Che Guevara: Üzenet a Tricontinental-nak

„Eljött a kályhák ideje, és csak fényt lehet látni.”
Jose Marti

21 év telt el a legutóbbi világégés óta; minden lehetséges nyelven, számos publikáció ünnepelte az eseményt, amelyet Japán legyőzése szimbolizál. A világot megosztó különböző táborok számos területén tapasztalható az optimizmus.

21 év világháború nélkül, a maximális ellentétek, az erőszakos összecsapások és a hirtelen változások korában, elég magas számnak tűnik. Bár a béke gyakorlati eredményeinek elemzése nélkül (nyomor, hanyatlás, az emberiség óriási részeinek növekvő kizsákmányolása), amelyek ellen mindannyiunk kinyilatkoztatta, hogy harcolni fog, jobban tennénk, ha felülvizsgálnánk, hogy ez a béke valódi-e.

Nem az a célja ezen megjegyzéseknek, hogy a különböző konfliktusok helyi jellegét részletezze, amelyek Japán kapitulációja óta történtek, nem is törekszünk felsorolni a számos és növekvő civil küzdelmet, amelyre a látszólagos béke ezen éveiben sor került. Elég csak megnevezni példaként a túlzott optimizmus ellen a koreai és a vietnami háborút.

Az elsőben több évnyi ádáz hadviselés után az ország északi részét legyőzték a modern hadviselés legborzalmasabb pusztításában: megszórták bombákkal; gyárak, iskolák vagy kórházak nélkül maradtak; 10 millió lakónak egyáltalán nincs menedéke a lakhatásra.

Az ENSZ lejáratott zászlaja alatt, az Egyesült Államok vezetésével országok tucatjai vettek részt ebben a háborúban az Egyesült Államok katonáinak tömeges intervenciójával, és ágyútöltelékként használva a besorozott dél-koreai lakosságot. A másik oldalon Korea hadseregét és népét, valamint a Kínai Népköztársaság önkénteseit a szovjet katonai apparátus segítette és tanácsokkal látta el. Az Egyesült Államok mindenféle pusztító fegyvert letesztelt, kivéve a termonukleárisakat, de beleértve a bakteriológiai és kémiai hadviselést, korlátozott mértékben.

Vietnamban az ország hazafias erői szinten szakadatlanul űzték háborújukat három imperialista hatalom ellen: Japán ellen, amely majdnem összeomlott a hirosimai és nagaszaki bombák után; Franciaország ellen, amely talpra állt a legyőzetésből az indokínai gyarmatain, és figyelmen kívül hagyta a nehéz időkben tett ígéreteit; valamint az Egyesült Államok ellen, küzdelmének ebben az utolsó fázisában.

Régóta korlátozott konfrontációk voltak minden kontinensen, még a mi Amerikánkban is csak kezdetleges felszabadítási harcok és katonai puccsok voltak, amíg a kubai forradalom meg nem kongatta a vészharangot, jelezve ennek a régiónak a fontosságát. Ez az akció magára vonzotta az imperialisták haragját, és Kuba végül partjai megvédésére kényszerült, először a Playa Giron-ban (Disznó-öböl), majd újra a rakétaválság során.

Az utóbbi incidens felbecsülhetetlen mértékű háborút indított volna el, ha amerikai-szovjet összecsapásra került volna sor a kubai kérdés miatt.

De valójában minden ellentét fókuszpontja jelenleg az indokínai félszigeten és a szomszédos területeken van. Laoszt és Vietnamot megtépázta a polgárháború, amely megszűnt annak lenni, amikor az amerikai imperializmus minden erejével belépett a konfliktusba, ezzel az egész zónát veszélyes detonátorrá változtatva, amely bármelyik pillanatban felrobbanhat.

Vietnamban a konfrontáció szélsőségesen akut jellegzetességet vett fel. Nem szándékunk krónikában feljegyezni ezt a háborút. Csak emlékeztetni és rámutatni néhány mérföldkőre.

1954-ben a Dien-Bien-Phu-i megsemmisítő vereség után szerződést írtak alá Genfben, amely az országot két elkülönült zónára osztotta; 18 hónap után választást kellett volna tartani, hogy eldöntsék, ki kormányozza Vietnamot, és hogyan egyesüljön az ország. Az Egyesült Államok nem írta alá ezt a dokumentumot és manőverezésbe kezdett, hogy Bao-Dai császárt, aki a franciák bábja volt, olyan emberrel helyettesítsék, aki sokkal kedvesebb céljaik számára. Ez lett Ngo-Din-Diem, akinek tragikus végzetét – ahogy egy narancsot kifacsar az imperializmus – mindenki jól ismeri.

