Kuba

Kuba egy súlyos üzemanyaghiány szélén áll, amely válság megbéníthatja gazdaságát, és még nagyobb, mélyebb szenvedést ró ki 11 millió lakosára.

Ez nem földrajzi balszerencse vagy tervezési hiba. Ez az Egyesült Államok kormányának cselekedeteinek közvetlen, kiszámított eredménye, legutóbb a Trump-kormányzat végrehajtási rendeletével bejelentett üzemanyagblokád, amely vámokat vet ki minden Kubának olajat értékesítő országra. Ez Trump 2019 áprilisi másik végrehajtási rendeletét követi, amely aktiválta a Helms-Burton törvény III. cíkkelyét, megkezdve azt a politikát, amely pusztító másodlagos szankciókkal fenyegette meg a harmadik országok hajózási társaságait és biztosítóit, ha olajat szállítanak kubai kikötőkbe.

Ennek a pillanatnak a súlyosságának megértéséhez el kell utasítani az uralkodó narratívát, amely Kuba jelenlegi válságát saját engedetlenségének vagy politikai döntéseinek következményeként állítja be. Egy józan értékelés azt mutatja, hogy ez az üzemanyagblokád a legújabb taktika egy 65 éves gazdasági ostromháborúban, amelyet a világ legnagyobb hatalma vív egy kis sziget ellen, amely merészelte szuverenitását követelni. Trump intervenciója Venezuelában csak megerősíti, hogy ez az eszkaláció egy katonai támadás veszélyes előfutára lehet egy másik független latin-amerikai ország ellen.

A blokád soha nem csupán az Egyesült Államok és Kuba közötti kapcsolatok megszakadása volt. Ahogy a kolumbiai író, Nobel-díjas Gabriel García Márquez 1975-ben írta, ez „egy szinte korlátlan hatalom által előmozdított szörnyű népirtási kísérlet volt, amelynek csápjai a világ bármely pontján megjelennek.” Ezt a megsemmisítési logikát már korán maguk az amerikai hivatalnokok fogalmazták meg. 1960. április 6-án kelt memorandumában Lester Mallory, az Amerikai-közi Ügyekért államtitkár-helyettese, hidegen tanácsolta: „A kubaiak többsége támogatja Castrót… Az egyetlen előrelátható mód a belső támogatás elidegenítésére a csalódáson és elégedetlenségen alapuló kiábrándulás és elidegenedés, amely gazdasági elégedetlenségből és nehézségekből fakad.” Kezdetétől fogva a blokád a morál összetörésére és a megadásra kényszerítésre, egy gazdasági terror politikai álcázású stratégiájára született.

Mégis, az amerikai politikai szakértők és a média gyakori véleménye gyakran azt sugallja, hogy Kuba válsága önmaga által okozott. Azt állítják, hogy ha Havanna csak végrehajtaná a „nagyszabású reformokat”, privatizálná a gazdaságát, és benyújtaná a maga „szabad és tisztességes” választásait amerikai feltételekkel, a válság eltűnne. Ez az érv a történelem szándékos figyelmen kívül hagyását és az anyagi valóság felfüggesztését igényli. Egy párhuzamos univerzumot képzel el, amelyben az Egyesült Államok kormányának stratégiai célja, a kubai kormány megdöntése és egy engedelmes, neokoloniális rezsim újbóli felállítása, egyszerűen elpárolog a tárgyalásokon keresztül. A történelmi feljegyzések nem kínálnak ilyen fantáziát.

