új hidegháború

A háború hajszolásának célja az USA globális uralmának helyreállítása

Marco Rubio 1945-öt a Nyugat vereségének tekinti, és felül akarja írni a háború utáni rendet, miközben német miniszterek vezetik a vastapsot. Sevim Dagdelen cikke.

Winston Churchill brit miniszterelnök már 1945 májusában megrendelte az „Operation Unthinkable” (Elképzelhetetlen Hadművelet) kidolgozását. A brit vezérkar azt az utasítást kapta, hogy dolgozzon ki tervet a Szovjetunió elleni támadásra, amelyet amerikai erőkkel és 100 000 német Wehrmacht-katonával közösen hajtottak volna végre, már 1945. július 1-jén.

A túlzott kockázatok, különösen azzal kapcsolatos kételyek miatt, hogy a brit katonák engedelmeskednének-e egy ilyen támadási parancsnak, a tervet – amelyet csak 1998-ban hoztak nyilvánosságra – elvetették.

A terv azonban teljes mértékben összhangban volt egy Winston Churchillnek hamisan tulajdonított idézettel: „A rossz disznót vágtuk le.”

Marco Rubio amerikai külügyminiszter beszéde a Müncheni Biztonsági Konferencián most teljes mértékben az Elképzelhetetlen Hadművelet hagyományát folytatja, de globális politikai léptékben.

Rubio müncheni beszédében 1945 a Nyugat vereségének éveként jelenik meg. Vissza akar térni ehhez a ponthoz, hogy kitörölje a történelemből azt, amit szerinte az 1945-ös antikolonialista vereség jelent. Ez az igazi oka annak is, hogy az amerikai adminisztráció az ENSZ padlóra küldésére törekszik.

Rubio gyarmati nosztalgiája

„Az II. világháború vége előtti öt évszázadban a Nyugat terjeszkedett – misszionáriusai, zarándokai, katonái, felfedezői áradtak ki partjairól, hogy óceánokat szeljenek át, új kontinenseket népesítsenek be, a földgolyón átívelő hatalmas birodalmakat építsenek. De 1945-ben, Kolumbusz kora óta először, a Nyugat visszavonult” – hangzott Rubio történelmi leckéje. Aztán jött a hanyatlás, amelyet „istentelen kommunista forradalmak és antikolonialista felkelések gyorsítottak fel”.

1945 így a nyugati gyarmatosítás válságaként értelmeződik, ahol az USA vezető hatalomnak tekinti magát, bár szövetségesekre is szüksége van. Ezért az amerikai külügyminiszter megerősítette: „Nem akarjuk, hogy szövetségeseink gyengék legyenek, mert az minket is gyengébbé tesz.”

Talán ez az ígéret, miszerint szükség van rájuk, hogy hozzájáruljanak Amerika erejéhez, késztette arra a három német politikust, hogy elsőként ugorjanak fel a teremben.

Johann Wadephul külügyminiszter, Boris Pistorius védelmi miniszter és Markus Söder bajor miniszterelnök – mindhárman a kormánykoalíció pártjaiból – alig bírták magukat türtőztetni, felállva tapsoltak.

Rubio beszéde nemcsak 500 év gyarmatosításának nosztalgiája volt, amely tömeggyilkossággal, rabszolgasággal és halálos kizsákmányolással járt, hanem hadüzenet is azoknak a hatalmaknak, amelyek az amerikai adminisztráció nézőpontja szerint a világ újbóli gyarmatosításának útjában állnak a megújult amerikai imperializmus javára: Oroszországnak és mindenekelőtt Kínának.

Hű vazallusként Wadephul Münchenben az amerikai harci alakulatba sorakozott be azzal a kijelentésével, hogy jó kapcsolatokat akar fenntartani az összes BRICS-állammal, kivéve Oroszországot és Kínát.

Búcsú az Egyesült Nemzetektől

Amerikai szemszögből az ENSZ-t padlóra kell küldeni, mert Moszkva és Peking vétójoggal rendelkezik a Biztonsági Tanácsban, és a Közgyűlésben a globális Dél többsége rendszeresen az USA újbóli imperializmusra irányuló visszagyarmatosító politikája ellen szavaz, mint a gázai népirtás és a Kuba elleni blokád esetében is. Az ENSZ „már nem játszik szerepet” – mondta Rubio. Legfeljebb megreformálhatók.

Ez nem kevesebb, mint a náci Németország és a Japán Birodalom 1945-ös vereségének revíziója.
Oroszországnak – mint a Szovjetunió jogutód államának – és Kínának nem szabadna többé a győztesek közé tartoznia, hiszen ők a globális Dél ellenállásának forrásai. Rubio nagyon konkrétan beszél arról, hogy hol kellett az amerikai imperializmusnak érvényesülnie az ENSZ-szel szemben.

Felsorolja a közelmúltbeli beavatkozásokat. Teljes történelmi torzítással magyarázza az amerikai: „Nem tudták megoldani a gázai háborút. Ehelyett amerikai vezetés szabadította ki a túszokat a barbárok közül és hozott létre egy törékeny tűzszünetet.”

Egy szó sem Izrael palesztinok elleni, az amerikai adminisztráció és a német kormány által támogatott népirtásáról. Egy szó sem arról, hogy a népirtás folytatódik.

Aztán Rubio felsorolja Ukrajnát, Iránt, Venezuelát. Mivel az ENSZ cselekvőképtelen, az amerikaiaknak kell megtenniük. Az USA nemzetközi jogsértéseinek kell megmutatniuk a cselekvéshez vezető utat. Eközben magukkal akarják vinni az európaiakat. „Ez visszaadja majd a helyünket a világban” – ígéri Rubio Münchenben. De ezért a helyért meg kell küzdeni mindazok ellen, akik mernek szembeszállni az USA-val.

Háborús retorika egy új világháborúhoz

Rubio beszéde háborús beszéd. Az az ígéret, hogy világháborút vívnak az USA-ért, amely visszaállítja nagyhatalmi pozícióját.

Az európaiaknak megígérik, hogy magukkal viszik őket ezen az úton, mert nem akarnak lemondani róluk Amerika megerősítése érdekében.

Kuba éheztetése az USA által talán csak egy előíz annak, ami még jöhet, hogy beteljesítsék a Nyugat 500 éves közös gyarmati történelmét és megújítsák az uralom ígéretét.

A nyugati civilizációt, amelyet győzelemre kell segíteni, Rubio egyszerre értelmezi faji, valamint kulturális és hitközösségként. Ebben az értelemben nyugodtan feltételezhető, hogy 1945 vereségként való felfogása érthető.

Donald Trump amerikai elnök és külügyminisztere egy globális léptékű elképzelhetetlen hadművelettel néz szembe. Egy világháború kockázata láthatóan be van kalkulálva. Ki állítja meg az amerikai imperializmust ezen az úton?

Írta: Sevim Dagdelen
forrás: Morning Star

Van ma érvényessége Gramsci gondolatainak?

Az olasz marxista Antonio Gramsci elméletei forradalmiak és ma is relevánsak – állítja Jude Mckechnie, aki Gramsci hegemónia- és tudatelméletét vizsgálja.

„A régi világ haldoklik, az új világ küzd, hogy megszülessen – most jön el a szörnyetegek ideje” – írta az olasz marxista Antonio Gramsci egy fasiszta börtöncellából 1930-ban.

Illő idézet a mi korunkra is.

A liberális kapitalista rend, amely évtizedekig uralta a világot, szétesőben van. Felbomlása erőszakot, káoszt és politikai polarizációt szül.

Donald Trump és Nigel Farage szörnyei mellett fel-felvillan egy alternatív lehetőség is. De hogyan győzhet a mi oldalunk?

Ez volt a központi kérdés, amellyel Gramsci az 1920-as és 1930-as években foglalkozott. Rendszeresen dolgozta fel Vlagyimir Lenin és a bolsevikok tanulságait, akik 1917-ben Oroszországban sikeres munkásforradalmat vezettek.

Alkalmazta ezeket az akkori legsürgetőbb probléma, az 1917-es orosz forradalmat követően Nyugat-Európát végigsöprő forradalmi hullám kudarcának megértésére. Ez Gramsci valódi öröksége.

Az első világháborút követően Olaszország az osztályharc hatalmas fellendülését élte meg. Gramsci központi szerepet játszott a torinói (Észak-Olaszország) munkásosztály 1919-es és 1920-as küzdelmeiben.

