Kuba

Állítsuk meg Trump halálos háborúit!

Diane Abbott arról ír, hogy a hanyatló Egyesült Államok hogyan folyamodott globalizált erőszakhoz politikai és gazdasági hegemóniája utolsó maradványainak megmentése érdekében.

A világ mintha a káoszba süllyedt volna. Túl sok a konfliktus ahhoz, hogy átlássuk őket, és túl sok a félrevezető állítás mindegyikkel kapcsolatban. Ez az általános felfordulás időszaka.

De jobban megérthetjük ezeket a háborúkat, és hatékonyabban szállhatunk szembe velük, ha megértjük, hogyan kapcsolódnak egymáshoz. Az egyik legképtelenebb állítás, hogy az amerikai elnök a „béke elnöke”, és azt szeretné, ha Nobel-békedíjjal tüntetnék ki.

Van rá precedens – miután María Machado saját népe bombázását követelte Venezuelában. És ne feledkezzünk meg Henry Kissingerről sem, aki emberek millióinak haláláért felelős Vietnamban, Kambodzsában és Laoszban.

Az igazság az, hogy Trump csupán egy nagyon gyakorlott háborús uszító, és még ennél is kiválóbb hazudozó ezekkel a háborúkkal kapcsolatban. Nem sok hasznot húzunk abból, ha Trump saját háborúival kapcsolatos kijelentéseit vizsgáljuk. Képes és szokott is ellentmondani önmagának, nemcsak napról napra, hanem akár egyetlen mondaton belül is.

De ha egészében vesszük a háborúit, akkor kezdhetünk felfedezni egy mintát, vagy akár ezen elnökség átfogó ambícióját.

Az Egyesült Államok – Joe Biden és Trump alatt egyaránt – társfelelős a gázai népirtásért, valamint a Libanon elleni támadásokért, a Jemen elleni támadásokért és a dzsihadista hatalomátvételért Szíriában. Trump felelős a venezuelai rendszerváltási kísérletekért és a Kuba ellen indított gyilkos ostromért is. Miután megígérte, hogy véget vet az ukrajnai háborúnak, Trump meghosszabbította azt. És most itt a második háborúja Irán ellen.

Trump második ciklusának rövid időszaka alatt bombázta Irakot, Szomáliát és Nigériát is. Ez nem béke. Ez egyidejű, több kontinensre kiterjedő globális háború.

Tekintettel az Egyesült Államok által kirobbantott ilyen vad és ismétlődő katonai akciók sorozatára – amelyek mindegyike illegális –, ostobaság lenne mindegyiket elszigetelt incidensként kezelni. Vannak közös szálak.

Ezt a sok provokálatlan háborút és bombázást összekötő közös szál maga Trump és az Egyesült Államok. Más tényezők is ismételten jelen vannak, mint például az európai és brit kormányzatok kifogásai Trump mellett, valamint az, hogy fedezéket és támogatást nyújtanak neki – különösen Nagy-Britanniában. Egy másik tényező a Trump által kiváltott gyakori ellenállás és további felfordulás.

Sehová sem hoz békét, csak pusztítást, gyilkosságot és káoszt.

A legfontosabb kérdés: Miért? Miért van most ilyen háborús lázban az USA? Az Egyesült Államok mindig is gyűlölte Kubát, és gyakran megpróbálta megdönteni a kormányát. Gyűlölte Venezuelát is, amióta Hugo Chávez elkerülte a meggyilkolására irányuló kísérleteiket. Az elmúlt két évtizedben az Egyesült Államok ismételten bombázta az afrikai Horn-fok vagy annak közelében fekvő országokat. A NATO 1992 óta folyamatosan terjeszkedik Oroszország felé. Az Egyesült Államok pedig 1979 óta próbálja megfojtani az iráni forradalmat.

Egyik sem új. Tekinthetjük ezeket az amerikai külpolitika bevett elemeinek. De most Trump alatt az Egyesült Államok mindezt egyszerre próbálja végrehajtani. Stratégiai dokumentumaiban a Trump-kormányzat egy globális dominanciára irányuló tervet vázol fel, amelyet sovinizmus, iszlámellenesség, idegengyűlölet és fehér nacionalizmus hat át.

A gyarmatosítás története megtanítja nekünk, hogy először démonizálni és emberteleníteni kell az embereket, mielőtt megpróbálnánk rabszolgává tenni őket. Ez szerepel az amerikai stratégiai dokumentumokban.

Ezeknek a stratégiai dokumentumoknak vannak olyan értelmezései is, amelyek szerint az amerikai dominanciát az amerikai kontinensre, vagy legalábbis a nyugati féltekére kívánják korlátozni. Semmi sem állhat távolabb az igazságtól.

A stratégia az egész világ uralma, ezt szemtelen és zavaros ütemezéssel kívánják elérni. Mindenesetre Irán bombázása és blokádja teljesen cáfolja ezeket a téves elképzeléseket Trump korlátozott céljairól. A globális dominancia célja volt és maradt.

Az okok, hogy miért most történik ez, viszonylag egyértelműek. Azt jelentették, hogy amikor Trump kijelentette, hogy az amerikai szójabab táplálóbb, mint más országokban, Hsz Csin-ping megkérdezte: „Ez egy Trump-kijelentés, vagy valódi?”

Nos, az ismételt állítások, hogy az amerikai gazdaság virágzik, Trump-kijelentések, nem valóságosak. Trump első ciklusában azzal hencegett, hogy visszaviszi az Egyesült Államokat az évi 4 százalékos GDP-növekedési rátához. Valójában átlagosan alig több mint 2 százalékos növekedést ért el.

Hosszú hanyatlás zajlik. Az Egyesült Államok az 1950-es évek elején a világtermelés felét adta. 2024-ben a világtermelés kevesebb mint egyhatodát adta.

Az Egyesült Államok veszíti gazdasági fölényét a világ többi részével szemben. Már nem vezető az átlagjövedelmek terén sem. A világ nagy része – a G7-országokon kívül – sokkal gyorsabban növekszik, mint az USA. Mindennek a középpontjában az Egyesült Államok elveszíti a gazdasági háborút Kínával.

Ezért vetett ki Trump vámokat a legtöbb országra, de felajánlotta, hogy csökkenti őket, ha az országok csökkentik a kereskedelmet Kínával. Ez nagyon rosszul sült el számára, mivel Trump rájött, hogy az amerikai gazdaság mennyire függ Kínától, annak ellenére, hogy az a fő célpontja.

Ahogy Von Clausewitz mondta: „A háború a politika folytatása más eszközökkel.” Ebben a fázisban Trump úgy döntött, hogy katonai erőt alkalmaz a piacok ellenőrzése és azon országok alárendelése érdekében, amelyeket nem tudott meghódítani pusztán politikai eszközökkel, vagy kereskedelmi háborúval és vám taktikákkal.

A kisebb országok egyenkénti kipécézése azt volt hivatott bemutatni, hogy az Egyesült Államok hatalma hatalmas és teljesen könyörtelen.

Míg a világ többi része rémülten nézte a gázai népirtást, addig az amerikai stratégák saját munkájukat csodálják – Izraellel együtt –, mint a könyörtelen katonai erő bemutatását. De úgy tűnik, hogy ez a stratégia is zátonyra futott a Hormuzi-szorosban.

Sajnos, mivel ez a motiváció, nem számíthatunk arra, hogy a béke egyhamar kitör. Az amerikai tűzszünetek taktikai jellegűek. Trump hatalmas összegekkel növeli az amerikai katonai költségvetést, és azt követeli, hogy a többi NATO-tag is tegyen hasonlóképpen.

Egyre több felszólítást fogunk hallani arra, hogy a hadviselést finanszírozzák, ne a közszolgáltatásokat vagy a jólétet – ahogy azt Kemi Badenoch, George Robertson és Rachel Reeves is tette nemrég.

Kétségtelen, hogy ehhez a kampányhoz a brit Munkáspárt oldaláról is sokan csatlakoznak majd. Ellen kell állnunk nekik, megszorító politikájuknak és örökös háborúiknak. Nem tesznek minket biztonságosabbá vagy gazdagabbá. Ellenezni kell az örökös háborúikat, a saját érdekünkben, és az egész emberiség érdekében.

Írta: Diane Abbott, Hackney North és Stoke Newington választókerület parlamenti képviselője
forrás: Morning Star

Uruguay segélyt küld Kubának Mexikóval együttműködve

Uruguay 20 tonna tejport küld Kubának – jelentette be kedden, együttműködve Mexikóval, hogy enyhítse a karibi szigetország súlyos energia- és gazdasági válságát.

Claudia Sheinbaum mexikói elnök kormánya felel a szállítmány logisztikai részleteinek összehangolásáért – amely így is dacol az Egyesült Államok folyamatos blokádjával –, a részleteket később közlik.

A segélykezdeményezés része a növekvő regionális erőfeszítéseknek Kuba támogatására, miközben az Egyesült Államok egyre nagyobb nyomást gyakorol nyílt kísérletként a kubai kormány megdöntésére.

Sheinbaum elnök megerősítette, hogy a múlt héten tárgyalásokat folytatott a kubai hatóságokkal a kőolajszállítások – amelyek létfontosságúak Kuba számára – újraindításáról.

Az orosz Anatolij Kolodkin olajszállító kedden reggel érkezett Kuba matanzasi termináljába, ideiglenes enyhülést hozva 740 ezer hordó nyersolaj formájában.

A Kuba elleni 60 éve tartó, illegális amerikai blokád által okozott nehézségek tovább súlyosbodtak az Egyesült Államok január 3-i, Venezuela elleni illegális és kiprovokálatlan támadását követően, amely során 100 ember meghalt, az ország elnökét és first ladyjét, Nicolás Madurót és Cilia Florest pedig elrabolták.

A Trump-kormányzat leállította a nyersolaj- és benzinszállítmányokat Kubába, és azzal fenyegetett meg minden országot, hogy súlyos szankciókat vet ki rájuk, ha nem tesznek eleget.

forrás: Morning Star

Argentin fasizmus: Deportálták a kubai segélykonvoj szervezőjét

Thiago Ávila brazil aktivistától, aki alig egy héttel ezelőtt több mint 90 órát utazott hajóval a Nuestra América Konvoj részeként, amely humanitárius segélyt szállított Kubába Mexikóból, az argentin hatóságok megtagadták az országba való belépést.

Ávila a Global Sumud Flotilla (GSF) nemzetközi koordinátoraként dolgozik; ez a nemzetközi kezdeményezés több flottillát is indított már, hogy humanitárius segélyt juttasson Gázába, a térség ellen folytatott izraeli népirtó ostroma idején. Minden egyes, Gáza partjainak elérésére tett kísérletet azonban meghiúsítottak az izraeli katonai erők, és az elmúlt években ezen erőfeszítések több száz résztvevőjét letartóztatták, bebörtönözték, majd később kiutasították.

A beléptetés megtagadásával kapcsolatban a bevándorlási hatóságok közölték, hogy amikor Ávila be akart lépni, „figyelmeztetés (alert) jelent meg”. A GSF által kiadott közlemény szerint a döntést „a kormány legfelsőbb szintjei hozták”.

Március 30-án Ávila egy uruguayi rendezvényen vett részt, amelyet egy szakszervezet szervezett, ahol előadást tartott, és bejelentette a humanitárius flottilla egyik montevideói szervezetének létrehozását. Ezt követően megpróbált Argentínába utazni, hogy ugyanezt tegye.

Ávila beszámolója szerint: „Bevittek egy szobába… ahol állandóan azt kérdezték tőlem, mit fogok mondani a sajtótájékoztatón. Arról akartam beszélni, hogy milyen szerepet játszik a Milei-kormány a népirtásban, valamint azokról a megállapodásokról is, amelyeket Argentína az emberi jogok védelme érdekében aláírt (Genfi Egyezmény, Római Statútum), és hogy a kormány kötelessége betartani ezeket a megállapodásokat.”

„Ez nagyon felbosszantotta őket [a bevándorlási rendőröket], és azt mondták nekem, hogy a kormány legfelsőbb szintjeiről érkezett utasítás tiltja a belépésemet [Argentínába], hogy nem vagyok szívesen látott Argentínában, és nem engedik, hogy felszólaljak Argentínában” – tette hozzá Ávila. Míg a kihallgatás zajlott, elmondása szerint sokan gyűltek össze a repülőtér épületén kívül, követelve, hogy engedjék be, köztük több argentin törvényhozó is.

Argentin törvényhozók elítélik a demokráciaellenes intézkedéseket

Myriam Bregman argentin képviselő kijelentette: „A hatóságok maguk is elismerik, hogy semmiféle adminisztratív akadály nincs: ez politikai döntés. Ez a helyzet sérti az összes hatályos jogszabályt, és olyan alapvető alkotmányos garanciákba ütközik, mint a véleménynyilvánítás szabadsága, a mozgás szabadsága és a gyülekezési szabadság.” Továbbá Bregman kijelentette, hogy a döntés, amelyet láthatóan Javier Milei szélsőjobboldali kormányának (az Egyesült Államok és Izrael kulcsfontosságú szövetségese) magas rangú tisztviselői hoztak, számos nemzetközi és nemzeti megállapodást sért.