1959 óta az Egyesült Államok szüntelen kampányt folytatott Kuba megtörésére, amelyről több ezer oldal titkosított dokumentum tanúskodik. Ez magában foglalja a Disznó-öbölbeli inváziót, a Fidel Castro és más kubai vezetők elleni több száz dokumentált merényletkísérletet, a Mongoose-hadművelet szabotázs- és terrorizmus-kampányát, valamint halálos kórokozók bevezetését, amelyek elpusztították a sziget sertésállományát, és a biológiai hadviselést, amely miatt 1981-ben vérzéses Dengue-láz sújtotta a népét, 101 gyermek halálát okozva. Ahogy a kubai elnök, Miguel Díaz-Canel nyilatkozta az Egyesült Nemzetek Szervezete előtt: „Több mint hat évtizede egy gazdasági, kereskedelmi és pénzügyi blokád áldozatai vagyunk, amely a legigazságtalanabb, legsúlyosabb és leghosszabb ideig alkalmazott egyoldalú szankciórendszer, amelyet valaha is bármely ország ellen alkalmaztak.” A blokád, amelyet a kubai kormány szerint 1,3 billió dollár feletti költséggel és számtalan élettel (megtagadott gyógyszerek és felszerelések miatt) számlál, nem passzív politika. Vagyis, ahogy a kubai értelmiségi, Fernando Martínez Heredia fogalmazott, „egy állandó, alacsony intenzitású hadviselés formája.”

A Szovjetunió 1991-es felbomlásával Washington kiélesítette támadását a Torricelli-törvény (1992), a Helms-Burton törvény (1996) és a George W. Bush által 2004-ben bejelentett intézkedések portfólióján keresztül, mindegyik szorosabbra húzva a hurkot Kuba gazdasága körül. Még a névleges enyhülés időszakaiban is, például Barack Obama alatt, az alapvető cél változatlan maradt. Obamának az eljárását, beleértve 2016-os havannai látogatását, sokan Kuba „megváltoztatásának” kísérletének tekintették a közvetlen kapcsolatokon keresztül. Mégis, ironikus fordulatként, sok amerikai látogató, aki először látogatta el tömegesen Kubába, átalakulva tért haza, nem a rezsimváltást, hanem a blokád befejezését és szorosabb kapcsolatokat szorgalmazva.

Ezt a mulandó nyitást gyorsan visszafordította Donald Trump, aki 243 új szankciót vezetett be Kubával szemben, kíméletlenül korlátozva a pénzátutalásokat, utazásokat és csereprogramokat. Joe Biden alatt a szankciók teljes erőben fennmaradtak, örökítve azt az állapotot, amit García Márquez állandó ostromként írt le: „A fegyveres inváziók fenyegetése, a szisztematikus szabotázs, az állandó provokációk a kubaiaknak sokkal súlyosabb feszültségforrás volt és emberi energiaveszteség, mint maga a kereskedelmi blokád.”

Trump ostroma

A Trump-kormány üzemanyagblokádja e hadviselés eddig példátlan kiélezését képviseli. Az Egyesült Államok pénzügyi rendszerének globális befolyását kihasználva harmadik országok és külföldi vállalatok terrorizálására, az USA hatékonyan militarizálta a globális piacot egy kis, fejlődő ország ellen. A cél egyértelmű: összeomlás előidézésének kollektív büntetése. Amikor Trump kijelentette, hogy a kubaiak „valószínűleg eljönnek hozzánk és szeretnének egyezséget kötni”, felfedte azt a magvát az imperialista téveszme, amely hat évtizede vezette a sikertelen amerikai politikát. Ez a hit, hogy az elviselhetetlen nyomás megadásra kényszerít.

Ezt a politikát Marco Rubio és a reakciós miami kubai maffia más tagjai szorgalmazzák, akiknek Kuba jövőjéről alkotott víziója elválaszthatatlanul összefonódik a neokoloniális múlttal. Ez a múlt kulcsfontosságú a jelen konfrontáció megértéséhez. A „MAGA projektnek”, amely az Egyesült Államokon belüli társadalmi és polgári jogok visszaszorítására törekszik, van egy külpolitikai következménye: az amerikai neokoloniális dominancia helyreállítása Latin-Amerikában. Kubára nézve ez az 1959 előtti korszak visszatérését jelenti, amikor a sziget az amerikai maffia enklávéja volt, amely irányította a kaszinókat és prostitúciós hálózatokat, és az amerikai vállalatoké, amelyek kizsákmányolták természeti erőforrásait egy faji szegregáción, analfabetizmuson és hatalmas egyenlőtlenségen alapuló rezsim alatt.

