A kapitalizmus kizsákmányoló rendszere válságban van.
Különösképp most és különösképp Magyarországon – nem csoda, ha a szociális kérdések menthetetlen törésvonalát a rezsim megpróbálja arrébb tolni és új frontokat nyitni. Olyan kérdések és témák jelennek meg a baloldalon, mint az LMBTQ közösség elleni homofóbia, a rasszizmus, a nők jogai, a kisebbségek, a menekültek és a gender – azaz számos identitáspolitikai kérdés, amelyek ugyan rendkívül fontosak, de koránt sem annyira, mint minden kizsákmányolt – az említett csoportokat is beleértve! – szociális jogaiért és jólétéért folytatott küzdelem, becenevén az osztályharc.
Alapvetően kizsákmányoló rendszerről lévén szó, így a kapitalizmus célja a munkásosztály elemeinek minden front mentén való megosztása: mesterségesen teremtették meg a konfliktusokat a bőrszínek között, nemzetiségek között, városiak és vidékiek között, pestiek és budaiak között, idősek és fiatalok között, nők és férfiak között– ebben óriási segítségükre szolgál a szélsőjobboldal és annak mindenféle gyűlöletpropagandája.
Egyes radikálisabb marxisták szerint az identitáspolitika felvállalása a mozgalom halálával egyenlő, hiszen ez csupán a rendszer figyelemelterelése a sokkal fontosabb dolgokról, és súlyozva ezeket a kérdéseket, félig igazuk is van. De csak félig.
Hazánkban jelenleg három mainstream áramlat van:
1, A neoliberálisok, akik lényegében lemondtak az osztályharcról és tagadják is azt – lévén kapitalista pártok, ugyanakkor megpróbálják baloldalra pozícionálni magukat, ezt pedig kizárólag az identitáspolitikai imázs látszatával próbálják elérni. Ebben nem különböznek a szivárványos zászlót lobogtató, Janus-arcú multikról, akik látszólag törődnek egy kisebbséggel vagy embercsoporttal, másik oldalról pedig brutálisan zsákmányolják ki a harmadik világot, köztük gyermekeket. Fontos megjegyezni, hogy ez a neoliberálisok részéről is csak látszat, hiszen a hazai kamuellenzék már ezerszer kapitulált a rasszizmus, a homofóbia és a bevándorló-ellenesség előtt, ami a náci Jobbikkal való választási kollaborációban teljesedett ki. Ők azok, akik vörös helyett szivárványos zászlót lobogtatnak, majd másnap már nácibotrányt megélt képviselőkkel utcafórumoznak. Nem alsószintű káderekről van szó, hanem pl. Gyurcsány Ferencről vagy Dobrev Kláráról. Nem mellesleg a Fidesz is igyekszik a neoliberálisoknak identitást rajzolni, nevezetesen a „baloldali” szó kényszeres és központi utasításszerű rájuk aggatásával, kvázi szitokszóként használva.
2, A Thürmer-párt öreg bolseviknak látszó, valójában már a marxista jelzőt is rég elvesztő és a szélsőjobbal rendszeresen kokettáló áramlata a másik véglet. Őket a rosszullét kerülgeti, ha bárki szivárványos zászlót lobogtat, vagy ha éppen olyan baloldali, de nem kommunistának látszó áramlatokat látnak, amelyek újra próbálják feltalálni a marxizmust és a társadalmi igazságosságot zsigerből űzik. Ők ezt csupán pótcselekvésnek tekintik, sőt, egyenesen ellenforradalminak, mintha nem is lenne az egésznek haszna vagy eredménye. Minden ilyen spontán népi erőben valami összeesküvés-elméletet szimatolnak, és persze konkurenciának tekintik. Így utálják az Occupy-t, a BLM-et és a Pride-ot. Szerencsére súlytalan.
