gerilla

A Vörös Hadsereg Frakció 1971-es írása

Világos határvonalat kell húznunk magunk és az ellenség közé.

• Mao

Azt tartom, hogy rossz ránk nézve, ha egy személyt, egy politikai pártot, egy hadsereget vagy egy iskolát nem támad az ellenség, mert az azt jelentené, hogy az ellenség szintjére süllyedtünk. Jó, ha az ellenség támad minket, mert ez bizonyítja, hogy világos határvonalat húztunk az ellenség és magunk közé. Még jobb, ha az ellenség vadul támad minket, és teljesen feketének, minden erény nélkülinek fest le minket; ez azt mutatja, hogy nemcsak világos határvonalat húztunk magunk és az ellenség közé, hanem látványos sikereket értünk el munkánkban.

• Mao Ce-tung, 1939. május 26.¹

1. KONKRÉT VÁLASZOK KONKRÉT KÉRDÉSEKRE

Továbbra is ragaszkodom ahhoz, hogy vizsgálódás nélkül nem lehet szavazati jogunk.

• Mao²

Néhány elvtárs már döntött rólunk. Számukra a „polgári sajtó demagógiája” az, ami összeköti ezeket az „anarchista csoportokat” a szocialista mozgalommal. Az anarchizmus kifejezés helytelen és lekicsinylő használatában nem különböznek a Springer Sajtótól. Nem akarunk senkivel párbeszédet folytatni ilyen silány alapon.

Sok elvtárs tudni szeretné, mit gondolunk, mit csinálunk. Az 1970 májusi levél a 883-hoz túl homályos volt. A Michele Ray által készített szalag, amelyből részletek megjelentek a Spiegelben, nem volt hiteles, és mindenesetre egy magánbeszélgetésből származott. Ray egy cikkének emlékeztetőjeként akarta használni. Vagy becsapott minket, vagy túlértékeltük őt. Ha a gyakorlatunk olyan elhamarkodott volt, ahogyan állítja, már rég elkaptak volna minket. A Spiegel 1000 dollár tiszteletdíjat fizetett Ray-nek az interjúért.

Szinte minden, amit az újságok rólunk írtak – és ahogyan írják – egyértelműen hazugság. Willy Brandt elrablására irányuló tervekkel akarnak minket politikai idiótáknak beállítani, és az állítások, miszerint gyermekeket szándékozunk elrabolni, arra irányulnak, hogy gátlástalan bűnözőkként tüntessenek fel minket. Ezek a hazugságok egészen a konkret #5-ben megjelent „hiteles részletekig” mennek, amelyekről kiderült, hogy nem mások, mint összecsapott, megbízhatatlan részletek. Hogy vannak „tisztjeink és katonáink”, hogy néhányan mások rabszolgái vagyunk, hogy a minket elhagyó elvtársak megtorlástól félnek, hogy betörtünk házakba vagy erőszakot alkalmaztunk útlevelek megszerzéséhez, hogy „csoportterror”-t gyakorolunk – mindez baromság.

Azok az emberek, akik egy illegális fegyveres szervezetet a Freikorps-hoz³ vagy a Feme-hez hasonlítanak, olyan emberek, akik pogromra vágynak. Azokat a pszichológiai mechanizmusokat, amelyek ilyen kivetítéseket produkálnak, és a fasizmushoz való viszonyukat Horkheimer és Adorno A tekintélyelvű személyiség című műve, valamint Reich A fasizmus tömeglélektana című műve elemezte. A kényszeres forradalmár személyiség contradictio in adjecto – ellentmondás a kifejezésben. Forradalmi politikai gyakorlat a jelenlegi körülmények között – talán bármilyen körülmények között – feltételezi az egyén személyiségének és politikai meggyőződésének állandó integrációját, azaz a politikai identitást. A marxista kritikának és önkritikának semmi köze az „önfelszabadításhoz”, de annál több köze van a forradalmi fegyelemhez. Nem a „baloldali szervezet” névtelenül vagy álnéven író tagjai azok, akiket csak a „címoldalak” érdekelnek, hanem maga a konkret is, amelynek szerkesztője jelenleg egyfajta baloldali Eduard Zimmermannként⁴ reklámozza magát, maszturbációs anyagot gyártva a piaci résének.

Sok elvtárs is terjeszt rólunk valótlanságokat. Dicsekednek azzal, hogy velünk éltek, hogy ők szervezték meg jordániai utunkat, hogy tudnak kapcsolatainkról, hogy tesznek értünk valamit, miközben valójában semmit sem tesznek. Néhányan csak azt akarják, hogy úgy tűnjön, „tisztában vannak a dolgokkal”. Günther Voigt⁵ megfizetett azért, hogy felfuvalkodjon egy Dürrenmatt-tal⁶ folytatott beszélgetésben, azt állítva, hogy ő szabadította ki Baadert, amit megbánt, amikor megjelent a zsaru. Nem könnyű letagadással helyrehozni a dolgokat, még akkor sem, ha igazak.

Néhányan ezeket a hazugságokat akarják felhasználni annak bizonyítására, hogy ostobák, megbízhatatlanok, gondatlanok vagy őrültek vagyunk. Ezzel arra ösztönzik az embereket, hogy ellenezzenek minket. A valóságban ők jelentéktelenek számunkra. Ők csak fogyasztók. Nem akarjuk, hogy bármi közünk legyen ezekhez a pletykásokhoz, akik számára az antiimperialista harc egy kávézgatás.

Sokan vannak, akik nem pletykálnak, akiknek van némi megértése az ellenállás iránt, akik elég sértődöttek ahhoz, hogy szerencsét kívánjanak nekünk, akik támogatnak minket, mert tudják, hogy nincs értelme az életet ebben a mocsokban érintve és ahhoz alkalmazkodva eltölteni.

Ami a Knesebeckstr. 89-es szám alatti házban történt (Mahler letartóztatása), nem a mi részünkről való gondatlanság miatt volt, hanem árulás miatt. Az áruló közülünk való volt. Erre nincs garancia azoknál az embereknél, akik azt csinálják, amit mi. Nincs bizonyosság, hogy az elvtársak nem roppannak össze extrém rendőri nyomás alatt, vagy kiállnak a terrorral szemben, amelyet a rendszer használ ellenünk, amellyel támad minket. A disznóknak nem lenne hatalmuk, ha nem lennének ezek az eszközeik.

A létezésünk miatt néhányan nyomást éreznek, hogy igazolják magukat. Hogy elkerüljék a velünk való politikai vitát, hogy elkerüljék a gyakorlatuk összehasonlítását a miénkkel, még a legapróbb részleteket is eltorzítják. Például még mindig kering a pletyka, hogy Baadernek csak három vagy kilenc vagy tizenkét hónapja volt hátra a büntetéséből, holott a helyes időtartam könnyen megállapítható: három év gyújtogatásért, további hat hónap próbaidő, és körülbelül hat hónap okmányhamisításért. E 48 hónapból Andreas Baader 14-et töltött le tíz különböző hesseni börtönben – kilencszer szállították át rossz magatartás miatt, például lázadások és ellenállás szervezéséért. A fennmaradó 34 hónap háromra, kilencre vagy tizenkettőre való csökkentése a május 14-i szökés erkölcsi igazolását hivatott csökkenteni. Ily módon néhány elvtárs racionalizálja a félelmét a velünk való politikai vitába való belefolyás személyes következményeitől.

A gyakran feltett kérdésre, miszerint előremenekültünk-e volna a szökéssel, ha tudtuk volna, hogy Linke-t lelövik, csak nemmel lehet válaszolni. A kérdés, hogy mit tettünk volna, ha… ez kétértelmű – pacifista, moralizáló, plátói és elszakadt. Aki komolyan gondolkodik a szökésről, nem ezt a kérdést tenné fel, hanem végiggondolná magának. E kérdés feltevésével az emberek csak azt akarják látni, hogy vajon olyan brutálisak vagyunk-e, mint a Springer Sajtó állítja. Olyan ez, mint egy kihallgatás a hittanórán. Ez egy kísérlet a forradalmi erőszak kérdésének trivializálására, azáltal, hogy a forradalmi erőszakot és a burzsoá erőszakot egyként kezelik, ami sehova nem vezet. Az összes lehetséges fejleményt előrevetítve nem volt okunk azt hinni, hogy egy civil beavatkozik. Öngyilkosság azt gondolni, hogy fegyvertelenül lehet börtönből való szökést végrehajtani.