Az üzemanyagblokád az Egyesült Államok gazdasági háborújának legmagasabb kifejeződése Kubával szemben, hiszen az energia bármely modern gazdaság életereje. Üzemanyag nélkül megáll a közlekedés, leállnak a generátorok, és megszűnik a mezőgazdasági termelés és forgalmazás.

Ahogy García Márquez megfigyelte sziget látogatása során: „Egy dolog volt pótolhatatlan ebben a helyzetben: az olaj.” Megjegyezte, hogy akkor a szovjet tankhajók 12 000 kilométert utaztak annak biztosítására, hogy Kubában „egyetlen percnyi tevékenység se álljon le.” Ma ez az életszínvonal, amely nagyban függött orosz, mexikói és venezuelai üzemanyagimporttól, közvetlen támadás alatt áll. 2026. január 29-én a Trump-kormányzat egy régóta tartó nyomásgyakorló kampányt tompa fullasztási eszközzé alakított. Egy végrehajtási rendelettel fegyverezte fel az amerikai vámrendszert bármely olyan nemzet ellen, amely merészel olajat eladni Kubának. Ez már nem arról szól, hogy a kubaiakat elszigeteljék vagy elzárják a félteke többi részétől; ez a teljes gazdasági fullasztás szándékos stratégiája, egy a hidegháború óta példátlan agresszív lépés.

Trump eszkalációja a kormánya „Donroe-doktrínájának” sarokköve, a 19. századi Monroe-doktrína 21. századi feltámadása, amely egész Latin-Amerikát és a Karib-tengert az USA tulajdonának nyilvánítja. A 2026. január 3-i Venezuela elleni illegális támadást követően Trump világosan kijelentette: „Az amerikai dominancia a nyugati féltekén soha többé nem lesz kérdés.” E doktrína szerint bármely nemzet, amely független utat választ, különösen olyat, amely gazdaságát emberi szükségletek köré szervezi, mint például Kuba világhírű egészségügyi rendszere, „nemzeti vészhelyzetnek” minősül.

Az, hogy a kubai vezetés megtagadta a megadást nem – ahogy a kritikusok állítják – dogmatizmusból vagy mártírvágyból fakad. Inkább az amerikai kormány céljainak és saját több évszázados antikoloniális harcának világos megértése vezeti őket. Az elvek feladása átmeneti enyhülésért nem hozna békét vagy jólétet; csak megkezdené a kubai szuverenitás teljes visszafordítását. Ezért, a hatalmas költség ellenére, Kuba soha nem adta meg magát a blokádnak. És ezért fejezte ki Kuba következetesen hajlandóságát egyenlő feltételekkel tárgyalni, de soha nem az egzisztenciájáról tárgyalni.

Az üzemanyagblokád emberi következményei pusztítóak. A kórházak rációzzák az áramot, veszélyeztetve az orvosi ellátást. A családok órákig várnak a szórványos tömegközlekedésre. A 20 órás vagy hosszabb áramszünetek napi próbatételekké válnak. Mégis, még ebben az USA által előidézett válságban is nyilvánvaló a kubai nép ellenállóképessége.

Az Egyesült Államokban élők számára ennek a helyzetnek a megértése megtörést igényel saját kormányuk Kubával szembeni extrém erőszakával. Az üzemanyagblokád nem „politikai nézeteltérés”. Ez egy gazdasági terrorizmus, amelyet éhség, szenvedés és instabilitás szítására terveztek, amíg egy szuverén kormány le nem mond. Kuba rendíthetetlensége, minden esély ellenére, erőteljes tanúságtétele annak, hogy még a legerősebb birodalom sem tudja elfojtani a méltóság és az önrendelkezés iránti vágyat.

írta: Manolo De Los Santos
forrás: Peoples Dispatch