Franciaország elnöke, Emmanuel Macron úgy viselkedett, mint egy régi gyarmati tisztviselő, amikor január 6-án Párizsban beszélt.
Tíz évvel ezelőtt, Mali fővárosától, Bamakótól északra, a dzsip, amelyben utaztam, lehúzódott az útról, hogy egy francia katonai konvojt engedjen el. A konvoj a francia légierő által használt fő repülőtér felé tartott az Opération Serval (2013–2014) részeként. Hosszú, poros várakozás következett, miközben a teherautók az úton haladtak, nehezen küzdve meg a sárral, amely kezdte elnyelni az útburkolatot. Udvariasságból intettem néhány katonának, de csak egy szigorú pillantást kaptam válaszul. Csak elképzelni tudtam, mire gondolhattak: ilyen távol az otthontól, összezavarodva a küldetésük értelmét illetően.
Valami a helyzetben eszembe juttatta a Beau Peep című képregényt, amely egy brit férfiról szól, aki csatlakozott az észak-afrikai francia idegenlégióhoz, hogy megszabaduljon a feleségétől, Doristól. Valójában az a karakter rémlett fel bennem, aki Beau Peep parancsnoka, Escargot ezredes volt. Ő azt hitte, hogy a Szaharában való ragadása közepette „a svájci háborús uszítókkal” áll konfliktusban (1986 januárja). Valami Bernard Barrera dandártábornokban, az Opération Serval parancsnokában is erre emlékeztetett: mintha azt mondaná, amikor nyilvánosan megjelent, „Mit keresünk itt?”
Amikor a konvoj elhaladt, a dzsipben utazó barátaim megjegyezték: „Nézzük, meddig bírják.” Érdemi megjegyzés volt. Ha egy megszálló erőnek nincs jó oka egy idegen környezetben tartózkodni, gyakran csendesebben távoznak, mint ahogy megérkeztek. Ráadásul az északi féltekéről érkező katonák már nem szívesen tevékenykedtek afrikai és ázsiai országokban, ha nem védték őket mentességi megállapodások. Például az Egyesült Államok hadserege ragaszkodott a Haderő státuszáról szóló megállapodáshoz az iraki parlamenttel, és amikor az irakiak 2011-ben úgy döntöttek, hogy nem hosszabbítják meg, az amerikai erők megkezdték az ország elhagyását (bár sokan továbbra is ott maradtak egy háttéralku révén). Már akkor pletykák terjedtek Észak-Maliból, miszerint francia repülőgépek civileket bombáztak. Mikor hagyják el Les Toubabok (az európaiak) az országot?
Bamakóban hallottam először egy évtizede a „France dégage” vagyis „Franciaország, takarodj” kifejezést, amely a francia csapatok beavatkozására utalt. Bárki, aki figyelemmel kísérte a francia beavatkozást, tudta, hogy Franciaország okozta azt a problémát, amelyet most megoldani jött: az Észak-atlanti Szerződés Szervezete (NATO) által 2011-ben Líbiában végrehajtott francia támadás légi fedezetet nyújtott dzsihadista csoportoknak, akik ezután Algériába és Észak-Maliba nyomultak. A problémát La mère patrie, azaz az „anyaország” okozta, ahogy Franciaországot gyakran ironikusan nevezik. Még ha ezt az állítást, miszerint Franciaország a hibás, gyakran túl is becsülik, ebben az esetben pontos volt.
Egyik mali barátom, aki mindig „francia támogatású al-Kaidáról” beszélt, azt mondta nekem: „A francia támogatású al-Kaida Franciaország méretéhez hasonló területet foglalt el.” Ez magában foglalta Gao, Kidal és Timbuktu három nagy mali városát. Gao különösen lenyűgözött; a város Mali kokainfővárosává vált: Latin-Amerikából származó kokaint repülővel szállítottak ide, hogy a Szaharán keresztül Marseille-be juttassák, ahol belépett az európai piacra. Az al-Kaida uralma alatt a kokainforgalom egy időre leállt, de úgy tűnt, hogy a csempészek gyorsan megállapodtak az al-Kaida cigarettacsempészeti ágával, hogy a termék ismét úton legyen. A La mère patrie retorikája kegyetlen tréfa volt.