A megegyezés utáni hónapokban korlátlan optimizmus uralkodott a népi erők táborában. A francia-ellenes ellenállás utolsó maradékát is leszerelték az ország déli részén, és vártak a genfi egyezmény beteljesedésére. De a hazafiak hamar rájöttek, hogy nem lesz választás, amíg az Egyesült Államok nem lesz képes elérni akaratát az urnáknál, amely gyakorlatilag lehetetlen volt, még ha be is vetik minden csaló módszerüket. Újra kitört a harc délen, és fokozatosan teljes gőzre kapcsolt. Jelenleg az Egyesült Államok hadserege félmillióra növelte a megszállók számát, míg a báberők csökkentek számban, és mindenek felett, totálisan elvesztették harciasságukat.

Majdnem két éve, az Egyesült Államok rendszeres bombázást kezdett a Vietnami Demokratikus Köztársaság ellen, újabb lépésként, hogy megtörjék a dél ellenséges magatartását, és az erő pozíciójából tárgyalásokat kényszerítsenek ki a konferencia asztaloknál. Először a bombázások többé-kevésbé izoláltan fordultak elő, és feldíszítették őket a megtorlás maszkjával az állítólagos északi provokációkra. Később, amikor fokozták intenzitását és rendszerességét, az Egyesült Államok légierejének gigantikus támadásaivá váltak, napról napra, azon célból, hogy az ország északi zónájában még a civilizáció nyomait is elpusztítsák. Ez a hírhedt „eszkaláció” epizódja.

A jenki világ anyagi törekvései hatalmas méretűvé váltak, a vietnami légvédelmi tüzérség megingathatatlan védekezése, a számos lelőtt repülőgép (1700 felett) és a szocialista országok hadianyag támogatása ellenére is.

A szomorú valóság: Vietnam – egy ország, amely az egész világ elfeledett népeinek törekvéseit és reményeit képviseli – tragikusan egyedül maradt. Ennek az országnak ki kell állnia az amerikai technológia ádáz támadásait, gyakorlatilag délen a válasz lehetősége nélkül, és északon is csak némi védelemmel – de mindig egyedül.

Minden haladó erő Vietnam felé mutatott szolidaritása manapság hasonló, mint a plebejusok keserű iróniája a római aréna gladiátorai felé. Nem az számít, ha sikert kívánunk az agresszió áldozatának, hanem, ha osztozunk sorsában; el kell kísérni őket a halálba, vagy a győzelembe.

Ha elemezzük a vietnami nép magányos helyzetét, legyőz minket a gyötrődés az emberiesség ezen illogikus pillanatában.

Az amerikai imperializmus bűnös az agresszióban – bűnei hatalmasak és belepik az egész világot. Már tudunk mindenről, uraim! De ez a bűn azokat is érinti, akik, amikor eljön az idő az elhatározásra, hezitálnak Vietnamot a szocialista világ sérthetetlen részének nyilvánítani; fennáll természetesen a veszélye egy globális szintű háborúnak, de döntést kényszerít az imperializmusra. És a bűnösség azokra is vonatkozik, akik fenntartják a jogtalanság és tőrbecsalás háborúját – amelyet néhány éve a szocialista tábor két legnagyobb hatalmának képviselői kezdtek.

Őszinte választ várva, meg kell kérdeznünk magunkat: Vietnam elszigetelődött vagy sem? Nem tart ez fenn veszélyes mérleget a két marakodó hatalom között?

És micsoda nagyszerű emberek ezek! Micsoda higgadtság és bátorság! És micsoda leckét mutattak a világnak ebben a küzdelemben! Nem is sokára megtudhatjuk, hogy Johnson elnök még sokkal komolyabban gondolja a népe által vágyott reformok végrehajtását – hogy elsimítsa az éles osztályellentéteket, amelyek napról napra növekednek kirobbanó erővel. Az igazság, hogy a „Nagy Társadalom” pompás címe alatt bejelentett fejlesztéseket bedobták Vietnam pöcegödrébe.

Minden imperialista hatalmak közül a legnagyobbik a saját bensőségeiben érzi a szegény és fejletlen országok által okozott vérzést; a legendás gazdasága érzi a háborús erőfeszítések szorítását. A gyilkosság megszűnik a legkényelmesebb üzletté válni a monopóliuma számára. Védekező fegyverek – és sosem megfelelő számban – a mindenük, amiket ezek a rendkívüli katonák birtokolnak, a hazájuk és a társadalmuk iránti szeretet és a páratlan bátorságuk mellett. De az imperializmus megreked Vietnamban, képtelen kiutat találni, és kétségbeesetten keres egyet, amely méltósággal legyűri ezt a veszélyes helyzetet, amelyben megtalálja önmagát. Továbbá az Észak által javasolt Négy Pont és a Dél által javasolt Öt Pont már sarokba szorítják az imperializmust, sokkal meghatározóbbá téve a konfrontációt.