Torinóban a munkások egy hónapra átvették az irányítást a gyárakban, és munkásellenőrzés mellett kezdték működtetni a termelést, fegyveres munkásmilíciák védelme alatt. A gazdaságilag elmaradottabb délen a parasztok földeket foglaltak el. Az államapparátus és az uralkodó osztály megbénult.

Más szóval, ez egy forradalmi pillanat volt.

De nem győzött. Az olaszországi forradalmi pillanat kezdetét az Olasz Szocialista Párton belüli és a szakszervezeti bürokráciában tevékenykedő olasz munkásmozgalom reformista vezetői eltékozolták.

1920-ra a mozgalmat az ellenforradalmi erőszak hulláma verte le. Az uralkodó osztály – gyáriparosok, bankárok, földbirtokosok –, akiket megrémített a munkásosztály harcának ilyen mértékű fellendülése, igyekezett azt szétzúzni. Erre a célra Benito Mussolini fasiszta mozgalmát használták fel, amely végül hatalomra került.

Hogyan végződhetett egy ilyen forradalmi lehetőség nem szocialista forradalommal, hanem a világ első fasiszta diktatúrájának barbarizmusával?

Ez az a kérdés, amellyel Gramsci egy fasiszta börtöncellából küzd meg. Itt több mint egy évtizedet tölt a marxista elmélet fejlesztésével. Ennek eredménye a Börtönfüzetek.

Oroszországban a forradalom előtt a civil társadalom csak most kezdett kialakulni – „ős- és kocsonyás állapotú” volt. A rendet nagyrészt fizikai erőszakkal tartották fenn a rendőrség, a hadsereg és a börtönök formájában.

De ez nem így volt a gazdaságilag fejlettebb államokban, például Olaszországban sem. Az uralkodó osztály itt nagyobb mértékben támaszkodott a beleegyezésre, valamint a kényszerítésre.

Gramsci – sok mai gondolkodóhoz hasonlóan – azzal próbált magyarázatot adni, hogy a munkások miért járulnak hozzá gyakran egy olyan rendszerhez, amely az érdekeik ellen hat. Miért van az, hogy a kapitalizmus gyógyíthatatlan strukturális ellentmondásaival együtt sem vezet saját bukásához és a szocializmus győzelméhez?

Gramsci kidolgozta a hegemónia elméletét – ami vezetést vagy irányítást jelent –, hogy megértse, miként tartja fenn uralmát az uralkodó osztály.

Gramsci szerint a rendszer válságai lehetővé tesznek ugyan sokkal nagyobb változásokat, de nem teszik automatikussá a haladó változást vagy a régi rend összeomlását. Inkább megteremtik azt a terepet, amelyen a status quót védelmező politikai erők megpróbálják kezelni a válságot és visszaállítani hegemóniájukat az azt érő kihívásokkal szemben.

A hegemónia tulajdonképpen az állam elmélete. Gramsci különbséget tesz a politikai társadalom és a civil társadalom között. A politikai társadalom az állam elnyomó magja – a hadsereg, a rendőrség, a bíróságok, az állam elnyomó apparátusai.

A civil társadalom ezzel szemben magánintézmények és -szövetségek sokasága, beleértve az egyházat, a tömegmédiát, az egyetemeket és iskolákat. Ezek működése az uralkodó osztály hegemóniáját reprodukálja. Ezek az intézmények együttesen győzik meg a tömegeket arról, hogy az uralkodó osztály nemcsak a saját érdekében uralkodik, hanem az ő érdekükben is.

Az uralkodó osztálynak a hatalom megszerzéséhez és megtartásához el kell fogadtatnia a lakosság tömegeivel, hogy joga van uralkodni. De ez kéz a kézben jár a kényszerrel. Lehetetlen elválasztani ezt az „erkölcsi és szellemi vezetést” attól, amit Gramsci néha „uralomnak” nevez.

Gramsci rámutat, hogy az uralkodó osztály hegemóniáját „a kényszer páncélja védi”. De az uralkodó osztály felettünk gyakorolt ellenőrzésében vannak gyengeségek.

Elemzésében Gramsci különbséget tesz a Börtönfüzetekben „köznapi tudat” (common sense) és „józan ész” (good sense) között.

A köznapi tudat Gramsci számára a kapitalista társadalom uralkodó eszméit jelenti. Azokat az eszméket, amelyeket születésünktől kezdve belénk sulykolnak a világ működéséről. Olyan gondolatokat, amelyek szerint az ember eredendően önző, a rasszizmus az élet elkerülhetetlen ténye, mindig kell egy főnök, és a kizsákmányolás a társadalmi rend velejárója.

Ezzel szemben a józan ész a munkások által elszenvedett kollektív kizsákmányolás tényleges tapasztalatán alapuló gondolatokat jelenti.

Gramsci megfigyeli, hogy a kapitalizmus alatt élő emberek túlnyomó többségének fejében mind a köznapi tudat, mind a józan ész elemei jelen vannak.

Azt mondja, hogy „az elméleti tudat valóban történelmileg szemben állhat a tevékenységével. Szinte azt lehetne mondani, hogy két elméleti tudata van, vagy egy ellentmondásos tudata”.

Az egyik gondolatrendszer benne foglaltatik a tevékenységében, és „ami a valóságban egyesíti őt minden munkatársával a való világ gyakorlati átalakításában”, a másik „felszínesen explicit vagy verbális, amely a múltból öröklődött és kritikátlanul beépült”.

Fontos, hogy Gramsci összekapcsolja az osztálytudat ezen fejlődését az emberek gyakorlati tevékenységével.

Az emberek gondolatai megváltozhatnak, amikor küzdenek a rendszer ellen. Amikor a munkások gazdasági követelésekért küzdenek, politikai és ideológiai konfliktus alakulhat ki a változást akarók és a régi rendszerhez ragaszkodók között. Ez történt a 2018-as szudáni forradalom idején is.

Szudánban a kenyér árának megháromszorozódása után törtek ki tiltakozások. A gazdasági követelések gyorsan politikai lázadássá alakultak.

A tiltakozások mértékétől megijedve a katonai vezetők puccsot kíséreltek meg.

Ezt dühös ellenállás fogadta. A kenyér ára miatti küzdelem révén az egyszerű emberek felfedezték az önbizalmat és az erőt. A munkások ellenállási bizottságokat kezdtek szervezni, amelyek nyitva álltak bárki előtt, aki ellenezte a katonai puccsot.

Ezek a bizottságok szervezték az élet minden területét, például a gyógyszerek elosztását. Barikádokat állítottak, megszervezték az élelmiszer-, víz- és biztonsági ellátást, kulturális projektekbe kezdtek.

De a forradalmat az ellenforradalmi erők vérbe fojtották. Az ellenállási bizottságok egy alulról építkező új munkáskormány alapjai lehettek volna.

De még amikor az emberek érzik is a saját erejüket, nem vetkőzik le automatikusan minden régi reformista eszmét, és nem vonnak le forradalmi következtetéseket cselekedeteik jelentőségéről.

Az uralkodó osztályok által terjesztett hazugságok és mítoszok lerázásához többre van szükség, mint küzdelemre. Szükség van a forradalmi szocialisták szervezésére is, akik tudatos politikai keretet igyekeznek biztosítani a cselekvéshez.

A párt szerepe Gramsci számára az, hogy vezetést biztosítson a kapitalizmus visszásságaiból fakadó napi küzdelmekben: „Ez a vezetés nem volt ‘absztrakt’. Nem abból állt, hogy mechanikusan ismételgettek valamilyen tudományos vagy absztrakt vagy elméleti formulát; nem keverte össze a politikát, a valódi cselekvést az elméleti értekezésekkel.”

Gondoljuk el, mennyire más lehetett volna Szudán, ha van egy szervezett politikai erő. A vezetésért folytatott harc végigkíséri a küzdelmet, akár a Minneapolis-i ICE elleni harcról, akár a palesztin szolidaritási tiltakozásokról van szó Britanniában.

Gramsci életének egyik legfontosabb tanulsága, hogy ha elszalasztjuk a forradalmi lehetőségeket, a következmények nem semlegesek. Ha az osztályunk nem nyeri meg a csatát, hogy hegemónná váljon, akkor az ellenforradalom formájában súlyos árat kell fizetnünk.

forrás: Socialist Worker

A bombák, amelyek fényesítik a halottak koponyáit

A New START lejártával az Egyesült Államok kilépése a fegyverzetellenőrzési szerződésekből és a nukleáris ‘háborús doktrínák’ elfogadása növeli a katasztrofális konfliktus kockázatát az atomhatalmak között.