Május 14-én a zsaruk adták le az első lövéseket. Ez volt a helyzet Frankfurtban is, ahol ketten futásnak eredtünk, mert nem fogjuk csak úgy hagyni, hogy letartóztassanak minket. A zsaruk ölni akartak. Néha egyáltalán nem lőttünk, és amikor lőttünk, nem ölni akartunk. Berlinben, Nürnbergben, Frankfurtban.⁷ Bizonyítható, mert igaz. Nem használjuk „gondatlanul a lőfegyvereket”. A zsaru, aki abban az ellentmondásban találja magát, hogy „kisember” és kapitalista báb, alacsony fizetésű alkalmazott és a monopóliumkapitalizmus ügynöke, nem köteles parancsokat követni. Visszalövünk, ha valaki ránk lő. Azt a zsarut, aki elenged minket, mi is elengedjük.

Nyilvánvaló, hogy a hatalmas hajsza ellenünk valójában az egész szocialista baloldal ellen irányul a Szövetségi Köztársaságban és Nyugat-Berlinben. Ezt a cirkuszt nem lehet igazolni azzal a kis pénzzel vagy azzal a néhány autóval és okmánnyal, amelyeket állítólag elloptunk, vagy a gyilkossági kísérlettel, amelyet a nyakunkba akarnak varrni. Az uralkodó osztályt kirázta a hideg. Azt hitték, hogy ezt az államot és minden lakóját, osztályát és ellentmondását ellenőrzés alatt tartják, az utolsó részletig: az értelmiséget a magazinjaikra korlátozva, a baloldalt a saját köreiben elszigetelve, a marxizmus-leninizmust lefegyverezve, a nemzetköziséget demoralizálva. Bármennyire is törékenynek tetteti magát, a hatalmi struktúra nem sérül meg olyan könnyen. Nem szabad becsapni magunkat ezzel a hűhóval, és hozzájárulni ehhez a zajhoz.

Nem azt mondjuk, hogy a fegyveres ellenállási csoportok szervezete helyettesítheti a legális proletár szervezeteket, hogy az elszigetelt akciók helyettesíthetik az osztályharcot, vagy hogy a fegyveres harc helyettesítheti a politikai munkát a gyárakban vagy a kerületekben. Azt állítjuk, hogy a fegyveres harc szükséges előfeltétele az utóbbi sikerének és előrehaladásának, hogy a fegyveres harc „a marxizmus-leninizmus legmagasabb formája” (Mao), és hogy most kell kezdeni, mert anélkül nincs antiimperialista harc a metropoliszban.

Nem vagyunk blanquisták, sem anarchisták, bár úgy gondoljuk, Blanqui nagy forradalmár volt, és sok anarchista személyes hősiessége kétségtelenül feddhetetlen.

Még egy éve sem vagyunk aktívak. Még túl korai következtetéseket levonni. A Genscher, Zimmermann⁸ és társai által adott kiterjedt nyilvánosság propaganda lehetőséget nyit meg számunkra, amit arra használunk, hogy megosszunk néhány gondolatot.

2. A METROPOLISZ: A SZÖVETSÉGI KÖZTÁRSASÁG

A válság nem a fejlődés stagnálásának eredménye, hanem magának a fejlődésnek. Mivel a cél a profit növelése, a fejlődés ösztönzi a parazitizmust és a pazarlást, károsítva a társadalmi egész szektorait, megsokszorozva a szükségleteket, amelyeket nem tud kielégíteni, és felgyorsítva a társadalmi élet szétesését. Szörnyű apparátusra van szükség a manipuláció és nyílt elnyomás eszközeivel a feszültségek és lázadások ellenőrzéséhez, amelyeket gyakran maga provokál. Az amerikai politikai egység válságát a diáklázadás és a Fekete Mozgalom okozta, a diákharc elterjedése Európában, a munkás- és tömegküzdelmek heves megújulása és növekedése a franciaországi „májusi” robbanáshoz vezetett, a tumultuózus társadalmi válság Olaszországban, és a németországi elégedetlenség újjászületése – mindez jelzi a helyzet természetét.

• Il Manifesto: A kommunizmus szükségessége, részlet a 33. tételből⁹

Az Il Manifesto elvtársai joggal helyezik a Németországi Szövetségi Köztársaságot utolsó helyre elemzésükben, homályosan leírva úgy a helyzetet, mint elégedetlenséget. Nyugat-Németország, amelyet Barzel¹⁰ hat évvel ezelőtt gazdasági óriásként, de politikai törpeként írt le, azóta sem veszített gazdasági erejéből, miközben külső és belső politikai hatalma nőtt.

Az 1966-os nagykoalíció megalakulásával a közelgő recesszió politikai veszélyét elhárították. A Rendkívüli Állapot Törvényekkel létrejött az eszköz az egységes uralkodó osztály fellépésének biztosítására jövőbeli válságok esetén – létrejött a politikai reakciósok és mindazok egysége, akik a legalitáshoz ragaszkodnak.

A Szociál-Liberális koalíciónak sikerült semlegesítenie a diáklázadásban és a parlamenten kívüli mozgalomban megnyilvánuló „elégedetlenséget”. Amennyiben az SPD támogatói nem szakítottak a reformizmussal, az értelmiség ezen része meg lett akadályozva abban, hogy egy kommunista alternatívát öleljen fel; így a reformizmus fékként hat az antikapitalista küzdelemre.

Az Ostpolitik új piacokat nyit a kapitalizmus számára, miközben egyben a német hozzájárulást jelenti az amerikai imperializmus és a Szovjetunió közötti megállapodáshoz és szövetséghez, amelyre az USA-nak szüksége van ahhoz, hogy szabad kezet kapjon a Harmadik Világbeli agresszív háborúihoz.

Ennek a kormány – úgy tűnik – sikerült elválasztania az Új Baloldalt a régi antifasisztáktól, elvágva az Új Baloldalt a saját történelmétől, a munkásmozgalom történelmétől. A DKP, amely az amerikai imperializmus és a szovjet revizionizmus közötti új összejátszásnak köszönheti új jogi státuszát, demonstrációkat szervezett a kormány Ostpolitikja mellett. Niemöller – a fasizmusellenesség szimbóluma – az SPD-nek kampányol a közelgő választásokon. A „közjó” füsthálóját használva a kormány állami ellenőrzést hozott létre, és megnyirbálta a szakszervezeti bürokráciát a bérirányelveivel és az összehangolt fellépés fogalmával.

Az 1969. szeptemberi sztrájkok megmutatták, hogy a dolgok túlnyomóan a profit javára tolódtak el; és az a tény, hogy ezek a sztrájkok csak gazdasági kérdésekkel foglalkoztak, jelzi, milyen szilárdan tartja a kormány a gyeplőt.

A rendszer erejét mutatja, ahogy a Szövetségi Köztársaság 2 millió külföldi munkásával és a 10%-hoz közelítő munkanélküliséggel fel tudja használni a közelgő recessziót a terror és azon fegyelmező intézkedések kifejlesztésére, amelyeket a munkanélküliség jelent a proletariátus számára, anélkül, hogy a tömegek politikai radikalizálódásával kellene foglalkoznia.

A Harmadik Világ kizsákmányolásából származó fejlesztési segélyekért és az USA agresszív háborúihoz nyújtott katonai támogatásért cserébe a Szövetségi Köztársaság profitál anélkül, hogy vállalnia kellene a felelősséget ezekért a háborúkért, és anélkül, hogy meg kellene küzdenie a belső ellenzékkel. Bár nem kevésbé agresszív, mint az amerikai imperializmus, a Szövetségi Köztársaság kevésbé sebezhető.

Az imperializmus politikai lehetőségei itt nem merültek ki sem reformista, sem fasiszta formáikban, és az imperializmus nem merítette ki képességét sem az általa termelt ellentmondások integrálására, sem elnyomására.

Az RAF városi gerilla koncepciója nem a Szövetségi Köztársaság és Nyugat-Berlin helyzetének optimista értékelésén alapul.

3. A DIÁKLÁZADÁS

Az a következtetés, hogy lehetetlen elválasztani a forradalmat a „szívföldön” a „fejletlen területeken” zajló forradalomtól, a kapitalista uralmi rendszer egyedi karakterének elemzésén alapul. A nyugati forradalom újjáéledése nélkül az imperialisták a maguk erőszaklogikájával ki tudják fejleszteni a katasztrofális háborún keresztüli kilépési stratégiájukat, és lehetetlen lesz megakadályozni, hogy a világ szuperhatalmai összetörő elnyomást kényszerítsenek ki.

