Amióta világ a világ, van örökség és van örökös. Ez igaz az egyes emberekre, de igaz a rendszerekre, sőt igaz a vallásokra is!
A közbeszédben mindig többfajta örökösről beszéltünk, és kellene beszélni ma is, mert volna miről, és lenne az egyenes beszédnek fontos tanulsága is. Lenne, ha igazat mondanánk.
De nem mondunk igazat, legalábbis a hatalom mai birtokosai és a „várományosok” nagy része nem mond, mert nem mondhat igazat, hiszen akkor a hatalma füstté válna. Ehelyett hamisítják a történelmet, generációkat fosztanak meg múltjuk megismerésétől.
Ha valamit meg akarunk érteni a mából, meg kell határoznunk, honnan indulunk és hová jutottunk. Ilyen fordulópont a II. világháború. Ki kell mondanunk, bármilyen nehéz is, rossz oldalon álltunk, rossz ügyet szolgáltunk. Nem felesleges elmondanunk, hogy ebben a háborúban nem csak a Szovjetunió, hanem az USA és a Brit birodalom is szemben állt velünk, nekik is hadat üzentünk. Az eredmény lakosságunk 10%-ának elvesztése, közel egymillió áldozat! Megsemmisült a közlekedés, romokban hevert az ipar 90%-a. A munkaképes lakosság százezres tömegben hadifogságban, főleg a szovjeteknél, de tetemes számban angol, amerikai, sőt kisebb mértékben francia fogságban is.
Ez volt 1945.-ben. Az újjáépítés bizony nagy nélkülözéssel járt, amit tetézett a III. világháborúra készülődés is. Ma hallani sem szeretik, de ennek magját bizony Churchill és Truman vetették el (nyilvánosan) Fultonban. Ez a világban sokfelé vezetett el forradalmakig, vagy helyi háborúkig. Ezeket a nagyhatalmak „saját érdekszférájukban” rendre leverték, eltekintve a ritka kivételektől, mint Kuba, vagy a szintén ritka győzelmektől, mint Vietnam.
De maradjunk itthon. Magyarországon a helyzet konszolidálódott, beindult az építő munka, működött a gazdaság. Mindez eltartott a „rendszerváltás”-ig, amelyet elsősorban a nemzetközi politikai helyzet változása, a Szovjetunió összeomlása alapozott meg. Hazánkban a rendszerváltásnak nem volt tömegbázisa, egy szűk értelmiségi réteg adta és adja ma is a vezető „erőt”. Természetesen a jólét, a gyors meggazdagodás ígérete sokakat megtévesztett, sokan hitték azt, hogy elég leverni a csillagot, kirúgni a párttitkárt, és máris nyugatnémet órabérben lógatjuk a lábunkat. Kidobjuk a Ladát, kell a hely a Mercinek – és még sorolhatnám. Volt akinek bejött – ők vannak kevesen, a többi meg „szívóágra” került.
De nézzük az örökséget, ki mit kapott és mit adott az utána következőknek. Az 1945 utáni kormányok romokat, „jóvátételi” kötelezettséget, közel egymillió halottat és nagyszámú rokkantat örököltek. Az ország az éhínség küszöbén állt. Az újjáépítés sok munkát, szenvedést hozott, de sikeres volt. Az akkori politika hibái, bűnei, a jogos elégedetlenség vezetett 1956-hoz. A forradalom után az újjáépítés folytatódott, sokkal emberibb módon, érezhetően és minden évben javult az életszínvonal, valósággá vált a teljes foglakoztatás. Mindenki dolgozhatott, aki akart, sőt dolgoztak azok is, akik nem igazán akartak. Nem alakultak ki nagy vagyoni különbségek, nem volt tömeges hajléktalanság, nem fagytak meg emberek tüzelő híján.
Hazánk ipara a nemzetközi mezőny derékhadába tartozott, mezőgazdaságunk nemzetközileg elismert, több tekintetben a világ élvonalában volt. A gazdaság fejlesztésére hazánk felvett 24 milliárd USD kölcsönt (ez a legnagyobb szám, amit emlegetnek). Ez a hiteltartozás az örökség része.
A rendszerváltók közgazdászai is elismerik, hogy a hazai ipart mélyen áron alul adták (kótyavetyélték) el, és még így is 3000 milliárd forint bevételt hozott – csak ez az összeg többszöröse a „bukott” rendszer adósságának! Ha megnézzük, mi történt a háború után romokban megörökölt nagyüzemekkel, azt látjuk, a „kommunisták” minden üzemet működtettek, fejlesztettek, korszerűsítettek, ők méltó örökösök voltak. Mit tettek ugyanezekkel az üzemekkel a „rendszerváltók”? Eladták, bezárták, lerombolták, a MOM-ot szó szerint felrobbantották. Nos, ők méltatlan örökösök.
Mi következik ebből? Abszolúte semmi – vagy mégis, aki rájuk szavaz, az családja és saját sírját ássa! Ha belegondolunk, ha bele merünk gondolni, ez bizony azt mutatja, hogy a sokat átkozott „kommunista” rendszer jó gazda volt, megőrizte, helyreállította, fejlesztette az „örökséget”. Ki kell mondanunk azt is, és ez a keserű igazság: a „rendszerváltók” rossz gazdának bizonyultak, romboltak, pusztítottak és elkótyavetyélték az örökséget. Hőstettként ünneplik, ha sikerül ez-egy nyugati multit rávenni, ugyan lenne szíves minket kizsákmányolni, hiszen a méltatlan örökösök ezt mindenben támogatják, és talán nekik is leesik egy-egy zsíros falat.