Minden azt jelzi, hogy a béke, ez az instabil béke, amely azon puszta okból viseli a nevét, hogy világszerte nincs tűzfészek, újra veszélyben van, hogy elpusztítja az Egyesült Államok néhány megmásíthatatlan és elfogadhatatlan lépése.

Milyen szerepet játsszunk mi, a világ kizsákmányolt emberei? A három kontinens népei figyelmüket Vietnamra fókuszálják, és megtanulják a leckéjüket. Mivel az imperialisták háborús fenyegetéssel zsarolják az emberiséget, a bölcs reakció, hogy nem félünk a háborútól. A nép általános taktikájának kellene lennie, hogy állandó és szilárd támadást indít minden fronton, ahol a konfrontáció veszi kezdetét.

Azokon a helyeken, ahol ezt a törékeny békét megsértik, mi a feladatunk felszabadítani magunkat, bármi áron.

A világpanoráma nagyon bonyolult. A felszabadító harcot még nem vállalta fel az ősi Európa néhány országa, amely eléggé fejlett, hogy felfogja a kapitalizmus ellentmondásait, de gyenge olyan fokon, hogy kövesse az imperializmust vagy elinduljon a saját útján. Az ellentmondásaik robbanási fázist fognak elérni az elkövetkezendő években, de a problémáik és konzekvensen a saját megoldásaik különböznek a mi függő és gazdaságilag alulfejlett országainkétól.

Az imperialista kizsákmányolás alapvető területeit átfogja a három visszamaradott kontinens: Amerika, Ázsia és Afrika. Minden országnak megvannak a saját jellegzetességei, de minden kontinens egészében bizonyos egységet mutat.

A mi Amerikánk többé-kevésbé homogén országok csoportjaiként integrálódik, és területének legnagyobb részén az amerikai monopoltőke abszolút uralmat tart fenn. Bábkormányok vagy legjobb esetben gyenge és gyáva helyi vezetők képtelenek ellenszegülni a jenki uraik parancsainak. Az Egyesült Államok megközelítőleg elérte politikai és gazdasági uralmának csúcsát; nehezen fejlődhet tovább; a helyzet bármely megváltozása visszaesést produkálhat. A politikájuk fenntartani, amit meghódítottak. A cselekvési irány jelenleg korlátozott az erő brutális alkalmazása miatt a célból, hogy visszatartsák a felszabadító mozgalmakat, nem számít milyen formáját fogja ölteni.

A „nem engedünk meg újabb Kubát” jelszó elrejti a lehetőségét, hogy annak félelme nélkül hajtsanak végre agressziót, hogy olyan megtorlás következzen, amelyet a Dominikai Köztársaság ellen hajtottak végre vagy azelőtt a panamai mészárlás alatt – és fennáll a világos figyelmeztetés, hogy a jenki csapatok készen állnak beavatkozni bárhol Amerikában, ahol az uralkodó rezsimet megváltoztathatják, ezzel veszélyeztetve érdekeiket. Ez a politika majdnem teljes büntetlenséget élvez; az OAS (Amerikai Államok Szervezete) megfelelő álca, népszerűtlensége dacára; az ENSZ tehetetlensége csakúgy nevetséges, mint tragikus; minden amerikai ország hadserege kész beavatkozni, hogy letörjék saját népeiket. A Bűn és Árulás Internacionáléját valójában már megszervezték. Másfelől az őshonos burzsoázia elvesztette képességét, hogy ellenálljon az imperializmusnak – ha volt is valaha ilyenje -, és a pakli utolsó kártyájává váltak. Nincs más alternatíva; vagy a szocialista forradalom vagy egy látszat-forradalom.

Ázsia sok különféle jellegzetességgel rendelkező kontinens. A felszabadító harc, amelyet számos európai gyarmatosító hatalom ellen viseltek, eredménye több-kevesebb haladó kormány felállítása, amelyek további fejlődést mutattak, néhány esetben a nemzeti felszabadítás elődleges célját elmélyítve, más esetben az imperializmus párti pozíció elfogadása felé visszaesve.

Gazdasági szempontból az Egyesült Államok nagyon keveset veszíthet és sokat nyerhet Ázsiából. Ezek a változások az érdekeiket szolgálják; a más neokolonialista hatalmak megdöntéséért folytatott küzdelmet és az akció új területére való behatolást gazdasági téren néha direkten hajtják végre, néha Japánon keresztül.

