Az 2025-ös évet az Egyesült Államok a Globális Dél felé irányuló fokozódó fenyegetéseivel írta meg.
Néhány hónap leforgása alatt Washington bejelentette, hogy Venezuela légterét „teljes egészében lezártnak” tekinti, fenyegetőzött Nigéria „fegyverropogós” inváziójával az állítólagos népirtás elől menekülő keresztények védelme érdekében, és követelte a Bagram légi bázis visszaadását a táliboktól, közelebbről meg nem határozott következményekkel fenyegetőzve. Ezek nem csak elszigetelt, a Trumpra jellemző hencegések epizódjai. Ezek egy mélyebb, strukturális válság tünetei abban, ahogy az amerikai hatalom kezeli a kapcsolatát a világ többi részével.
Aminek tanúi vagyunk, azt így nevezhetjük „konszenzus nélkül kényszerítés” nevezhetjük. Ahogy az amerikai vezetésű globalizáció ideológiai vonzereje hanyatlik és gazdasági befolyása gyengül, a birodalmi központ egyre inkább a nyers erő és a fenyegetések alkalmazásához folyamodik. A megegyezésen alapuló mechanizmusok, amelyek valaha fenntartották az amerikai hegemóniát, elvesztették hatékonyságukat. Csak a kényszerítés maradt.
A pénzügyek fegyverré formálása
Vegyük példának Venezuelát. 2017 augusztusa óta az Egyesült Államok fokozódó szankciókat vezetett be az ország olajszektorát, pénzintézményeit és kormányzati tisztviselőit célzóan. A kimondott cél soha nem volt titkolva: rendszerváltás.
A humanitárius következmények pusztítóak voltak. A Center for Economic and Policy Research 2019-es, Mark Weisbrot és Jeffrey Sachs közgazdászok által készített tanulmánya becslése szerint a szankciók 2017 és 2018 között több mint 40 000 halálesetet okoztak. A szankciók elvágták Venezuelát a dolláralapú pénzügyi rendszertől, megakadályozva az adósságátstrukturálást. Nemzetközi cégeket másodlagos szankciókkal fenyegettek. Az olajipari pótalkatrészek importja lehetetlenné vált, ami felgyorsította a termelés összeomlását. Weisbrot és Sachs arra a következtetésre jutott, hogy ezek a hatások „illeszkednének a kollektív büntetés definíciójához, ahogy azt a genfi és hágai nemzetközi egyezmények egyaránt leírják.”
A 2017 augusztusi szankciókat követően a venezuelai olajtermelés korábbi üteménél háromszor gyorsabban kezdett csökkenni. Az IMF főként a szankciós rendszer miatt 2019-re -5%-ról -25%-ra módosította növekedési előrejelzését.
Ez megerősíti, amit Samir Amin elméletileg megfogalmazott a kortárs imperializmusról, mint a globális pénzügyek irányításán keresztül működő rendszerről, a „Modern Imperialism, Monopoly Finance Capital and Marx’s Law of Value” című könyvében. A dollár szerepe tartalékvalutaként, az USA globális fizetésekre vonatkozó joghatóságával kombinálva, „elképesztő kiváltságot” ad Washingtonnak bármely makacs ország gazdasági elszigetelésére.
A 2025-ös eszkaláció még tovább megy. Trump bejelentése, miszerint Venezuela légterét lezártnak kell tekinteni – bár nincs jogi háttere –, a kereskedelmi fuvarozók megfélemlítésére szolgál. A USS Gerald R. Ford repülőgép-hordozó Karib-tengeri kivezénylése, összevetve azzal, hogy 2025 szeptembere óta több mint nyolcvan embert megölő csapások történtek, azt sugallja, hogy Washington hajlandó kiegészíteni a gazdasági fojtogatást katonai erőszakkal.
Ugyanilyen tanulságos a 2025 januári kolumbiai eset is. Amikor Gustavo Petro elnök megtagadta a deportáló járatok közreműködését amerikai katonai repülőgépekkel, Trump órákon belül fenyegetett 25%-os vámokkal és a vízumok visszavonásával. Ennek a nyomásgyakorlásnak egyértelmű üzenete volt: a szövetség Washingtonnal semmilyen védelmet nem nyújt, amikor a birodalmi prioritások másként diktálnak.
Szelektív humanizmus
A Nigéria elleni intervenciós fenyegetés a birodalmi önérvényesítés egy másik módját tárja fel: a humanitárius diskurzus alkalmazását a katonai akció legitimálására.
2025 novemberében Trump Nigériát „különösen aggasztó országnak” minősítette vallásüldözés miatt, és fenyegetett azzal, hogy „kiirtja az iszlám terroristákat”, akik állítólag népirtást követnek el a keresztények ellen.