De mi lesz velünk, a többséggel? Tanulunk-e az elmúlt negyedszázad hibáiból? Rájövünk-e, hogy kiút csak egy van? Ha nem teszünk semmit, cselédek leszünk a saját hazánkban, és ezt a tétlenséggel ki is érdemeljük!
A kijárat balra van, de a bal ott van, ahol úgy is tesznek, és nem ott, ahol csak lózungként hirdetik!
Nézzünk meg néhány nagyvállalatot, a teljesség igénye nélkül:
– Csepel Művek (Weiss Manfred), alapítva 1886. 1970-től a termelés közel fele nyugati export! Dolgozók: 35 ezer fő. Még ma is találkozni csepeli gépekkel nyugati használtgép kereskedőknél is. Ma egy gazos romhalmaz…
– MOM, Magyar Optikai Művek. Alapítva (a korábbi tanműhely utódaként) 1900 (Süss Nándor). 1944-ben a gépeket elvitték a németek, az épületek többsége rommá lett. 1952-től állami tulajdon. 1998-ban jogutód nélkül felszámolták és lebontották.
– Ikarus. Alapítása 1895-ig vezethető vissza. Autóbuszt 1927-től gyártott, 1933-ban csődbe ment, majd 1935 augusztusában újraindult a gyártás. 1949. február 23.-án két vállalat összevonásával született az Ikarus Karosszéria és Járműgyár. 1962-ben már Székesfehérvárral együtt évi 8000 db buszt gyártott exportra. 1970-ben a Nizzai, majd 1971-ben a Monacói kiállításon nagy sikereket ért el, megelőzve a nagy nyugati cégeket. 1998-ban a gyár maradéka külföldi (nyugati) kézbe került, ez 2000-ben a budapesti, 2004-ben a székesfehérvári gyár bezárásához vezetett. Ez lett Európa legnagyobb és legeredményesebb buszgyárának a végzete!
– Vörös Csillag Traktorgyár. Elődje 1900-ban alapított „Hoffer” gyár, majd 1912-től Hoffer-Schrantz-Clayton-Shuttleworth Magyar Gépgyári Művek Rt. 1948-ban nemzeti vállalattá alakították, 1951. november 21.-től Vörös Csillag Traktorgyár (VÖCSI). 1950-ben indult újra a termelés a háborús károk felszámolása után. Több saját fejlesztése közül a legsikeresebb a Dutra D4K traktor (1963), a konstrukció több nemzetközi elismerést (nyugatit is) kapott, joggal. 1973-ban a Rábához csatolták. 2006. szeptember 12.-én felszámolás kezdődött, a sikeres gyár 2010-ben megszűnt.
– Láng Gépgyár. Egykor nagyvállalat, a magyar ipar történetének kiemelkedő szereplője. 1868-ban alapította elődjét Láng László. Csupán érdekesség, de kezdetben, és részben később is sikeresen szorította ki a hazai piacról a nagy nyugati gépgyártókat. 1948-ban a háborús károk helyreállítása után a gyárat államosították. 1990-ben kezdődött a „privatizáció”, legértékesebb részei részben majd egészben külföldi tulajdonba kerültek (a konkurensek és megbízottaik lettek az új tulajdonosok), 2000-ben eljött a vég!
– Ganz Gépgyár. Jogelődje Ganz 1844, MÁVAG 1867. Több nevezetes találmány kapcsolódik a céghez, mint Mechwart András kéregöntése, Zipernowsky Károly, Bláthy Ottó, Déri Miksa áramelosztó rendszere, Kandó Kálmán fázisváltós villamos mozdonya, Bánki vízturbinája, Bánki porlasztója, Jendrassik dízelmotorja és még sorolhatnánk. Ez a cég nem szűnt meg, csak a régi fénye és nagysága. A maradvány ma főként nyugati cégek beszállítójaként működik, ma már nem versenytárs.
– Lehel Hűtőgépgyár Jászberény. Az eddigiek közül az egyetlen „szocialista” alapítású üzem 1952-ben kezdte működését. Jelentős exporttal bíró korszerű vállalat. 1970-ben átadták az egymilliomodik háztartási hűtőszekrényt! 1991-ben a privatizáció során svéd tulajdonba került, állítólag a vételár kevesebb volt, mint a gyár éves nyeresége. Ez esetben érdekesség, hogy a dolgozók szerették volna privatizálni, de ezt nem engedélyezték. Pozitívum, hogy a vevő a többi cégtől eltérőn nem zárta be, hanem ma is üzemel, „csak” nem magyar tulajdon.
– Diósgyőri Kohászat LKM. Eredete 1765-ig vezethető vissza, mai helyén 1813-tól működött. A II. világháború után államosították, neve Lenin Kohászati Művek lett. Fejlődése az 1980-as évekig töretlen volt. A privatizáció 1991-ben kezdődött, majd a szokásosnak mondható módon 2009 elején az utolsó rész is megszűnt, bár néhány kisebb részegység még működik.
A felsorolt gyárak a nemzeti vagyon jelentős, de nem meghatározó részét adták! Egy könyv kellene a teljes áttekintéshez. Hiszen nem beszéltünk a könnyűiparról, az élelmiszeripar jelentős részéről, az építőanyag iparról, a hadiiparról, a bányászatról, az energiaiparról és még sok más területről, a kiváló és nemzetközi hírű mezőgazdaságról. Sok területet ki kell hagyni, de legszégyenteljesebbet, a magyar cukoripar elherdálását nem hagyhatjuk szó nélkül.
Ez a lista egy töredékét képezi az elherdált nemzeti vagyonnak. Mindenki végiggondolhatja saját városa, megyéje ilyen jellegű veszteségeit.
Azután pedig mindenki felteheti a kérdést: ezt akartuk? Erre szavaztunk?
Havránek Ferenc
alelnök
Európai Baloldal