De vannak különleges politikai feltételek, különösképp Indokínában, amely Ázsiában különös fontosságú jellegzetességeket teremt, és döntő szerepet játszik az egész amerikai katonai stratégiában.

Az imperialisták bekerítik Kínát Dél-Korea, Japán, Tajvan, Dél-Vietnam és végül Thaiföld által.

Ez a kettős helyzet, egy stratégiai érdek, amely olyan fontos, mint a Kínai Népköztársaság katonai bekerítése és a nagy piacokra való behatolás – amelyeket még nem uralnak -, Ázsiát az egyik legrobbanékonyabb pontjává teszi a mai világnak a vietnami háborús zónán kívüli látszólag stabilitásának dacára.

A Közel-Keletnek, bár földrajzilag ehhez a kontinenshez tartozik, megvannak a saját ellentmondásai, és aktív nyugtalanságban van; lehetetlen előre megmondani, hogy az imperialisták által támogatott Izrael és ennek a zónának a haladó országai közötti hidegháború milyen messzire megy. Ez csak egy másik vulkán, mely manapság kitöréssel fenyegeti a világot.

Afrika majdnem szűz területet jelent a neokolonialista invázió számára. Voltak változások, amelyek némiképp arra kényszeríttették a neokolonialista hatalmakat, hogy feladják korábbi abszolút kiváltságaikat. De amikor ezeket a változásokat szakadatlanul hajtották végre, a kolonializmus folytatódott a neokolonializmus alakjában, hasonló hatással, ameddig a gazdasági helyzetet érintette.

Az Egyesült Államoknak nincsenek gyarmatai ebben a régióban, de már küzd, hogy bejuttassa partnerei hűbéreseit. Mondhatjuk, hogy az Egyesült Államok imperializmusának stratégiai terveinek követésével Afrika jelenti a hosszú távú tartalékot; a jelenlegi beruházásai ámbár csak a Dél-Afrikai Egységben fontosak és a behatolás csak most érezteti hatását a Kongóban, Nigériában és más országokban, ahol kezdetét veszi az erőszakos rivalizálás más imperialista hatalmakkal (jelen ideig békés módon).

Még nincsenek ott nagy érdekeltségeik, amelyeket megvédhetnek, kivéve az állítólagos joguk, hogy beavatkozzanak a világ minden pontján, ahol a monopóliumok óriási profitot észlelnek vagy nyersanyagok nagy tartalékait.

Mindez az elmúlt történelem igazolja az aggodalmainkat a népek felszabadításának lehetőségeit tekintve rövid vagy hosszútávon.

Ha abbahagyjuk Afrika elemzését, megfigyelhetjük majd, hogy Guinea, Mozambik és Angola portugál gyarmatain a harcot viszonylagos intenzitással fogják folytatni, konkrét sikerekkel az elsőben és váltakozó sikerrel a másik két esetben. Már látjuk a vitát a Kongóban Lumumba utódai és Tshombe régi társai között, egy vitát, amely jelenleg az utóbbi számára előnyös; akik az ország nagy területeit saját hasznukra „pacifikálták” – bár a háború most is lappang.

Rhodesiában más a problémánk: a brit imperializmus minden eszközt felhasznál, amit elér, hogy a hatalmat megtartsa a fehér kisebbség kezében, akik jelenleg törvénytelenül birtokolják. A konfliktus brit szemszögből abszolút nem hivatalos; a nyugati hatalom a megszokott diplomatikus ügyességével – amelyet a szó szoros értelmében képmutatásnak is nevezhetünk – az elégedetlenség látszatát kelti az Ian Smith kormánya által elfogadott intézkedések előtt. Ravasz magatartását támogatja néhány Commonwealth ország, amely követi, de támadja a Fekete Afrikához tartozó országok nagy csoportja, akár a brit imperializmus szervilis gazdasági lakájai vagy sem.

Ha ezen hazafiak lázadó törekvései sikerrel járnak, és ez a mozgalom hatékony támogatást kap a környező afrikai országokból, a rhodesiai helyzet különösen robbanékonnyá válhat. De pillanatnyilag mindezen problémákat olyan ártatlan szervezetekben vitatják, mint az ENSZ, a Commonwealth és az OAU (Afrikai Államok Szervezete).

Afrika társadalmi és politikai fejlődése nem arra vezet minket, hogy kontinentális forradalmat várjunk. A felszabadító harcnak a portugálok ellen győzedelmesen kell véget érnie, de Portugália semmit nem jelent imperialista téren. Azon konfrontációknak van forradalmi jelentősége, amelyek sakkban tartják az egész imperialista apparátust; ámbár ez nem azt jelenti, hogy abbahagyjuk a küzdelmet ezen három portugál gyarmat felszabadításáért és a forradalmaik elmélyítéséért.