2026. február 5-én lejárt az Új Stratégiai Fegyverzetcsökkentési Szerződés (New START), ezzel megszűnt az utolsó fennmaradó jogi korlátozás az Egyesült Államok és az Orosz Föderáció stratégiai nukleáris arzenálján. A New START-ot, amelyet 2010-ben írtak alá és 2011-ben lépett hatályba, egy utódmegállapodásnak kellett volna felváltania. A szerződés korlátozta a felek által rendszeresített stratégiai robbanófejek és hordozóeszközök számát, valamint ellenőrzési rendszert hozott létre, amely ellenőrzéseken, bejelentéseken és információcserén alapult. Ezek az intézkedések nem voltak pusztán kozmetikai jellegűek; vékony szálak voltak, amelyek féken tartották a valaha összeállított legpusztítóbb gépezetet.

Enrico Baj: Két gyermek a nukleáris éjben (1956)

A New START lejárta nem hirtelen következett be. Az USA-Oroszország kapcsolatok évtizedes romlása miatt a helyszíni ellenőrzéseket mindkét fél felfüggesztette 2020 márciusában, és azok soha nem folytatódtak. 2023 februárjában Oroszország felfüggesztette részvételét a New START-ban, és az USA viszonozta ezt (Oroszország nyilvánosan kijelentette, hogy szándékában áll betartani a New START számszerű korlátait, amennyiben az USA is hasonlóan tesz). Mire a szerződés formálisan megszűnt, annak ellenőrzési gerince már eltört.

Most egy olyan világban élünk, ahol a két legnagyobb nukleáris hatalmat nem kötik kötelező érvényű szerződéses korlátok.

2002 óta az Egyesült Államok egyik fegyverzetellenőrzési szerződés után a másikból lépett ki egyoldalúan, erodálva azt a rendszert, amely segített stabilizálni az elrettentést. Ezek a szerződések a következők:

  1. Az 1972-es ABM-szerződés (Antiballisztikus Rakéták Szerződése) – USA kilépés: 2002. június.
  2. Az 1987-es INF-szerződés (Közepes és Rövidebb Hatótávolságú Rakéták Felszámolásáról szóló Szerződés) – USA kilépés: 2019. augusztus.
  3. Az 1992-es Nyílt Égbolt Szerződés – USA kilépés: 2020. november.
  4. A 2011-es New START – lejárt: 2026. február.

A New START vége egy tágabb, a nukleáris ‘háborús doktrínák’ felé történő elmozdulás részeként következik be, beleértve az ellenerős (counterforce) támadás ördögi gondolatának újbóli előtérbe kerülését – amelynek körvonalai megjelennek a 2018-as US Nuclear Posture Review-ban (NPR). Az ötlet egyszerű: egy ellenfél nukleáris erőit és parancsnoki rendszereit támadni a városai helyett. Az ilyen támadást racionálisabbnak, sőt emberségesebbnek tartják. A valóságban egy ilyen támadás destabilizál minden elrettentési rendszert. Az ellenerős doktrínák jutalmazzák a gyorsaságot, a megelőző csapást és az első csapás előnyét, ezzel összenyomva a döntéshozatali időt. A doktrína egy ‘használd-el, vagy elveszíted’ kényszert hoz létre – a félelmet, hogy indítanod kell, mielőtt erőidet megsemmisítenék –, ami a tévedést strukturálissá, nem pedig véletlenszerűvé teszi. Ahogy a hadviselési technológiák fejlődnek, ez a logika felerősödik. A fejlett hagyományos csapásmérő rendszerek, rakétavédelmi rendszerek, hiperszonikus hordozóeszközök és integrált parancs-irányítási hálózatok (összekapcsolt rendszerek, amelyek összekötik az érzékelőket, a kommunikációt és a döntéshozatalt) elmossák a határt a nukleáris és a nem nukleáris háború között. Egy hagyományos szándékkal indított rakétát értelmezhetnek nukleáris csapásként. A kettős felhasználású platformok – rendszerek, amelyek hagyományos vagy nukleáris töltetet is hordozhatnak – aláássák a jelzés egyértelműségét azáltal, hogy megnehezítik annak megállapítását, hogy egy indítás hagyományos vagy nukleáris. Az eszkalációs létrák lerövidülnek. A hibalehetőség másodpercekre szűkül.

Az ellenerős doktrína nem csupán elvont vita tárgya, hanem meg is jelent a kormányzati költségvetésekben és a fegyverzetbeszerzési szerződésekben. A 2022-es US NPR megerősítette a nukleáris triád korszerűsítését: a szárazföldi interkontinentális ballisztikus rakétákét, a tengeralattjárókról indítható ballisztikus rakétákét és a nukleáris csapásra alkalmas stratégiai bombázókét. Lényeges, hogy a 2022-es NPR elutasítja a ‘nem elsőkénti bevetés’ és a ‘kizárólagos cél’ politikáját (a ‘nem elsőkénti bevetés’ azt jelenti, hogy kötelezettséget vállalnak arra, hogy nem használnak elsőként nukleáris fegyvereket; a ‘kizárólagos cél’ azt jelenti, hogy szerepüket az elrettentésre és szükség esetén a nukleáris támadásra adott válaszra korlátozzák). A jelenlegi politika szerint az USA csak ‘rendkívüli körülmények’ között fontolná meg nukleáris fegyverek bevetését saját vagy szövetségesei és partnerei létfontosságú érdekeinek védelmében, de nem zárja ki az elsőkénti bevetést, és nyitva hagy egy ‘szűk körű eshetőséget’, amelyben nukleáris fegyverek elrettenthetnek a ‘stratégiai hatású’ támadásoktól. Ez a magatartás fenntartja a lehetőséget az ellenséges katonai képességek – beleértve szükség esetén stratégiai erőiket is – célba vételére anélkül, hogy nyíltan elkötelezné magát az ellenerős doktrína mellett. A 2023-as Congressional Commission on the Strategic Posture of the United States (Az Egyesült Államok Stratégiai Helyzetével Foglalkozó Kongresszusi Bizottság) továbbment ennél, érvelve, hogy az USA nukleáris tervezésének továbbra is azt kell céloznia, amit az ellenfelek ‘a legtöbbre értékelnek’. Ezekben a szövegekben a nukleáris fegyverek nem a modern államvezetés tragikus szükségszerűségeiként jelennek meg, hanem normális eszközökként, amelyek bizonyos körülmények között használhatók.

E hozzáállások mögötti őrületet a hadiipar által termelt hatalmas nyereség táplálja, amely a nukleáris rendszerek korszerűsítésére törekszik az ellenerős doktrína köré építve. A PAX és a Nukleáris Fegyverek Felszámolásáért Folytatott Nemzetközi Kampány (ICAN) 2025-ös, At Great Cost: The Companies Building Nuclear Weapons and their Financiers (Hatalmas Áron: A Nukleáris Fegyvereket Gyártó Cégek és Pénzügyi Támogatóik) című jelentése megállapította, hogy 2022 januárja és 2024 augusztusa között 260 globális pénzügyi intézmény (köztük nyugdíjalapok, biztosítótársaságok és vagyonkezelők) finanszírozott 24 nukleárisfegyver-gyártót, a befektetők csaknem 514 milliárd dollár értékben tartottak részvényeket és kötvényeket, és körülbelül 270 milliárd dollárt nyújtottak hitelek és jegyzések formájában. Ezek közé a cégek közé tartozik az Airbus, a BAE Systems, a Bechtel, a Boeing, a General Dynamics, az L3Harris Technologies, a Northrop Grumman és a Rolls-Royce. Az ICAN 2025-ös, Hidden Costs: Nuclear Weapons Spending in 2024 (Rejtett Költségek: Nukleáris Fegyverkezési Kiadások 2024-ben) című jelentése becslése szerint a kilenc nukleáris fegyverrel rendelkező állam 100,2 milliárd dollárt költött nukleáris arzenáljára 2024-ben, és a magánszektor legalább 42,5 milliárd dollárt keresett nukleárisfegyver-szerződésekből. Ez az összeg 28-szor fedezte volna az ENSZ költségvetését, és közel két évig táplálta volna a legsúlyosabb éhezéssel szembenéző 345 millió embert. Az atomfegyver-ipar az emberi erőforrások feltűnő pazarlása.