• Il Manifesto: az 52. tételből

A diákmozgalmat mint kispolgári lázadást elutasítani annyi, mint a kísérő grandiózus állításaira redukálni, tagadni a burzsoá társadalom és burzsoá ideológia közötti ellentmondásban gyökerező voltát; ez azt jelenti, hogy elismerjük nyilvánvaló hiányosságait, miközben figyelmen kívül hagyjuk azt az elméleti szintet, amelyet ez az antikapitalista tiltakozás elért.

Az a pátosz, amellyel a diákmozgalom tudatára ébredt szellemi nyomorúságának a tudásgyárakban, kétségtelenül eltúlzott volt, akárcsak ennek azonosítása a latin-amerikai, afrikai és ázsiai kizsákmányolt népek helyzetével. A Bild Zeitung itteni tömeges terjesztése és a vietnámi hatalmas bombázások összehasonlítása groteszk leegyszerűsítés volt, ahogyan arrogancia volt összehasonlítani a rendszer itteni ideológiai kritikáját az ottani fegyveres harccal.

A diákok hite, hogy ők a forradalmi alany, amennyiben Marcuse felhívásán alapult, elárulta tudatlanságukat a burzsoá társadalom tényleges természetét és az általa létrehozott termelési módot illetően.

A diáklázadásnak a Szövetségi Köztársaságban és Nyugat-Berlinben – utcai harcaival, gyújtogatásaival, ellenerőszak használatával, pátoszával, valamint túlzásaival és tudatlanságával… egyszóval gyakorlatával – megvan az az érdeme, hogy rekonstruálta a marxizmus-leninizmust, legalábbis az értelmiség tudatában, mint azt a politikai elméletet, amely nélkül a politikai, gazdasági és ideológiai tényezők és külső megnyilvánulásaik nem kombinálhatók egy átfogó elemzési perspektívává. E nélkül a belső és külső kapcsolatok nem írhatók le.

A diákmozgalom az akadémiai szabadság elmélete és a monopóliumkapitalizmus egyetemek feletti ellenőrzésének valósága közötti ellentmondáson alapult. Pontosan azért, mert ezen alapult, és nem pusztán ideológián, nem fulladt ki, mielőtt megteremtette volna a kapcsolatot az egyetemek válsága és a kapitalizmus válsága között, ha csak elméletben is. Nem addig, amíg a diákmozgalom és a közönségük számára világossá nem vált, hogy a „szabadság, egyenlőség, testvériség” nem érhető el az emberi jogokra vagy az ENSZ Alapokmányára való hivatkozással, hogy itt az történik, ami mindig is történt Latin-Amerika, Afrika és Ázsia gyarmatosító és imperialista kizsákmányolásában: fegyelem, alávetettség és brutalitás az elnyomottaknak és azoknak, akik tiltakozással, ellenállással és antiimperialista harcot vívva felveszik harcukat.

Ideológiai kritikájában a diákmozgalom az állami elnyomás szinte minden aspektusát az imperialista kizsákmányolás megnyilvánulásaként tekintette: a Springer-kampányban, az amerikai vietnámi agresszió elleni tüntetéseken, az osztály-igazságszolgáltatás elleni kampányban, a Bundeswehr-kampányban, a Rendkívüli Állapot Törvények elleni kampányban és a középiskolás diákmozgalomban. Elkobozni a Springert! Szétzúzni a NATO-t! Ellenállni a fogyasztói terroriak! Ellenállni az oktatási terroriak! Ellenállni a bérleti díj terror ellen! – ezek mind helyes politikai jelszavak voltak. Céljuk az volt, hogy felfedjék az ellentmondást az új szükségletek között, amelyeket a termelőerők fejlődése kielégíthetett volna, és az osztálytársadalom irracionális alárendelődésének nyomása között. Identitásuk nem az itteni osztályharc alapján, hanem azon a tudáson alapult, hogy egy nemzetközi mozgalom részei, hogy ugyanazzal az osztályellenséggel állnak szemben, mint a Viet Kong, ugyanazokkal a papírtigrisekkel, ugyanazokkal a disznókkal.

A diákmozgalom második érdeme az volt, hogy áttörte a régi baloldal provincializmusát: a régi baloldal népfrontstratégiáját a Húsvéti Menetek, a Német Békeegyesület, a Deutsche Volkszeitung formájában, egy irracionális reményt valamelyik választás „masszív földcsuszamlásában”, egy parlamentáris megrögzöttséget Strauß iránt itt vagy Heinemann iránt ott, a pro- és antikommunista ingadozásukat az NDK-val kapcsolatban, elszigetelődésüket, beletörődésüket és erkölcsi konfliktusaikat: minden áldozatra készek, semmilyen gyakorlatra képtelenek.

A diákmozgalom szocialista szektora, elméleti hibái ellenére, abból a helyes felismerésből fejlesztette ki tudatát, hogy „a nyugati forradalmi kezdeményezés a globális erőegyensúly válságán és új erők fejlődésén alapulhat a régi országokban.” (Il Manifesto, 55. tétel) Agitációjukat és propagandájukat arra alapozták, ami a német valóság legfontosabb aspektusának tekinthető. Szembeszálltak az imperializmus globális stratégiájával a nemzeti harcok nemzetköziesítésével, a küzdelem nemzeti és nemzetközi aspektusai, a hagyományos küzdelmi formák és a nemzetközi forradalmi kezdeményezések közötti kapcsolat megteremtésével. Sikerült gyengeségüket erősséggé változtatniuk, mert felismerték, hogy a további beletörődés, provincializmus, reformizmus és népfrontstratégiák csak zsákutcába vezethetik a szocialista politikát a Szövetségi Köztársaságban és Nyugat-Berlinben fennálló poszt- és prefasiszta körülmények között.

A baloldal tudta, hogy helyes összekapcsolni a szocialista propaganda terjesztését a gyárakban a Bild Zeitung terjesztésének tényleges megakadályozásával. Helyes volt összekapcsolni a Vietnámba küldött amerikai katonák elleni propagandát a Vietnámot célzó katonai repülőgépek elleni tényleges támadásokkal, és a Bundeswehr-kampányt a NATO-repülőterek elleni támadásokkal. Helyes volt összekapcsolni az osztály-igazságszolgáltatás kritikáját a börtönfalak felrobbantásával, és a Springer Vállalat kritikáját a magánbiztonsági szolgálatainak lefegyverzésével. Helyes volt rádióállomásokat felállítani, demoralizálni a rendőrséget, biztonsági házakat tartani Bundeswehr-szökevények számára, összekapcsolni a külföldi munkások körüli agitációt hamis okmányok előállításával, megakadályozni a napalm gyártását a gyárak szabotálásával.

Hiba volt azonban saját propagandájukat a kereslettől és kínálattól függővé tenni: ne legyen újság, ha a munkások még nem tudták finanszírozni, ne legyen autó, ha a „mozgalom” nem engedhette meg magának, ne legyen adó, mert nem volt rá engedélyük, ne legyen szabotázs, mert a kapitalizmus nem omlana össze azonnal következményeként.

A diákmozgalom akkor bomlott fel, amikor a tipikusan diákos és kispolgári szervezeti formája, az „antiautoritarizmus” alkalmatlannak bizonyult céljai elérésére. Spontaneitása hatástalannak bizonyult a gyárakban, és nem tudott működő városi gerilla mozgalmat vagy szocialista tömegszervezetet létrehozni. Ellentétben Olaszországgal és Franciaországgal, a diákmozgalom szikrája itt nem tudta meggyújtani az osztályharc préri tüzét, és ezen a ponton összeomlott. Sorolhatta az antiimperialista harc céljait és tartalmát, de nem lehetett a forradalmi alany, nem tudta biztosítani a szükséges szervezeti struktúrát.

Az Új Baloldal proletár szervezeteitől eltérően a Vörös Hadsereg Frakció nem tagadja gyökereit a diákmozgalom történetében, egy olyan mozgalomban, amely a marxizmus-leninizmust az osztályharc fegyverévé formálta és megteremtette a forradalmi küzdelem nemzetközi alapját a metropoliszban.