„Ellentmond azoknak a nemzeti és nemzetközi előírásoknak, amelyek tiltják a politikai alapon történő megkülönböztetést. Súlyos üldöztetéssel és cenzúrával, valamint egy demokráciaellenes precedenssel állunk szemben: a bevándorlási ellenőrzések felhasználásával aktivisták üldözésére és a politikai szerveződés akadályozására. Követeljük azonnali belépését, jogai teljes tiszteletben tartását és e felháborodás megszüntetését” – jelentette ki a Baloldali Front argentin kongresszusi képviselője.

Celeste Fierro képviselő asszony, aki maga is részt vett a Gázába tartó Flottillán 2025 szeptemberében, a maga részéről így fogalmazott: „Az argentin kormány szerint Thiago nem szívesen látott Argentínában. Nem engedik be az országba, pusztán azért, mert védi a palesztin ügyet… Innentől kezdve azt mondjuk: »Nem a nevünkben«. Sokan vagyunk, akik magasra tartjuk a palesztin ügy zászlaját, és ezt továbbra is így lesz.”

A Global Sumud Flotilla egy sajtóközleményben kijelentette: „Ez az incidens, amelyre Argentínában nem volt példa, nemcsak súlyos cenzúraesetet képez, és sérti a legalapvetőbb politikai jogokat és garanciákat, hanem megerősíti a liberális-libertariánus kormány nemzetellenes jellegét és az Egyesült Államok és Izrael állam geopolitikai érdekeinek való behódolását.”

Megfigyelés vagy zaklatás?

Nem ez az első alkalom, hogy „figyelmeztetés” (alert) jelenik meg, amikor Ávila utazik. Március 25-én, miután sikeresen 14 tonna humanitárius segélyt szállított Kubába, a humanitárius aktivistát Panamában letartóztatták, ahová átszállással érkezett utazási útvonalának részeként.

Akkor az aktivista kommunikációs csapata az Instagramon posztolt: „Jelenleg több mint két órája tartják fogva. Utolsó üzenetében Thiago arról számolt be, hogy a kihallgatáson kívül biometriai eljárásoknak is alávetették angolul beszélő, ellenséges rendőrtisztek. Nem sokkal később megszakadt a kapcsolat.”

A Global Sumud Flotilla nyilvánosan bejelentett egy megfélemlítési kampányt, amely Ávila és a szervezet más vezetői ellen irányult egy Gázát elérni kívánó második út előestéjén: „A Global Sumud Flotilla nem riad vissza ettől vagy bármely más cenzúra- vagy megfélemlítési aktustól, és megerősíti elkötelezettségét amellett, hogy április 12-én ismét útra kel több mint 100 hajóval, amelyek a Földközi-tenger térségéből indulnak, és humanitárius segélyt, egészségügyi személyzetet, oktatókat, ökoépítőket és aktivistákat szállítanak, azzal a megingathatatlan eltökéltséggel, hogy áttörjék Gáza hírhedt és illegális blokádját, és támogassák a palesztin civil lakosság által autonóm módon vezetett újjáépítési erőfeszítéseket.”

forrás: Peoples Dispatch

Orosz olajszállító tartályhajó érkezett Kubába

2025 decembere óta Kuba nem kapott olajszállítmányokat, ami súlyosan veszélyeztette az energiaellátó rendszerét. Az orosz olajszállító tartályhajó érkezésétől azt várják, hogy enyhíti a szigetországot sújtó súlyos helyzetet.

A Kreml néhány héttel ezelőtt bejelentette, hogy az Anatolij Kolodnyik olajszállító tartályhajó nemzetközi vizeken hajózik, hogy 100 ezer hordó olajat szállítson Kubának, amely súlyos energiaválsággal néz szembe az Egyesült Államok megszigorított embargója miatt. Oroszország szerint az olajszállító március 30-án érkezett meg.

Dmitrij Peszkov, az orosz elnök szóvivője egy sajtónyilatkozatban kijelentette: „Oroszország kötelességének érzi, hogy ne maradjon tétlen, hanem megadja a szükséges segítséget kubai barátainknak. Folytatni fogjuk a munkánkat. Még egyszer hangsúlyozom: a kubai nép jelenlegi kétségbeejtő helyzete természetesen nem hagyhat minket közömbösen, ezért tovább fogunk dolgozni ezen a kérdésen.”

Viktor Koronelli, Oroszország kubai nagykövete elmondta, hogy az Anatolij Kolodnyik 100 ezer tonna olajjal érkezett Kubába, „humanitárius segélyként kubai barátaink számára”, bizonyítva Oroszország „készségét, hogy minden lehetséges támogatást megadjon Kubának” válaszul az „Egyesült Államok részéről érkező példa nélküli nyomásra és fenyegetésekre”.

Az orosz hatóságok szerint az olajszállító érkezését diplomáciai úton tették lehetővé. Állítólag több megbeszélés is zajlott magas rangú tisztségviselők között Washingtonban és Moszkvában, hogy engedélyezzék az Anatolij Kolodnyik kikötését Matanzas kubai partjainál, és így üzemanyaggal lássák el a szigetet.

Donald Trump részéről lekicsinyelte mind az orosz hajó érkezésének hatását, mind a saját erőfeszítéseit, amelyekkel meg akarta akadályozni, hogy üzemanyag jusson Kubába. Kijelentette: „Nem bánjuk, ha valaki egy hajórakományt küld, mert szükségük van rá… túl kell élniük… Nem érdekel minket, ha kapnak egy szállítmányt.” Továbbá Trump kijelentette, hogy mivel a havannai kormány „véget ért”, igazából nem számít, ha más országok segítenek Kubának: „Ha egy ország most egy kis olajat akar küldeni Kubának, nekem azzal nincs problémám, akár Oroszországról van szó, akár nem.”

A kubai hatóságok eddig nem adtak ki hivatalos közleményt az orosz olajszállító érkezésével kapcsolatban, bár a szigetország médiái megerősítették, hogy az már megérkezett.

A mainstream médiában megszólaló, névtelen szakértők szerint az olaj körülbelül két hétig segíthet áramot termelni, ami azt jelenti, hogy Havannának ismét meg kell találnia a módját, hogy kijátssza Washington nyomását, amely nem mutatja a visszavonulás jeleit.

Egy Washington által előidézett válság

Az olaj Kuba közelmúltbeli történelmének kritikus pillanatában érkezik. Az Egyesült Államok által egyoldalúan bevezetett, hat évtizedes kereskedelmi és gazdasági embargó mellett Kubát most egy olajembargó is sújtja, amelyet Donald Trump kormányzata szorgalmaz, hogy ismételten megkísérelje megsemmisíteni az 1959-ben Fidel Castro által elindított forradalmi folyamatot.

Washington egyoldalú szankciói miatt – amelyeket az ENSZ Közgyűlése számos alkalommal elítélt – Kuba nem fér hozzá a globális olajpiacokhoz, és nem vásárolhat nyersolajat úgy, mint bármely más ország a világon.

Ez a helyzet 2026-ban tovább romlott. Az Egyesült Államok január 3-i, Venezuelát ért támadását követően, amelynek során Nicolás Maduro elnököt és feleségét, Cilia Florest fogságba ejtették, Kuba elveszítette egyik fő olajbeszállítóját, amelyet villamosenergia-, termelési és élelmiszerelosztó rendszerei működtetésére használt. Január 31-én Donald Trump amerikai elnök egy végrehajtási rendelettel kijelentette, hogy a szigetország „szokatlan és rendkívüli fenyegetést” jelent az amerikai nemzetbiztonságra nézve, és 20%-os szankciókkal fenyegetett meg minden olyan nemzetet, amely üzemanyagot ad el neki.

Kuba egy olyan ország, amely nem rendelkezik jelentős olajkészletekkel vagy vízenergia-forrásokkal, mivel édesvízkészletei korlátozottak. Következésképpen, miután Washington fokozta az ellenségeskedést Kubával szemben, a szigetország történelmi méretű áramszüneteket, műtétek és iskolai órák lemondását, közlekedési rendszerének fokozatos leépítését, valamint nehézségeket tapasztalt az ivóvíz polgári lakosság körében történő elosztásában, más nehézségek mellett. Ez ahhoz vezetett, amit egyes szakértők „kívülről előidézett humanitárius válságnak” neveznek.

Mexikó, Kuba másik fő üzemanyag-beszállítója tett néhány közeledő lépést azzal kapcsolatban, hogy hajlandó lenne újraindítani az olajszállítmányokat a szigetre, de még nem konkretizálta, hogy ez mikor és hogyan történne meg.

forrás: Peoples Dispatch

Új humanitárius segélyszállítmány érkezett Kubába

A szolidaritásnak ez a megnyilvánulása különböző társadalmi mozgalmaktól, politikai vezetőktől és politikai szervezetektől azokban a napokban érkezik, amikor Trump elnök azzal fenyegetőzik, hogy „átveszi Kubát”. A következő napokban további humanitárius konvojok várhatók.

Március 17-én, kedden este egy konvoj érkezett Havannába humanitárius segélyszállítmánnyal. A konvoj öt tonna gyógyszert és orvosi felszerelést szállított, hogy enyhítse a karibi szigetország kritikus helyzetét.

A Convoy Nuestra América (Nuestra América Konvoj) kezdeményezés részeként szállított segély az Atlanti-óceánon át érkezett Európából, és a havannai José Martí Nemzetközi Repülőtéren landolt. Egyes becslések szerint közel 700 ember járult hozzá a gyógyszerszállítmányhoz. A segély értéke hozzávetőlegesen 500 000 dollárnyi orvosi ellátmány.

A segéllyel együtt csaknem 100 ember érkezett Kubába, akik 13 különböző európai ország több mint 50 szolidaritási szervezetét, szakszervezetét, politikai csoportját és más szerveződését képviselték, valamint magánszemélyek Marokkóból és Algériából. Jelen volt négy európai parlamenti képviselő és számos európai baloldali politikai párt több képviselője is.

Rodrigo Zarza, a Kubai Barátság Intézet európai igazgatója hangsúlyozta, hogy a segély nem csupán anyagi adomány, hanem a szolidaritás kifejeződése is az egészségügy, oktatás, élelmezés és más területeken a kubai nép által elszenvedett nehéz helyzetben, amelyet Washington lépései okoznak. „Ez megmutatja, milyen hatalmas küzdelem folyik ma világszerte Kubáért, ami egyben küzdelem a példáért, amelyet képviselünk” – jelentette ki Zarza.

Hosszú távú agresszió a kubai forradalom elpusztítására

Több mint 60 éve Washington kereskedelmi és gazdasági embargóval sújtja a szigetországot, ami számtalan nehézséget és gazdasági veszteséget okozott. Minden egyes konkrét ürügy mögött az embargó történelmi és folyamatos szándéka az 1959-ben kezdődött kubai forradalom elpusztítása.

Bár a helyzet rendkívül nehéz volt, Kubának sikerült sikeresen fenntartania és fejlesztenie szociális, oktatási, sport- és egészségügyi programjait (amelyek közül több területen évtizedekig vezető szerepet töltött be a régióban) más országok és baráti kormányok, például Kína, Vietnám és – különösen a 21. században – Venezuela szolidaritásának köszönhetően, a 20. század végén induló chavista folyamat óta.

Az Egyesült Államok január 3-i venezuelai támadását követően azonban, amely Nicolás Maduro elnök és felesége, Cilia Flores elfogásával tetőzött, az Egyesült Államok megtiltotta a venezuelai olaj Kubába történő értékesítését, ami azt jelentette, hogy az ország elvesztette fő energiaforrását.

Emellett Trump azzal fenyegetőzött, hogy jelentős vámemelést vezet be bármely olyan országra, amely úgy dönt, hogy olajat ad el Kubának, ami elriasztott olyan országokat, mint Mexikó, amelyek készek voltak olajat küldeni a karibi nemzetnek.

Olvass tovább: Miért akarja az Egyesült Államok elpusztítani Kubát

2026 eleje óta egyetlen csepp üzemanyag sem érkezett Kubába, ami ahhoz a helyzethez vezetett, amelyet egyes humanitárius jogi szakértők „humanitárius válságként” írnak le, és amely hatással van az élelmiszertermelésre, a kórházak működésére, a várandós anyák ellátására, a közlekedésre, a vízellátásra és más területekre.

A súlyos válság és a Washington döntése által okozott szenvedés (valamint a legtöbb amerikai rosszallása) ellenére Trump hajthatatlan maradt a kubai kormánnyal szembeni álláspontjában. Egy nemrég tartott sajtótájékoztatón ezt mondta: „[A kubai kormánynak] nincs pénze. Nincs semmijük. Szép tájképük van… Nem hurrikánövezetben vannak, ami kellemes változatosság. Nem fognak pénzt kérni tőlünk a hurrikánok miatt minden héten… Hiszem, hogy meglesz a megtiszteltetésem, hogy átvegyem Kubát.”

További humanitárius segélykonvojokat jelentettek be

Trump állandó fenyegetései ellenére a Kubával való szolidaritás kitart. A március 17-én érkezett humanitárius konvoj nem volt az első, és úgy tűnik, nem is az utolsó. Több hajó indul március 19-én, hogy humanitárius segélyt szállítson Kubának a mexikói Yucatánból, több tonna élelmiszert, gyógyszert, higiéniai terméket és napelemet szállítva.