A kétoldalú fegyverzetellenőrzési rendszer összeomlása ellenére a globális nukleáris elrettentési és felszámolási rendszer nem tűnt el. De ami megmaradt, azt áthatja az USA dominanciája a nukleáris politika szerkezete felett:

  1. A Nukleáris Fegyverek Elterjedésének Megakadályozásáról szóló Szerződés (NPT, 1970) továbbra is hatályban van, még akkor is, ha megerősíti a nukleáris apartheid rendszerét (a VI. cikkely ellenére, amely a nukleáris fegyverrel rendelkező országokat a leszerelésre szólítja fel). A New START lejárta elmélyíti az NPT legitimitási válságát, és felfedi, hogy a leszerelési ígéret örökre elodázott. India, Izrael és Pakisztán soha nem írta alá az NPT-t; a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság (KNDK) 1985-ben aláírta, de 2003-ban visszalépett.
  2. A Nemzetközi Atomenergia Ügynökség (NAÜ, 1957) védelmi rendszert működtet, amely ellenőrzéseken, anyagelszámoláson és megfigyelésen alapul. A NAÜ 1997-es Kiegészítő Jegyzőkönyve kiterjeszti ezeket a képességeket, de ez a mechanizmus továbbra is szelektív végrehajtástól szenved. A NAÜ Iránnal kapcsolatos vizsgálatait például nem a bizonyítékok, hanem a Globális Észak iráni kormánnyal szembeni ellenségeskedése alakítja.
  3. A Nukleáris Szállítók Csoportja (NSG, 1975) egy informális exportellenőrzési rendszer érzékeny technológiák és kettős felhasználású anyagok számára, amelyeket a nukleáris üzemanyagciklusban és fegyverekkel kapcsolatos programokban használnak. Bár az NSG célja a proliferáció korlátozása (amelyet az ENSZ Biztonsági Tanácsának 1540. számú határozata is megerősít), végeredményben megerősíti a technológiai hierarchiákat. A nukleáris fegyverrel rendelkező államok uralják az informális intézményeket, gyakorolva hatalmukat, miközben másoktól önmérsékletet követelnek.

Krassimir Terziev (Bulgária), Család, 2015.

Néhány megrongálódott norma továbbra is az Egyesült Államok teljes ellenőrzésén kívül létezik, de ezek töredezettek és képtelenek egy átfogó program előmozdítására. Ezek közé tartozik:

  1. A Nukleáris Fegyverek Betiltásáról szóló Szerződés (2017). Ez egy jogilag kötelező érvényű eszköz, amely a nukleáris fegyverek kategorikus elutasítását képviseli. 2025 végére kilencvenkilenc ország ratifikálta vagy írta alá a szerződést, de a világ kilenc nukleáris fegyverrel rendelkező állama egyike sincs köztük. Európában csak Ausztria, a Szentszék (Vatikán), Írország, Málta és San Marino ratifikálta a szerződést. A szerződés, amelyet a Nukleáris Fegyverek Felszámolásáért Folytatott Nemzetközi Kampány szorgalmazott, nagyrészt a Globális Dél kezdeményezése.
  2. Nukleáris Fegyvermentes Övezetek. A világ öt régiója fogadott el szerződéseket, hogy területét nukleáris fegyverektől mentessé tegye. Ezek a megállapodások: a Tlatelolcói Szerződés (1967) Latin-Amerikára és a Karibi-térségre, a Rarotongai Szerződés (1985) a Dél-Csendes-óceáni térségre, a Bangkoki Szerződés (1995) Délkelet-Ázsiára, a Pelindabai Szerződés (1996) Afrikára és a Szemipalatyinszki Szerződés (2006) Közép-Ázsiára. Ezek a szerződések a gyakorlatban a nukleáris leszerelés egyik legsikeresebb eredményei közé tartoznak.
  3. Az Átfogó Atomcsendszerződés (1996). Ez a szerződés nem tudott hatályba lépni, mert több szükséges állam nem ratifikálta, mégis politikailag jelentős marad, mert betiltja a nukleáris kísérleti robbantásokat, és hozzájárult ahhoz, hogy a nukleáris kísérletek nemzetközileg tabuvá váljanak. A szerződés megfigyelőrendszere naponta működik, észlelve a szeizmikus és légköri jeleket, megnehezítve a kísérletek elrejtését.

A New START utáni tájkép tartalmaz néhány intézményt és normát, de a legnagyobb nukleáris arzenálokra vonatkozó központi korlátozás eltűnt. Amink most van, az három egymást átfedő válság:

  1. A stabilitás válsága. A legnagyobb nukleáris fegyverarzenálok átláthatósága és ellenőrizhetősége nélkül csak gyanakvás van a nagyhatalmak között.
  2. A legitimitás válsága. A legnagyobb arzenállal rendelkező országok engedelmességet követelnek a proliferáció megakadályozásában, miközben feladják saját szerződéses kötelezettségvállalásukat a leszerelésre.
  3. A lelkiismeret válsága. Rémisztő módon ma már úgy beszélnek a nukleáris fegyverekről, mint amelyek bevethetők, kezelhetők és szükségesek – mint legitim opciók a csatatéren.

A fegyverzetellenőrzési rendszerhez való visszatérés szükséges. De egy tágabb programot kell fontolóra vennünk. Még a legjobb szerződések is csak kezelik a veszélyt, de nem szüntetik meg. A mélyebb ellentmondás érintetlen marad: egy olyan világ, ahol néhány állam a biztonság nevében követeli magának a jogot, hogy megsemmisítse az emberiséget. A New START bukása lehántja az illúziókat, hogy felfedjen egy nukleáris fegyverekkel kapcsolatos rendet, amely fenntartja a hatalmat, és nem mozdítja elő a békét.

Líbia 2003 decemberében feladta nukleáris fegyverprogramját. Nyolc évvel később az ENSZ Biztonsági Tanácsának fegyverembargót és repülési tilalmat elrendelő határozatát (1973. sz.) a NATO arra használta fel, hogy igazolja a líbiai államot leromboló katonai beavatkozást. Logikus volt tehát, hogy a KNDK 2006-ban nukleáris fegyvert teszteljen, és pajzsot építsen az USA és kelet-ázsiai szövetségesei rendszerváltási ambícióival szemben. Az USA ellenerős doktrínája arra ösztönzi az országokat, hogy ilyen pajzsot építsenek – ez egy fájdalmas valóság egy olyan világban, amely a hiper-imperializmus által keltett szorongásokban ázik.

2003-ban a brit drámaíró, Harold Pinter (1930–2008), akit felháborított a terror elleni globális háború, írt egy erőteljes verset ‘The Bombs’ (A Bombák) címmel. Emlékszem, hallottam Pintert Londonban felolvasni ezt a verset, az ütem erőteljes volt, a remény a csúfságban világos. Az ő emlékére itt a vers:

Nincs több szó, mit mondani kéne,
Csak a bombák maradtak, a rémület,
Melyek kitörnek a fejünk mélyéről,
Csak a bombák maradtak, az élet
Melyek kiszívják utolsó csepp vérünket,
Csak a bombák maradtak, az éj,
Melyek fényesítik a halottak koponyáját.

(There are no more words to be said
All we have left are the bombs
Which burst out of our head
All that is left are the bombs
Which suck out the last of our blood
All we have left are the bombs
Which polish the skulls of the dead.)

Írta: Vijay Prashad
forrás: Tricontinental

Kuba: A tisztesség örök, a blokádok nem

1453-ban az oszmán csapatok sikeresen blokád alá vették Bizánc ősi fővárosát szárazföldön és tengeren egyaránt. Konstantinápoly számtalan támadást kiállt már török riválisai részéről, de az utánpótlás sikeres elzárása megadta magát a keleti római birodalom addig bevehetetlen falainak.

Az oszmánok ezzel nem találtak fel semmi újat. Már i. e. 332-ben, amikor Türosz lakói hagyományos katonai módszerekkel legyőzhetetlennek bizonyultak, Nagy Sándor, makedón uralkodó blokád alá vette az ősi várost. A sziget hét hónapig tartotta magát, mígnem a dühöngő Sándor, aki nem tűrhette az ellenállók szemtelenségét, rést nem ütött a falakon, s egyes ókori történetírók szerint lerombolta a város felét és lemészárolta lakosainak nagy részét.

