Az írás Buharin: A Világforradalom Programja című művének XI. fejezete
Ahogy a földdel kapcsolatban a vezető szerep számos területen fokozatosan átkerül a legszegényebb parasztság és a különböző paraszt-szovjetek (tanácsok) szervezeteihez és ezek intézményeihez, úgy kerül át fokozatosan (és ez az, amit a pártunk elvár) az ipari igazgatás a munkások és parasztok kormányának kezeibe.
A Októberi Forradalom előtt és a közvetlenül azt követő időszakban a munkásosztály és a pártunk előtérbe helyezte a munkás-igazgatás követelését, vagyis a gyárak és a munkahelyek munkások általi felügyelete megelőzi, hogy a kapitalisták ne tárolhassanak titkos üzemanyag és nyersanyag tartalékot, hogy láthatóan ne csaljanak vagy spekuláljanak, károsítsák a javakat vagy igazságtalanul elbocsássanak munkásokat. A munkásfelügyelet alá tartozik a termelés, csakúgy mint a termékek, nyersanyagok vásárlása és eladása, ezek tárolása és a vállalkozások finanszírozása.
Bár a puszta felügyelet nem bizonyult hatékonynak. Különösképp akkor nem bizonyult annak, amikor a termelés államosítása bekövetkezett, és a kapitalisták számos privilégiumát elpusztították, és amikor az ipar vállalatai és egész csoportjai a munkások és parasztok kormányának kezébe kerültek. Könnyen látható, hogy a puszta felülvizsgálat nem hatékony, és hogy nem csak munkás-ellenőrzésre van szükség, hanem az ipar munkás-igazgatására, a munkásszervezetekre, munkahelyi és gyári bizottságokra, szakszervezetekre, a szovjetek gazdasági ágazataira, munkás-küldöttekre és végül a munkás-paraszt kormány szervezeteire (mint a különleges bizottságok, állami gazdasági szovjetek, és így tovább.) Ezek a szervezetek nem csak a felügyelnek, hanem az igazgatnak. Van más is, amelyre figyelmet kell fordítanunk.
Néhány munkás, aki nem volt elégségesen átitatva az osztályszellemmel, a következővel érvelt: azért vagyunk itt, hogy a gyárat a saját kezeinkbe vegyük, és ennyi. Ezelőtt a gyár, mondjuk, Kovács úr tulajdona volt; most a munkások tulajdona. Ez a nézőpont természetesen rossz és erősen hasonlít a megosztásra. Valóban, ha az a tényállás, hogy egy adott gyár az adott munkásokhoz tartozik, az versenyt eredményezne a gyárak között: egy ruhagyár jobban igyekezne felülkerekedni a többin, meg akarnák nyerni egymás vevőit; egy gyár munkásai tönkremennének, a másik pedig virágozna; ez később alkalmazná a tönkrement gyár munkásait, és egyszóval megint a jól ismert kép állna előttünk; ebben az esetben a felosztott kapitalizmus hamarosan újra feléledne.
Hogy harcoljunk ez ellen? Nyilvánvaló, hogy ki kell építenünk a vállalatok munkás-igazgatásának olyan rendjét, amely tudatosítja a munkásokban, hogy a gyár nem csak az adott gyár munkásainak tulajdona, hanem az egész dolgozó népé. Ez a következő módon lehetséges. Minden gyárnak és munkahelynek egy munkásokból álló, igazgatási testületet kell alakítania úgy, hogy a tagok többsége ne a kérdéses gyárhoz tartozzon, hanem az adott ipari ágazat szakszervezetei, a munkás-küldöttek szovjetjei és végül a helyi Állami Gazdasági Szovjetjei delegáltjai alkossák. Ha a testület munkásokból és alkalmazottakból (a munkásoknak többségben kell lenniük, mivel elkötelezettebbek a kommunizmus iránt) felállt, és ha a munkások többsége más gyárakhoz tartozik, akkor az igazgatás az egész munkásosztály érdekei szerint fog történni.
Minden munkás érti, hogy a munkahelyek és a gyárak nem működhetnek könyvelők, szerelők, mérnökök, stb. nélkül. Ezért a munkásosztály másik feladata, hogy őket is szolgálatba állítsa. Amíg a munkásosztály nem tud ilyen szakembereket kitermelni saját köreiből (de képes megtenni, ha az általános oktatás terveit sikeresen kivitelezik, és a speciális felsőoktatás mindenki számára elérhető lesz), addig természetesen kénytelen-kelletlen nagyobb bért kell fizetni a szakembereknek. Hadd szolgálják most a munkásosztályt, ahogy korábban szolgálták a burzsoáziát. Korábban a burzsoázia felügyelete és irányítása alatt voltak, most a munkások és alkalmazottak felügyelete és ellenőrzése alatt lesznek.
