési lehetőség lenne a többség számára.
Ez lenne az emberiség sorsa? Vajon érvényesül-e a tudományos haladás figyelmen kívül hagyása kritikus kérdésekben, mint az egészségügy vagy a klímaváltozás? Az állandó háborúk és az ezekhez társuló népirtások lennének a természetes állapot? Ne feledkezzünk meg Palesztináról. Semmit sem lehet tenni, hogy radikálisan megváltoztassuk ezt?
Ragaszkodnunk kell ahhoz, hogy a valódi ellentmondás, amely bármely más logikát felülír, a gazdagok és szegények közötti ellentét. A jövőnek egy olyan társadalmat kell jelentenie, ahol nincsenek gazdagok és szegények.
Fidel Castro szavait idézve, aki az 1995. március 12-i Társadalmi Fejlődési Csúcstalálkozón mondta:
„Egy világban, ahol a gazdagok egyre gazdagabbak, a szegények pedig egyre szegényebbek… ahol a nőket, indiánokat, feketéket és más etnikai csoportokat diszkriminálják; ahol a káosz és anarchia uralkodik a piac vak és vad törvényei szerint, nem lehet társadalmi fejlődés.”
forrás: Granma