3, És itt vagyunk mi. Az Európai Baloldal és anyaszervezeteink, az Európai Baloldali Párt és az Európai Parlament Baloldal frakciója, valamint európai testvérpártjaink. Azon marxisták, akik hazánkban és európai szinten is elismerik az identitáspolitika fontosságát, ugyanakkor nem feledkeznek meg arról, hogy ezt az osztályharc szerves részévé kell formálni, mert ott a helye.
A rasszizmus, a homofóbia, az antiszemitizmus, az idegenellenesség és minden gyűlöletpolitika a kizsákmányoló rendszerek megosztó, félelemkontrollon alapuló, bűnbakteremtő és ellenségkép-teremtő politikájának terméke. Egy olyan rendszer mesterségesen megkonstruált terméke, amit meg akarunk változtatni annak alapjáig lebontásával és valami új, jobb és igazságosabb közösségi társadalom megteremtésével.
A hazánkban és európai szinten nem túl erős baloldalnak fel kell vállalnia az identitáspolitikát és az ehhez kapcsolódó harcot, de mindig a szociális jogokért (is!) folytatott osztályharc szerves részeként, az antikapitalista harc sajátjaként. Ha ezt a baloldal felvállalja, félig már nyert ügye van. A sikerhez kulcsfontosságú, hogy a kizárólag identitáspolitikára szakosodott aktivisták, civilek és pártok is megértsék, hogy például pusztán az LMBTQ közösség jogaiért folytatott küzdelem önmagában hasztalan. Erről már korábban is cikkeztünk.
A Pride-hoz hasonló felvonulások kizárólag a homofóbiát célozzák meg, ami a kizsákmányoló társadalom pusztán egyik terméke a számos közül. A Pride-ot szervező LMBTQ közösségnek azonban fel kell ismernie, hogy szélesebb körű akciókhoz is hozzá kell járulnia, pl. a hazai neonáci szervezetek ellen, amelyre jó alkalom lenne egy ellentüntetésen való tömeges részvétel pl. a kitörés napján. A roma és zsidó honfitársaink jogaiért és biztonságáért küzdő szervezeteknek szintén fel kell ismerniük, hogy az ellenük irányuló társadalmi gyűlöletet szintén a kapitalizmusból adódó válságok és a szélsőjobboldal által terjesztett ostobaságok gerjesztik. Ha ők is felveszik a kesztyűt és közösen, elvhű alapon állnak ki az emberi és szociális jogokért, akkor sokkal többet nyerhetnek, mint egyedül a saját területükön. Ezt hívjuk szolidaritásnak, ami sajnos nem nagyon ismert kifejezés a jobboldal által fertőzött és megbetegített társadalmunkban.
Ha ez utóbbi áramlat is megindul, akkor is nehéz lesz a küzdelem a fennálló rezsim ellen, amely sajnálatos módon túlzott, már-már diktatúrába forduló hatalmat halmozott fel a saját kezében, és amely módszerei erősen hasonlítanak a fasiszta diktatúrák kelléktárára mind retorikában, mind hatalomgyakorlásban és nem utolsó sorban gazdaságpolitikában is.
Legutóbb egy levelet kaptunk egy ismert LMBTQ ügyekkel foglalkozó híroldal szerkesztőjétől, hogy pártunk, az Európai Baloldal ne küldjön több sajtóközleményt a címükre. Az egyetlen országos pártnak, amely konzekvensen kiáll az LMBTQ közösség jogaiért, amely nem kollaborált soha nácikkal, amely nem propagandacímkeként és szavazatcsábításnak használja a szivárványos zászlót, és amelynek elvhű antifasizmusa az egyetlen garancia arra, hogy ennek a közösségnek valaha is egyenlő jogai lehetnek ebben az országban. Ez az út járhatatlan az identitáspolitikát képviselők számára. És talán utópia azt hinni, hogy ezen szervezetek olyan belátásra térnek, hogy Marxnak talán igaza volt.