Azt az állítást, hogy az „adósságstabilizáció” átstrukturálás nélkül is elérhető, az a hibás érvelés támasztja alá, miszerint az afrikai országok növekedéssel küszöbölhetik ki adósságukat.
2025. július 8-án az IMF megjelentetett egy rövid blogbejegyzést „Hogyan stabilizálható Afrika adóssága” címmel. A blog mindössze három oldal hosszú (egy oldallal rövidebb, mint az a jelentés, amelyre épül). De még ebben a rövidségében is ismétli azon axiómákat, amelyeket az IMF Afrikai Osztálya 1961. április 10-i megalakulása óta propagál. Annak ellenére, hogy a jelentés újdonságát hangsúlyozó kikötéseket tartalmaz, valójában régi, rossz bort töltötték új palackokba. Axiómái a következők:
- Az afrikai kontinens ötvennégy országa ugyanazzal a recepttel stabilizálhatja adósságát. Nincs szükség az országok differenciált elemzésére a nagy adathalmazok ellenére sem, és nem kell megvizsgálni a különbségeket ezen országok között, hogy megértsük a fejlődési útjaikat meghatározó különböző tényezőket. Egy Toyota Land Cruiser minden afrikai úthoz illik.
- Nincs ok arra, hogy a gazdag kötvénytulajdonosok és más hitelezők elismerjék az adósság-átstrukturálás szükségességét. „Az észleléssel ellentétben” – állítják – „a régió országai gyakran képesek voltak stabilizálni vagy csökkenteni adósságukat adósságátstrukturálás nélkül”. Ezért nincs értelme az adósságelengedés (jubileum), az adósságátütemezés vagy az adósságkonverziók (előtörlesztés vagy visszavásárlás) mellett érvelni. A tartozást meg kell fizetni.
- A költségvetési konszolidáció, vagyis az állami megszorító politikák, sokkal jobban szolgálják az adósságcsökkentést vagy stabilizációját, mint a megnövekedett gazdasági növekedés, bár ideális esetben mindkét folyamat egyidejűleg zajlik.
- Az adósságstabilizáció „nagyobb valószínűséggel érhető el, ha IMF-támogatású program van jelen”, más szóval, ha az IMF ráerőlteti a megszorítás-adósság ciklust, az adósságmutatók stabilizálhatók.
- Végül, az afrikai államok célja az adósságstabilizáció, nem a fejlődés. Stabilizálniuk kell adósságukat, de még megszüntetniük sem feltétlenül.
Ezt az öt axiómát tényként prezentálják, holott csupán fikció. Például az afrikai fejlődés körültekintő kutatói, Samir Amintől Thandika Mkandawire-ig, mindig is óva intettek az IMF által kedvelt általánosításoktól. Másodszor, az az állítás, hogy az „adósságstabilizáció” átstrukturálás nélkül is elérhető, azon a hibás érvelésen alapszik, hogy az afrikai országok növekedéssel küszöbölhetik ki adósságukat – ami szinte lehetetlen, ha figyelembe vesszük az adósságterhelés (angolul: debt overhang) témakörében megjelent számos tanulmányt (azaz az adósság nyilvánvaló negatív hatásait a növekedésre).
A harmadik axióma, amely a megszorítást részesíti előnyben a növekedéssel szemben, sem logikailag, sem empirikus bizonyítékok alapján nem állja meg a helyét. A növekedés definíció szerint a megszorítás ellentétével (azaz expanzív költségvetési politikával) érhető el, és az empirikus bizonyítékok azt mutatják, hogy a megszorítási politikák növekedési tragédiákhoz vezettek Afrikában. Nem is beszélve az emberi drámáról, amelyet az évtizedek óta tartó, az IMF által inspirált megszorítások okoztak az afrikai és általánosságban a globális déli régió népességének.
A negyedik axiómával kapcsolatban, amint azt a Tricontinental: Társadalomkutató Intézet legújabb jelentése is bemutatja, az „IMF-támogatású programok” Afrikára jellemző állandósult adósságválság forrásai. Például egy friss tanulmány Zambiáról azt mutatja, hogy az IMF két évtizede megkötött feltételrendszere vetette el a magvait Zambia jelenlegi adósságválságának. Más szóval, „az IMF nem harcol a pénzügyi tüzek ellen, hanem benzinnel önti le őket”.
Az ötödik és utolsó axióma szembemegy Afrikában évtizedek óta tartó fejlesztési tervezésével és a fejlődéstudományi kutatásokkal, amelyek egyértelműen azt mutatják, hogy a fejlődés keresése továbbra is az afrikai államok elsődleges foglalatossága.