Az állítás nem állja ki az empirikus ellenőrzést. Az Armed Conflict Location and Event Data Project adatai sokkal összetettebb képet mutatnak. 2020 januárja és 2025 szeptembere között az ACLED 385 keresztényeket célzó támadást rögzített, ahol a vallási identitás tényező volt, ami 317 halálesetet eredményezett. Ugyanebben az időszakban 196 támadás ért muszlimokat, 417 halálos áldozattal. Az erőszak valós és pusztító, több mint 20 000 civil halálával 2020 óta. De okai összetettebbek, mint a „vallási népirtás”.
A kutatók dokumentálták, hogy a gazdálkodó- és pásztorközösségek közötti konfliktusok, az elsivatagosodás, az erőforrásokért folytatott verseny és a hagyományos közvetítő mechanizmusok összeomlása felelős az erőszak nagy részéért. A Boko Haramhoz hasonló szervezetek keresztény-ellenes retorikát alkalmaznak, de támadásaik nagyrészt megkülönböztetés nélküliek. Ahogy a nigériai elemző, Bulama Bukarti állította: „Az összes adat csak azt mutatja, hogy nem zajlik keresztény népirtás Nigériában. Ez egy veszélyes szélsőjobboldali narratíva.”
Mahmood Mamdani elemzése a Save Darfur mozgalomról megvilágítja ezen szenvedés kihasználását. A „Saviors and Survivors: Darfur, Politics, and the War on Terror” című könyvében kifejti, hogy a népirtási keret hogyan alakítja át a politikai konfliktusokat külső megváltást igénylő erkölcsi drámákká, a nyugati hatalmakat megmentőkké, az afrikai lakosságot pedig saját problémáit megoldani képtelen áldozatokká pozicionálva.
A szelektivitást lehetetlen figyelmen kívül hagyni. Miközben Nigéria elleni akcióval fenyegetett, Washington Izraelnek több milliárd értékű katonai segítséget nyújtott olyan hadműveletekre, amelyek több tízezer palesztin halálát okozták. A „népirtás” az amerikai diskurzusban nem egy következetes alkalmazást igénylő elemző kategória, hanem egy szelektíven bevetett politikai eszköz.
Birodalmi gyengeség, nem erő
A Bagram légi bázis követelése a táliboktól a vereség elutasítását jelenti. Az USA legnagyobb afganisztani létesítménye, annak feladása a leghosszabb amerikai háború kudarcát szimbolizálta. Trump most követeli visszaadását, azzal indokolva, hogy a bázis „egy órányira van attól a helytől, ahol Kína nukleáris rakétáit készíti”. Afganisztánt Kína körbevételének ugródeszkájaként akarja hasznosítani.
A regionális hatalmak egyhangúan elutasították ezt. A Moszkvai Formátum konzultációi Oroszországot, Kínát, Iránt, Pakisztánt és Indiát hozták össze összehangolt ellenállásra. Különbségeik ellenére ez a koalíció azt a többpólusú koordinációt képviseli, amit Samir Amin a „lecsatlakozás” fogalmán keresztül támogatott: nemzetek, amelyek megtagadják, hogy biztonságukat birodalmi prioritások alá rendeljék.
A Tricontinental Intézet „Hyper-Imperialism„ című tanulmánya keretet ad ennek az időszaknak a megértéséhez. A NATO államai a globális katonai kiadások háromnegyedét teszik ki. Ennek ellenére a katonai fölény nem tudja kompenzálni a gyengülő gazdasági hatalmat. Az Egyesült Államok szembenéz Kína felemelkedésével és a BRICS növekvő súlyával. A 2008-as pénzügyi válság és az amerikai demokrácia működésképtelensége elkoptatta a Washingtoni Konszenzus fényét.
Ez magyarázza, ami paradoxonnak tűnhet: hogy a hanyatló hegemónia miért produkál agresszívebb viselkedést. Amikor a megegyezés mechanizmusai meggyengülnek, a kényszerítés mechanizmusai intenzívebbé válnak. A Venezuela, Nigéria és Afganisztán elleni fenyegetések a birodalmi gyengeség, nem pedig az erő tünetei.
Indiára és a tágabb Globális Délre nézve a következmények figyelmet érdemlőek. Az a feltételezés, hogy az amerikai vezetésű globalizáció jelenti az egyetlen fejlődési utat, megkérdőjeleződött. Alternatív intézmények, a BRICS Új Fejlesztési Banktól a dollárt megkerülő kétoldalú valuta-megegyezésekig, lehetőségeket teremtenek arra, hogy a külső kapcsolatokat nemzeti prioritások alá rendeljék.
A Globális Dél érdeke nem a nagyhatalmak közötti választásban rejlik, hanem olyan szolidaritások kiépítésében, amelyek tágítják a szuverén fejlődés terepét. Az igazán policentrikus rendszer megteremtése marad az a horizont, amelyért a progresszív erőknek kell dolgozniuk.
Írta: Atul Chandra
forrás: Peoples Dispatch