A hajók várhatóan március 21-én érkeznek Havannába. A flottát a neves Global Sumud Flotilla (Globális Sumud Flottilla) támogatja, amely az elmúlt hónapokban az izraeli agresszió idején megpróbált eljutni Gázába. „Nagyon büszkék vagyunk, hogy szolidaritást vállalhatunk Kubával, a világ leghűségesebb országával” – mondta Thiago Ávila, a Global Sumud Flotilla szóvivője.

forrás: Peoples Dispatch

Miért akarja az USA elpusztítani Kubát?

Mi az USA történelmi érdeke Kuba forradalmi folyamatának lerombolásában a Trump-kabinet által erőltetett geopolitikai változások nyomán?

Donald Trump amerikai elnök kormánya az elmúlt hónapokban katonai és politikai offenzívák sorozatát indította el a világ különböző pontjain. Washington különféle katonai és diplomáciai akcióinak céljai heves vita tárgyát képezik. Vajon egy fenyegetett hegemónia helyreállítására irányulnak? Egy olyan egypólusú pozíció biztosítására törekszenek, amely valójában soha nem is volt veszélyben? Vagy egy hanyatló birodalom haldokló (és leginkább erőszakos) leheletéről van szó?

Ami bizonyos, hogy ezek az akciók jelentős hatással voltak Latin-Amerika és a Karib-térség népeire, mivel az amerikai kormányzat láthatóan igyekszik kulcsfontosságú területeket megszerezni és/vagy olyan természeti erőforrásokat meghódítani, amelyek elengedhetetlenek az általa előrevetített geopolitikai és katonai konfliktusokhoz.

A Monroe-elv most az úgynevezett Donroe-elv alatt éledt újjá. Washington bebizonyította, hogy mindenáron biztosítani fogja a hegemóniát a féltekén, akár új vámok kivetésével (mint Brazília esetében), egy elnökjelölt közvetlen támogatásával (mint történt Nasry Asfura esetében Hondurason), vagy 20 milliárd dollár folyósításával egy szövetséges megmentésére (mint Javier Milei szélsőjobboldali libertariánus kormánya esetében Argentínában).

Így látja ezt a jelenlegi pillanatot Miguel Ruiz, a Quitói Központi Egyetem professzora, az Egyesült Államok és Latin-Amerika közötti nemzetközi kapcsolatok kutatója. Ruiz a Peoples Dispatch-nek nyilatkozva fejtette ki véleményét a jelenségről:

„A világ egy mélyreható geopolitikai átmeneten megy keresztül, amelynek – mint egy hagymának – több rétege van, némelyik láthatóbb, mint mások. A felszínen olyan aspektusokat láthatunk, mint Trump vám-offenzívája; radikális jobbratolódás a világ különböző részein, magán az Egyesült Államokon kívül is, például néhány európai és latin-amerikai országban; az USA harciasságának növekedése Latin-Amerikában (Venezuela, Kuba); Izrael és az USA agressziója Iránnal szemben stb. Ezek a láthatóbb aspektusok mind csupán tünetei mélyebb folyamatoknak, amelyek közül kettőt alapvetőként emelnék ki:

a) a világban zajló úgynevezett ‘negyedik ipari forradalom’ (MI, robotika, Ipar 4.0) újradefiniálja a globális gazdaság stratégiai ágazatait és kiemelt földrajzi területeit;
b) a termelőerők változásaival párhuzamosan egy másik, nem kevésbé fontos tendencia is megfigyelhető: új felhalmozási központok megjelenése és megerősödése globális szinten, mint amilyen Kína és India.”

Ami e tényezők következményeit illeti, Ruiz kijelenti, hogy ezek alapvető gazdasági átalakulásokat okoznak:

„Mindkét tényező kombinációja – amelyhez hozzá kell adnunk az amerikai gazdaság versenyképességének relatív hanyatlását – vezérli a leglátványosabb változásokat a globális geopolitikában, mint például új nyersanyag-határok megnyitása, a kritikus ásványkincsek ellenőrzéséért folytatott küzdelem, a hanyatló hatalom kísérletei hanyatlásának késleltetésére, és – kontinensünk esetében különösen – a Monroe-elv frissítése a Trump-kiegészítéssel, amely a ‘Mi Amerikánk’ feletti ellenőrzés megerősítésére törekszik, miközben aláássa a jó gazdasági és diplomáciai kapcsolatainkat Kínával és a kialakuló multipoláris világ más vezető országaival.”

Kuba Trump stratégiájában

Mint közismert, Trump projektje Latin-Amerikában túlmutat az egyszerű diplomácián és gazdasági nyomásgyakorláson. Katonai akciók kezdődtek a Karib-tengerben 2025 szeptemberében több tucat kishajó ellen, amelyek során bírósági eljáráson kívül végeztek ki több mint 140 venezuelait, kolumbiait és trinidadit. Az akciót később „Operation Southern Spear”-nek (Déli Lándzsa hadművelet) nevezték el, és 2026. január 3-án egy Venezuelát ért katonai támadásban csúcsosodott ki, „Operation Absolute Resolve” (Abszolút Elszántság Hadművelet) néven. A január 3-i hadművelet során az USA légicsapásokat hajtott végre Venezuela több területén, megölve 100 embert, és elrabolta Nicolás Maduro venezuelai elnököt és Cilia Flores First Ladyt, akik jelenleg egy New York-i börtönben ülnek. Most, ágyúnaszád-diplomáciával az USA hallgatólagosan ellenőrzi Venezuela olajkészleteit.

E hadművelet nyomán Trump diadalmasan kijelentette, hogy Kuba következik. Ennek érdekében a szigetet a venezuelai olajtól – Kuba életmentő kötelékétől a 21. században – való megfosztáson felül azzal fenyegetőzött, hogy megemeli a vámokat minden olyan országra, amely szénhidrogéneket küld Kubának. Ez súlyos humanitárius válságot idézett elő Kubában, amelynek energetikai hálózata működéséhez nagymértékben függ az üzemanyagtól.

Ruiz ezért állítja, hogy a háború Kuba ellen összekötő kapocsnak tűnik az USA regionális érdekei szempontjából: „Kuba kényelmetlen volt az amerikai hatalmi elit szempontjából, de nem azért, mert fenyegetést jelentene az USA biztonságára – korántsem, ahogyan ugyanezek az érdekek gyakran érvelnek. Azért kényelmetlen, mert az 1959-es forradalom győzelme óta Kuba jelzőfénnyé vált annak, amit az Egyesült Államok 200 éve bojkottál Latin-Amerikában: a szuverenitás (politikai, gazdasági, kulturális) visszaszerzésére irányuló elkötelezettségnek, amelyet mindig is fenyegetett a gyarmatosítás és a neokolonializmus, valamint annak az állandó erőfeszítésnek, amely a birodalom érdekeinek alá nem rendelt latin-amerikai integráció kiépítésére irányul.”

„Bár a kubai nép megfojtásának ürügye (az volt és maradt) a szocializmus elleni harc” – jegyzi meg Ruiz –, „ami valójában a kezdetektől fogva megrémisztette az amerikai eliteket a forradalomban, az az volt, hogy képes volt a térség többi részét felszabadító, szuverén és imperialistaellenes utak követésére hívni.”

Arra a kérdésre, hogy mit remél az Egyesült Államok elérni Kuba forradalmi kormányának bukásával, a Központi Egyetem professzora kifejtette: „Általánosabb értelemben az első cél az lenne, hogy egyszer s mindenkorra eltemessék ezt az ellenpéldát egy olyan régióban – mint Latin-Amerika –, amely továbbra is kiemelten fontos az ellenőrzés szempontjából, és amelyet mindenáron el akarnak kerülni.”

Egy másik fő cél Ruiz vázlata szerint, hogy az amerikai kormány arról álmodik, hogy Kuba politikai struktúráit valahogyan egy USA által ellenőrzött struktúrával váltsa fel. Ez lehetővé tenné számukra, hogy „visszaszerezzék az ellenőrzést a sziget felett, amely biztosítja és kiterjeszti az USA-t jelenleg irányító hatalmi frakciók gazdasági és geopolitikai érdekeit. Ezeknek a frakcióknak érdekeik fűződnek a felhalmozás bizonyos ágazataihoz (legálisakhoz és illegálisakhoz egyaránt), amelyekhez Kuba hasznos lehetne: ingatlan, turizmus, kaszinók, sőt akár a kábítószer-kereskedelem. Más szavakkal, arra törekednének, hogy Kubát visszaalakítsák valódi rendeltetésévé, amit egykor az amerikai gazdaság számára jelentett, de a 21. század új feltételei közepette.”

Lehet-e fellépni az imperializmussal szemben?

E valóság ismeretében lehetetlennek tűnhet, hogy a progresszív és baloldali társadalmi és politikai mozgalmak bármiféle ellenállást tanúsítsanak az amerikai hatalommal szemben Kubával kapcsolatban. Ruiz azonban úgy véli, hogy bár rendkívül összetett kihívásról van szó, nem lehetetlen: „Az akció első vonala magában foglalja a folyamatban lévő agressziók alapos, megalapozott elítélését. Ezt az elítélést szervezésnek és mozgósításnak kell kísérnie minden lehetséges színtéren, beleértve az utcát, a médiát, az intézményi tereket és a parlamenteket. Alapvető fontosságú elismerni, hogy jelenleg egy olyan pillanatban vagyunk, amikor a legtöbb latin-amerikai országban a progresszív mozgalmak védekezésre szorulnak. Tehát az oligarchikus és birodalmi támadásokkal szembeni védekezés folytatása az első számú prioritás.”

Ruiz azonban azt is kifejti, hogy a progresszív és baloldali mozgalmaknak nemcsak ellenállniuk, hanem proaktívan cselekedniük is kell: „Arra is törekednünk kellene, hogy megváltoztassuk az erőviszonyokat, hogy ahol lehetséges, visszaszerezzük a hatalom fontos területeit, amelyekkel a nem is olyan távoli múltban rendelkeztünk, mint például az állami hatalom. A kihívás most az, hogy ezt a korábbinál szélesebb koalíciókban tegyük, beleértve a társadalmi szereplők sokaságát, akik nem feltétlenül értenek egyet egy teljes program egészével, de konvergálnak annak lényegi elemeiben: a nemzeti és regionális szuverenitás védelmében, hogy felépítsünk egy olyan horizontot, amely lehetővé teszi, hogy ‘Mi Amerikánk’ a saját lábára álljon. Ugyancsak elengedhetetlen a nem alárendelt integráció projektjének újraindítása, valamint a szolidaritási intézkedések fenntartása azon országokkal szemben, amelyek a leginkább szenvednek a birodalmi agressziótól, mint jelenleg Kuba.”

forrás: Peoples Dispatch

Kuba helyreállította az amerikai blokád által megtépázott áramszolgáltatást

Kuba nagy részén csütörtökön is szünetelt az áramszolgáltatás, csaknem egy nappal azután, hogy hatalmas áramszünet sújtotta a sziget nyugati részét; ez a legújabb kiesés, amelyet az Egyesült Államok karibi sziget elleni illegális blokádjának szigorítása okozott.

A munkacsapatok egész éjjel dolgoztak, hogy megjavítsanak egy meghibásodott kazánt Kuba egyik legnagyobb hőerőművében, de a tisztviselők figyelmeztettek: akár három-négy napba is telhet, mire teljesen helyreáll az áramszolgáltatás.

A helyi média jelentése szerint Havanna lakosainak mintegy 77 százalékánál már visszatért az áram, csakúgy, mint 43 kórházban és 10 vízellátó állomáson.

A tisztviselők azonban alacsony áramtermelésre figyelmeztettek, és közölték, hogy néhány olyan áramkört, amelyet a munkacsapatok visszakapcsoltak a hálózatba, ismét lekapcsoltak.

Kuba Energia- és Bányászati Minisztériuma az X-en azt írta, hogy a villamosenergia-rendszer „korlátozott kapacitással működik, előnyben részesítve az alapvető szolgáltatásokat, elsősorban az egészségügyet és a vízellátást.”

A helyi média jelentése szerint két erőmű nem üzemel kőolaj hiánya miatt.

A legfontosabb venezuelai olajszállítások leálltak, miután az USA január elején megtámadta a dél-amerikai országot.

Majd még abban a hónapban Donald Trump amerikai elnök azzal fenyegetőzött, hogy vámokat vet ki minden olyan országra, amely olajat ad el vagy szállít Kubának.

Eközben Jamaica külügyminisztériuma csütörtökön közölte, hogy megszüntet egy évtizedek óta fennálló megállapodást Kubával, amely az ország orvosi misszióit érintette.

A váratlan lépést, amelyet Kamina Johnson Smith jamaicai külügyminiszter jelentett be, azután történt, hogy az USA szorgalmazza az ilyen missziók befejezését, Marco Rubio amerikai külügyminiszter pedig „kényszermunkának” és „az emberkereskedelem egy formájának” nevezte azokat, ami az amerikai propaganda egyik jól ismert mantrája.

Csütörtök este Carlos Fernandez de Cossio kubai külügyminiszter-helyettes élesen bírálta az USA folyamatos nyomásgyakorlását a sziget orvosi misszióival kapcsolatban.