Az, hogy az IMF blogja ennyi tévedést tartalmaz, nem meglepő, ha megnézzük a szerzőit. A blogot három IMF-közgazdász írta, akik mindnyájan nyugaton kaptak képzést, és nincs jelentős tapasztalatuk az afrikai kontinensen: Athene Laws (Új-Zéland, PhD a Cambridge-en), Thibault Lemaire (Franciaország, PhD a Sorbonne-on) és Nikola Spatafora (Olaszország, PhD a Yale-en). Lemaire és Spatafora is az IMF washingtoni székhelyű Afrikai Osztályán dolgozik. Számtalan tanulmány mutatja már, hogy a helyi kontextusban való gyökerezetlenség magyarázza a nyugati társadalomtudomány gyenge afrikai teljesítményét. Sajnos, az IMF blog szerzői ismét csak demonstrálják a távolból való írás buktatóit.
**
A probléma nem csupán az IMF rövid lejáratú hitelezési lehetőségével van, amely természetesen feltételekkel jár; hanem az IMF világnézetével is, amely szerint az adóssággal kapcsolatban semmit sem lehet tenni, csak egy hiábavaló növekedési stratégiát követni a mélyadósság kontextusában. Az IMF elmélete csupán a megszorításra és az állandó adósságra korlátozódik – semmi több. De létezik egy másik elmélet is, amelynek néhány pontját komolyan meg kell vitatni:
-
Vitát kell folytatnunk az adósságelengedés fontosságáról, nevezetesen arról, hogy a gazdag kötvénytulajdonosokat, akik befektetési döntést hoznak, de nem hajlandók viselni a kockázat negatív kimenetelét, meg kell büntetni.
-
Egy komoly párbeszéd megköveteli a nyersanyagok feletti szuverenitás és a multinacionális vállalatok megfelelő szabályozásának megvitatását.
-
Teret kell adni a pénzügyi integráció, a regionális vagy helyi valuták használata a kereskedelmi egyensúlytalanságok kiegyenlítésére, valamint a regionális platformok kiépítésének szükségességének megvitatására a kereskedelem és a fejlesztési pénzügyek terén.
-
Szuverén fejlesztési bankokat kell létrehoznunk, amelyek a kontinens nyersanyag-gazdagságához kapcsolódnak, és amelyeket regionális közszervezetek birtokolnak, nem pedig az USA kincstára irányítja.
-
Az ipari kapacitás és a kiváló minőségű infrastruktúra kiépítésének prioritásnak kell lennie az afrikai kontinens számára.
Ezek néhány ésszerű és kézzelfogható pontja egy új fejlődéselméletnek, amely az emberek jólétének valódi előmozdítását tartja szem előtt, nem csupán az adósságstabilizációt. Ez olyasvalami, amit az IMF elmélete nem ismer el, de amit egy Afrikára szóló fejlődéselméletnek középpontba kell helyeznie.
Írták: Grieve Chelwa a Globális Tanulmányok Egyetemén, The Africa Institute intézményben a Társadalomtudományi Tanszék vezetője és a politikai gazdaságtan docense. A Vatikánban, a Pápai Társadalomtudományi Akadémia által összehívott Globális Dél Adósság- és Fejlesztési Válság Pápai Bizottságának tagja. Az Africa Report magazin is „10 figyelemmel kísérendő afrikai tudós 2025-ből” egyikének választotta. Senior munkatárs a Tricontinental: Társadalomkutató Intézetnél.
Vijay Prashad indiai történész, szerkesztő és újságíró. Írói ösztöndíjas és fő tudósító a Globetrotternél. Szerkesztő a LeftWord Booksnál és igazgató a Tricontinental: Társadalomkutató Intézetnél. Több mint 20 könyv szerzője, köztük a The Darker Nations és a The Poorer Nations. Legújabb könyvei: On Cuba: Reflections on 70 Years of Revolution and Struggle (Noam Chomskyval közösen), Struggle Makes Us Human: Learning from Movements for Socialism, és (szintén Noam Chomskyval) The Withdrawal: Iraq, Libya, Afghanistan, and the Fragility of US Power. Chelwa és Prashad idén később megjelenik How the International Monetary Fund is Suffocating Africa (Hogyan fullasztja meg a Nemzetközi Valutaalap Afrikát) címmel az Inkani Books kiadónál.
Ezt a cikket a Globetrotter jelentette meg