4. A GYAKORLAT ELSŐBBSÉGE

Ha meg akarsz ismerni egy bizonyos dolgot vagy egy bizonyos dologosztályt közvetlenül, személyesen kell részt venned a valóság megváltoztatásának gyakorlati harcában, hogy megváltoztasd azt a dolgot vagy dologosztályt, mert csak így kerülhetsz velük mint jelenségekkel kapcsolatba; csak a valóság megváltoztatásának gyakorlati harcában való személyes részvétellel tárhatod fel annak a dolognak vagy dologosztálynak a lényegét és foghatod fel azokat.

A marxizmus azért hangsúlyozza az elmélet fontosságát, mert az képes irányítani a cselekvést. Ha van helyes elméletünk, de csak fecsegünk róla, polcra helyezzük és nem ültetjük át a gyakorlatba, akkor az az elmélet, bármilyen jó is, semmiféle jelentőséggel nem bír.

• Mao Ce-tung: A gyakorlatról¹¹

A baloldaliak és szocialisták, a diákmozgalom tekintélyfiguráinak döntése, hogy a tudományos szocializmus tanulmányozása felé forduljanak és a politikai gazdaságtan kritikáját a diákmozgalom önkritikájává alakítsák át, egyben döntés volt az osztályterembe való visszavonulásra. Papírtermelésüket, szervezeti modelljeiket és nagyhangú kijelentéseiket tekintve azt gondolhatnánk, hogy ezek a forradalmárok erőszakos osztályharcot vezettek, mintha 1967/68 lett volna a szocializmus 1905-ös éve Németországban. 1903-ban Lenin rámutatott a Mi a teendő?-ben, hogy az orosz munkásoknak sajátos elméletre van szükségük, és az anarchistákkal és a Szociálforradalmárokkal szemben posztulálta az osztályelemzés, a szervezet és az átfogó propaganda szükségességét, mert széles körű osztályharc bontakozott ki:

A tény az, hogy a dolgozó tömegeket magas fokú izgalomba hozzák az orosz élet társadalmi bajai, de képtelenek vagyunk összegyűjteni, ha szabad így mondani, és egyetlen hatalmas torrentbe egyesíteni a népi elégedetlenség mindezen cseppjeit és csermelyeit, amelyeket az orosz élet körülményei – sokkal nagyobb mértékben, mint gondolnánk – felszínre hoznak.

• Lenin: Mi a teendő?¹²

A Szövetségi Köztársaságban és Nyugat-Berlinben fennálló jelenlegi körülmények között kételkedünk abban, hogy lehetséges lesz stratégiát kidolgozni a munkásosztály egyesítésére vagy olyan szervezet létrehozására, amely egyszerre kifejezhetné és elindíthatná a szükséges egyesítési folyamatot. Kételkedünk abban, hogy a szocialista értelmiség és a proletariátus egysége „kiformázható” a proletár szervezetek politikai programjaiból vagy nyilatkozataiból.

A borzalmakon alapuló cseppeket és csermelyeket a Springer Vállalat már régen összegyűjtötte, amelyhez aztán új borzalmakat adnak.

Úgy gondoljuk, hogy forradalmi kezdeményezés, az élcsapat, a szocialista munkások és értelmiségiek gyakorlati forradalmi beavatkozása, és konkrét antiimperialista harc nélkül nem lesz egyesítési folyamat. Az egység csak a munkásosztály tudatos szakaszának és az értelmiségnek a közös harcán keresztül hozható létre, amelyet nem rendeznek meg, hanem modelleznek, különben egyáltalán nem jön létre.

E szervezetek papírtermelése azt mutatja, hogy gyakorlatuk főként az értelmiség versengése abból a célból, hogy ki a legjobb Marx-szakértő egy képzelt zsűri előtt, amely nem lehetne a munkásosztály, mivel a használt nyelv kizárja részvételüket. Jobban zavarban vannak, ha rajtakapják őket Marx félreidézésében, mintha a gyakorlatukban hazudnak. A beszéd az ő gyakorlatuk. A lábjegyzeteikben az oldalszámok szinte mindig helyesek, a szervezeteikre megadott tagsági számok ritkán azok. Jobban félnek a forradalmi türelmetlenség vádjától, mint a polgári karrier okozta korrupciótól. Számukra fontosabb, hogy éveket töltsenek Lukács¹³ tanulmányozásával, mint hogy hagyják magukat spontán ihletni Blanqui által.

A nemzetköziséget a cenzúra formájában fejezik ki azzal, hogy előnyben részesítik az egyik palesztin gerillaszervezetet a másikkal szemben. Fehér mesterek, akik azt állítják, hogy ők a marxizmus igaz őrei, pártfogoláson keresztül fejezik ki magukat, alamizsnát kérve gazdag barátaiktól a Fekete Párduc Párt nevében – nem a „népi háború győzelmére” tekintettel, hanem hogy megnyugtassák lelkiismeretüket. Ez nem forradalmi beavatkozási módszer.

Mao az 1926-os, A kínai társadalom osztályainak elemzése című művében a forradalmat és az ellenforradalmat így állította szembe:

Mindegyik hatalmas zászlót tűzött ki: az egyik a Harmadik Internacionálé által magasba tartott vörös forradalmi zászló, mint a világ összes elnyomott osztályának gyülekezési pontja, a másik a Népszövetség által magasba tartott ellenforradalmi fehér zászló, mint a világ összes ellenforradalmárának gyülekezési pontja.¹⁴

Mao megkülönböztette a kínai társadalom osztályait a vörös és fehér zászlókhoz való viszonyulásuk alapján. Nem volt elég számára elemezni a különböző osztályok gazdasági helyzetét a kínai társadalomban. Osztályelemzésének része volt a különböző osztályok forradalomhoz való viszonya.

Nem lesz vezető szerepe a marxista-leninistáknak a jövőbeli osztályharcokban, ha az élcsapat nem tartja magasan a proletár nemzetköziség vörös zászlóját, ha az élcsapat nem tud válaszolni arra a kérdésre, hogyan kell létrehozni a proletariátus diktatúráját, hogyan kell fejleszteni a proletariátus hatalmát, hogyan kell megtörni a burzsoázia hatalmát, ha nem áll készen semmit sem tenni e kérdések megválaszolására. A szükséges osztályelemzést nem lehet forradalmi gyakorlat vagy forradalmi kezdeményezés nélkül kidolgozni.

Az országos proletár szervezetek által előterjesztett „ideiglenes forradalmi követelések” – mint például a kizsákmányolás fokozódása elleni harc, a rövidebb munkahétért, a társadalmi vagyon elherdálása ellen, a férfiak, nők és külföldiek béreinek egyenlőségéért, a termelési kvóták ellen stb. – nem mások, mint szakszervezeti ekonomizmus, amíg nem foglalkoznak a kérdéssel, hogyan kell megtörni azt a politikai, katonai és propaganda hatalmat, amely mindig is szilárdan az útjában áll ezeknek a követeléseknek, amikor azokat tömeges osztályharcokban előterjesztik. Ha ezek a követelések változatlanok maradnak, csak ekonomista szarnak nevezhetők, mert nem érik meg a beléjük fektetett forradalmi energiát, és nem vezetnek győzelemhez, ha „a győzelem azt jelenti, hogy elfogadjuk az elvet, miszerint az élet nem a legdrágább dolog egy forradalmár számára” (Debray¹⁵). A szakszervezetek ilyen követelésekkel avatkoznak be – de „a munkásosztály szakszervezeti politikája burzsoá munkásosztály-politika” (Lenin). Ez nem forradalmi beavatkozási módszer.

A proletár szervezetek nem vetették fel a fegyveres harc kérdését válaszként a Rendkívüli Állapot Törvényekre, a hadseregre, a BGS-re, a rendőrségre vagy a Springer Sajtóra. Ez azt mutatja, hogy a proletár szervezetek opportunizmusukban csak abban különböznek a DKP-tól, hogy még kevésbé gyökereznek a tömegekben, még ha verbálisan radikálisabbak és elméletileg fejlettebbek is. A gyakorlatban a polgári jogok szintjén működnek, és azzal foglalkoznak, hogy bármi áron népszerűséget szerezzenek. Támogatják a burzsoázia hazugságait azzal, hogy támogatják azt az elképzelést, hogy ezzel az állammal még mindig lehetséges a társadalmi problémák parlamenti úton történő korrigálása. Arra ösztönzik a proletariátust, hogy olyan küzdelmekbe bocsátkozzon, amelyeknek nincs esélyük a sikerre, tekintettel az állam erőszakra való képességére és barbár módjaira.

