A meritokrácia mítosza fenntartja és igazolja a fennálló gazdasági, társadalmi és politikai hierarchiákat
A jobboldal ragadta meg Jason Arday Cambridge-i professzori kinevezését, mint „bizonyítékot” arra, hogy a társadalom nem meritokrácia, ahol a kinevezéseket kizárólag képességek alapján kapják. Az egyenlő esélyek politikája a méltatlanok előmozdításával tölti ki a sokszínűségi kvótákat – állította.
Egyesek India Cockroach mozgalmában – amely India oktatási rendszerének korrupciójának felszámolását követeli – azt követelik, hogy a társadalom váljon inkább meritokráciává, mentesen a gazdagok nepotizmusától.
De maga a meritokrácia eszméje is álságos.
Azt a gondolatot erősíti, hogy a gazdagok megérdemlik a sikerüket, a szegénység pedig a személyes kudarcok eredménye.
A generációkon átívelő egyenlőtlenség örökségei – amelyek önbizalomban és jogosultságérzetben fejeződnek ki – nem rázhatók le egyszerűen egy tisztességes vizsgával vagy felvételi eljárással.
Egyenlő versenyfeltételek jobbak lennének, mint egy olyan rendszer, amelyet a gazdag, fehér férfiak előnyben részesítésére manipuláltak. De egy meritokrácia nem hozhat létre igazságos és egyenlő társadalmat.
Még a legtökéletesebb meritokratikus társadalom is mélyen egyenlőtlen maradna, mivel egyes tehetségeket és képességeket értékesebbnek ítélnek másoknál.
A személyzet változhat, de az egyenlőtlenség struktúrái megmaradnának.
A társadalomnak ezt a vízióját először Michael Young szociológus népszerűsítette 1958-ban. Az általa leírt meritokrácia egy nyugtalanító disztópia volt, amelyben a természetes képességek jutalmazása konzerválta az egyenlőtlenséget.
A meritokrácia mítosza fenntartja és igazolja a fennálló gazdasági, társadalmi és politikai hierarchiákat.
Daniel Markovits közgazdász elmagyarázza, hogy „a meritokrácia kizárja az embereket az elitből, majd megsérti őket azzal, hogy azt mondja: azért zárják ki őket, mert nem felelnek meg a követelményeknek, nem pedig azért, mert szerkezeti akadálya van a befogadásuknak.”
Markovits amellett érvel, hogy a meritokrácia mítosza „a vagyon és kiváltságok dinasztikus továbbörökítésének mechanizmusa nemzedékeken át.”
2020-as, A tehetség zsarnoksága (The Tyranny of Merit) című könyvében Michael Sandel filozófus amellett érvel, hogy a növekvő egyenlőtlenség leleplezi azt a hazugságot, hogy „akárhogy is, ha akarod és próbálkozol, meg tudod csinálni.”
Ez a hazugság azért káros, mert azt jelenti, hogy akik nem „sikeresek”, vagy önmagukat hibáztatják, vagy valakit bűnbaknak néznek, aki ellopta az állásukat.
A szélsőjobb ezt a sérelmet a bevándorlók vagy a „sokszínűségi kinevezések” felé irányítja. Az a néhány kiemelkedő egyén, aki valóban legyőzi a strukturális feltételeket és felfelé mozdul az osztálylétrán, példaként szolgál a meritokrácia létezésének támogatására.
Az az eszme, hogy az egyén életét képességeinek kell alakítania, nem pedig a születéskori státuszának, szorosan összefüggött a kapitalizmus felemelkedésével.
A feudális rendet áthatotta az örökletes státusz tisztelete és a merev, megváltoztathatatlan társadalmi megosztottság. De a kapitalizmus felemelkedése megkérdőjelezte azt az eszmét, hogy a hatalom kizárólag azokat illeti meg, akik uralkodni születtek.
A 19. században hosszú, elhúzódó csata zajlott az úgynevezett „önmagukat megteremtő emberek” – akik rabszolgaságon, kereskedelemben és iparon keresztül ragadták magukhoz a vagyont – és a régi, örökölt vagyonon és státuszon alapuló arisztokrácia között.
Forradalmi felforduláson és nyomásgyakorláson keresztül a tőkések kezükbe kapták a hatalom karjait.
A szabályozott és ingatag korai kapitalizmus világában néhányan a szegénységből jutottak nagy vagyonhoz és hatalomhoz.
De az egyenlőtlenség gyorsan berögződött, és a gazdagok elszigetelték magukat mindenki mástól. A gazdagok gazdagokkal házasodtak, gyermekeiket elit iskolákba küldték, és elszigetelődték.
Vagyonuk a zsenialitásuk eredményének tűnt, csak azért, mert a vagyont létrehozó központi mechanizmus – a kizsákmányolás – mélyen el volt rejtve.
A munkások bért kaptak a munkájukért, az általuk termelt többletérték pedig nem volt látható. Úgy tűnt, hogy a főnökök befektetései és gépei teremtik a vagyont, nem a munkások.
Ez a kizsákmányolás hajtja ma is a rendszert.
A gazdag, fehér férfiakat, akik úgy érzik, joguk van uralkodni, meg kell kérdőjelezni. De a rendszerszerű, nemzedékeken átívelő egyenlőtlenség a kapitalizmus elkerülhetetlen következménye.
Olyan világot akarunk, ahol az embereket egyenlően értékelik, függetlenül az érdeklődési körüktől, képességeiktől vagy adottságaiktól.
forrás: Socialist Worker