Amikor Dél-Afrika és Rhodesia fekete tömegei megkezdik valódi forradalmi harcukat, új kor fog virradni Afrikára. Vagy amikor egy nemzet elnyomorított tömegei felkelnek, hogy visszaszerezzék a tisztességes élethez való jogukat az uralkodó oligarchák karmaiból.

Eddig katonai puccsok követték egymást; tisztek egy csoportja leváltotta a másikat vagy helyettesítettek egy vezetőt, aki többé nem szolgálta a kasztjuk érdekeit, vagy azokat a hatalmakat, amelyek titokban irányították – de nem voltak nagy népi felzúdulások. A Kongóban ezek a jellegzetességek átmenetileg megjelentek, amelyeket Lumumba emléke okozott, de az utóbbi néhány hónapban elvesztették erejüket.

Ázsiában – ahogy láttuk – a helyzet robbanékony. Nem csak Laosz és Vietnam a töréspontok, ahol küzdelem van; ilyen pont Kambodzsa is, ahol bármely pillanatban megkezdődhet az amerikai agresszió, Thaiföld, Malajzia és természetesen Indonézia, ahol nem fogadhatjuk el, hogy kimondták az utolsó szót, tekintet nélkül a Kommunista Párt kiirtására ebben az országban, ahol a reakciósok kerültek hatalomra. És természetesen a Közel-Keleten is.

Latin-Amerikában a fegyveres harc folytatódik Guatemalában, Kolumbiában, Venezuelában és Bolíviában; az első felkelések felütik a fejüket Brazíliában. Van néhány ellenállási fókusz, amely megjelenik, és aztán kioltódik. De majdnem a kontinens minden országa érik egy típusú küzdelemre, amely – azért, hogy kivívják a győzelmet – nem elégedhet meg kevesebbel, mint egy szocialista irányzatú kormány felállításával.

Ezen a kontinensen gyakorlatilag csak egy nyelvet beszélnek (Brazília kivételével, amelynek népével könnyen megértetik magukat, akik spanyolul beszélnek, a két nyelv nagyfokú hasonlósága miatt). Szintén nagy hasonlóság van az osztályok között is ezekben az országokban, amelyek maguk között egy nemzetközi americano típust határoznak meg, amely sokkal egészebb, mint más kontinenseken. A nyelv, a szokások, a vallás, a közös külföldi gazda egyesíti őket. A kizsákmányolás foka és formája hasonló mind a kizsákmányolók, mind a kizsákmányolt emberek számára a Mi Amerikánk országainak többségében. És a lázadás gyorsan megérik bennük.

Megkérdezhetjük magunkat: hogy fog ez a lázadás felvirágozni? Milyen típusú lesz? Már egy jó ideje rájöttünk, hogy – köszönhetően a jellegzetességeik hasonlóságának – a Mi Amerikánk küzdelme közös úton megtörténni, kontinentális arányokban. Sok nagy csata színtere lesz, amelyet az emberiség felszabadításáért vívnak.

A kontinentális szintű küzdelem keretein belül a csaták, amelyek most folynak, csak epizódok – de már mártírokat szolgáltattak, megjelennek a Mi Amerikánk történelmében, mivel a vérüket adták a küzdelem eme végső szakaszában az ember teljes szabadságáért. Ezen nevek között van Comandante Turcios Lima, Camilo Torres atya, Comandante Fabricio Ojeda, Lobaton és Luis de la Peuente Uceda parancsnokok, mind kiváló alakjai Guatemala, Kolumbia, Venezuela és Peru forradalmi mozgalmainak.

De a nép aktív mozgalma megteremti az új vezetőit: Cesar Montes és Yon Sosa felemelte zászlaját Guatemalában, Fabio Vazquez és Marulanda Kolumbiában; Douglas Bravo az ország nyugati részén és Americo Martin El Bachiller-ben, mindketten az adott venezuelai frontjaikon.