„Valami nagyon fonák dolog motiválhatja (az amerikai kormányt), amikor a kubai nép elleni kollektív büntetés jegyében szuverén kormányokra gyakorol nyomást azért, hogy megfosszák saját lakosságukat a minőségi egészségügyi szolgáltatásoktól” – írta a közösségi médiában.

forrás: Morning Star

Több ország szállítana olajat Kubába

Több ország is keresi a lehetőségét, hogy olajat adjon el Kubának annak ellenére, hogy az Egyesült Államok blokádot tart fenn, és büntetővámokkal fenyegetőzik. Eközben Washington megnyitja a lehetőséget, hogy a saját feltételei szerint küldjön olajat és gázt.

Az Egyesült Államok január 3-i fegyveres támadását követően Venezuelában – amelyben több mint 100 ember vesztette életét, és Nicolás Maduro elnököt fogságba ejtették (később pedig New Yorkba szállították) – Venezuela olajszállítása Kubába felfüggesztésre került. A Karib-térségbeli szigetország több mint 60 éve áll az USA által bevezetett gazdasági és kereskedelmi blokád alatt.

De a Trump-kabinetovább ment. Kubát még jobban megfojtandó, Washington figyelmeztette, hogy bármely országot, amely olajat küld Kubába, 10%-os vámemeléssel sújtják az országból az Egyesült Államokba belépő termékekre, ami eltántorított olyan országokat, mint Mexikó, amely szintén szállított korábban olajat Kubának.

Ezzel a realitással szembesülve Kuba súlyos gazdasági nehézségekbe ütközött. Venezuela volt a szigetország fő szénhidrogén-beszállítója 25 éven át, így Washington hallgatólagos ellenőrzése a venezuelai olaj felett olyan nehézségeket okozott, amelyek különösen a polgári lakosságot érintették. Kuba egyik fő bevételi forrása, a turizmus jelentősen visszaesett az üzemanyaghiány miatt, beleértve a szigetre érkező repülőgépek tankolásához szükséges üzemanyagot is.

Hasonlóképpen, Kuba energiarendszere, amely működésében nagymértékben függ az olajtól, rendkívüli áramkimaradásokat eredményezett országszerte. Ez nemcsak az alapvető javak termelését és elosztását veszélyezteti, hanem a kórházak és iskolák alapvető szolgáltatásainak működését is.

Szolidaritás a kubai néppel

Számos ország vezetői élesen bírálták az intézkedést, a kubaiak emberi jogainak megsértésének, valamint életük és méltóságuk fenyegetésének tartva azt. Ezt fejezte ki Claudia Sheinbaum mexikói elnök is, aki arra kérte az Egyesült Államokat, hogy fontolja meg újra döntését a kubai nép javára. Ezenkívül a mexikói kormány tonnányi élelmiszert, személyes higiéniai terméket és más alapvető létfenntartási cikket küldött Kubába a Havannával szembeni gazdasági és kereskedelmi blokádintézkedések szigorítása után.

Latin-Amerikában mozgalmak is igyekeztek kezelni az üzemanyagválságot azáltal, hogy nyomást gyakoroltak kormányaikra. Brazíliában olajmunkások segítették elindítani az „Olajat Kubának!” kezdeményezést, hogy felszólítsák Brazíliát: azonnal küldjön üzemanyagot a Karib-térségbeli szigetországba, és törje meg az Egyesült Államok által ténylegesen bevezetett energia-blokádot.

A Brazil Olajmunkások Egységes Szövetsége (FUP), amely levelet küldött az állami tulajdonú Petrobras olajvállalatnak, kijelentette: „Tekintettel a kereskedelmi és energiaügyi korlátozások közelmúltbeli szigorítására, amelyek közvetlenül érintik a [Kubába] irányuló szállításokat, humanitárius kockázatokat teremtve és alapvető szolgáltatásokat veszélyeztetve, úgy véljük, hogy az intézményi párbeszéd elengedhetetlen a megvalósítható alternatívák, szabályozási és működési szempontok, valamint a lehetséges együttműködési utak megvitatásához, amelyek a szolidaritás, a szuverenitás és a társadalmi felelősségvállalás elveire építhetők.”

Az Egyesült Államok bejelenti az olaj részleges értékesítését Kubának

A maga részéről Washington éppen bejelentette, hogy engedélyezni fogja az olaj értékesítését Kubának az Egyesült Államok által ellenőrzött feltételek mellett. A Pénzügyminisztérium szerint az Egyesült Államok lehetővé teszi az olaj Kubába történő belépését, amennyiben az üzemanyagot a szigeten magánszemélyek és magáncégek kezelik, ezzel megkísérelve kicsavarni az állam kezéből nemcsak az ország energiabiztonságának irányítását, hanem a magánszektor megerősítését is.

Emellett Washington tisztázta: „Az engedélyezéshez az exportnak a kubai magánszektor és a magán-gazdasági szektor tevékenységeinek céljára kell szolgálnia, beleértve a humanitárius szükségleteket is.” A megállapodás előírja, hogy a Kubába küldött olajnak és gáznak szükségszerűen az Egyesült Államokból kell indulnia, még akkor is, ha származása Venezuela vagy más ország volt.

Ez nem jelenti azt, hogy Washington kizárná a vámok emelésének lehetőségét azon országokkal szemben, amelyek olajat adnak el Kubának, hanem azt, hogy az Egyesült Államok mostantól teljes ellenőrzést kíván biztosítani a szigetország üzemanyagimportja felett, ami a Trump-kormány azon kísérletének tekinthető, hogy irányítsa Kuba energetikai jövőjét.

Néhány héttel ezelőtt Miguel Díaz-Canel kubai elnök bejelentette, hogy Kuba mindig is hajlandó volt párbeszédet folytatni az egyenlőség feltételei mellett és fenyegetések nélkül. Egyelőre kiderül, hogy Kuba elfogadja-e ezt a javaslatot az Egyesült Államoktól.

forrás: Peoples Dispatch

Kubába érkezett a mexikói segítség

Kuba üdvözölte két mexikói hajó érkezését a hétvégén, amelyek élelmiszersegélyt szállítottak.

A mexikói haditengerészet Papaloapan és Huasteco nevű hajói több mint 1000 tonna babot és tejport hoztak, hogy enyhítsék az egyre szorítóbb, illegális amerikai blokád által okozott hiányt.

Josefina Vidal kubai külügyminiszter-helyettes megköszönte a segítséget a „testvéri mexikói népnek”. Mexikó élelmiszersegélyt szállít és segít a Kubába tartó repülőgépek üzemanyaggal való feltöltésében, mióta a szigetország kifogyott a repülőgép-üzemanyagból, miután Donald Trump amerikai elnök vámokkal fenyegetett meg minden olyan országot, amely olajat szállít neki.

Mexikó és Venezuela leállította az olajszállításokat a vámfenyegetést követően; egy orosz tartályhajó, a Sea Horse állítólag olajat próbál Kubába juttatni, de egyes jelentések szerint már el is tért a sziget felől.

Azok az olvasók, akik szeretnének segíteni az amerikai blokád áttörésében, adományozhatnak a Cuba Vivének, amely orvosi segélyt és élelmiszert vásárol, hogy a szigetre szállítsa.

forrás: Morning Star

Négy amerikai támadót lőttek le kubai felségvizeken

Négy embert lőttek le kubai határőrök egy amerikai felségjelzésű motorcsónakban, akik az Egyesült Államokban élő kubai állampolgárok voltak – közölte a kubai kormány.

A kubai belügyminisztérium által az interneten közzétett közlemény szerint a motorcsónak utasai – a négy halálos áldozat és hat másik, szintén kubai állampolgárságú sebesült – tüzet nyitottak a parti őrség hajójára, amely szerdán a kubai északi partvidék közelében lévő szigetnél közelítette meg őket.

A közlemény szerint a tíz személy, akik közül néhányan korábban bűncselekményt követtek el, felfegyverkezve „terrorista célú beszivárgást” akartak végrehajtani.

Marco Rubio amerikai külügyminiszter közölte, hogy az USA is vizsgálja a „rendkívül szokatlan” incidenst.

Az incidens az USA és Kuba közötti feszültség fokozódása közepette történt. Kubában egyre súlyosbodó üzemanyagválság van, amelyet az USA által Venezuelából érkező olajszállítmányok blokkolása tovább súlyosbított.

A kubai hatóságok szerint a motorcsónak belépett a felségvizeikre. A szigetország belügyminisztériuma azonosította a hat túlélő utast, akiket azóta őrizetbe vettek, valamint egy további utast, aki meghalt.

Hozzátették, hogy a többségüknek „korábban volt bűnügyi és erőszakos cselekmények miatt büntetett az előélete”.

A közlemény szerint a motorcsónakon kézifegyvereket, gépkarabélyokat és improvizált robbanószerkezeteket találtak, valamint egyéb taktikai felszereléseket.

A belügyminisztérium egy tizenegyedik személyt is azonosított, akiről azt mondták, hogy letartóztattak, és bevallotta, hogy része volt az állítólagos összeesküvésnek.

A minisztérium egy korábbi, X-en közzétett közleményében azt írta, hogy a floridai lajstromjelű – FL7726SH lajstromszámú – vízijárművet szerda reggel észlelték Cayo Falcones közelében, az ország középső részén fekvő Villa Clara tartományban. Amikor egy kubai hajó, amelyen a minisztérium határőrségének öt tagja tartózkodott, az azonosítás céljából a vízijárműhöz közeledett, „a szabálysértő motorcsónak legénysége tüzet nyitott” és megsebesítette a kubai parancsnokot – áll a közleményben.

„Az összetűzés következtében jelen jelentés elkészítéséig a külföldi vízijárművön tartózkodó négy támadó meghalt, hat pedig megsebesült” – tették hozzá.

A sebesülteket kimenekítették és orvosi ellátásban részesítették – tették hozzá a közleményben.

Mielőtt a kubai kormány nyilvánosságra hozta volna az utasok közül néhányak személyazonosságát, Rubio megerősítette, hogy a hajón nem tartózkodtak amerikai kormányzati alkalmazottak, és hogy vizsgálat folyik az esemény „tisztázása” és annak kiderítése érdekében, hogy az utasok mit csináltak a térségben.

Rubio Saint Kitts és Nevis szigetén beszélt, ahová azért utazott, hogy karibi vezetőkkel találkozzon, miközben a Trump-kormányzat fokozza a nyomást a kubai kormányra, valamint más regionális kérdésekről is tárgyaljon.

„Pontosan ki fogjuk deríteni, mi történt, ki volt érintett, és a kiderített tények alapján hozzuk meg döntésünket” – mondta újságíróknak.

Megígérte, hogy az amerikai nyomozók „gyorsan” összegyűjtik a legfontosabb tényeket, és hogy az amerikai parti őrség a támadás „környékére” utazott.

Hozzátette azonban, hogy az USA nem támaszkodik a kubai kormány által szolgáltatott információkra, és Washington függetlenül fogja ellenőrizni az ügy tényeit.

„Rendkívül szokatlan ilyen lövöldözést látni a nyílt tengeren. Ez nem mindennapos esemény” – mondta Rubio.

Az amerikai–kubai kapcsolatok egyre feszültebbé váltak, miután az amerikai erők január 3-án elfogták Nicolás Maduro venezuelai vezetőt.

Venezuela Kuba régóta szövetségese, de az USA az elmúlt hetekben gyakorlatilag megakadályozta, hogy olajat szállítson a karibi országba, és más nemzeteket is vámokkal fenyegetett meg, ha ezt teszik.

Trump megzsarolta Kubát, hogy „kössenek megállapodást”, ellenkező esetben meg nem határozott következményekkel kell szembenézniük.

forrás: BBC

Gáza, Kuba és a népirtó blokád politikája

Manapság gyakran eszembe jut egy szereplő a régi jugoszláv partizánfilmből, A sutjeszkai csatából. A film a hősies küzdelemről és Tito ragyogó taktikai manőveréről szól, amellyel kiszabadította a bekerített partizánegységeket.

De nem ez a témám most, még ha jóval nagyobb bekerítésről is beszélünk, amely az emberiség körül szorul. Az egyik jelenetben a fiatal ápolónő, Dana megpróbál segíteni elesett bajtársain. Hullanak egyesével. Mindenfelől kiáltások hallatszanak: „Dana, ide!” „Dana, segíts!” Eszeveszetten rohangál. Nem tudja, hová forduljon először, nem tudja megmenteni a halálos sebesülteket. Esetleg nagyképűnek tűnhet, de egyre inkább azonosulok ezzel a szereppel, még ha csak értelmiségiként is, aki nem gyógyít, mégis a világ egyik végétől a másikig ugrál. Ha nem is segíthetek, legalább szólhatok, riadót fújhatok… De mi sül ki ebből? Mit érhetnek el valójában a leírt szavaink? Mintha Gáza nem lenne elég a lelkiismeret felébresztéséhez (mellesleg októberben zsűritag voltam a gázai törvényszék Lelkiismereti Zsűrijében)… Ugrálunk, mint Dana, egyik helyről a másikra, próbáljuk felhívni a figyelmet, figyelmeztetni újabb népirtásokra (Szudán, Kongó), újabb katonai beavatkozásokra (Irán), legitim politikusok elrablására (Venezuela), vámokra és másodlagos szankciókra – mindez illegális… A politikai eliteket ez hidegen hagyja.