Egy város vagy ország blokádja valójában az egyik legvitatottabb intézkedés, amihez háborúban folyamodni lehet. A hadvezérek és királyok elképzelése szerint a blokád reményei szerint kétségbeesésbe taszítja a városon belüli népet, megtöri erkölcsi tartásukat, és végső soron belső lázadást vált ki az éhező emberek körében, miközben aláássa az egészségügyi ellátást és megadásra készteti az ellenállókat.

De nem minden blokád vált be. A közelmúlt történelmének talán leghíresebb sikertelen blokádja Leningrádé, a mai Szentpéterváré, amely 1941-től 1944-ig (összesen 872 napig) ellenállt a náci hadigépezet ostromának. A leningrádi blokád több mint egymillió ember halálát okozta az éhínség és hideg miatt, akik Hitler csapatainak kegyetlensége ellenére sem adták fel a várost egészen addig, amíg a Szovjetuniónak nem sikerült ellentámadásba átmennie és legyőznie a Harmadik Birodalmat.

Kétségtelen, hogy Kuba új fejezetet írt a blokád elleni ellenállás történetében. Több mint 60 éve, hogy Kubának sikerül ellenállnia egy olyan blokádnak, amely egyértelműen a 20. század Amerika egyik legemblematikusabb forradalmi folyamatának elpusztítására törekszik. Egy olyan folyamatnak, amely szocialistának vallja magát, amelyet egy tömegpárt (a Kubai Kommunista Párt) vezet, és ami talán a legfontosabb: amely a történelem leghatalmasabb kapitalista országának déli határán zajlik, egy olyan országéban, amely Amerika szocialista folyamatainak legelszántabb riválisának kiáltotta ki magát.

A Kuba elleni blokád valóban nem volt teljes körű. Évtizedeken át a Szovjetunió, Kína, Vietnám és más szocialista országok szolidaritása segített fenntartani egy olyan folyamatot, amelyet a sziget lakóinak túlnyomó többsége támogatott. A Szovjetunió bukása után azonban Kubának látszólag katasztrofális forgatókönyvvel kellett szembenéznie. Washington azt hitte, ez lesz a forradalmi kormány vége, és a Clinton-adminisztráció idején megpróbálta megadni a kegyelemdöfést azáltal, hogy új szankciókat és nehézségeket teremtett harmadik országok számára a Kubával való kereskedéshez.

De Kuba ismét ellenállt. Fidel Castro az 1990-es években meghirdette az úgynevezett „Különleges Időszakot”, amelynek során az ország gazdaságát átalakították, hogy ellenálljon fő kereskedelmi partnere elvesztésének. És Kuba ellenállt.

A 21. század elején a venezuelai chavista folyamat kezdete némi nyugalmat hozott Kubának, de az ország továbbra is különleges intézkedéseket alkalmazott. A venezuelai olaj segített áthidalni a jelentős energia- és termelési problémákat.

2015 decembere óta azonban, amikor az USA olajembargót rendelt el Venezuela ellen, és 2026. január 3-a, az Egyesült Államok története során először intézett közvetlen támadást Venezuela ellen, Kuba olyan fullasztó nyomást szenved el, amely példátlan szenvedést okozhat a kubai népnek.

Az Egyesült Államok nemcsak a venezuelai olaj Kubának történő eladásának felfüggesztését rendelte el, hanem azzal is fenyegetőzik, hogy különleges szankciókat vezet be bármely országgal szemben, amely olajat ad el a szigetnek. Ez közvetlenül veszélyezteti a kubaiak életét, akiknek nyersolajra van szükségük nemcsak személygépjárműveikhez, hanem élelmiszer szállításához, kórházaik működtetéséhez, mezőgazdasági termékek előállításához, iparágak energiaellátásához stb. Ez egy olyan intézkedés, amely Kuba elpusztítására irányul.

Valójában saját kijelentései szerint Trump kész Kubát a kétségbeesésbe kergetni, hogy megdöntse a kubai kormányt, remélve, hogy ezzel valóra váltja Washington egyik legkedvesebb álmát, nevezetesen Amerika egyetlen, az Egyesült Államokkal szemben figyelemre méltó sikerrel szembeszállni tudó szocialista kormányának összeomlását.

Pedig Kuba nem jelent olyan katonai kihívást, amely veszélyeztetné az USA biztonságát (ahogyan Washington állítja). Bár érdemes megjegyezni, hogy Fidel csapatainak az 1960-as években sikerült legyőzniük több, a megdöntésére irányuló katonai kísérletet, beleértve a híres Playa Girón-i (Disznó-öböl) inváziót is, ahol az USA által támogatott több ezer katonát a Kubai Forradalmi Hadsereg katonailag legyőzte. Ennek ellenére Kuba soha semmilyen módon nem támadta meg az Egyesült Államokat.

Kuba kulturális, tudományos vagy sportbeli vívmányoktól sem fosztja meg népét, hiszen Kuba volt az első ország a kontinensen, amely felszámolta az írástudatlanságot; a világ egyik első országa lett az egy főre jutó orvosok számát tekintve; várható élettartama jóval magasabb, mint a legtöbb más latin-amerikai országé; és a második ország a legtöbb olimpiai éremmel az egész kontinensen (csak az Egyesült Államok mögött, és messze megelőzve a többieket).

A valóságban az a „fenyegetés”, amelyet Kuba az USA kormányára nézve jelent, mindig is puszta létezése volt és marad. Annak méltósága, hogy egy nép a történelem leghatalmasabb katonai birodalmával szemben saját sorsáról dönthet – mint Fidel hangsúlyozta – olyan ár, amelyet az USA mindennap megfizettet Kubával, elnyomva annak lehetőségeit.

Az ember önkéntelenül is elgondolkodik azon, mivé lett volna Kuba, ha az Egyesült Államok, a sokat emlegetett szabad piac védelmezője nem fojtja meg gazdaságát és kereskedelmét az elmúlt hat évtizedben. Milyen egyéb eredményeket ért volna el Kuba? Mennyire lehetett volna gazdaságilag erős ahhoz a forradalom előtti szélsőséges szegénységi állapothoz képest, amelyre azok az országot kárhoztatták, akik kaszinóvá és bordélyházzá tették a floridai gazdagok számára, miközben az ország belsejében élő nép a legszégyenteljesebb anyagi nélkülözést szenvedte el?

A Trump-kabinet eltökéltnek tűnik, hogy ne tűrje tovább ezt a létbeli sérelmet. Geopolitikai projektje egy erős imperializmus helyreállítása, még ha megfélemlítés árán is; hipertechnológiai, bár XIX. századi eszmékkel; felélesztett, bár olyan gyakorlatokkal, amelyek elszigetelik a világ többi részétől; egyszóval egy erős imperializmus, amelynek továbbra is szimbolikusan ellenáll az a kis, közel 10 millió lakosú sziget (nagyjából Michigan állam népessége, és valamivel több, mint New York Cityé).

Kuba a Trump-kormányzat számára az, amit a nagy hódító birodalmaknak meg nem hódoló városok és országok jelentettek: az emberi méltósággal szembeni katonai és gazdasági hatalom korlátainak elviselhetetlen példája, amelyet nem lehet megvásárolni, csak ostromzáras és blokádos módszerekkel elpusztítani – olyan módszerekkel, amelyek alkalmazásától a történelem nagy hadvezérei közül töben még véres háborúk idején is visszariadtak a lakosságnak okozott szenvedés miatt.

Kuba egyelőre ellenáll. És ez mindig is így volt. És korábban is csak „egyelőre” volt. De ezen „egyelőrék” összeadódásából születnek a legendák, a történetek, amelyek egész nemzedékeket inspirálnak arra, hogy ne adják fel, még ha azok száz vagy ezer évvel ezelőtt történtek is; amelyek újradefiniálják a hősiesség fogalmát, nem katonai tettek, hanem a méltóság megőrzésére irányuló akarat révén a legapokaliptikusabb fenyegetéssel szemben. Kuba egy olyan legenda, amelyet az imperializmus már nem viselhet el, és úgy tűnik, minden tőle telhetőt megtesz, hogy kitörölje a Föld színéről és az emlékezetből.