Új felkelések bontakoznak ki ezekben az országokban és a Mi Amerikánk más országaiban is, ahogy történt Bolíviában, és folyamatosan növekedni fognak a nehézségek közepette, amely együtt jár ezzel a veszélyes szakmával, a modern forradalmárokéval. Sokan el fognak esni, a saját hibájukból, mások elesnek az eljövendő csatában; új harcosok és új vezetők fognak feltűnni a forradalmi harc hevében. A nép meg fogja teremteni a harcosait és vezetőit a háború adott keretei között – és a jenki ügynökök elnyomása is növekedni fog. Manapság katonai segítség van minden országban, ahol a fegyveres harc növekszik; a perui hadsereg látszólag sikeres akciót hajtott végre a forradalmárok ellen abban az országban, egy hadsereg, amelyet szintén a jenkik képeznek és igazgatnak. De ha a háború fókuszai elégséges politikai és katonai éleslátással növekednek, gyakorlatilag legyőzhetetlenné válnak, és arra kényszerítik a jenkiket, hogy erősítést küldjenek. Peruban magában sok új elem, akik gyakorlatilag ismeretlenek, újraszervezik a gerillaharcot. Lépésről lépésre, az elavult fegyvereket, amelyek elégségesek egy kis fegyveres csoport elnyomására, felváltják a modern felszerelések és az amerikai katonai segélyeket valódi harcosok fogják helyettesíteni addig az adott pillanatig, amikor arra kényszerülnek, hogy egyre nagyobb számú reguláris csapatot küldjenek, hogy biztosítsák a kormány relatív stabilitását, amelynek nemzeti bábhadserege szétbomlik a gerillák heves támadása előtt. Ez Vietnam útja, ez az az út, amelyet követni kell a népnek; ez az az út, amelyet a Mi Amerikánknak követnie kell, azzal a fölénnyel, hogy a fegyveres csoportok Együttműködési Tanácsokat hozzanak létre, hogy gátolják a jenki imperializmus elnyomó erőit, és felgyorsítsák a forradalmi győzelmet.

Amerika, az elmúlt felszabadító küzdelmek elfeledett kontinense, most kezdi hallatni hangját a Tricontinental-on keresztül, és a népei élcsapatának hangjában, a Kubai Forradalomnak ma sokkal jelentősebb feladata van: megteremteni egy Második vagy Harmadik Vietnamot, vagy a világ Második és Harmadik Vietnamját.

Észben kell tartanunk, hogy az imperializmus világrendszer, a kapitalizmus utolsó foka – és világszintű konfrontációval kell legyőzni. Ennek a küzdelemnek a stratégiai befejezése az imperializmus elpusztítása. A hozzájárulásunk, a világ kizsákmányoltjainak és elmaradottainak felelőssége, hogy megsemmisítsék az imperializmus alapjait: az elnyomott országaink, amelyekből nyerik a tőkét, nyersanyagokat, technikusokat és olcsó munkaerőt, és amelybe új tőkét – az uralkodás eszközét -, fegyvereket és mindenféle árut exportálnak; ezzel alárendelve minket egy abszolút függőségbe.

Ennek a stratégiai célnak alapvető eleme kell legyen minden nép valódi felszabadítása, egy felszabadítás, amelyet legtöbb esetben fegyveres harccal kell elérni, és amelynek a Mi Amerikánkban majdnem kifogástalanul Szocialista Forradalomnak kell lenni.

Miközben elképzeljük az imperializmus pusztulását, szükséges meghatározni annak fejét, amely nem más, mint az Amerikai Egyesült Államok.

Végre kell hajtanunk az általános feladatot azzal a taktikai céllal, hogy kicsalogatjuk az ellenséget természetes környezetéből, rákényszerítve, hogy olyan régióban kelljen harcolnia, ahol a saját élete és szokásai ütköznek a létező valóssággal. Nem szabad alábecsülnünk az ellenségünket; az amerikai katonának van technikai kapacitása és olyan mennyiségű fegyverrel és forrással támogatják, amely rettenetessé teszi. Híján van az esszenciális ideológiai motivációnak, amelynek ma a legádázabb ellenségei – a vietnami katonák – legmagasabb fokon birtokában vannak. Csak akkor leszünk képesek legyőzni ezt a hadsereget, ha aláaknázzuk a morálját – és ezt akkor tudjuk megvalósítani, ha legyőzzük és ismételt veszteségeket okozunk neki.

De a győzelmek eme rövid vázlata együtt jár a népünk óriási áldozatával, áldozatokkal, amelyeket a mai naptól kezdve követelnek, világos nappal, és amely talán kevésbé lesz fájdalmasabb, mint azoké, akiknek ki kell tartaniuk, ha mi állandóan elkerüljük a harcot azért, hogy legyenek mások, akik kihúzzák a grabancunkat a tűzből.

Lehetséges természetesen, hogy az utolsó felszabadított ország ezt fegyveres harc nélkül fogja megtenni, és az imperialisták elleni hosszú és ádáz háború szenvedéseit ezzel elkerülhetik. De talán lehetetlen elkerülni ezt a harcot vagy hatásait egy globális tűzfészekben; a szenvedés ugyanaz lesz, vagy talán még nagyobb. Nem láthatjuk előre a jövőt, de sosem eshetünk abba a defetista csábításba, hogy mi legyünk hazánk élcsapata, amely szabadságra vágyik, de irtózik a küzdelemtől, amellyel jár, és a győzelem morzsájaként várja a szabadságát.