Miközben arra várunk, hogy valami „felrobbanjon” Iránban, figyelmeztetünk a lehetséges eszkalációra, mintha Gáza épp háttérbe szorulna. Pedig ott továbbra is halnak meg emberek, még akkor is, amikor az úgynevezett Trump-féle Béketanácsról tárgyalnak. Aztán Venezuela felbukkan, olyan jelenetekkel, melyek egy amerikai akciófilmből valók: nemcsak az elnököt rabolták el, hanem a feleségét is. Egy amerikai bíróság úgy pózol, mint amelyik igazságot szolgáltat egy külföldi államférfi felett, miközben az Epstein-iratok több érdeklődést és vitát generálnak (különösen a Chomsky és mások körüli csalódottság), mint a gyermekek, idősek, foglyok és betegek ellen elkövetett folyamatos bűntettek. Vajon a személyes kiábrándulásaink és tévedéseink valóban fontosabbak annál, ami a helyszínen történik?

A világ összes gonoszsága mögött egyetlen szuperhatalom áll – az Egyesült Államok; mindenki tudja, mégsem tudja senki megfékezni. Csak az erkölcsi elítélés és a politikai támogatás szavai jutnak azoknak, akik ki vannak téve a különböző gyilkos módszereinek. Ez nem meglepő; a halálkultusznak az USA-ban bizarr a képzeletvilága. Elég csak olyan bűnügyi sorozatokra nézni, mint a „Helyszínelők” – minden változatában –, hogy lássuk, hányféleképpen lehet megölni egy embert. Az állam (a politikai, katonai és vállalati hatalom egyesítve) azonban ezt a képzeletet tökéletesítette egész nemzetekre és államokra. Úgy hullanak egymás után, mint a dominók, és senki egy ujját sem mozdítja. Vannak klasszikus és nem klasszikus módszereink egy állam megsemmisítésére. Mégis ma a leg”modernebbek” a népirtás, a kiéheztetés és a felőrlő háborúk – mindez a fosztogatásért, az őslakos népesség eltávolításáért és cselekvőképességének (szuverenitásának) megfosztásáért.

Néhány évvel ezelőtt egy Belgrádból származó kolléganőm, aki épp Kubából tért vissza nyaralásból, azt mondta: ha látni akarod azt a gyönyörű országot, siess. Nemrég valaki úgy beszélt a helyzetről, hogy az órákig visszhangzott a fejemben: népirtó blokád. Valóban könnyű abba a hitbe ringatni magunkat, hogy akikkel szolidaritást vállalunk, azok bátrak, erősebbek mindennél, túlélők, akik sok viszontagságon átvergődtek már – és ők a mi inspirációnk. Az igazság az, hogy Kuba már régóta szembenéz a legrosszabbal; mi csak arra várunk, hogy az USA egy még szélsőségesebb lépésére figyeljünk fel. (Akárcsak Irán, Szíria vagy bármely más ország esetében…) Több mint hatvan éve él ostrom alatt, csak most szorul egyre jobban a hurok a nyaka körül. Marco Rubio igazolja a régi balkáni mondást: „A pogányból lett keresztény rosszabb, mint a török.” (Angolul úgy mondanák: nincs nagyobb zelóta a megtértnél.) Kubai szülők gyermekeként a konkvisztádorok és amerikai ragadozók dicsőségének szószólójává vált, akik nem tűrhetik az ellenállást vagy egy olyan társadalom felkínálását, amely különbözik az övékétől, amely gyökeréig beteg. Müncheni beszéde a neonácizmus és a neokolonializmus örököseihez volt méltó; de a kimondott szavaknál is rosszabb volt az európaiak tapsa.

Befejezésül nyílt leszek (mert elég volt a bölcs elemzésekből és verbális akrobatikából). Először is, szégyellem az országomat, amely még csak meg sem említi Gáza nevét (még véletlenül sem); annyira kicsiszolt a szolgai retorikája a gazda előtt. Tavalyig legalább formálisan felemelte a kezét az ENSZ Közgyűlésében, hogy követelje a Kubával szembeni illegális szankciók feloldását. A túlnyomó többséggel tartottunk (még ha mindenki tudja is, hogy az ilyen szimbolikus szavazás hiábavaló). De 2025 októberében amerikaibbakká váltunk az amerikaiaknál, és mindössze HÉT állam közé kerültünk, amelyek a szankciók fenntartására szavaztak. Néhányan felszólaltunk: szégyen! És ennyi. Még „Danának” is más ügyekkel kellett foglalkoznia írásaiban. Az elnökasszonyunk továbbra is gyerekekkel pózol, illendően egy kedves nagymamához, de nem gondol Gáza vagy Kuba gyermekeire. Hallgat és élvezi azokat az üléseket, ahol kijelenti, hogy „a gólya nem hozza a babát” – anélkül, hogy megemlítené, ki öli meg a csecsemőket.

Mit jelent ma a nemzetközi szolidaritás, amikor a félelem mindenkibe beleköltözött? Minden állam a saját létfontosságú és nemzeti – elsősorban gazdasági – érdekeit nézi. Mi van a BRICS-szel? Csak délibáb, a kívánságaink része? Nem látják, hogy a birodalom kardja a világ összes kulcspontján átvágja a Globális Többség artériáit? Tovább suttognak majd: nehogy rosszabb legyen, majd kibírjuk. Dantét parafrazálva: akik egy másfajta világra számítotok, hagyjatok fel minden reménnyel. Amíg a Globális Többség országai fel nem ismerik, hogy az új fasizmus epicentruma Európából Észak-Amerikába helyeződött át, addig nem fognak valódi antifasiszta szövetséget létrehozni – vagy legalábbis olyan szövetséget, amely ellenállna a terjedő barbarizmusnak.

Írta: Biljana Vankovska, a politológia és nemzetközi kapcsolatok professzora a Szkopjei Szent Cirill és Metód Egyetemen, a svédországi Lundban működő Transznacionális Béke- és Jövőkutatási Alapítvány (TFF) tagja, valamint Észak-Macedónia legbefolyásosabb közértelmiségije. Tagja a No Cold War kollektívának.

Ez a cikk a Globetrotter és a No Cold War együttműködésében készült.

A Kubai Forradalom ellenáll az amerikai imperializmusnak

Vijay Prashad indiai tudós szerint a Kubai Forradalom most az amerikai imperializmus elleni harc frontvonalában áll.

2026 januárjában Donald Trump amerikai elnök Kubát „szokatlan és rendkívüli fenyegetésnek” nyilvánította az USA biztonságára nézve. Ez egy olyan minősítés, amely lehetővé teszi az amerikai kormány számára, hogy széleskörű gazdasági korlátozásokat alkalmazzon, amelyeket hagyományosan nemzetbiztonsági ellenfelekkel szemben vetnek be. Az USA Kubával szembeni blokádja az 1960-as években, közvetlenül az 1959-es Kubai Forradalom után kezdődött, de az évek során szigorodott. Az ENSZ Biztonsági Tanácsának felhatalmazása nélkül (amely szigorú feltételek mellett engedélyezi a szankciókat) az Egyesült Államok egy illegális, egyoldalú blokádot működtet, amely megpróbálja rákényszeríteni a világ országait, hogy hagyjanak fel az alapvető kubai kereskedelemmel. Az új korlátozások az olajra összpontosítanak. Az amerikai kormány vámtarifákkal és szankciókkal fenyeget meg minden olyan országot, amely olajat ad el vagy szállít Kubának.

Január 3-án az Egyesült Államok megtámadta Venezuelát és elrabolta Nicolás Maduro Moros elnököt és Cilia Florest, a Nemzetgyűlés alelnökét. Miközben 150 amerikai katonai repülőgép lebegett Caracas felett, az Egyesült Államok tudatta a venezuelai kormánnyal: ha nem fogadják el a követeléslistát, az USA lényegében Gázává változtatja Caracas belvárosát. A kormány maradék részének, amelynek nem volt semmilyen befolyása a tárgyalásban, gyakorlatilag taktikai kompromisszumot kellett kötnie és elfogadnia az USA követeléseit. Az egyik követelés az volt, hogy Venezuela hagyjon fel az olajexporttal Kuba felé. 2025-ben Venezuela fedezte Kuba teljes olajigényének mintegy 34%-át. A venezuelai olaj rövidtávú kiesésével Kuba már előre súlyos problémára számított.

De ez még nem volt minden. Mexikó szállította Kuba import nyersolajának 44%-át 2025-ben. Washington ezt követően nyomást gyakorolt Mexikóvárosra, hogy hagyjon fel a kubai olajexporttal, ami azt jelentené, hogy Kuba olajimportjánek csaknem 80%-a megszűnne. Claudia Sheinbaum mexikói elnök és Trump telefonbeszélgetésében Trump azt állította, hogy utasította Sheinbaumot a kubai olajszállítások leállítására, de Sheinbaum ezt tagadta, mondván, a két elnök csak általánosságban beszélt a mexikói-amerikai kapcsolatokról. Bárhogy is történt, a Mexikóra nehezedő nyomás az olajszállítások leállítására jelentős. Sheinbaum hangsúlyozta, hogy Mexikónak meg kell engedni, hogy szuverén döntéseket hozzon, és hogy a mexikói nép nem fog meghajolni az amerikai nyomás előtt. Az üzemanyag Kubába irányuló elvágása humanitárius válságot okozna – mondta Sheinbaum.

Trump kegyetlen politikája gyakorlatilag elvágta Kuba olajimportjának nagy részét, ami jelentős energiaválságot teremtett a tizenegy milliós szigeten. Áramszünetek, üzemanyaghiány a kórházakban, vízellátó rendszerekben és közlekedésben, valamint áramkorlátozások vannak. A repülőgép-üzemanyag hiánya miatt több kereskedelmi légitársaság (például az Air Canada) leállította járatait Havannába.

Az ENSZ figyelmeztetett, hogy az USA nyomásgyakorló kampánya (különösen az üzemanyag megcélzásának politikája) veszélyezteti Kuba élelmiszer- és vízellátását, kórházait, iskoláit és alapvető szolgáltatásait. ENSZ-tisztségviselők, köztük a kubai emberi jogi helyzettel foglalkozó különleges ENSZ-előadó elítélték a blokád szigorítását, mint olyan intézkedést, amely közvetlenül károsítja a hétköznapi polgárokat. Rámutattak, hogy a korlátozások megnehezítik a kórházak számára az alapvető gyógyszerek beszerzését, a dialízisklinikák működését, és az orvosi berendezések eljuttatását a betegekhez, súlyosbítva az egészségügyi válságot a szigeten. A különleges előadó a politikát „büntető jellegűnek és aránytalannak” nevezte, hangsúlyozva, hogy sérti a nemzetközi jogot és elmélyíti a szociális-gazdasági nehézségeket. Az ENSZ felszólította az Egyesült Államokat a szankciók feloldására és a humanitárius kivételek előtérbe helyezésére, hangsúlyozva, hogy párbeszédre és együttműködésre (nem kényszerítő intézkedésekre) van szükség a kubai életek és emberi jogok védelme érdekében.

Az ENSZ emberi jogi szakértőinek egy csoportja elítélte Trump rendeletét, mint „a nemzetközi jog súlyos megsértését” és „súlyos fenyegetést a demokratikus és méltányos nemzetközi rendre”. Azzal érveltek, hogy Trump rendelete Kubát és harmadik államokat kíván kényszeríteni kereskedelmi szankciókkal való fenyegetéssel, és hogy az ilyen extraterritoriális gazdasági intézkedések súlyos humanitárius következményeket kockáztatnak. Nyilatkozatuk egyértelművé tette, hogy a nemzetközi jog alapján semmilyen jog nem engedi meg egy államnak, hogy gazdasági büntetéseket szabjon ki harmadik államokra jogszerű kereskedelmi kapcsolataik miatt, és felszólították a Trump-adminisztrációt az illegális rendelet visszavonására. Az ENSZ Közgyűlése 1992 óta minden évben elsöprő többséggel szavazott a blokád ellen, gyakran csak az USA és Izrael ellenezte.

Az USA blokádja súlyos hatással volt Kuba fejlődési modelljére. A blokád több mint hatvan évvel ezelőtti kezdete óta az USA 171 milliárd USD kárt okozott Kubának, vagy ha az arany árához igazítjuk, 2,10 billió USD-t. 2024 márciusa és 2025 februárja között a kubai kormány becslése szerint a blokád körülbelül 7,5 milliárd USD kárt okozott, ami 49%-os növekedés az előző időszakhoz képest. Ha a 171 milliárd USD-s számot vesszük alapul, a kubai nép naponta 20,7 millió USD-t, óránként 862 568 USD-t veszít. Ezek a veszteségek súlyosak egy olyan kis ország számára, amely egy szocialista értékekre épülő észszerű társadalmat próbál felépíteni.