De minden történelemismerő tudja, hogy a népek méltósága halhatatlan, míg a birodalmak nem. Shelley emlékeztet minket erre Ozymandias című szonettjében, amely II. Ramszeszről, a maga kora valószínűleg leghatalmasabb fáraójáról szól, akinek emlékműve körül mára csak romok maradtak abból, ami egykor rombolhatatlannak tűnt: „S a talapzaton e szavak állnak: / ‘Ozymandias vagyok, a királyok királya: / Nézzétek műveimet, ti Hatalmasok, és essetek kétségbe!’ / Más nem maradt. A romhalmaz körül / E szörnyű roncsnak, végtelen és puszta / A magányos, sík homok terül el messze.”

forrás: Peoples Dispatch

Trump ultimátuma Kubának: nincs üzemanyag a megadásig!

Kuba egy súlyos üzemanyaghiány szélén áll, amely válság megbéníthatja gazdaságát, és még nagyobb, mélyebb szenvedést ró ki 11 millió lakosára.

Ez nem földrajzi balszerencse vagy tervezési hiba. Ez az Egyesült Államok kormányának cselekedeteinek közvetlen, kiszámított eredménye, legutóbb a Trump-kormányzat végrehajtási rendeletével bejelentett üzemanyagblokád, amely vámokat vet ki minden Kubának olajat értékesítő országra. Ez Trump 2019 áprilisi másik végrehajtási rendeletét követi, amely aktiválta a Helms-Burton törvény III. cíkkelyét, megkezdve azt a politikát, amely pusztító másodlagos szankciókkal fenyegette meg a harmadik országok hajózási társaságait és biztosítóit, ha olajat szállítanak kubai kikötőkbe.

Ennek a pillanatnak a súlyosságának megértéséhez el kell utasítani az uralkodó narratívát, amely Kuba jelenlegi válságát saját engedetlenségének vagy politikai döntéseinek következményeként állítja be. Egy józan értékelés azt mutatja, hogy ez az üzemanyagblokád a legújabb taktika egy 65 éves gazdasági ostromháborúban, amelyet a világ legnagyobb hatalma vív egy kis sziget ellen, amely merészelte szuverenitását követelni. Trump intervenciója Venezuelában csak megerősíti, hogy ez az eszkaláció egy katonai támadás veszélyes előfutára lehet egy másik független latin-amerikai ország ellen.

A blokád soha nem csupán az Egyesült Államok és Kuba közötti kapcsolatok megszakadása volt. Ahogy a kolumbiai író, Nobel-díjas Gabriel García Márquez 1975-ben írta, ez „egy szinte korlátlan hatalom által előmozdított szörnyű népirtási kísérlet volt, amelynek csápjai a világ bármely pontján megjelennek.” Ezt a megsemmisítési logikát már korán maguk az amerikai hivatalnokok fogalmazták meg. 1960. április 6-án kelt memorandumában Lester Mallory, az Amerikai-közi Ügyekért államtitkár-helyettese, hidegen tanácsolta: „A kubaiak többsége támogatja Castrót… Az egyetlen előrelátható mód a belső támogatás elidegenítésére a csalódáson és elégedetlenségen alapuló kiábrándulás és elidegenedés, amely gazdasági elégedetlenségből és nehézségekből fakad.” Kezdetétől fogva a blokád a morál összetörésére és a megadásra kényszerítésre, egy gazdasági terror politikai álcázású stratégiájára született.

Mégis, az amerikai politikai szakértők és a média gyakori véleménye gyakran azt sugallja, hogy Kuba válsága önmaga által okozott. Azt állítják, hogy ha Havanna csak végrehajtaná a „nagyszabású reformokat”, privatizálná a gazdaságát, és benyújtaná a maga „szabad és tisztességes” választásait amerikai feltételekkel, a válság eltűnne. Ez az érv a történelem szándékos figyelmen kívül hagyását és az anyagi valóság felfüggesztését igényli. Egy párhuzamos univerzumot képzel el, amelyben az Egyesült Államok kormányának stratégiai célja, a kubai kormány megdöntése és egy engedelmes, neokoloniális rezsim újbóli felállítása, egyszerűen elpárolog a tárgyalásokon keresztül. A történelmi feljegyzések nem kínálnak ilyen fantáziát.

1959 óta az Egyesült Államok szüntelen kampányt folytatott Kuba megtörésére, amelyről több ezer oldal titkosított dokumentum tanúskodik. Ez magában foglalja a Disznó-öbölbeli inváziót, a Fidel Castro és más kubai vezetők elleni több száz dokumentált merényletkísérletet, a Mongoose-hadművelet szabotázs- és terrorizmus-kampányát, valamint halálos kórokozók bevezetését, amelyek elpusztították a sziget sertésállományát, és a biológiai hadviselést, amely miatt 1981-ben vérzéses Dengue-láz sújtotta a népét, 101 gyermek halálát okozva. Ahogy a kubai elnök, Miguel Díaz-Canel nyilatkozta az Egyesült Nemzetek Szervezete előtt: „Több mint hat évtizede egy gazdasági, kereskedelmi és pénzügyi blokád áldozatai vagyunk, amely a legigazságtalanabb, legsúlyosabb és leghosszabb ideig alkalmazott egyoldalú szankciórendszer, amelyet valaha is bármely ország ellen alkalmaztak.” A blokád, amelyet a kubai kormány szerint 1,3 billió dollár feletti költséggel és számtalan élettel (megtagadott gyógyszerek és felszerelések miatt) számlál, nem passzív politika. Vagyis, ahogy a kubai értelmiségi, Fernando Martínez Heredia fogalmazott, „egy állandó, alacsony intenzitású hadviselés formája.”

A Szovjetunió 1991-es felbomlásával Washington kiélesítette támadását a Torricelli-törvény (1992), a Helms-Burton törvény (1996) és a George W. Bush által 2004-ben bejelentett intézkedések portfólióján keresztül, mindegyik szorosabbra húzva a hurkot Kuba gazdasága körül. Még a névleges enyhülés időszakaiban is, például Barack Obama alatt, az alapvető cél változatlan maradt. Obamának az eljárását, beleértve 2016-os havannai látogatását, sokan Kuba „megváltoztatásának” kísérletének tekintették a közvetlen kapcsolatokon keresztül. Mégis, ironikus fordulatként, sok amerikai látogató, aki először látogatta el tömegesen Kubába, átalakulva tért haza, nem a rezsimváltást, hanem a blokád befejezését és szorosabb kapcsolatokat szorgalmazva.

Ezt a mulandó nyitást gyorsan visszafordította Donald Trump, aki 243 új szankciót vezetett be Kubával szemben, kíméletlenül korlátozva a pénzátutalásokat, utazásokat és csereprogramokat. Joe Biden alatt a szankciók teljes erőben fennmaradtak, örökítve azt az állapotot, amit García Márquez állandó ostromként írt le: „A fegyveres inváziók fenyegetése, a szisztematikus szabotázs, az állandó provokációk a kubaiaknak sokkal súlyosabb feszültségforrás volt és emberi energiaveszteség, mint maga a kereskedelmi blokád.”

Trump ostroma

A Trump-kormány üzemanyagblokádja e hadviselés eddig példátlan kiélezését képviseli. Az Egyesült Államok pénzügyi rendszerének globális befolyását kihasználva harmadik országok és külföldi vállalatok terrorizálására, az USA hatékonyan militarizálta a globális piacot egy kis, fejlődő ország ellen. A cél egyértelmű: összeomlás előidézésének kollektív büntetése. Amikor Trump kijelentette, hogy a kubaiak „valószínűleg eljönnek hozzánk és szeretnének egyezséget kötni”, felfedte azt a magvát az imperialista téveszme, amely hat évtizede vezette a sikertelen amerikai politikát. Ez a hit, hogy az elviselhetetlen nyomás megadásra kényszerít.

Ezt a politikát Marco Rubio és a reakciós miami kubai maffia más tagjai szorgalmazzák, akiknek Kuba jövőjéről alkotott víziója elválaszthatatlanul összefonódik a neokoloniális múlttal. Ez a múlt kulcsfontosságú a jelen konfrontáció megértéséhez. A „MAGA projektnek”, amely az Egyesült Államokon belüli társadalmi és polgári jogok visszaszorítására törekszik, van egy külpolitikai következménye: az amerikai neokoloniális dominancia helyreállítása Latin-Amerikában. Kubára nézve ez az 1959 előtti korszak visszatérését jelenti, amikor a sziget az amerikai maffia enklávéja volt, amely irányította a kaszinókat és prostitúciós hálózatokat, és az amerikai vállalatoké, amelyek kizsákmányolták természeti erőforrásait egy faji szegregáción, analfabetizmuson és hatalmas egyenlőtlenségen alapuló rezsim alatt.