„Ezek a marxista-leninista frakciók vagy pártok” – írja Debray a latin-amerikai kommunistákról – „úgy mozognak a politikai környezetben, mintha a burzsoázia irányítaná őket. A politikai status quo megkérdőjelezése helyett inkább megerősítik azt….”

Ezek a szervezetek nem kínálnak alternatívákat a diákok és fiatalok ezreinek, akik a diákmozgalom általi politizálódás eredményeként eltökélték, hogy véget vetnek a munkahelyeiken zajló kizsákmányolásnak. Egyszerűen azt tanácsolják nekik, hogy alkalmazkodjanak a kapitalista kizsákmányoláshoz. Ami a fiatalkori bűnözést illeti, amikor a dolog lényegére kerül, osztják a börtönőrök álláspontját. Ami a börtönben lévő elvtársakat illeti, osztják a bírák nézőpontját. Ami pedig a földalattit illeti, osztják a szociális munkások nézőpontját.

Politikai gyakorlat nélkül A tőke olvasása nem más, mint polgári tanulmány. Politikai gyakorlat nélkül a politikai programok puszta fecsegés. Politikai gyakorlat nélkül a proletár nemzetköziség csak levegőbe beszélés. Proletár álláspontot elméletben elfogadni maga után vonja annak gyakorlatba ültetését.

A Vörös Hadsereg Frakció a gyakorlat elsőbbségét vallja. Hogy most helyes-e megszervezni a fegyveres ellenállást, az attól függ, hogy lehetséges-e, és hogy lehetséges-e, az csak a gyakorlatban határozható meg.

5. A VÁROSI GERILLA

Ezért az imperializmust és minden reakciós erőt, lényegét tekintve, hosszú távú nézőpontból, stratégiai szempontból úgy kell látni, amilyenek – papírtigrisek. Ezen kell felépítenünk stratégiai gondolkodásmódunkat. Másrészt ők is élő tigrisek, vastigrisek, igazi tigrisek, amelyek felfalhatják az embereket. Erre kell felépítenünk taktikai gondolkodásmódunkat.

• Mao Ce-tung, 1958. január 12.¹⁶

Ha igaz, hogy az amerikai imperializmus papírtigris, ez azt jelenti, hogy végső soron le lehet győzni. És ha a kínai kommunisták tézise helyes, akkor az amerikai imperializmus feletti győzelem lehetséges, mert szerte a világon kitörtek ellene a küzdelmek, és ennek következtében az imperializmus ereje megosztott. Ez a megosztottság teszi lehetővé vereségét.

Ha ez igaz, akkor nincs ok arra, hogy bármely országot vagy régiót kizárjunk az antiimperialista harcból egyszerűen azért, mert a forradalom erői különösen gyengék, a reakció erői pedig különösen erősek.

Ha helytelen demoralizálni a forradalmi erőket azzal, hogy alábecsüljük őket, ugyanilyen helytelen olyan konfrontációkba taszítani őket, amelyek csak vereséghez vezethetnek. A proletár szervezetek becsületes elvtársai – hagyjuk ki a nagy szájúakat – és a Vörös Hadsereg Frakció közötti konfliktusokban azzal vádoljuk őket, hogy demoralizálják a forradalmi erőket, míg ők úgy érzik, hogy zsákutcába vezetjük a forradalmi erőket. Vannak kísérletek a gyárakban és a környékeken dolgozó elvtársak és a Vörös Hadsereg Frakció közötti szakadék áthidalására, és ha sikerül ezt megtennünk, eljutunk az igazsághoz. A dogmatizmus és a kalandorizmus tipikus elhajlások minden országban azon időszakokban, amikor a forradalmi mozgalom gyenge. Mivel az anarchisták mindig is az opportunizmus legerősebb kritikusai voltak, mindenkit, aki kritizálja az opportunizmust, anarchistának neveznek – ez nem más, mint divatos nonszensz.

A városi gerilla koncepciója Latin-Amerikából származik. Ott, akárcsak itt, ez az általában gyenge forradalmi erők forradalmi beavatkozási módszere. A városi gerillaküzdelem azon a felismerésen alapul, hogy nem lesznek porosz stílusú menetparancsok, amelyekre oly sok úgynevezett forradalmár vár, hogy a népet forradalmi harcba vezesse. Azon az elemzésen alapul, hogy mire a feltételek megfelelővé válnak a fegyveres harchoz, túl késő lesz felkészülni rá. Azon a felismerésen alapul, hogy forradalmi kezdeményezések nélkül egy olyan országban, mint a Szövetségi Köztársaság, amely annyi erőszakpotenciállal rendelkezik, nem lesz forradalmi orientáció, amikor a forradalmi küzdelem feltételei kedvezőbbek lesznek, ami a késő kapitalizmus politikai és gazdasági fejlődése miatt hamarosan bekövetkezik.

A városi gerilla a parlamentáris demokrácia hosszú ideje tartó, a megválasztott képviselők általi teljes tagadásának következménye. Ez elkerülhetetlen válasz a Rendkívüli Állapot Törvényekre és a Kézigránát Törvényre. Ez a hajlandóság azokkal az eszközökkel való küzdelemre, amelyeket a rendszer sajátít ki magának ellenségei semlegesítésére. A városi gerilla a tényekkel való szembenézésen alapul, nem pedig azok mentségeinek keresésén.

A diákmozgalom már részben megértette, mit érhet el a városi gerilla. Konkrét formát adhat annak az agitációs és propagandamunkának, amelyre a baloldal korlátozódott. Például a Springer-kampányban, a Heidelbergi diákok Carbora Bassa-kampányában,¹⁷ a frankfurti lakásfoglalási mozgalomban, a Szövetségi Köztársaság által az afrikai komprádor rendszereknek nyújtott katonai segítség összefüggésében, valamint a gyárak biztonsági intézkedései és belső igazságszolgáltatása terén.

A városi gerilla kézzelfoghatóvá teheti a verbális nemzetköziséget fegyverek és pénz biztosításával. Tompíthatja a rendszer fegyvereit és a kommunisták betiltását egy olyan földalatti szervezet megszervezésével, amely kijátszhatja a rendőrséget.

A városi gerilla az osztályharc fegyvere.

A városi gerilla küzdelme fegyveres harc olyan helyzetben, amikor a rendőrség gond nélkül használja fegyvereit, és az osztály-igazságszolgáltatás nem találja bűnösnek Kurras-t, és nem temeti el élve az elvtársakat.

A városi gerilla küzdelem azt jelenti, hogy nem demoralizálódunk a rendszer erőszakától.

A városi gerilla célja, hogy megsemmisítse az államstruktúra bizonyos aspektusait, és lerombolja az állam mindenhatóságáról és sebezhetetlenségéről szóló mítoszt.

A városi gerilla megköveteli egy illegális struktúra megszervezését, beleértve a biztonsági házakat, fegyvereket, autókat és dokumentumokat. Amit erről tudni kell, Marighella leírja A városi gerilla kézikönyvében. Amit ezen túl kell tudni, mindig készek vagyunk elmondani bárkinek, aki részt akar venni a gerillaharcban. Még nem tudunk olyan sokat, de egy kicsit tudunk.

Mielőtt valaki úgy dönt, hogy fegyveres harcba kezd, fontos, hogy először megtapasztalja a legális küzdelmet. Ha valakinek a forradalmi baloldalhoz való kötődése pusztán azon alapul, hogy követni akarja a legújabb divatot, akkor jobb, ha nem kezd bele olyasvalamibe, amiből később nem tud kiszállni.

A Vörös Hadsereg Frakció és a városi gerilla képviseli az egyetlen frakciót és gyakorlatot, amely világos határvonalat húz magunk és az ellenség közé, és ezért van kitéve a legélesebb támadásnak. Ehhez politikai identitásra van szükség, és feltételezi, hogy egy tanulási folyamat már megtörtént.

Eredeti szervezeti koncepciónk a városi gerilla és a bázismunka közötti kapcsolatot feltételezte. Azt akartuk, hogy mindenki dolgozzon a környékeken, a gyárakban és a meglévő szocialista csoportokban, hogy befolyásolják a zajló viták, hogy legyen tapasztalata, hogy tanuljon. Világossá vált, hogy ez nem működik. A politikai rendőrség azon képessége, hogy megfigyelje ezeket a csoportokat, gyűléseiket, megbeszéléseiket és megbeszéléseik tartalmát, már olyan kiterjedt, hogy távol kell maradni, ha valaki el akarja kerülni ezt a megfigyelést.