Válasz Havannából

Miguel Díaz-Canel kubai elnök élesen elítélte a szigorított amerikai intézkedéseket, mint „gazdasági háborút”, és azzal érvelt, hogy az USA politikája Kuba szuverenitásának gyengítésére irányul. A kormány „energia-blokádnak” nevezi ezt, és hangsúlyozza, hogy a szigeten tapasztalható hiány az USA kényszerítő politikájának közvetlen következménye. Válaszul a Kubai Forradalom szükségterveket hajtott végre, beleértve az üzemanyag-adagolást az alapvető szolgáltatások, mint a kórházak, vízrendszerek és tömegközlekedés prioritásként való kezelésére. Kuba állami irányelveket is bejelentett a csökkentett energiaellátás kezelésére, beleértve az alternatív és megújuló energiaforrások felé történő elmozdulást, ahol lehetséges. A kínai kormány berendezéseket adományozott nagyszabású napelemparkok építéséhez Artemisa, Granma, Guantánamo, Holguín, Las Tunas és Pinar del Río tartományokban. Hosszú távon Kína segíteni fog Kubának 92 naperőmű megépítésében, ami 2000 megawatt napelemes kapacitást jelent. A távoli területeken élő háztartások megsegítésére a kínai kormány 5000 háztetőkön elhelyezhető napelemkészletet küldött. Üzemanyag Mexikóból, Oroszországból és más országokból már úton van Kuba felé. Trump elszigetelési politikája nem járt teljes sikerrel.

A kubai kormány közölte, hogy kapcsolatban áll Washingtonnal, de még nem folytat közvetlen magas szintű tárgyalásokat. Díaz-Canel elnök kijelentette, hogy kormánya hajlandó tárgyalni az Egyesült Államokkal, de csak három fontos feltétellel. Először is, a párbeszédnek tiszteletteljesnek, komolynak, nyomásgyakorlástól és előfeltételektől mentesnek kell lennie. Másodszor, a párbeszédnek tiszteletben kell tartania Kuba szuverenitását, függetlenségét és politikai rendszerét. Végül pedig a kubai kormány nem hajlandó tárgyalni a Kubai Alkotmányról (amelyet nemrég, 2019-ben módosítottak) vagy Kuba szocializmus iránti elkötelezettségéről. Ha az Egyesült Államok ragaszkodik a három kérdés bármelyikének megvitatásához, nem lesz párbeszéd. A Kubai Forradalom kiállása ezekben a kérdésekben a történelmében gyökerezik – hiszen maga a Forradalom is az USA nyugati félteke feletti, az 1823-as Monroe-doktrínán (amelyet Trump 2025-ben a maga Korolláriumával megújított) alapuló ellenőrzési igénye elleni fellépés volt. Ez a kiállás ragályosnak bizonyult, és az 1960-as évektől napjainkig (beleértve a venezuelai Bolivári Folyamat szívét is) kiépítette az amerikai imperializmussal szembeni latin-amerikai ellenállást.

A Dühöngő Áradat

Latin-Amerika gyors és veszélyes átalakuláson megy keresztül. Egymás után választják hatalomba az országok (Argentínától Salvadorig) a Különleges Típusú Szélsőjobboldal politikai formációit. Ezek azok a vezetők, akik elkötelezték magukat az erős konzervatív társadalmi értékek (az Amerikákban terjedő reakciós evangéliumi kereszténység növekedésében gyökerezve), a szegények elleni kíméletlen támadás mellett a bűnözés elleni háborún keresztül (amelyet egy olyan elmélet formált, amely a potenciális bűnözők letartóztatását és bebörtönzését szorgalmazza, Salvador Nayib Bukele által úttörőként bevezetett politika), valamint a Nyugati Civilizáció felé tett éles fordulat mellett, amely magában foglalja az Egyesült Államokhoz való igazodást és Kína ellen irányul (ez a hangulat a nyugati kultúra ünneplésétől a kommunizmus gyűlöletéig terjed). Úgy tűnik, a Különleges Típusú Szélsőjobboldal megjelenése egy generációnyi időre átveheti az irányítást, ha sikerül eltávolítania a baloldalt a hatalomból Kolumbiában, Kubában, Mexikóban, Nicaraguában és Venezuelában (Brazíliában ez a Jobboldal már átvette az irányítást a törvényhozásban).

A Venezuela és Kuba elleni párhuzamos támadások részei az Egyesült Államok hozzájárulásának a Dühöngő Áradat felemelkedéséhez az Amerikákban. Trump és csatlósai szeretnék a saját fajta vezetőiket (mint Javier Milei) pozícióba juttatni az Amerikákban, a Monroe-doktrínához fűzött Trump-féle Korollárium részeként. Ez az, ami feléleszti a szuverenitás eszméjét az Amerikákban. Amikor Bad Bunny, a Puerto Ricó-i művész befejezte előadását az amerikai Super Bowl döntőjén az összes amerikai ország ünneplésével, és amikor felsorolta mindegyiket, ez a gesztus maga is része volt a szuverenitás eszméjéért vívott harcnak.

A Kubai Forradalom ellenáll az amerikai imperializmusnak, de hatalmas nyomás alatt. A Kubával való szolidaritás a kubai népről, a Kubai Forradalomról, a szuverenitás valóságáról az Amerikákban, és a szocializmus eszméjéről szól a világban. Ez most az imperializmus elleni harc frontvonala.

Írta: Vijay Prashad indiai történész és újságíró, a Tricontinental Intézet igazgatója
forrás: Globetrotter

Kuba: A tisztesség örök, a blokádok nem

1453-ban az oszmán csapatok sikeresen blokád alá vették Bizánc ősi fővárosát szárazföldön és tengeren egyaránt. Konstantinápoly számtalan támadást kiállt már török riválisai részéről, de az utánpótlás sikeres elzárása megadta magát a keleti római birodalom addig bevehetetlen falainak.

Az oszmánok ezzel nem találtak fel semmi újat. Már i. e. 332-ben, amikor Türosz lakói hagyományos katonai módszerekkel legyőzhetetlennek bizonyultak, Nagy Sándor, makedón uralkodó blokád alá vette az ősi várost. A sziget hét hónapig tartotta magát, mígnem a dühöngő Sándor, aki nem tűrhette az ellenállók szemtelenségét, rést nem ütött a falakon, s egyes ókori történetírók szerint lerombolta a város felét és lemészárolta lakosainak nagy részét.

Egy város vagy ország blokádja valójában az egyik legvitatottabb intézkedés, amihez háborúban folyamodni lehet. A hadvezérek és királyok elképzelése szerint a blokád reményei szerint kétségbeesésbe taszítja a városon belüli népet, megtöri erkölcsi tartásukat, és végső soron belső lázadást vált ki az éhező emberek körében, miközben aláássa az egészségügyi ellátást és megadásra készteti az ellenállókat.

De nem minden blokád vált be. A közelmúlt történelmének talán leghíresebb sikertelen blokádja Leningrádé, a mai Szentpéterváré, amely 1941-től 1944-ig (összesen 872 napig) ellenállt a náci hadigépezet ostromának. A leningrádi blokád több mint egymillió ember halálát okozta az éhínség és hideg miatt, akik Hitler csapatainak kegyetlensége ellenére sem adták fel a várost egészen addig, amíg a Szovjetuniónak nem sikerült ellentámadásba átmennie és legyőznie a Harmadik Birodalmat.

Kétségtelen, hogy Kuba új fejezetet írt a blokád elleni ellenállás történetében. Több mint 60 éve, hogy Kubának sikerül ellenállnia egy olyan blokádnak, amely egyértelműen a 20. század Amerika egyik legemblematikusabb forradalmi folyamatának elpusztítására törekszik. Egy olyan folyamatnak, amely szocialistának vallja magát, amelyet egy tömegpárt (a Kubai Kommunista Párt) vezet, és ami talán a legfontosabb: amely a történelem leghatalmasabb kapitalista országának déli határán zajlik, egy olyan országéban, amely Amerika szocialista folyamatainak legelszántabb riválisának kiáltotta ki magát.

A Kuba elleni blokád valóban nem volt teljes körű. Évtizedeken át a Szovjetunió, Kína, Vietnám és más szocialista országok szolidaritása segített fenntartani egy olyan folyamatot, amelyet a sziget lakóinak túlnyomó többsége támogatott. A Szovjetunió bukása után azonban Kubának látszólag katasztrofális forgatókönyvvel kellett szembenéznie. Washington azt hitte, ez lesz a forradalmi kormány vége, és a Clinton-adminisztráció idején megpróbálta megadni a kegyelemdöfést azáltal, hogy új szankciókat és nehézségeket teremtett harmadik országok számára a Kubával való kereskedéshez.

De Kuba ismét ellenállt. Fidel Castro az 1990-es években meghirdette az úgynevezett „Különleges Időszakot”, amelynek során az ország gazdaságát átalakították, hogy ellenálljon fő kereskedelmi partnere elvesztésének. És Kuba ellenállt.

A 21. század elején a venezuelai chavista folyamat kezdete némi nyugalmat hozott Kubának, de az ország továbbra is különleges intézkedéseket alkalmazott. A venezuelai olaj segített áthidalni a jelentős energia- és termelési problémákat.

2015 decembere óta azonban, amikor az USA olajembargót rendelt el Venezuela ellen, és 2026. január 3-a, az Egyesült Államok története során először intézett közvetlen támadást Venezuela ellen, Kuba olyan fullasztó nyomást szenved el, amely példátlan szenvedést okozhat a kubai népnek.

Az Egyesült Államok nemcsak a venezuelai olaj Kubának történő eladásának felfüggesztését rendelte el, hanem azzal is fenyegetőzik, hogy különleges szankciókat vezet be bármely országgal szemben, amely olajat ad el a szigetnek. Ez közvetlenül veszélyezteti a kubaiak életét, akiknek nyersolajra van szükségük nemcsak személygépjárműveikhez, hanem élelmiszer szállításához, kórházaik működtetéséhez, mezőgazdasági termékek előállításához, iparágak energiaellátásához stb. Ez egy olyan intézkedés, amely Kuba elpusztítására irányul.

Valójában saját kijelentései szerint Trump kész Kubát a kétségbeesésbe kergetni, hogy megdöntse a kubai kormányt, remélve, hogy ezzel valóra váltja Washington egyik legkedvesebb álmát, nevezetesen Amerika egyetlen, az Egyesült Államokkal szemben figyelemre méltó sikerrel szembeszállni tudó szocialista kormányának összeomlását.

Pedig Kuba nem jelent olyan katonai kihívást, amely veszélyeztetné az USA biztonságát (ahogyan Washington állítja). Bár érdemes megjegyezni, hogy Fidel csapatainak az 1960-as években sikerült legyőzniük több, a megdöntésére irányuló katonai kísérletet, beleértve a híres Playa Girón-i (Disznó-öböl) inváziót is, ahol az USA által támogatott több ezer katonát a Kubai Forradalmi Hadsereg katonailag legyőzte. Ennek ellenére Kuba soha semmilyen módon nem támadta meg az Egyesült Államokat.

Kuba kulturális, tudományos vagy sportbeli vívmányoktól sem fosztja meg népét, hiszen Kuba volt az első ország a kontinensen, amely felszámolta az írástudatlanságot; a világ egyik első országa lett az egy főre jutó orvosok számát tekintve; várható élettartama jóval magasabb, mint a legtöbb más latin-amerikai országé; és a második ország a legtöbb olimpiai éremmel az egész kontinensen (csak az Egyesült Államok mögött, és messze megelőzve a többieket).

A valóságban az a „fenyegetés”, amelyet Kuba az USA kormányára nézve jelent, mindig is puszta létezése volt és marad. Annak méltósága, hogy egy nép a történelem leghatalmasabb katonai birodalmával szemben saját sorsáról dönthet – mint Fidel hangsúlyozta – olyan ár, amelyet az USA mindennap megfizettet Kubával, elnyomva annak lehetőségeit.

Az ember önkéntelenül is elgondolkodik azon, mivé lett volna Kuba, ha az Egyesült Államok, a sokat emlegetett szabad piac védelmezője nem fojtja meg gazdaságát és kereskedelmét az elmúlt hat évtizedben. Milyen egyéb eredményeket ért volna el Kuba? Mennyire lehetett volna gazdaságilag erős ahhoz a forradalom előtti szélsőséges szegénységi állapothoz képest, amelyre azok az országot kárhoztatták, akik kaszinóvá és bordélyházzá tették a floridai gazdagok számára, miközben az ország belsejében élő nép a legszégyenteljesebb anyagi nélkülözést szenvedte el?

A Trump-kabinet eltökéltnek tűnik, hogy ne tűrje tovább ezt a létbeli sérelmet. Geopolitikai projektje egy erős imperializmus helyreállítása, még ha megfélemlítés árán is; hipertechnológiai, bár XIX. századi eszmékkel; felélesztett, bár olyan gyakorlatokkal, amelyek elszigetelik a világ többi részétől; egyszóval egy erős imperializmus, amelynek továbbra is szimbolikusan ellenáll az a kis, közel 10 millió lakosú sziget (nagyjából Michigan állam népessége, és valamivel több, mint New York Cityé).

Kuba a Trump-kormányzat számára az, amit a nagy hódító birodalmaknak meg nem hódoló városok és országok jelentettek: az emberi méltósággal szembeni katonai és gazdasági hatalom korlátainak elviselhetetlen példája, amelyet nem lehet megvásárolni, csak ostromzáras és blokádos módszerekkel elpusztítani – olyan módszerekkel, amelyek alkalmazásától a történelem nagy hadvezérei közül töben még véres háborúk idején is visszariadtak a lakosságnak okozott szenvedés miatt.