Teljesen ésszerű elkerülni minden hasztalan áldozatot. Ezért olyan fontos tisztázni a valódi lehetőségeit, hogy a függő Amerika felszabadíthatja magát békés eszközökkel. Számunka ennek a kérdésnek a megoldása egész világos: a jelen pillanatban akár megfelelő, akár nem a küzdelem elindítására, nem kergethetünk és nincs is jogunk illúziókat kergetni, hogy a szabadságot harc nélkül szerezhetjük meg. És ezek a csaták nem pusztán utcai harcok lesznek kövekkel a könnygáz-bombák ellen, vagy békés, általános sztrájkok; sem dühös emberek csatája, akik két vagy három nap alatt elpusztítják az uralkodó oligarchák elnyomó vérpadjait; a harc hosszú lesz, durva és a frontja lesz a gerillák óvóhelye, a városokban, a harcosok otthonaiban – ahol az elnyomó erőknek könnyű áldozatokat fognak keresni a családtagjaik között – a lemészárolt vidéki népességben, a falvakban vagy az ellenség bombázásaiban elpusztított városokban.

Belekényszerítenek minket ebbe a harcba; nincs más választás: fel kell készülnünk rá, és úgy kell döntenünk, hogy vállaljuk.

A kezdet nem lesz egyszerű; nagyon is nehéz lesz. Minden elnyomó oligarcha hatalom, minden brutális és demagóg kapacitását az ügye szolgálatába állítja. A küldetésünk az első órában a túlélés; később követnünk kell a gerilla örök érvényű példáját, kivitelezni a fegyveres propagandát (vietnami tekintetben ez a golyók propagandája, a megnyert vagy elvesztett, de megharcolt csatáké). A gerillák legyőzhetetlenségének nagy leckéje gyökeret ver az elnyomorított tömegekben. A nemzeti szellem élénkülése, a felkészülés a keményebb feladatokra, az ellenállásra, még erőszakosabb elnyomásra. A gyűlölet a harc elemeként; az ellenség hajthatatlan gyűlölete az embert természetes határa fölé és mögé hajtja, hogy hatékony, erőszakos, szelektív és hidegvérű gyilkoló géppé váljon. A katonáinknak is ennek megfelelőnek kell lenniük; a gyűlölet nélküli nép nem tud legyőzni egy brutális ellenséget.

Oda kell vinnünk a háborút minden szegletbe, ahol az ellenség feltűnik, hogy azt viselje: az otthonába; szórakozó központjaiba; egy totális háborút. Fontos meggátolni, hogy akár csak egy pillanatnyi nyugta legyen, egy csendes pillanat a barakkon kívül vagy akár belül; támadnunk kell, akárhol is legyen; hogy sarokba szorított fenevadként érezze magát, akárhova is mozdul. Ekkor a morális idegei felmondják a szolgálatot. Akár sokkal vadabb is lehet, de látni fogjuk, hogy jelennek meg hanyatlásának jelei.

És fejlesszük ki az igazi proletár internacionalizmust; a nemzetközi proletár hadseregekkel; egy zászló alatt, amely alatt harcolunk az emberiség megváltásának szent ügyéért. Hogy meghalni Vietnam, Venezuela, Guatemala, Laosz, Guinea, Kolumbia, Bolívia, Brazília zászlaja alatt – nevesítve csupán néhány helyszínét a mai fegyveres küzdelemnek – pont ugyanolyan dicsőséges és vonzó legyen egy amerikai, egy ázsiai, egy afrikai, akár egy európai számára is.

Bármely országban, amelynek nem a zászlaja alatt született valaki, minden csepp vére olyan tapasztalat, amelyet átadhat a túlélőknek, hogy továbbadják azt a saját hazájuk felszabadító harcához. És minden felszabadított nemzet egy lépcsőfok az illető saját hazájának felszabadítási harcában.

Eljött az idő, hogy félretegyük különbségeinket, és mindent a harcunk szolgálatába állítsunk.

Mind tudjuk, nagy viták szaggatják a világot, amely most a szabadságért küzd; ezt senki nem titkolhatja. Azt is tudjuk, hogy olyan fokot és keserűséget értek el, hogy a párbeszéd és az egyeztetés lehetősége nagyon csekély, ha nem semmi. Hasztalan feladat eszközök és módok után kutatni, hogy megbékélő párbeszéd jöjjön létre, amely elől a szemben álló felek kitérnek. Bár az ellenség ott van; minden nap lecsap, és fenyeget minket új csapásokkal, és ezek a csapások egyesítenek minket, ma, holnap vagy holnapután. Aki ezt először megérti, és felkészül a szükséges egyesülésre, fogadhatja a népek háláját.