A városi gerilla küzdelemhez az szükséges, hogy az ember teljesen tisztában legyen a motivációival, hogy ne zavarják a Bild Zeitung támadásai, az antiszemita-bűnöző-szubhumán-gyilkos-gyújtogató címke, amelyet a forradalmárokra ragasztanak. Minden szemét, amit kiköpnek és hajlandóak kimondani, és ami még mindig befolyásolja, amit sok elvtárs gondol rólunk, nem lehet hatással.

Természetesen a rendszer nem ad teret, és nincs olyan dolog, amit ne tennének meg, és nincs olyan rágalom, amit ne használnának ellenünk.

Nincsenek olyan kiadványok, amelyeknek olyan céljaik lennének, amelyek megkülönböztethetők lennének a tőke érdekeit szolgálóktól. Még mindig nincs olyan szocialista kiadvány, amely túlmutatna önmagán, a körén, a kézbesített példányokon és előfizetőin, és amely nem elsősorban mellékes, magán, személyes, burzsoá összefüggésben létezne. A média minden formáját a tőke irányítja, hirdetéseladásokon keresztül, az írók ambícióinak eredményeként, akik be akarják írni maguknak a hatalomba, a rádióállomások igazgatótanácsain keresztül és a sajtóvállalatok piaci ellenőrzésén keresztül.

A vezető kiadványok az uralkodó osztály kiadványai. Megosztják egymás között a piaci lehetőségeket, ideológiákat fejlesztve ki sajátos miliők számára, és amit publikálnak, az piaci dominanciájuk biztosítására szolgál. Az újságírás egy dologról szól: az eladásokról. A hír árucikk; az információ fogyasztási cikk. Ami nem alkalmas fogyasztásra, azt visszaköpik. A reklámokban gazdag kiadványok olvasótáborának és a televíziós pontrendszer besorolásainak megtartásának szükségessége megakadályozza, hogy antagonisztikus ellentétek alakuljanak ki e média és a közönség között; nincs antagonizmus, semmi jelentőségteljes.

Aki helyet akar a piacon, annak kapcsolatot kell tartania ezekkel a rendkívül erős véleményformálókkal. Ez azt jelenti, hogy a Springer Vállalattól való függés nő a Springer Vállalat növekedésével párhuzamosan, amely szintén elkezdte felvásárolni a helyi lapokat. A városi gerilla csak keserű ellenségeskedésre számíthat ettől a nyilvánosságtól. A marxista kritikához és önkritikához kell igazodnia, és semmi máshoz. Ahogy Mao mondta: „Aki nem fél attól, hogy négyfelé vágják, az meri a császárt lehúzni a lováról.”

A hosszútávú, aprólékos munka kulcsfontosságú a városi gerilla számára, amennyiben a vitáról a cselekvésre akarunk áttérni. Ha a polgári szakmába való visszavonulás lehetősége nem marad nyitva, ha a forradalom elhagyásának lehetősége egy városi házért nem marad fenn, ha ezek közül egyik sem kívánatos, akkor Blanqui mondatának teljes pátoszával: „A forradalmár kötelessége mindig küzdeni, minden ellenére küzdeni, halálig küzdeni.” Nincs forradalmi küzdelem, és nem is volt forradalmi küzdelem, amelyben ez ne bizonyult volna igaznak: Oroszország, Kína, Kuba, Algéria, Palesztina, Vietnám.

Néhányan azt mondják, hogy a szervezés, agitáció és propaganda politikai lehetőségei messze nem merültek ki, és csak akkor kellene mérlegelni a fegyveres küzdelmet, amikor azok már kimerültek. Mi azt mondjuk, hogy a politikai lehetőségek nem lesznek teljesen kihasználva addig, amíg a fegyveres küzdelmet nem ismerik el politikai célként, amíg a stratégiai következtetést, miszerint minden reakciós papírtigris, nem ragadják meg, annak ellenére, hogy a taktikai következtetés az, hogy bűnözők, gyilkosok és kizsákmányolók.

Nem fogunk „fegyveres propagandáról” beszélni: meg fogjuk tenni. A börtönszökés nem propaganda okokból történt, hanem hogy kijuttassák a fickót. A bankrablásokat, amelyeket a nyakunkba akarnak varrni, csak azért csinálnánk, hogy megszerezzük a pénzt. A „látványos sikerek”, amelyekről Mao azt mondja, hogy el kell érnünk, ha „az ellenség teljesen feketének fest le minket”, nem a mi sikereink egyedül. A nagy hűhó, amit körülöttünk csapnak, inkább a latin-amerikai elvtársaknak köszönhető – tekintettel a világos vonalra, amelyet már meghúztak maguk és az ellenség között –, ami miatt az uralkodó osztály itt, minket néhány bankrablással gyanúsítva, „energikusan ellenez” minket, amiatt, amit itt elkezdtünk építeni: a városi gerillát a Vörös Hadsereg Frakció formájában.

6. LEGALITÁS ÉS ILLEGALITÁS

Forradalom Nyugaton, a kapitalista hatalom kihívása az erődítményeiben – ez a napirend. Döntő fontosságú. A jelenlegi világhelyzet nem kínál olyan helyet és hatalmat, amely képes lenne garantálni a békés fejlődést és a demokratikus stabilitást. A válság fokozódik. A provincializmus vagy a küzdelem elhalasztására vonatkozó döntés azt jelentené, hogy beszippant a teljes összeomlás szakadéka.

• Il Manifesto, részlet az 55. tételből

Az anarchisták jelszava, „Pusztítsd el, ami elpusztít!”, a bázis mozgósítását célozza, a börtönökben és javítóintézetekben, középiskolákban és képzőközpontokban lévő fiatalokat. Mindazokhoz szól, akik a legszarabb helyzetekben vannak. Spontán megérthető, és közvetlen ellenállásra való felhívás. Stokely Carmichael¹⁸ Fekete Hatalom jelszava, „Bízz a saját tapasztalatodban!” – pontosan ezt jelenti. És a jelszó azon a felismerésen alapul, hogy a kapitalizmusban semmi, ami elnyom, kínoz, korlátoz és terhel, nem eredhet máshonnan, mint a kapitalista termelési módból, és minden elnyomó, bármilyen formában is jelenjen meg, a tőke osztályérdekeinek képviselője, ami osztályellenséggé teszi.

Az anarchisták jelszava ebben a tekintetben helyes, proletár és összhangban van az osztályharccal. Annyiban helytelen, amennyiben hamis tudatossághoz vezet. Az ember egyszerűen azért megy támadásba, hogy egyet rúgjon az ellenség fogán, és ekkor a szervezet másodlagossá válik, a fegyelem burzsoá lesz, az osztályelemzés pedig feleslegessé válik. Ha nem dolgozzuk ki a legalitás és illegalitás dialektikáját szervezeti szempontból, védtelenek leszünk a cselekedeteinket követő súlyos elnyomással szemben, és legálisan letartóztatnak.

Néhány szervezet kijelentése, „A kommunisták nem olyan ostobák, hogy betiltassák magukat„, az osztály-igazságszolgáltatás szócsövévé teszi őket, vagyis senkivé. A kijelentés annyiban helyes, amennyiben azt jelenti, hogy a kommunista agitáció, propaganda és szervezkedés jogi lehetőségeit egy politikai és gazdasági küzdelemhez teljes mértékben ki kell használni, és nem lehet gondatlanul veszélyeztetni – de nem ezt jelenti. Azt jelenti, hogy nincs mód megkerülni azokat a korlátokat, amelyeket az osztályállam és igazságszolgáltatása a szocialista projekt számára felállít, hogy meg kell állni ezeknél a korlátoknál, hogy vissza kell vonulni az állam illegális behatolásaitól, mivel ezek a behatolások legalizálva vannak – legalitást minden áron. Illetéktelen bebörtönzés, terrorisztikus ítéletek, rendőri zaklatás, zsarolás és kényszer a BAW részéről – egyél szart vagy dögölj meg – a kommunisták nem olyan ostobák….