Kuba egyelőre ellenáll. És ez mindig is így volt. És korábban is csak „egyelőre” volt. De ezen „egyelőrék” összeadódásából születnek a legendák, a történetek, amelyek egész nemzedékeket inspirálnak arra, hogy ne adják fel, még ha azok száz vagy ezer évvel ezelőtt történtek is; amelyek újradefiniálják a hősiesség fogalmát, nem katonai tettek, hanem a méltóság megőrzésére irányuló akarat révén a legapokaliptikusabb fenyegetéssel szemben. Kuba egy olyan legenda, amelyet az imperializmus már nem viselhet el, és úgy tűnik, minden tőle telhetőt megtesz, hogy kitörölje a Föld színéről és az emlékezetből.

De minden történelemismerő tudja, hogy a népek méltósága halhatatlan, míg a birodalmak nem. Shelley emlékeztet minket erre Ozymandias című szonettjében, amely II. Ramszeszről, a maga kora valószínűleg leghatalmasabb fáraójáról szól, akinek emlékműve körül mára csak romok maradtak abból, ami egykor rombolhatatlannak tűnt: „S a talapzaton e szavak állnak: / ‘Ozymandias vagyok, a királyok királya: / Nézzétek műveimet, ti Hatalmasok, és essetek kétségbe!’ / Más nem maradt. A romhalmaz körül / E szörnyű roncsnak, végtelen és puszta / A magányos, sík homok terül el messze.”

forrás: Peoples Dispatch

Folytatódik a küzdelem a Monroe-doktrína ellen

Az USA tartós fenyegetése Kubával és Venezuelával szemben súlyos veszélyt jelent a demokráciára az egész régióban

Donald Trump 2026. január 3-án katonai támadást rendelt el Venezuela ellen. A támadás négy város (Caracas, Miranda, La Guaira és Maracay) katonai és polgári célpontjainak súlyos bombázásából, valamint Nicolás Maduro elnök és felesége, Cilia Flores erőszakos elrablásából állt; mindkettőjüket foglyul ejtették és New Yorkba repítették.

Az USA kormányának narratívája, amellyel a nemzetközi jog e nyilvánvaló megsértését kívánja igazolni, a venezuelai kormányt hamisan „kábítószer-kereskedelem”-mel és „narko-terrorizmus”-sal vádolja, elfedni próbálva a valódi célt: Venezuela olajkészleteinek (a világ legnagyobbjainak) katonai erővel történő megszerzését.

Washington háborúja Venezuela olajáért

Az USA venezuelai katonai támadását követően Trump kijelentette, hogy Venezuela „elvette tőlünk az olajunkat”, és ellopta „a mi javainkat„. Ezzel összhangban Stephen Miller, a Fehér Ház helyettes kabinetfőnöke, az amerikai adminisztráció vezető jobboldali ideológusa azt mondta: mivel az USA „teremtette meg Venezuela olajiparát”, annak 1976-os államosítása „az amerikai vagyon és tulajdon valaha feljegyzett legnagyobb mértékű ellopása volt”.

Az USA Karib-térségben bevetett hadiflottája (Operation Southern Spear) semmilyen kapcsolatban sem állt a „kábítószer-kereskedelem” vagy a „narko-terrorizmus” elleni küzdelemmel, hanem annak célja Venezuela olajának ellenőrzése érdekében végrehajtott erőszakos „rendszerváltás” volt.

Trump valójában bejelentette, hogy Venezuelát ideiglenes amerikai ellenőrzés alá vonja: „Mi fogjuk irányítani az országot mindaddig, amíg biztonságos, megfelelő és körültekintő átmenetet nem tudunk végrehajtani”, és hogy nagy amerikai vállalatok fognak Venezuelába települni.

Az USA hadiflottája (a legnagyobb 30 év óta) továbbra is Venezuela partjainál állomásozik, és egy amerikai szenátusi meghallgatáson Marco Rubio megismételte Trump fenyegetését: erőszakot is alkalmazhatnak „maximális együttműködés [az ideiglenes elnöktől] biztosítása érdekében, ha más módszerek kudarcot vallanak”.

Röviden: a venezuelai ideiglenes kormány fejéhez amerikai pisztolyt szegeztek.

Ezt követően az Igazságügyi Minisztérium (DoJ) hamis állítását – miszerint Venezuelát a nem létező, Maduro elnök és a bolivári kormány által állítólag vezetett kábítószer-kereskedő csoport, a Cartel de los Soles irányítja – ejtették.

A hamis narko-terrorizmus ürügy az amerikai beavatkozáshoz

A Cartel de los Soles külföldi terrorista szervezetté nyilvánítására 2025 novemberében került sor. 2026. január 6-án (három nappal Venezuela államfőjének elrablása után) az USA Igazságügyi Minisztériuma már „klientúra-rendszerként” hivatkozott rá, ezzel elismerve, hogy nem valós.

2025 szeptembere és 2026 januárja között az Operation Southern Spear során 29 kishajót robbantottak szét, és jóval több mint 100 állítólagos kábítószer-kereskedőt és narko-terroristát végeztek ki bírósági eljárás nélkül.

Az amerikai hatóságok azonban makacsul megtagadják, hogy bármilyen információt szolgáltassanak a kivégzett személyekről, vagy bármilyen bizonyítékot bemutassanak. Maduro elnök elrablása után az USA kishajók elleni csapásai teljesen megszűntek.

Paradox módon amerikai szakértők, politikusok és nyugalmazott tábornokok is rámutatnak a DEA (Kábítószer-ellenes Hivatal) és az UNODC (Az Egyesült Nemzetek Kábítószer-ellenőrzési és Bűnmegelőzési Hivatala) ismételt jelentéseire, miszerint a Kolumbiában előállított kokain több mint 85%-a a Csendes-óceánon keresztül jut el az USA-ba, csekély hányada (5-7%) próbálja (nem mindig sikeresen) Venezuelát tranzitútvonalként használni, és Venezuela hozzájárulása a fentanil-kereskedelemhez NULLA.

Trump kegyelme Juan Orlando Hernández volt hondurasi elnöknek, aki 45 éves börtönbüntetését töltötte, mert 400 tonna kokaint csempészett az USA-ba, megerősítette, hogy az USA venezuelai katonai támadása biztosan nem a kábítószer-kereskedelemről szólt.

Bolivári Forradalom Washington fegyverétől fenyegetve

Érdekes módon Trump eleve elutasította a szélsőséges jobboldali politikus, María Corina Machadót Maduro elnök utódjaként, mert „nem tisztelik”, vagyis nincs támogatottsága Venezuelában (még kevésbé, miután Trump iránti megalázkodó szolgalelkűsége odáig vezetett, hogy odaadta az amerikai elnöknek a Nobel-békedíj érmét).

Ez azt jelenti, hogy a bolivári állam megingott ugyan, de érintetlen.

Alighogy Trump és Rubio elfogadták, hogy mit tudnak Venezuelára kényszeríteni, és kelletlenül elismerték az ideiglenes elnök tekintélyét, Washington rágalomhadjáratot indított Delcy Rodríguez ellen, azt állítva, hogy „kompromittálja Nicolás Maduro elnök és Hugo Chávez örökségét”.

Egy brit napilap odáig ment, hogy titkos találkozókról számolt be, amelyeket Rodríguez Maduro elnök átadására tartott. A vállalati média „Trump embereként” igyekszik feltüntetni őt, hamisan állítva, hogy ideiglenes elnökké történő kinevezése „hosszan tartó tárgyalások eredménye” volt. A nyilvánvaló cél a szakadás szítása a chavista mozgalomban.

Rodríguez ideiglenes elnökké történő kinevezését a Legfelsőbb Bíróság által teljes mértékben támogatja a Nemzetgyűlés, a Venezuela Egyesült Szocialista Pártja (PSUV) és a fegyveres erők. Ez biztosította az alkotmányos folytonosságot és garantálta a politikai normalitást.

Legelső, ideiglenes elnökként tett nyilatkozatában (2026. január 4.) Maduro elnök és Cilia Flores first lady azonnali szabadon bocsátását követelte, határozottan kijelentve: „Venezuela egyetlen elnöke Nicolás Maduro elnök.”

Végrehajtotta Maduro elnök rendeletét is, amely az országot rendkívüli állapotba helyezte, és aktiválta a Nemzetvédelmi Tanácsot.

Regionális szolidaritás

Ugyanezen a napon került sor a CELAC (Latin-amerikai és Karibi Államok Közössége) rendkívüli csúcstalálkozójára, amelyet az USA Venezuela elleni támadása tett szükségessé. A találkozón Yván Gil Pinto venezuelai külügyminiszter felszólította a CELAC-ot, hogy követelje az összes amerikai katonai erő azonnali kivonását a Karib-térségből, Kuba pedig „Venezuela területi integritásának és függetlenségének kellő tiszteletben tartását, valamint a venezuelai vezető és felesége azonnali szabadon bocsátását” követelte.

Másnap Venezuela az ENSZ Biztonsági Tanácsának sürgősségi ülését kérvényezte, ahol az USA Venezuela elleni támadását és elnökének elrablását meg nem engedhető bűntettnek minősítették, és követelték Nicolás Maduro és feleségének azonnali szabadon bocsátását.

Válaszul Trump azon kijelentésére, hogy az USA irányítja Venezuelát, Rodríguez ideiglenes elnök így vágott vissza: „Venezuela kormánya uralkodik országunkban és senki más; nincs külső hatalom, amely Venezuelát kormányozza.” 2026. január 7-én, egy női tömegtüntetésen, amely az elnök biztonságos hazatérését követelte, Diosdado Cabello belügyminiszter és a PSUV főtitkára rámutatott: az amerikai katonai akciók mély imperializmusellenes érzelmeket váltottak ki az országban.

CITGO, szankciók és a háború gazdasági frontja

A mainstream média fókuszába került a venezuelai olajipart szabályozó meglévő törvény (a Szénhidrogén-törvény) frissítése is, amelyet szándékosan félremagyaráznak, és az USA által kikényszerített privatizációként tüntetnek fel.

A törvényt a Nemzetgyűlés egyhangúlag jóváhagyta, és a munkásmozgalom erőteljesen támogatta; valójában a meglévő Blokádellenes Törvény reformjáról van szó, amely nagyon hasonlít Kuba Beruházási Törvényéhez. Mindkettőnek ugyanaz a célja: külföldi közvetlen beruházások vonzása a blokád és szankciók sújtotta gazdaságokba, mivel képtelenek belföldön elegendő erőforrást előteremteni.

Rodríguez politikájával összhangban Gil Pinto külügyminiszter elítélte a Venezuelai tulajdonú, az USA-ban működő Citgo olajvállalat kényszereladását, mint „a lopás, bűnözés és bírósági kalózkodás egyik legfelháborítóbb aktusát a modern történelemben”.

Az USA agressziója Kubára is kiterjed

A Venezuela elleni támadástól felbátorodva Trump vámokat fog kivetni azon országok importjára, amelyek olajat adnak el vagy szállítanak Kubának, és két hadihajót vezényelt Kuba északi részéhez. Ez a fegyveres diplomácia szteroidokon.

Cubai elnök, Miguel Díaz-Canel természetesen elítélte az agressziót: „Ezzel az új támadással szilárdan, higgadtan és azzal a bizonyossággal nézünk szembe, hogy az igazság teljes mértékben a mi oldalunkon áll.”

Gil Pinto is elítélte mint a nemzetközi jog kirívó megsértését, a nemzeti szuverenitás elleni támadást, és kijelentette, hogy a szabadkereskedelem nem lehet kényszerítés tárgya. Hozzátette: „Kubát az Amerikai Egyesült Államok nemzetbiztonságára jelentett fenyegetésnek tekinteni abszurd, és súlyos veszélyt jelent annak nemzeti létére.”

Mindkét nyilatkozat a szuverén nemzeteket vezető független kormányokat jellemzi.

Az USA agresszív fegyveres diplomáciája súlyosan veszélyezteti Venezuela, Kuba és Latin-Amerika szuverenitását. A küzdelem a Monroe-doktrína ellen folytatódik. És Latin-Amerika, a Karib-térség és a világ népei továbbra is követelik Maduro elnök azonnali szabadon bocsátását és az USA hadiflottájának kivonását a Karib-térségből.

Írta: Francisco Dominguez, a Venezuela Szolidaritási Kampány titkára
forrás: Peoples Dispatch

Mexikó humanitárius segélyszállítmányt küld Kubába

Több száz tonna élelmiszert szállítottak a veracruzi kikötőből a szigetországba, amely az egyik legsúlyosabb kihívással néz szembe. Mexikó további több száz tonna élelmiszer küldését ígérte az elkövetkező hetekben.

Mexikó elnöke, Claudia Sheinbaum kormánya február 8-án, vasárnap jelentette be 814 tonna tej, hús, bab, rizs és egyéb élelmiszer kubai szállítását. A lépés napokkal azután történt, hogy a kubai elnök, Miguel Díaz-Canel bemutatta kormánya által a szigeten jelenleg uralkodó súlyos üzemanyaghiány hatásainak enyhítésére hozott vészhelyzeti intézkedések sorozatát.