François Hollande, Franciaország akkori elnöke, különféle magyarázatokkal próbálta indokolni a folyamatos beavatkozást (la lutte contre le terrorisme, le jihadisme, stb.), de ezek egyike sem állta meg a helyét. Még furcsább volt a Száhel-övezetben ülve olvasni egy történetet két francia pilóta – Bruno Odos és Pascal Fauret – szabadon engedéséről. Ők a NATO-nak dolgoztak Jugoszlávia 1999-es lerombolásakor, majd letartóztatták őket a Dominikai Köztársaságban az úgynevezett Air Cocaine ügy kapcsán, végül azonban a francia kormány nyomására szabadon engedték őket. Itt senki sem állt erkölcsi magaslatokon: a francia kormány, a kokain-, cigaretta- és embercsempészek, valamint az al-Kaida mind egyre mélyebbre süllyedtek.
Nem volt nehéz megjósolni a népfelkelések ciklusát, amelyek Maliból indultak, gyakorlatilag néhány nappal azután, hogy a francia csapatok beléptek az országba, majd végigsöpörtek a Száhel-övezeten Szenegáltól Nigeren át. A „France dégage” kifejezés ragályos volt, de más szlogenek is felbukkantak. Szenegálban például a mozgalom egyszerűen azt mondta: „Y’en a Marre” („Elegünk van”). Ebből a tiltakozási hullámból nőtt ki a népharagot kifejező katonai puccs, amelyet hazafias tisztek vezettek. Más alternatíva nem mutatkozott. Ezek a hazafias puccsok gyorsan meghozták azokat a döntéseket, amelyek mára általánossá váltak a régióban. A legfontosabb keretrendszer az volt, hogy kormányaik szuverenitást gyakoroljanak nemcsak katonai (a francia hadsereg kiutasítása), hanem gazdaságpolitikai értelemben is. De először a franciák, akiket hullámokban szólítottak fel a távozásra:
- Mali, 2022. február
- Burkina Faso, 2023. február
- Niger, 2023. december
- Csád, 2024. december
- Szenegál, 2024. december
- Elefántcsontpart, 2024. december
Ehhez jön még az a dühödt franciaellenes hangulat, amely a távoli tengerentúli területeken terjed, a Kanak és Szocialista Nemzeti Felszabadítási Fronttól (Új-Kaledónia) Mayotte elégedetlen lakosaiig.
Nem csoda, hogy Emmanuel Macron, Franciaország elnöke úgy viselkedett, mint egy régi gyarmati tisztviselő, amikor 2025. január 6-án Párizsban beszélt. Macron azt mondta, Franciaországot nem kényszerítették ki a Száhel-övezetből, hanem „átstrukturálja magát”. „Franciaország nem hanyatlik Afrikában” – állította gőgösen. Nem a francia gyarmati hozzáállás és gyakorlat a hibás, mondta, hanem „egy jó minőségű kortárs pán-afrikanizmus, amely egyfajta posztkoloniális diskurzust használ, miközben mai imperialisták háttértámogatását élvezi.” Macron szavai ismerősek voltak: ez az, amikor az imperialista vezető bármit mondhat, amit akar, magának követelve az Ész érveit, és ellenségének állítva a manipulációt. A „mai imperialisták” alatt Macron Oroszországra és más afrikai érdekekre utalt, bár nem volt bátorsága Kínát néven nevezni (mégis ki más lehetne az „egyéb”, aki visszatartja Macront?). A kulcsszavak mind ott voltak: terrorizmus, dezinformáció, Nyugat.
Aztán Macron kimondta, amit valóban mondani akart: „A hálátlanság olyan betegség, amely nem terjed emberre. Ezt mindazon afrikai vezetőknek mondom, akiknek nincs bátorságuk ezt vállalni a közvélemény előtt. Egyikük sem lenne ma egy szuverén országban, ha a francia hadsereg nem állomásozott volna ezen a területen.” Legyetek hálásak. Mi tettünk titeket azzá, akik vagytok. Ez az a régi gyarmati hozzáállás, amely ismerős lenne a régi francia gyarmati vezetőknek, mint Louis Faidherbe (Szenegál), Henri Gouraud (Szíria), Paul Doumer (Indokína) és Joseph Gallieni (Madagaszkár) – mind gonosz emberek.
Burkina Faso Ibrahim Traoréja és Mali Assimi Goïtája ott voltak John Mahama, Ghána új elnökének beiktatásán. Macron nem volt jelen. Amikor Traoré színpadra lépett, hogy üdvözölje Mahamát, ő volt az egyetlen, aki hangos tapsot kapott.
írta: Vijay Prashad történész, a Tricontinental igazgatója
forrás: Peoples Dispatch