Stefan Zweig 1941-ben, nem sokkal halála előtt fejezte be világhírű művét, a Sakknovellát, amelynek egyik fő tragédiája a nácizmus borzalmaihoz kapcsolódik.
Nyilvánvalóan személyes indíttatású mű íródott, hiszen az írót nem csak üldözték a nácik, de műveit tűzzel-vassal pusztították – sajnos szó szerint. Zweig írásai a fasiszta barbárok máglyáira kerültek – a német kultúra számos zsenijének műveivel egyetemben. Az író végső soron a nácizmus áldozata lett, hiszen lelkileg képtelen volt elviselni a száműzetést a távoli Brazíliában, ezért feleségével együtt öngyilkosságot követtek el. A tragikus lelkiállapot némileg tükröződik a Sakknovella főhősének tragédiájában.
A mű egy hajón játszódik és furcsamód nem a narrátor a főszereplője, hanem egy idegen, aki segít neki és társainak legyőzni egy rossz hírű, műveletlen, szerény képességű, félanalfabétát, aki a sors furcsa fintoraként világbajnok sakkmester is egyben. A titokzatos Dr. B néven feltűnő idegenről azonban kiderül, miért is tudja megszorongatni sakkban a világbajnokot, és miért is okoz ez neki furcsa testi-lelki panaszokat.
Zweig lényegében évtizedekkel azelőtt írt a poszttraumás stressz zavarról (PTSD), hogy az bekerült volna egyrészt a köztudatba, másrészt az orvosi terminológiába – bár tény, hogy más néven a tudomány foglalkozott már a jelenséggel.
A Sakknovella egyetlen problémája, hogy novella és ennél fogva túl rövid, jóval kevesebb mint 100 oldal. Az irodalmi művekből való filmadaptáció legnagyobb problémája, hogy lehet a nagy terjedelemből úgy kivágni a főbb történetszálakat, hogy egy film hosszúságán is érthető és élvezhető legyen. Jelen esetben pont fordítva működik a dolog: itt a novellát kellett kiegészíteni, új történetszálakat hozzátenni, új jeleneteket komponálni, új szereplőket behozni és a meglévő tartalmat még jobban kibővíteni. Egy biztos: Stefan Zweig büszke lenne arra a német-osztrák koprodukciós alkotásra, ami a művéből készült.
Kis játék a fényekkel – egy az ezer vizuális gyönyör közül…
A Sakknovella film ugyanis sokkal több lett, mint az eredeti novella. És nem olyan értelemben, mint amikor azt mondjuk, hogy a „kevesebb néha több”. Itt a több tényleg több értéket ad hozzá mind a történetben, mind a drámában, mind a vizuális művészet terén, mind zenében és persze kiváló színészi alakításokban.
Érdekes módon a novella ebben a filmben regénnyé válik. A cselekmény immár nem egy szálon fut és sokkal több szereplő is bekerül a képbe. Az írott mű ténylegesen egy helyszínen, egy utasokat szállító hajón játszódik, és a történet majdnem lineáris, tulajdonképpen csak a jelenben játszódó dialógusokban van szó a múltról, a sakknagymestert és a Dr. B-t elemző történetek visszatekintéseiben. Ezzel szemben a film bölcsen szakít ezzel a formával, itt jelenetről jelenetre ide-oda cikázunk múlt és jelen között, sőt, óriási filmesztétikai élmény, mikor a kettő keveredik egymással. Az eredeti mű szálainak teljes felforgatása és új felfűzése egy dramaturgiai bravúr, ami önmagában megért volna számos komoly díjat.
A filmből a narrátor szereplő teljesen eltűnik, sőt, sakknagymester története is pár mondatra reduákálódik, valamint Dr. B kerül a középpontba, akinek a készítők így már kénytelenek voltak nevet és több háttértörténetet adni, így lesz belőle magyar származású osztrák ügyvéd Dr. Josef Bartok néven. A kezdő jelenetek már az ő történetével foglalkoznak, bemutatván gazdag és bohém életét az Anschluss előtti napon, mikor a nácik megszállták és bekebelezték Ausztriát. Az ezt bemutató képsorok nagyon hatásosak: az erőszakos és ostoba utcai nácik, majd a kifinomult szadista Gestapo tisztek is megjelennek, és mindenkibe beivódik az a képsor, mikor a háztetőn leng már a horogkeresztes zászló, miközben az osztrák lobogót ledobják a mélybe.
A történet szerint Dr. Bartok mint ügyvéd-jegyző óriási osztrák pénzvagyon felett őrködik, és a titkos számláknak csak ő tudja a hozzáféréseit. A nácik pedig megtudják, hogy ő tudja a titkokat, már csak ki kell szedni belőle. Nem koncentrációs táborba kerül, hanem egy hotelszobába, amely látszólag kényelmes, csak éppen semmi nincs benne az ágyon, asztalon és mellékhelyiségen kívül, és az ablak is csak egy tűzfalra néz. A pszichológiai kínzás során a főhős teljes tétlenségre és unalomra van ítéltetve, senkivel nem beszélhet, vele sem beszélnek, kivéve, amikor időközönként kihallgatásra viszik, de ott is csak egyetlen kérdést tesznek fel: hajlandó-e végre átadni a titkos kódokat?
Hónapokig zajlik a teljes tétlenségre kárhoztatás, amely megkezdi kikezdeni az addig ragyogó elmét… Ez pedig ilyen részletesen, ilyen mélyen, ennyire nyersen nem jelenik meg Zweig novellájában, és mivel itt teljes kifejtésre és bemutatásra kerül, a dráma sokszor átcsap a thriller kategóriájába. A filmesek pedig a több hónapos unalom képsoraiból is úgy hoznak ki izgalmat, mintha a kisujjukból rázták volna ki.
A film további díjesőt kellett volna kapjon a fényképezésért, amely megint csak a szakma csúcsait ostromolja; a vágásért, ami briliáns és a magyar nézők számára vélhetően ismeretlen színészek kiváló játékáért. Közülük kiemelendő a főszereplő Oliver Masucci. Szintén nagyot alakít Albrecht Schuch a Gestapo kihallgatója szerepében, bár itt a szereposztás kissé mellément, hiszen láthatóan fiatal színész próbál eljátszani egy nálánál idősebbnek tűnő szerepet, ami kissé idegen a szemnek, mindenesetre kihozza a legjobbat a helyzetből, bár nagyon lesül róla, ahogy öregíteni akarták. A film pozitívumaiból (játék a fényekkel, közeli felvételek, totálok, fényképezési szögek, kameramozgások, a főhős leépülésének vizualizálása) pedig külön könyvet is lehetne írni.
Mindent összevetve: furcsa kijelenteni, de a film jobb, mint a könyv. Persze ehhez kellett Stefan Zweig zsenialitása – és persze azon filmes követői, akik túlnőtték a mestert.