Az üzemanyagblokád az Egyesült Államok gazdasági háborújának legmagasabb kifejeződése Kubával szemben, hiszen az energia bármely modern gazdaság életereje. Üzemanyag nélkül megáll a közlekedés, leállnak a generátorok, és megszűnik a mezőgazdasági termelés és forgalmazás.

Ahogy García Márquez megfigyelte sziget látogatása során: „Egy dolog volt pótolhatatlan ebben a helyzetben: az olaj.” Megjegyezte, hogy akkor a szovjet tankhajók 12 000 kilométert utaztak annak biztosítására, hogy Kubában „egyetlen percnyi tevékenység se álljon le.” Ma ez az életszínvonal, amely nagyban függött orosz, mexikói és venezuelai üzemanyagimporttól, közvetlen támadás alatt áll. 2026. január 29-én a Trump-kormányzat egy régóta tartó nyomásgyakorló kampányt tompa fullasztási eszközzé alakított. Egy végrehajtási rendelettel fegyverezte fel az amerikai vámrendszert bármely olyan nemzet ellen, amely merészel olajat eladni Kubának. Ez már nem arról szól, hogy a kubaiakat elszigeteljék vagy elzárják a félteke többi részétől; ez a teljes gazdasági fullasztás szándékos stratégiája, egy a hidegháború óta példátlan agresszív lépés.

Trump eszkalációja a kormánya „Donroe-doktrínájának” sarokköve, a 19. századi Monroe-doktrína 21. századi feltámadása, amely egész Latin-Amerikát és a Karib-tengert az USA tulajdonának nyilvánítja. A 2026. január 3-i Venezuela elleni illegális támadást követően Trump világosan kijelentette: „Az amerikai dominancia a nyugati féltekén soha többé nem lesz kérdés.” E doktrína szerint bármely nemzet, amely független utat választ, különösen olyat, amely gazdaságát emberi szükségletek köré szervezi, mint például Kuba világhírű egészségügyi rendszere, „nemzeti vészhelyzetnek” minősül.

Az, hogy a kubai vezetés megtagadta a megadást nem – ahogy a kritikusok állítják – dogmatizmusból vagy mártírvágyból fakad. Inkább az amerikai kormány céljainak és saját több évszázados antikoloniális harcának világos megértése vezeti őket. Az elvek feladása átmeneti enyhülésért nem hozna békét vagy jólétet; csak megkezdené a kubai szuverenitás teljes visszafordítását. Ezért, a hatalmas költség ellenére, Kuba soha nem adta meg magát a blokádnak. És ezért fejezte ki Kuba következetesen hajlandóságát egyenlő feltételekkel tárgyalni, de soha nem az egzisztenciájáról tárgyalni.

Az üzemanyagblokád emberi következményei pusztítóak. A kórházak rációzzák az áramot, veszélyeztetve az orvosi ellátást. A családok órákig várnak a szórványos tömegközlekedésre. A 20 órás vagy hosszabb áramszünetek napi próbatételekké válnak. Mégis, még ebben az USA által előidézett válságban is nyilvánvaló a kubai nép ellenállóképessége.

Az Egyesült Államokban élők számára ennek a helyzetnek a megértése megtörést igényel saját kormányuk Kubával szembeni extrém erőszakával. Az üzemanyagblokád nem „politikai nézeteltérés”. Ez egy gazdasági terrorizmus, amelyet éhség, szenvedés és instabilitás szítására terveztek, amíg egy szuverén kormány le nem mond. Kuba rendíthetetlensége, minden esély ellenére, erőteljes tanúságtétele annak, hogy még a legerősebb birodalom sem tudja elfojtani a méltóság és az önrendelkezés iránti vágyat.

írta: Manolo De Los Santos
forrás: Peoples Dispatch

EP Baloldal frakció: Az EU-nak határozott válaszlépéseket kell tenni Trump zsarolásaira

„Lejárt a megalázkodás kora” – Az amerikai oligarchák elleni célzott szankciókat követel a Baloldal frakció válaszul Trump zsarolására

Az Európai Parlament nemzetközi kereskedelmi bizottsága ma történelmi lépésre szánta el magát: felfüggeszti az EU-USA „kereskedelmi megállapodást”, és nem szavaz a jövő héten a bizottsági álláspontról, ahogy az eredetileg tervezték.

A megállapodás 0%-os vámokat írt volna elő az Egyesült Államokból érkező európai importra, miközben egy 15%-os plafont engedélyezett volna a legtöbb uniós exporttermékre. Azonban az USA fenyegetőzésére – miszerint Grönland átadására, vagy akár 10–25%-os kiegészítő vámok kivetésére készülnek „minden árura” – a képviselők ma úgy döntöttek, hogy elhalasztják a Parlament hozzájárulását a megállapodáshoz.

Az EP Baloldal frakciója felszólítja az Európai Unió intézményeit, hogy további megtorló lépéseket tegyenek Trump gazdasági háborúja ellen. A csoport a vámegyezmény teljes elutasítását, a zsarolás elleni eszközök bevetését és az Egyesült Államok nagy techcégeinek célzott szankcionálását követeli, amelyek üdvözölték Trump európai támadásait.

A Baloldal társelnöke, az EP EU-USA kapcsolatokról szóló jelentésének árnyék-jelentéskészítője, Martin Schirdewan (Die Linke, Németország) így nyilatkozott: „Lejárt a megalázkodás kora. A tárgyalások egyszerű felfüggesztése nem elegendő. Ezt a megállapodást határozottan el kell utasítani. Nincs szükségünk szünetre – válaszlépés kell Trump zsarolására. A reakciónk túl kell menjen a vámokon. Be kell vetnünk a zsarolás elleni eszközöket és célba kell vennünk az amerikai nagy techcégeket. A kényszerítés Trump módszere, és ezt határozottsággal kell megválaszolni. Csak szilárd és hiteles ellenintézkedések védhetik meg érdekeinket.”

EP Baloldal frakció

A venezuelai helyzet: a kormány a helyén, a nép ellenáll

Január 3-án a kora reggeli órákban az Egyesült Államok kormánya nagyszabású támadást indított Caracas, Venezuela fővárosa és az ország három állama ellen. Körülbelül 150 repülőgép lepte el az eget, kivételes hevességgel bombázva.

A gépek között voltak EA–18 Growler repülőgépek is, amelyek a legkorszerűbb elektronikai hadviselési rendszerekkel – például a Next Generation Jammerrel – voltak felszerelve, valamint AH–64 Apache és CH–47 Chinook helikopterek. A város lakói még soha nem tapasztaltak ilyen hosszan tartó erőszakot: hangos robbanások, hatalmas füstfelhők és repülőgépek – amelyek látszólag mit sem törődtek az esetleges ellencsapásokkal – sötétségbe borították a várost. Később, egy sajtótájékoztatón Donald Trump amerikai elnök azt mondta: „Caracas fényei nagyrészt kialudtak bizonyos szakértelemnek köszönhetően, amellyel rendelkezünk. Sötét volt, és halálos.” Az Egyesült Államok nem költ évente több mint 1 billió amerikai dollárt a hadseregére anélkül, hogy fel ne építette volna a világ leghalálosabb fegyverarzenálját. Ez a hiperimperializmus hiperfokozaton.

Elit Delta Force egységek ereszkedtek le a helikopterekből arra a helyszínre, ahol Nicolás Maduro elnök az éjszakát töltötte. A földön ellenállásba ütköztek, de a levegőből érkező elsöprő tűzerő sok venezuelai és kubai katonát megölt (a venezuelai hadsereg szerint 24 venezuelait, Havanna szerint 32 kubait). Miután a földi ellenállást semlegesítették, a Delta Force elfogta Maduro elnököt, valamint a venezuelai Nemzetgyűlés tagját, Cilia Florest, Maduro feleségét. Őket az USS Iwo Jima fedélzetére vitték, majd az Egyesült Államokba szállították, hogy a New York déli körzetében működő szövetségi bíróság előtt álljanak bíróság elé egy vádirat alapján, amely szerint „egykor legitim intézményeket korrumpáltak annak érdekében, hogy kokaint importáljanak az Egyesült Államokba”. A vádirat összesen hat személyt nevez meg vádlottként, köztük Madurót és Florest is.