Ez a kijelentés opportunista. Szolidaritáshiányt mutat. Magára hagyja a börtönben lévő elvtársakat. Kizárja a szocialista kontextusban történő szervezést és politizálást mindenki számára, akinek társadalmi háttere és helyzete következtében nincs más választása, mint a bűnözésből megélni: a földalatti, a szubproletariátus, számtalan proletár fiatal és vendégmunkás. Megkönnyíti mindazok elméleti bűnözővé nyilvánítását, akik nem tagjai ezeknek a szervezeteknek. Bűnrészességet fejez ki az osztály-igazságszolgáltatással. Ostoba.

A legalitás hatalmi kérdés. A legalitás és illegalitás közötti kapcsolatot a reformista és fasiszta uralom közötti ellentmondás vizsgálatával kell meghatározni, amelynek bonni képviselői egyrészt a Szociál-Liberális koalíció, másrészt Barzel és Strauß. Médiaképviselőik az előbbiek esetében: a Süddeutsche Zeitung, a Stern, a WDR¹⁹ Harmadik Műsora, az SFB és a Frankfurter Rundschau. Az utóbbiak esetében pedig: a Springer Vállalat, a Sender Freies Berlin, a Zweites Deutsches Fernsehen és a Bayernkurier. Itt a müncheni rendőrség vonala, ott a berlini modell. Itt a Szövetségi Közigazgatási Bíróság igazságszolgáltatása, ott a Szövetségi Legfelsőbb Bíróságé.

A reformista vonal megpróbálja elkerülni a konfliktusokat intézményi lehetőségek (tárvezetés) és fejlesztési ígéretek (például a börtönkörülményekben) használatával, az elavult konfliktusforrások megcímzésével (például a kancellár térdhajtása Lengyelországban), a provokáció elkerülésével (például a müncheni rendőrség és a berlini Szövetségi Közigazgatási Bíróság lágy vonala), és a panaszok levegőbe eresztésével (például a hesseni és berlini közoktatással kapcsolatban). A konfliktuskerülésnek e reformista vonalának részeként egy kicsit beljebb mennek a legalitásba és egy kicsit kijjebb belőle. Ezt azért teszik, hogy legitimnek tűnjenek. Az Alkotmánnyal a kezükben semlegesíteni kívánják az ellentmondásokat, és a baloldali kritikát vízbe fojtva és tartalom nélkülivé téve akarják hagyni, ezáltal megtartva a Jusosokat az SPD-n belül.

Kétségtelen, hogy hosszú távon a reformista vonal a kapitalista uralom stabilizálásának hatékonyabb módja, de ez bizonyos feltételek teljesülésétől függ. Gazdasági jólétet igényel, mert a müncheni rendőrség lágy vonala például sokkal drágább, mint a berlini kemény vonal – ahogy a müncheni rendőrfőnök rámutatott: „Két tiszt géppisztollyal ezer embert tud visszatartani. 100 tiszt gumibotokkal ezer embert tud ellenőrizni. Ilyen fegyverek nélkül 300 vagy 400 rendőr szükséges.” A reformista vonal olyan helyzetet igényel, amelyben nem létezik szervezett antikapitalista ellenzék, ahogy a müncheni példa is mutatja.

A politikai reformizmus álcája alatt felgyorsul az állami és gazdasági hatalom koncentrációja. Amit Schiller pénzügypolitikájával elért, és Strauß pénzügyi reformjaival keresztülnyomott, az a kizsákmányolás növekedése a munka intenzifikálása és a munkanövekedés fokozott munkamegosztása a termelő szektorban, valamint a hosszú távú racionalizálás révén az adminisztratív szektorban és a szolgáltatóiparban.

Az erőszak hatalmának néhányak kezében való koncentrációja akadálytalanul mehet végbe, ha csendben teszik, ha elkerülik a szükségtelen provokációt, amely szolidaritási folyamatot indíthat el – ezt a diákmozgalom és a párizsi Május eredményeként tanulták. Ezért a Vörös Sejtek²⁰ még nincsenek betiltva. Ezért létezhet a KP mint DKP anélkül, hogy a KP betiltását feloldanák. Ezért van még néhány liberális televíziós műsor. És ezért néhány szervezet megúszhatja, hogy azt gondolják, nem olyan ostobák, amilyenek valójában.

A legalitás határa, amelyet a reformizmus biztosít, a tőke válasza a diákmozgalom és az APO támadásaira – a reformista válasz a hatékonyabb, amíg működtetni tudják. E legalitásra hagyatkozni, számítani rá, metafizikusan állandósítani, statisztikai előrejelzéseket alapozni rá, meg akarni védeni – annyit tesz, mint megismételni a latin-amerikai önvédelmi övezetek hibáit. Ez azt jelenti, hogy nem tanultál semmit, és időt adtál a reakciósoknak, hogy átcsoportosuljanak és újjászerveződjenek, olyan helyzetet teremtve, amelyben nem betiltják a baloldalt, hanem szétzúzzák.

Willy Weyer²¹ nem játszik a toleranciával. Amikor a liberális sajtó panaszkodik, hogy az autópályák alkoholszondái minden vezetőt potenciális bűnözőként kezelnek, Ő manőverezik és merészen válaszol: „Folytatni fogjuk!” – és ezzel demonstrálja a liberális közvélemény jelentéktelenségét.

Eduard Zimmermann egy egész nemzetet alakít rendőrügynökökké, és a Springer Vállalat magára vállalta a berlini rendőrség vezetésének szerepét – a Bild Zeitung rovatvezetője, Reer elfogatóparancsokat javasol a letartóztató bíráknak. A fasizmus, a szigorú fellépések, a halálbüntetés, valamint a több és jobban felfegyverzett rendőrség melletti tömegmobilizáció megszakítás nélkül folytatódik – a Brandt-Heinemann-Scheel-adminisztráció új arculata csak homlokzat a bonni politikák számára.

Azok az elvtársak, akik csak felületesen foglalkoznak a legalitás és illegalitás kérdésével, nyilvánvalóan félreértették azt az amnesztiát, amellyel a diákmozgalmat meg akarták szelídíteni. Több száz diák büntetőjogi felelősségre vonásának megszüntetésével csupán ijedtséggel elzavarták őket, megakadályozva a további radikalizálódást, és tudatosítva bennük azokat a kiváltságokat, amelyek egy polgári diákkal járnak – hogy a tudásgyár természete ellenére az egyetemek segítik a társadalmi felemelkedőket. Ez elmélyíti az osztályszakadékot a diákok és a proletariátus között, kiváltságos mindennapjaik és azok mindennapjai között, akik a szar munkát végzik, és akiknek nem kínálták ugyanazt az amnesztiát ugyanattól az osztályellenségtől. Így ismét fennmarad a szakadék elmélet és gyakorlat között. Az egyenlet: amnesztia egyenlő pacifikálással.

A néhány tisztelt író – nem csak az a balfasz Grass²² – által életre hívott szociáldemokrata választói kezdeményezés egy pozitív, demokratikus mozgósítási kísérlet, és az fasizmus elleni ellenállás egy formája, és ezért nem szabad könnyelműen elvetni. Van némi hatása bizonyos kiadók és néhány rádió- és televíziós szerkesztőség által bemutatott valóságra, azokra, amelyek még nem kapituláltak a monopóliumok logikája előtt, és még nem szívódtak fel a felépítménybe, annak átfogó politikai valóságával együtt.

A növekvő elnyomás területei nem azok, amelyekkel az írók általában foglalkoznak: börtön, osztály-igazságszolgáltatás, intenzívebb munka, munkahelyi balesetek, részletfizetési tervek, iskolák, a Bild és a Berliner Zeitung, a külvárosi laktanyaszerű lakhatás,²³ és a külföldiek gettói – mindez csak esztétikailag, nem pedig politikailag zavarja ezeket az írókat.

A legalitás a parlamentarizmus, a szociális partnerség és a pluralista társadalom ideológiája. A legalitás bálvánnyá válik, amikor azok, akik ragaszkodnak hozzá, figyelmen kívül hagyják, hogy a telefonokat legálisan lehallgatják, a leveleket legálisan megfigyelik, a szomszédokat legálisan kihallgatják, és az informátorokat legálisan fizetik. A politikai munka megszervezésének, ha nem akarjuk, hogy a politikai rendőrség állandó megfigyelése alatt álljon, egyidejűleg legálisan és illegálisan kell folynia.