Köszönhetően a hevenységének és a meg nem alkuvásának, amellyel minden ügyét védi, mi, a kifosztottak, nem választhatjuk egyik vagy másik oldalát sem ezeknek a nézeteltéréseknek, még akkor sem, ha néha egybevág egyik vagy másik párt állításával, vagy nagyobb fokban egyik féllel, jobban, mint a másikkal. Háború idején a jelenlegi különbségek kifejezése gyengeséget mutat; de ezen a fokon illúzió ezeket megpróbálni szavakkal megoldani. A történelem elkoptatja vagy valódi jelentéssel ruházza fel őket.

A küzdelmes világunkban minden nézeteltérést a taktikáról, az akció módszeréről a korlátozott cél eléréséhez, elemezni kell a másik ember véleményének kölcsönös tiszteletével. Tekintettel a nagy stratégiai célunkra, az imperializmus fegyveres harccal való totális elpusztítására, rendíthetetlennek kell lennünk.

Foglaljuk össze reményeinket a győzelemre: az imperializmus totális megsemmisítése a legszilárdabb bástyája elpusztítása által: az Amerikai Egyesült Államok által gyakorolt elnyomás ellen. Hogy véghezvigyük – taktikai módszerként – a népek fokozatos felszabadítását, egyiket a másik után vagy csoportokban: elcsalni az ellenséget egy nehéz harcba, távol a saját területétől; leszerelni minden azt fenntartó bázisát, amelyek a tőle függő területek.

Ez hosszú háborút jelent. És még egyszer megismételjük, kegyetlen háborút. Senki se csapja be magát a kezdeteknél, és senki se habozzon elindulni a következményektől való félelem miatt, amelyet a népére hoz. Ez majdnem az egyetlen reményünk a győzelemre. Nem térhetünk ki az idő szava elől. Vietnam a hősiessége végtelen leckéjével, a küzdelem és halál tragikus és mindennapi leckéjével megmutatta a végső győzelem megszerzését.

Ott az imperialista katonák kibírják a kényelmetlenségeket, akik hozzászoktak az amerikai életszínvonal élvezetéhez, ellenséges földön kell élniük, bizonytalanságban attól, hogy nem tudnak mozdulni sem anélkül, hogy figyelnének, nehogy ellenséges területre tévedjenek: halál vár azokra, akik egy lépést is kimerészkednek a megerősített táborukból. Az egész népesség permanens ellenségessége. Mindez belülről hat vissza az Egyesült Államokra; előhív egy újjáéledő elemet, amelyet az imperialista erők lekicsinyelnek: az osztályharcot akár a saját területükön belül.

Milyen közelinek láthatjuk a fényes jövőt, ahol két, három vagy sok Vietnam virágzik keresztül a világon, osztozva a halálban és az óriási tragédiákban, a mindennapos hősiességben és a folyamatos csapásaiban az imperializmus ellen, hogy a világ népeinek hirtelen támadásaival és növekvő gyűlöletével szétkergessék erőit!

És ha képesek vagyunk egyesülni, hogy erősebbé és biztosabbá tehessük csapásainkat és így növeljük mindenféle támogatás hatékonyságát, amelyet a harcoló népnek adnak – milyen közel is kerülhet ez a jövő!

Ha mi, kis pontok a világtérképen, képesek vagyunk beteljesíteni küldetésünket és helyet szerezni ebben a harcban, akármilyen kicsit is adhatunk magunkból: az életünket, áldozatunkat, elhintve vérünkkel tudatjuk, hogy felmértük mozgásterünket, és mi magunkat csak a proletariátus nagy hadseregének elemeinek tekintjük, de büszkék vagyunk, hogy tanultunk a Kubai Forradalomból és annak vezetőjétől, a nagy leckét, amely az ő tartásából árad a világnak ezen a részén: „Mit számít egy ember vagy egy nemzet veszélye vagy áldozata, amikor az egész emberiség sorsa forog kockán.”

Minden tettünk csatakiáltás az imperializmus ellen, egy harci himnusz a nép egysége számára az emberiség nagy ellensége ellen: az Amerikai Egyesült Államok ellen. Akárhol is lepjen meg minket a halál, üdvözöljük, biztosítva, hogy csatakiáltásunk elérhet egy befogadó fület, és egy másik kéz majd kinyúl, hogy megragadja fegyverünket, és más emberek készen állnak, hogy rázendítsenek a gyászdalra a géppuskák staccato énekével és a háború és a győzelem új csatakiáltásaival.

Ernesto Che Guevara
1967. április 16.
Eredetileg megjelent a Tricontinental-ban