Közben Venezuelában Delcy Rodríguez alelnök átvette az ország vezetését Maduro távollétében. Széles körben nyilvánosságot kapott találkozót tartott az összes fő politikai vezetővel, köztük a belügyminiszterrel, Diosdado Cabellóval is, akit szintén megneveztek a vádiratban. Ezen az első találkozón Rodríguez felszólított Maduro és Flores szabadon bocsátására, hangsúlyozta, hogy Maduro továbbra is a legitim elnök, és megerősítette, hogy a kormány egységes maradt, és dolgozik a helyzet felmérésén. Egy napon belül Rodríguez – akit időközben Maduro távollétében ideiglenes elnökké eskettek fel – kijelentette, hogy nyitott a tárgyalásra az Egyesült Államokkal egy újabb támadás megelőzése érdekében, ugyanakkor továbbra is ragaszkodott Maduro és Flores szabadon bocsátásához és hazatéréséhez. Az Egyesült Államok támadásának mértéke világossá tette, hogy Venezuela hosszabb időn keresztül nem képes elviselni egy teljes amerikai támadássorozatot, ezért a párbeszéd újranyitása elkerülhetetlenné válik – különösen Trump elsődleges érdeklődési területét, az olajipart illetően. Rodríguez forradalmi családból származik: apja, Jorge Antonio Rodríguez, a Szocialista Liga alapítója volt, amelyben Delcy Rodríguez és Maduro egykor káderekként tevékenykedtek. A bolivári folyamat feladásáról szó sem lehet, mivel ez alapvető politikai irányvonal Rodríguez és a venezuelai kormányt vezető csapat számára.

Amikor január 3-án felvirradt a hajnal, és a bombák bűze még a levegőben terjengett, a lakosság egyszerre volt riadt és megdöbbent. Fontos hangsúlyozni, hogy a 2003-as iraki „Shock and Awe” hadművelet bombázását eltörpíti a Venezuela ellen végrehajtott „Absolute Resolve” hadművelet bombázása. A bombák sokkal erősebbek voltak, a fegyverrendszerek pedig jóval kifinomultabbak és elsöprőbbek. Ennek ellenére nem telt el sok idő, és az emberek az utcára vonultak. A Miraflores elnöki palota előtt tartott spontán nyílt mikrofonos megmozdulás tömegeket vonzott, akik felszólaltak országuk megtámadása ellen. A felszólalók többsége szenvedélyesen, mély érzelmekkel beszélt a bolivári folyamatról. Megértették, hogy ez a támadás az ország szuverenitása ellen irányult, és – ami még jelentősebb – hogy Venezuela régi oligarchiája és az amerikai olajkonglomerátumok érdekében történt. Éleslátásuk figyelemre méltó volt, a vállalati média azonban figyelmen kívül hagyta ezt a tudósítást.

Az új globális déli hangulat gyengesége

Néhány órával a Venezuela elleni támadás előtt Maduro elnök találkozott Kiu Hsziao-ki-val, Hszi Csin-ping elnök magas rangú különmegbízottjával. Megvitatták Kína harmadik latin-amerikai politikai dokumentumát (december 10-én adták ki), amelyben a kínai kormány megerősítette: „fejlődő országként és a Globális Dél tagjaként Kína mindig jóban-rosszban szolidaritást vállalt a Globális Déllel, beleértve Latin-Amerikát és a Karib-térséget is.” Áttekintették a Kína és Venezuela között közösen zajló 600 projektet, valamint a Venezuelába irányuló 70 milliárd amerikai dollár értékű kínai beruházást. Maduro és Kiu beszélgettek, majd fényképeket készítettek, amelyeket széles körben megosztottak a közösségi médiában, és bemutattak a venezuelai televízióban. Kiu ezt követően távozott a Venezuelába akkreditált kínai nagykövettel, Lan Hu-val, valamint a külügyminisztérium latin-amerikai és karibi főosztályának igazgatóival, Liu Bó-val és Wang Haó-val. Néhány órán belül bombázni kezdték a várost. Aznap a kínai külügyminisztérium szóvivője kijelentette: „Az Egyesült Államok ilyen hegemon cselekedetei súlyosan sértik a nemzetközi jogot és Venezuela szuverenitását, valamint fenyegetik Latin-Amerika és a Karib-térség békéjét és biztonságát. Kína határozottan ellenzi ezt.” Ezen túl azonban keveset lehetett tenni. Kínának nincs meg a képessége arra, hogy katonai erővel visszaszorítsa az amerikai hiperimperializmust.

Latin-Amerikán belül az egyre erősödő „Dühös Áradat” – élén Argentína elnökével, Javier Mileivel – ünnepelte Maduro elfogását, míg Ecuador jobboldali elnöke, Daniel Noboa nemcsak Venezueláról beszélt, hanem a Hugo Chávez bolivarianizmusa által inspirált „Rózsaszín Áradat” leverésének szükségességéről is: „Az összes bűnöző narco-chavistának eljön még a maga ideje. Struktúrájuk végre összeomlik az egész kontinensen.” Argentína tíz országot vezetett abban, hogy megakadályozzák az ENSZ Alapokmányának amerikai megsértését elítélő nyilatkozat elfogadását a harminchárom tagú Latin-amerikai és Karibi Államok Közösségének (CELAC) ülésén. Ezek az országok Argentína, Bolívia, Costa Rica, a Dominikai Köztársaság, Ecuador, El Salvador, Panama, Paraguay, Peru, valamint Trinidad és Tobago voltak. Ez az Angry Tide növekvő befolyásának jele: a CELAC, amely egykor a szuverenitás védelmezője volt, ma már belesodródik az Egyesült Államok latin-amerikai kalandorpolitikájának támogatásába, valamint Trump 1823-as Monroe-doktrína újjáélesztésére irányuló törekvéseibe.

A CELAC-ot 2010-ben hozták létre a Rio Csoport (1986) alapjain, regionális szervezetként, amely kizárja az Egyesült Államokat (ellentétben az Amerikai Államok Szervezetével), ezért létrehozását a Rózsaszín Áradat segítette elő. Első társelnökei a jobboldali chilei elnök, Sebastián Piñera, valamint Venezuela elnöke, Hugo Chávez voltak. A jobb- és baloldal ilyen jellegű egysége a szuverenitás eszméje körül mára szinte felismerhetetlenné gyengült. A CELAC cselekvésképtelensége nemcsak saját irányvonalának elvetését jelentette (beleértve azt az elképzelést is, hogy Latin-Amerika „a béke övezete”, amelyet a 2014-es havannai csúcson fogadtak el), hanem az Amerikai Államok Szervezetének Alapokmányát is semmibe vette.

Trump nyíltan megígérte az 1823-as Monroe-doktrína újjáélesztését, amelyet eredetileg James Monroe amerikai elnök fogalmazott meg nemcsak az európai beavatkozás megakadályozására a nyugati féltekén, hanem az olyan vezetők által irányított függetlenségi törekvések visszaszorítására is, mint Simón Bolívar, Latin-Amerika egyik legnagyobb hőse. A bolivarianizmust Chávez élesztette újjá, a Rózsaszín Áradat egyik központi ideológiai kereteként. Trump nyílt elköteleződése a Monroe-doktrína mellett, valamint a „Trump-korollárium” meghirdetése („tegyünk meg mindent a doktrína érvényesítéséért”) azt jelzi, hogy az Egyesült Államok célja a régi oligarchiák helyreállítása az egész féltekén, és hogy az amerikai konglomerátumok szabad kezet kapjanak (akár az Amerikák Szabadkereskedelmi Övezetének újjáélesztésével is, amelyet Chávez és mások 2005-ben legyőztek). Ez osztályharc kontinentális szinten.

Írta: Vijay Prashad és Carlos Ron
forrás: Globetrotter

Terror elleni háború, drogok elleni háború és más esti mesék felnőtt nemzeteknek

Ha mindaz, amit a terrorküzdelemről tudni véltél, nem lett volna több, mint egy délibáb (a geopolitikai bábmesterek színpadra állított extravagáns árnyjátéka), tényleg meglepődnél?

Trump már Mexikót és Kolumbiát is katonai beavatkozással fenyegeti

Sokan úgy vélik, hogy az USA karibi katonai jelenléte még annál is többre törekszik, mint amiről sokan azt gondolják, hogy elsődleges célja: a venezuelai kormány lemondásra kényszerítése, hogy ezzel az Egyesült Államok újra a dél-amerikai ország olajának fő haszonélvezőjévé válhasson.