Nem számítunk arra, hogy a terror és a fasizmus spontán antifasiszta mozgósítást vált ki, és nem is gondoljuk, hogy a legalitás mindig romlott. Megértjük, hogy munkánk ürügyeket szolgáltat, mint az alkohol Willy Weyer számára, mint a bűnözés növekedése Strauß számára, mint az Ostpolitik Barzel számára, mint egy jugoszláv, aki áthajt a piroson egy frankfurti taxisofőr számára, mint egy szerszám a zsebben a berlini autótolvajok gyilkosai számára. Ami a többi ürügyet illeti, amelyek abból erednek, hogy kommunisták vagyunk, az, hogy a kommunisták szervezkednek-e és küzdenek-e, attól függ, hogy a terror és az elnyomás csak félelmet és beletörődést szül-e, vagy ellenállást, osztálygyűlöletet és szolidaritást, és attól, hogy minden simán megy-e az imperializmus számára. Attól függ, hogy a kommunisták olyan ostobák-e, hogy eltűrnek mindent, amit velük tesznek, vagy használják a legalitást, valamint más módszereket is, az illegalitás megszervezésére, ahelyett, hogy az egyiket bálványoznák a másikkal szemben.

A Fekete Párduc Párt és a Gauche Prolétarienne²⁴ sorsa az ellentmondás ellentmondása az alkotmány és a jogi valóság közötti ellentmondás, valamint ezen ellentmondás megnövekedett intenzitásának helytelen megértéséből eredt, amikor szervezett ellenállás lép fel. Ez a helytelen megértés megakadályozza, hogy az emberek lássák, hogy a legalitás feltételei megváltoznak az aktív ellenállás következtében, és hogy ezért szükséges a legalitást egyidejűleg használni a politikai küzdelemhez és az illegalitás megszervezéséhez, és hogy hiba megvárni, amíg betiltják őket, mintha az a rendszertől jövő sorscsapás lenne, mert akkor a betiltás halálos csapást jelent, és a kérdés megoldódik.

A Vörös Hadsereg Frakció az illegalitást támadó pozícióként szervezi meg a forradalmi beavatkozáshoz.

A városi gerilla felépítése azt jelenti, hogy az antiimperialista harcot támadóan vívjuk. A Vörös Hadsereg Frakció megteremti a kapcsolatot a legális és illegális küzdelem, a nemzeti és nemzetközi küzdelem, a politikai és fegyveres küzdelem, valamint a nemzetközi kommunista mozgalom stratégiai és taktikai aspektusai között. A városi gerilla azt jelenti, hogy itt, a Szövetségi Köztársaságban és Nyugat-Berlinben a forradalmi erők gyengesége ellenére forradalmi módon avatkozunk be!

Cleaver mondta: „Vagy a probléma részese vagy, vagy a megoldás részese. Nincs köztes állapot. Ezt a szart évtizedekig és generációkig minden szögből megvizsgálták és elemezték. A véleményem az, hogy a legtöbb, ami ebben az országban történik, nem szorul további elemzésre.”²⁵

TÁMOGASD A FEGYVERES HARCOT!
GYŐZELEM A NÉPI HÁBORÚNAK!

Vörös Hadsereg Frakció
1971. április

---

Lábjegyzetek:

¹ Ez a változat közel áll ahhoz, ami Mao Ce-tung elnök idézetei (Peking: Idegennyelvű Kiadó, 1966) 15. oldalán található. Vegye figyelembe azonban, hogy a német fordítással összhangban a befejezés itt kissé eltér a szokásos angol fordítástól, amely egyszerűen azt olvassa: „sokat értünk el munkánkban.„

² Uo., 230. o.

³ A Freikorps jobboldali félkatonai csoport volt, amelyek az első világháborút követő időszakban bukkant fel; sokan közülük később beépültek a náci hatalomátvételbe. A Feme egy titkos középkori bíróság volt, amely halálos ítéleteket hozott, áldozatainak testét általában az utcán függve hagyták.

⁴ Eduard Zimmermann televíziós műsorvezető volt a német Bűnügyi napló megfelelőjében. Ezt a műsort az RAF-tagok keresésére használták.

⁵ Günther Voigt nyugat-berlini fegyverkereskedő volt. Egy hozzá köthető pisztolyt ejtettek el a Baader-felszabadításkor. Voigt Svájcba menekült, ahol egy interjút adott, ami letartóztatásához vezetett, állítva, hogy részt vett Baader kiszabadításában.

⁶ Friedrich Dürrenmatt svájci drámaíró és esszéista volt.

⁷ Berlin a fent említett Knesebeckstr.-i letartóztatásra utal. 1971. december 21-én az RAF tagját, Ali Jansent letartóztatták egy nürnbergi rendőrblokádnál történt lövöldözés után. 1971. február 10-én a frankfurti rendőrség tüzet nyitott Astrid Prollra és Manfred Grashofra, akik sértetlenül megúszták.

⁸ Friedrich Zimmermann (CDU) ekkor a CDU/CSU parlamenti frakciójának elnöke volt.

⁹ Az 1969-ben az Olasz Kommunista Pártból kizárt Il Manifesto befolyásos csoport volt az olasz autonóm mozgalomban, 1972-ben 6000 tagja volt. A tanácskommunizmust támogatták, amely szerint a döntéseket munkástanácsoknak kell meghozniuk, nem egy élcsapat pártnak vagy államnak. Az Il Manifesto rendkívül befolyásos volt az egész európai Új Baloldal számára. Az idézet a csoport által 1971-ben kiadott 200 tételes kiáltványból származik.

¹⁰ Rainer Barzel ekkor a CDU pártelnöke volt.

¹¹ Mao Ce-tung Válogatott művei (Peking: Idegennyelvű Kiadó, 1967). A két bekezdés közül az első a 299-300. oldalról, a második a 304. oldalról származik.

¹² Marxists Internet Archive „Lenin: Mi a teendő: Szakszervezeti politika és szociáldemokrata politika”

¹³ Lukács György befolyásos magyar marxista filozófus és műkritikus volt. Munkássága nagyban befolyásolta a 60-as és 70-es évek Új Baloldalát.

¹⁴ Mao Ce-tung „A kínai társadalom osztályainak elemzése”

¹⁵ Régis Debray francia marxista értelmiségi és a fókusz-elmélet támogatója volt, azaz az elméleté, hogy egy kis gerillacsoport inspirációként szolgálhat a forradalmi tevékenységhez. Csatlakozott Che Guevara szerencsétlen bolíviai kalandjához.

¹⁶ Idézetek Mao Ce-tung elnöktől (Peking: Idegennyelvű Kiadó, 1966), 74. o.

¹⁷ Egy kampány egy hatalmas gát építésének megakadályozására Mozambikban, amely akkor portugál gyarmat volt. A jobboldali portugál kormány több mint egymillió európai telepest akart letelepíteni az afrikai országban. 1969-re öt német cég volt érintett a projektben. Tiltakozások voltak a NSZK-ban, különösen Heidelbergben, a projekt ellen, amikor az USA védelmi minisztere, Robert McNamara látogatta meg az országot.

¹⁸ Stokely Carmichael kiemelkedő harcos volt a Fekete Felszabadítási Mozgalomban az Egyesült Államokban, vezető szerepet játszott a Diákok Békés Koordinációs Bizottságában (SNCC), majd a Fekete Párduc Pártban.

¹⁹ Westdeutscher Rundfunk, Nyugatnémet Rádió.

²⁰ A Vörös Sejtek független, egyetemi alapú marxista szervezet volt.

²¹ Willy Weyer (SPD) ekkor Észak-Rajna-Vesztfália belügyminisztere volt és a rendőrség militarizálásának kulcsfontosságú támogatója.

²² A Gruppe 47 tagjaként Günter Grass a második világháború utáni német irodalom egyik legjelentősebb alakja és ismert liberális.

²³ Észak-Amerikával ellentétben Észak-Európában a külvárosokat általában a szubproletariátus és a rosszul fizetett bevándorló munkások lakják.

²⁴ A Gauche Prolétarienne egy francia maoista szervezet volt, amely 1968-ban kísérleteket kezdett egy gyári gerillacsoport felépítésére. 1970-ben betiltották.

²⁵ Eldridge Cleaver a Fekete Párduc Párt információs minisztere volt. Amikor a párt hadakozó frakciókra szakadt, önkéntes száműzetésbe vonult Algériába. Számos könyv szerzője, köztük a Lélek a jégen (Soul on Ice) címűt, amelyből ez az idézet származik.