A Nemzeti Emlékezet Bizottsága és a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontja közös Vidéktörténeti „kutatócsoportja” megpróbálta lejáratni a kommunistákat, de úgy néz ki, a fagyi visszanyal.
Nem nagyobb baromsággal próbálkoztak, mint azt bizonyítani, hogy a szocializmus évtizedeiben a „kommunisták tönkretették a vidéket”.
Sokkal egyszerűbb lett volna, ha annak bizonyítására vállalkoznak, hogy a döglött ló alszik. De tényleg! Annyi mindenbe bele lehetett volna kötni, erre pont a szocializmus egyik legnagyobb és legvitathatatlanabb sikersztorijába kötöttek bele: a vidékbe.
A Nemzeti Emlékezet Bizottsága bizonyára nem tartotta fontosnak, hogyan ölte a vidéket a három millió koldus országát kitermelő Horthy-fasizmus, aztán a fasiszták második világháborúja, majd az 1989 utáni kapitalizmus nemzeti tragédiája. (Az ezeket megelőző újkori, középkori kizsákmányoló társadalmakról nem is beszélve.)
A „kutatócsoport” lényegében hazánk legvirágzóbb korszakát próbálja lejáratni a Vakvágány című könyvében, amelyről az egykor szebb napokat megélt, ma már szélsőjobboldali Origó portál adott recenziót. Úgy néz ki, rendkívül félnek attól, hogy a jelenlegi fasiszta Fidesz-rezsim ténykedése alatt új erőre kaphatnak az alternatív baloldali-szocialista-marxista mozgalmak.
A rendszerváltás egyik legbrutálisabb következménye volt a hazai vidék tragikus elszegényedése. Nem csak arról beszélünk, hogy bizonyos vidéki körzetekben tombol a fagyhalál, a gyermekéhezés, a totális munkanélküliség, a gettósodás, az egészségügy teljes hiánya, a leromlott oktatás, a rasszizmus, a bűnözés, hanem arról is, hogy ezek a körzetek 30 évvel ezelőtt virágoztak.
A szocializmus évtizedeihez kötődik a mezőgazdaság gépesítése, a sikeresen működő TSZ-ek megszervezése és a vidéki kultúra fejlesztése és olyan szintű termelés produkálása, amelyre azelőtt és azóta sem volt példa! És nem csak a mezőgazdasági kombinátok, silók, raktárak, műhelyek, istállók infrastruktúrája épült, hanem egész lakókörzetek a falvakban, ahol sorra nyíltak a posták, az iskolák, az óvodák, az orvosi rendelők, a kultúrházak, amelyek közül rengetegnek ma már csak a falai omladoznak. Manapság a vidék újra a kiskirály vállalkozók játszóterévé vált, akik a privatizáció során lényegében elrabolták a TSZ-ek vagyonát, majd újra a parasztság kizsákmányolásába kezdtek, amely tragikus nyomort zúdított a vidékre.
Persze felemlegetik a vesztes világháborúban szétrombolt ország élelmiszer-politikáját (padlássöprés gúnynévvel), de azt bizonyára nem említik, hogy így a városi munkásság nem halt éhen, és cserébe gyárthatott traktort a falvaknak.
Azt próbálják bebeszélni, hogy a Kádár-rendszer 1963-ban (!) azért enyhített a politikáján, mert 1956-ban (!) „forradalom” volt. Hogy a közte lévő 7 évben miért nem, az nem derült ki.
A Nemzeti Emlékezet Bizottsága egyértelműen hazug, antikommunista propagandát folytat, és ez nem az első eset.
És hogy kik ezek?
A „Nemzeti Emlékezet Bizottsága” tagjainak nyilván nagyon sok nemzeti emlékük maradt, amelyet meg kell osztaniuk és őrizniük, mivel 1989-ben még egyikük sem töltötte be a 18. életévét!!! A Bizottság tagjait szándékoltan úgy válogatták össze, hogy ne legyen köztük olyan, aki érett és felnőtt tudattal élte át a szocializmust – magyarul: csak a nekik beadott információk alapján tudják őszintén elítélni azt a rendszert, amelyet saját szemükkel nem láttak, viszont több százezer másik honfitársuk igen. A bizottság legidősebb tagja 1972-ben (!!!) született, tehát 1989-ben 17 évesen érte a Magyar Köztársaság kikiáltása, azaz még el sem érte a felnőtt kort. A többiek nála még fiatalabbak, de szintén a hetvenes években születtek.
És, hogy nyilvánvalóvá tegyük, milyen eszmeiség és nemzeti hazaszeretet vezérli őket a kommunisták elleni harcban: A bizottság elnöke havi pofátlan 997 ezer forintot (!!!), a többiek 748 ezer (!!!) forintot tehetnek zsebre!!!! (2016-os adat)