Hamarosan 100 éve, hogy Ady Endre meghalt.
„Nem akarok dühvel meghalni,
remény nélkül.
Kelj föl, szent vörös nap,
Ha te rám néznél, lángot küldenél,
Amiként az meg vagyon írva,
A gazokra,
Én is nyugodtan dőlnék a sírba.”
Száz év múlt el, és ha csillant is remény, el is hervadt hamar az őszirózsák után. Bár az úri betyárok megrettentek egy pillanatra, de gyorsan fel is keltek tetemrehívásra. És száz év múlt el fehér tollak alatt, majd véres viharban, aztán romokat takarító, építő hitben meg csalódásokban, tévelygésekben. A költő bár iskolai tananyag lett, de nyugta igazán még most se lehet. Maradt a szép Holnapnak, a meg nem érkezettnek a királya, büszke őse az eltévedt jövendő fehéreinek. Egy bizonyos: hogy ma is, száz év múltán is időszerű minden szava. Szörnyű buta balság ül mellünkre… Röhögését halljuk: „Lapos erszény, bajos ember, kis valaki: no-no, lassan a testtel!” Igen, ma is mi urunk a pénz, a disznófejű Nagyúr. Égig nyúló giz-gazok közt bújva él a virág, talán? Akad valaki, aki idézni meri Ady szavát: „Én nem leszek a szürkék hegedűse”? Hejh, Erdélyország határszéle, jól hal meg itt a lantos féle. De míg él, addig is az országút vadja, s a hazafias átok fogadja. A magyar messiások, ha vannak, tudják: üdve nincs a keresztnek, mert semmit sem tehetnek. A habzószájúaknak, magyarkodóknak ők nem is magyarok. Magyarkodás az van. Olyan, mint máz az agyagedényen, nemzeti vágta. Pedig nyugatról (Brüsszelből) nézve a lovaink meg az eszméink rég kisántultanak. Kései grófi senkik, NER lovagok,nemzeti mezben előbújtak. Úr itt a betyárság. A nép pedig, az ezer évig férge a rögnek, nem hogy trónt nem ül, hanem lett pulyahad. Árpád büszke népe? Árpád hazájában jaj annak, aki nem úr és nem bitang. Kemény szavak, de mennyire igazak. Olyan haza ez, ahol még mindig lehet uszítani idegenszínű, cigány és migráns ellen, ahol még mindig azt se értjük, hogy magyar, oláh, szláv bánat mindégre egy bánat marad.
A kérdés ma is így szól: Mikor fogunk összefogni, mi, elnyomottak, összetörtek? Vajjon lehet-e jobbra várni? Ady kérdéseire ma sincs, száz év után se válasz. Vagyunk itt, ahol hitványabb Nérók még sehol se éltek. Pedig de kellene tudni, hogy ez az ország a mi országunk. A mi országunk?
Még magasról nézvést megvolna az ország.
Werbőczi-utódok toldozzák, foldozzák – az alaptörvényt, az országot meg lopkodják. Van, aki enyhülést vagy jobb életet nyugaton keres. Köztudott, hogy a húszas-harmincas években kitántorgott Amerikába másfélmillió emberünk, a rendszerváltásunk óta talán félmilliónál is több arrafelé meghajazva azt a kettőszázezret, aki az öntvenhatos tragédia után szedte sátorfáját. A Föld nem tud futni, csak a Földnek népe. Nagy az idegen Föld, sokasul az útja, látjuk, tudjuk – de migránsozunk, feledve azt, hogy Árpáddal mi is migráltunk. Meg ma is: gazdasági okok miatt mi is migrálunk. Az üldözött még nem feltétlenül kell, hogy odébb álljon. Nem kard, de „civil” törvény már nyúl utána. Itt meg e hazába a híres Werbőczi (képe ott van a nemzeti alaptörvényünk borítólapján) úri
pereputtya dölyföl. A nyugatra emigrált magyar meg elmondhatná, ha Ady-kötetet vitt volna magával:
Otthon, az hazában,
Szomorú hazában,
Latrok, hallom, vígan élnek.
Vígan élnek, sorosoznak, gyűlölet-kampányt szerveznek ahelyett, hogy a keresztényi szeretettel egy kicsit is tényszerűen foglalkoznának. Pedig jaj, de nagyon hivatkoznak bizonyos gyökerekre! Adynak az Istenhez hajló árnyék szava meg a semmibe vész. Nincs ki mondja utána: „Nem volna más vallás, nem volna csak ennyi: Imádni az Istent és egymást szeretni.”
Itt nem segít templom, imádság. Beteg most a magyar falu, csendben van, fél. A lantos is félve ismétli a költő szavát:
Most azonban félek, s bizony okkal félek,
Még a szidáshoz is csak tátog a lélek.
Az omló bérlakásokban kilakoltatásra várva, nagy romatelepeken álmodik a nyomor. Tökmag Jankók, kisfejűek és törpék nyelvelnek, zsibonganak, űznek, nekihajtanak mindig új hírnek, dalnak, sok senki, gnóm, nyavalyás, talmi. A jobb sorsra szánt médiadolgozók meg míg kezükből ki nem ütik a tollat, az életbe belehazudnak egy kis harmóniát.
Száz év után ennyire időszerű Ady oly sok keserű szava?
Egy kis bajos ember, ki félve fél kérdezni is…
Vajnai János
nyugalmazott tanár