Kuba jelenleg súlyos válsággal néz szembe, amelyet az amerikai kormány újabb manőverei provokáltak. Az USA, amely a Karib-térségben folytatott jelentős katonai felvonulás és a nemrégiben végrehajtott caracasi bombázás által megerősítve érzi magát, próbálja egyre szorosabbra húzni a sziget körüli blokádot, remélve, hogy végül kikényszeríti a kormány megdöntését. Január 29-én Trump végrehajtási rendeletet jelentett be, amely szerint bármely ország, amely szénhidrogén-vegyületekkel kereskedik Havannával, 10%-os vámemeléssel szembesül termékei az Egyesült Államokba történő exportja során. A rendelet állítólag Kuba fő energiaszolgáltatóit célozta: Venezuelát, Mexikót és Oroszországot.

A Venezuela ellen folytatott amerikai haditengerészeti blokád miatt gyakorlatilag leállítani kényszerült a kubai olajszállítást, ami már egy kubai felségjelzésű venezuelai olajszállító hajó illegális lefoglalásához is vezetett.

Oroszország, amely a súlyos szankciók miatt a leginkább leválik az amerikai gazdaságról, kijelentette, hogy folytatja az üzemanyag ellátását Kubának. A kormány szerint „Kuba helyzete valóban kritikus”, és a kormány legfelső szóvivője, Dimitrij Peskov azt mondta: „Szoros kapcsolatban állunk kubai barátainkkal diplomáciai és egyéb csatornákon keresztül.”

Mexikó pedig bejelentette, hogy tárgyalásokat folytat az USA-val az olajszállítások ügyében. Claudia Sheinbaum elnök nyilvánosan elutasította Trump intézkedését: „Nem lehet így megfojtani az embereket. Ez nagyon igazságtalan.”

Azt is ígérte, hogy Mexikó minden lehetséges módon segíteni fogja Kubát: „Továbbra is támogatni fogjuk Kubát, és minden szükséges diplomáciai lépést megteszünk az olajszállítások folytatásához.” Az elmúlt napokban, miután értesült a Trump-kormány „fenyegetéséről”, Mexikó – amely azon kevés országok egyike, amelyek olajat szállítottak Kubába – közölte, hogy konzultál Washingtonnal a lehetséges megtorlás mértékének meghatározása végett.

Miguel Díaz-Canel kubai elnök szerint 2026-ban egyetlen csepp olaj sem érkezett a szigetre, ami súlyos fenyegetést jelent egy olyan országra, amely erősen függ az üzemanyagtól áramhálózata, a közlekedés, az egészségügy, az oktatás és más kulcsfontosságú rendszerek működtetése szempontjából. Kormányhivatalnokok és politikai elemzők állítják, hogy a közelmúltbeli intézkedés a kubai nép kiirtását célozza.

Ernesto Samper volt kolumbiai elnök osztotta ezt a véleményt egy bejegyzésében: „SOS Kubáért. A kubaiak elleni népirtását készítik elő azáltal, hogy megfojtják túlélésének létfontosságú feltételeit. Egy ENSZ humanitárius misszió vezethetné a humanitárius hajók kiküldését, amelyek azzal az üzemanyaggal vannak megrakva, amelyre a szigetnek ma szüksége van, mint a levegőre, amit naponta belélegzünk, hogy életben maradjunk.”

Mexikói szolidaritás Kubával

A kubai elnök a veracruzi kikötőből két hajóval induló mexikói szállítmányról így nyilatkozott: „Köszönöm, Mexikó. A szolidaritásodért, a szeretetedért és a mindig meleg öleléésért Kubával szemben.”

Bruno Rodríguez kubai külügyminiszter ezt írta az X-en: „Köszönjük Mexikó kormányának Claudia Sheinbaum elnök vezetésével a több mint 800 tonna segély kubai küldését a blokád fokozódása közepette, amelyet az amerikai kormány nemrégiben hozott végrehajtási rendelete váltott ki. Amíg egyesek megpróbálják megfojtani népünket, a testvérnemzetek szolidaritásban nyújtanak kezet.”

forrás: Peoples Dispatch

Venezuela és Kuba: egy szocialista szövetség a mindenki számára elérhető egészségügyért

A forradalmi orvoslás és az orvosi együttműködés Kubával – amely olaj és egészségügyi dolgozók cseréjén is alapul – segített Venezuelának biztosítani alapvető egészségügyi szolgáltatásokat több ezer ember számára.

Néhány évvel Hugo Chávez elnök hatalomra kerülése után Venezuelában mintegy 30 000 praktizáló orvos volt. Ennek ellenére nem volt lehetséges hatékonyan ellátni az ország összeg szegény és marginalizált népét. Súlyos hiány volt a rendszeres egészségügyi ellátásban, különösen a nyomorúságos városi gettókban és a vidéki területeken.

Ebben a kontextusban kezdődött el Venezuela és Kuba között egy újfajta együttműködés. Kuba ellátására irányuló venezuelai olaj cserébe intézkedéseket hoztak, hogy kubai orvosokat és egészségügyi szakértelmet hozzanak Venezuelába. Ugyanakkor kezdeményezték, hogy venezuelai hallgatók Kubába juthassanak az orvostudomány és egészségügy tanulmányozására. Ezzel párhuzamosan egy alternatív orvosi képzési struktúra jött létre Venezuela hagyományos orvosi oktatási rendszerén kívül, az úgynevezett „Falak Nélküli Egyetem”. Fő célja az volt, hogy az új orvostanhallgatók olyan képzést kapjanak, amely során ne szakadjanak el saját közösségüktől és társadalmi környezetüktől.

A Barrio Adentro Misszió sikerei

Ezen kezdeményezés alapján indult el a Barrio Adentro („A Negyed Belsejében”) program. Az első fázisban mintegy 10 000 kubai orvos érkezett Venezuelába; később ez a szám körülbelül 14 000-re nőtt. Velük együtt toboroztak még 15 000–20 000 más egészségügyi dolgozót – például fogorvosokat, ápolókat és technikusokat. Ennek eredményeként közel 7000 új alapellátó központ és mintegy 5000 diagnosztikai központ jött létre országszerte.

A következő fázisban venezuelai hallgatók utaztak Kubába orvosi képzésre. Miután elvégezték orvosi képzésüket, visszatértek saját országukba, és elkezdtek dolgozni a Venezuelában található különféle egészségügyi intézményekben. Ugyanakkor sokan közülük orvostant is kezdtek tanítani venezuelai főiskolákon és egyetemeken. Az új orvosok nagy részét saját lakóhelyükhöz közeli területekre helyezték ki, hogy az egészségügyi szolgáltatások könnyebben elérhetőek legyenek a helyi közösségek számára. Ennek a közegészségügyi programnak az összes költségét Venezuela olajkészleteinek cseréje fedezte.

Általában a nemzetközi olajkereskedelem és csere kereskedelmi profit és amerikai dollár alapján zajlik. Venezuela és Kuba azonban bemutatta, hogy a társadalmi fejlődés és a közegészségügy is fontos csere területei lehetnek olajért cserébe. Ahelyett, hogy csapatokat küldenének gyengébb országokba olaj és erőforrások megszerzéséért, Venezuela és Kuba nemzetközi példát mutatott arra, hogyan lehet a társadalmi fejlődést kölcsönös együttműködéssel és az olajat csereeszközként felhasználva elérni, eltérve a szokásos gyakorlattól.

2003 elején a Barrio Adentro Misszió Caracas Libertador kerületében egy kis programként indult. Célja az volt, hogy ingyenes alapellátást nyújtson a szegény közösségeknek, amelyeket korábban elhanyagoltak, vagy akiknek nem volt rendszeres hozzáférésük az egészségügyi szolgáltatásokhoz. Akkoriban számos venezuelai orvos különböző okokból nem tudott a szegény városi gettókban és vidéki területeken dolgozni. Emiatt a Libertador kerület polgármestere kezdeményezte, hogy kubai orvosokat hozzanak az újonnan létesített helyi klinikákra.

Később, 2010-ben pusztító földrengés sújtotta Haitit. A venezuelai orvosok ott nyújtott orvosi szolgáltatásai is fontos példát mutattak. Brazília Egészségügyi Minisztériuma elismerte ezt az orvosi munkát és innovatív közegészségügyi rendszert, és együttműködésbe kezdett velük Haitin. Ez a program jelentős nemzetközi elismerést kapott, és a The Lancet is beszámolt róla.

Kuba forradalmi orvoslása mint inspiráció a venezuelai egészségügy számára

Manapság ideológiai különbség van abban, hogy az Egyesült Államok és Venezuela hogyan tekint az olajra. A venezuelai elnök, Hugo Chávez megállapodást írt alá Kubával, amely szerint kedvezményes áron szállítottak olajat Kubába orvosok és más egészségügyi szakemberekért cserébe. Ezek az orvosok általában két éves rotációs szerződéssel dolgoztak Venezuelában. 2004-re a Barrio Adentro országos hálózzá vált 13 000 orvossal, ápolóval, fogorvossal és más egészségügyi dolgozóval.

Hosszú távon azonban nem volt kivitelezhető kizárólag kubai orvosokra támaszkodni. Ezért röviddel a projekt megkezdése után kezdeményezték, hogy Venezuela saját orvosait is integrálják a rendszerbe. Rezidensi programokat vezettek be az újonnan végzett orvosok számára, és sok orvostanhallgatót elküldtek Havanna Latin-Amerikai Orvosi Iskolájába. Ugyanakkor létrehoztak egy hatéves integrált közösségi orvosi programot – a Medicina Integral Comunitaria-t (MIC). A hagyományos egyetemi keretrendszertől eltérően működve ez a program több ezer új orvost képezett ki, az elsődleges ellátásra fókuszálva.

A MIC program egyedülálló jellegzetessége, hogy a hallgatóknak nem kell elhagyniuk falvaikat vagy gettó területeiket. Még a legszegényebb venezuelai városi negyedekből származó hallgatók is képesek orvosi képzést folytatni saját közösségükben maradva. Ez nem rövid távú kurzus; hanem egy átfogó program, amelyet egy újfajta, a közösségi egészségügyi rendszer részét képező orvos képzésére terveztek. Kuba egészségügyi rendszerének tapasztalata jelentős hatással volt Venezuela közegészségügyének fejlődésére.

Ennek a kubai orvosi filozófiának a gyökerei a sziget forradalom utáni szemléletében keresendők. Che Guevara egy 1960-as beszédében a következőket mondta az orvostudomány új, Kubában betöltött szerepéről: „Feladatunk ma az, hogy az összes orvosi szakember alkotó képességét a társadalmi orvostudomány felé irányítsuk.” A forradalom után másfél éven belül elkezdett gondolkodni a „forradalmi orvostudományról” és egy új típusú orvos létrehozásának lehetőségéről. Az orvostudomány küldetését az igazságos társadalom felépítéséhez kötötte.

A nemzetközi szolidaritást és tiszteletet hozó együttműködés

Dr. Steve Brouwer „Revolutionary doctors: how Venezuela and Cuba are changing the world’s conception of health care” című könyvében bemutatja, hogyan fejlődött ki Kuba egészségügyi és orvosi oktatási rendszere egyedülálló módon a forradalom után, és hogyan játszott fontos szerepet az orvostudomány Kuba külvilággal való kapcsolataiban is. Brouwer maga egy évig élt a vidéki Venezuelában, és megfigyelte, hogy olyan területeken, ahol néhány évvel korábban még nem léteztek egészségügyi szolgáltatások, immár új orvosok, hallgatók és egészségügyi dolgozók aktívan tevékenykednek.

Nyilvánvalóan Kuba és Venezuela cselekedetei és kölcsönös együttműködése szembetűnő eredményeket hozott. Az Egyesült Államok azonban továbbra is eltökélten igyekezett megzavarni mind Kubát, mind Venezuelát, szigorú gazdasági és utazási szankciókat hozva ellenük. Ezen felül elkezdett különböző terveket kieszelni és finanszírozni a két forradalmi kormány gyengítésére. 2006-ban az USA létrehozta a Kubai Orvosi Szakemberek Menekült Programját, amely közvetlenül Kuba humanitárius orvosi misszióinak aláásását célozta. Különleges terveket dolgoztak ki, hogy kubai orvosokat, ápolókat és technikusokat csábítsanak el külszolgálati posztjaikról.

Az Egyesült Államoknak azonban nem sikerült csökkentenie azt a nemzetközi szolidaritást és tiszteletet, amelyet Kuba és Venezuela cserén alapuló együttműködésével vívtak ki világszerte. Nem tudta megállítani a humanitárius orvosi segítségnyújtás és a nemzetközi orvosi képzési programok terjeszkedését sem.

2007-ben a Latin-Amerikai Orvosi Iskola havannai diplomaosztóján egy fiatal végzős így szólt: „Ma mi fehér köpenyes hadsereg vagyunk, akik egészséget és méltóságot viszünk népünknek.” Dr. Steve Brouwer szavaival élve, amikor a vészhelyzeti szolgálatok és a humanitárius együttműködés elsőbbséget élveznek a hatalmas országok diplomáciai vagy katonai kényszerítéseivel szemben, akkor érhető el az igazi erkölcsi győzelem.

Venezuela és Kuba egy konkrét példát mutatott be ezekre az alternatív értékekre a kapitalista és imperialista hatalmak ellenében.

forrás: People’s Health Dispatch