Hogy biztosítsuk az ipar kerekeinek sima gördülését, elengedhetetlen – ahogy korábban elmagyaráztuk – hogy legyen egy általános terv. Nem elég, hogy minden egyes nagyobb gyárnak legyen saját munkás-igazgatási testülete. Sok gyár és sok termelési ágazat van; mind kötődnek egy másikhoz, mind függnek egymástól: ha egy szénbánya kevés szenet termel, akkor a gyárak és a vasutak leállnak, ha nincs üzemanyag, a hajózás szünetel; ha nincs gyapjú, nincs munka a textilgyárakban sem.
Következtetésképpen szükséges létrehozni egy szervezetet, amelynek fel kell ölelnie minden termelést, amelynek egy általános terv alapjain kell állni, és amely egyesíti más munkahelyek és gyárak munkás-igazgatási testületeit; pontosan feljegyzi a kellékeket és a tartalékokat, nem csak egy város vagy egy gyár számára, hanem az egész országban. Ezen általános tervek szükségessége a vasutak esetén válik nyilvánvalóvá. Bármely gyermek megértheti, hogy a vasúti munkák szervezetlensége óriási zavart okozhat; Szibériában például óriási kenyérbőség van, amíg Pétervár az éhezés küszöbén áll. Miért is van ez? Mert a kenyér elérhetetlen Pétervár lakói számára, mivel lehetetlen szállítani. Hogy biztosítsuk a megszokott közlekedést, szükséges, hogy mindent szigorúan regisztráljanak, és helyesen osszanak el. És ez csak akkor lehetséges, ha van egy egységes terv. Képzeljük el, hogy a vasút egy mérföldnyi szakasza egy igazgatás alá tartozik, egy másik pedig egy másik alá, a harmadik egy harmadik alá, és így tovább, és minden munka független egymástól. Leírhatatlan zűrzavar lenne az eredmény. Egy ilyen zűrzavart csak akkor kerülhetünk el, ha a vasutat egyetlen központosított igazgatás irányítaná. Ennélfogva a munkások szervei és a munkaszervezetek számára egyre nő a szüksége, hogy a termelés egész ágazatai egyesüljenek egymással, egy egészet formálva, és amely meghatározza az elvégzendő munkát az ország különböző részein, például Szibériában és az Uráli körzetben, az északi tartományokban, a központban, és így tovább. Ilyen szervek végzik a kivitelezést, ők a körzeti és regionális Állami Gazdaságok Szovjetjei, a termelés vagy a kereskedelem egész ágazatait egyesítő különleges bizottságok (például textil, cukor, stb.), és mindenek felett van egy központi szervezetünk, az Állami Gazdaság Legfelsőbb Tanácsa (Szovjetje). Mindezen szervezetek kapcsolatban vannak a munkásküldöttek szovjetjeivel, és összhangban dolgoznak a Szovjet Kormánnyal. Az állományuk főképp a munkásszervezetek képviselőiből áll, és támogatják őket a szakszervezetek, a munkahelyi és gyári bizottságok, az alkalmazottak szakszervezetei, és így tovább.
Ily módon az ipar munkásigazgatása fokozatosan kialakul a létra tetejétől az aljáig. Az illető körzetekben vannak munkahelyi és gyári bizottságaink, munkás-igazgatási testületek, és ezek felett a regionális és körzeti bizottságok és az Állami Gazdaságok Szovjetjei, és mindezen szervezetek felett ott van az Állami Gazdaság Legfelsőbb Szovjetje. A munkásosztály feladata most, hogy minden eszközzel növelje és erősítse az ipar munkás-igazgatását, erre az irányba terelve a széles néptömegeket. A proletariátusnak, amely saját kezébe vette a termelést, nem csak mind különféle egyének és csoportok tulajdonát, hanem mint az egész munkásosztály tulajdonát, törődnie kell ágazatok ezreinek központi és körzeti munkásszervezeteinek, valamint munkahelyek és gyárak támogatásával. Ha a munkás-igazgatási testületek magasabb szerveit a termelés helyszínein nem támogatják a helyiek, elkallódnak, mintha ég és föld között lennének, és bürokratikus intézményekké alakulnak át, amely mentes minden élő forradalmi szellemtől. De másfelől, lehetőségük lesz megbirkózni a borzalmas szervezetlenséggel, ha minden helyszínen, minden oldalról támogatja őket a munkások elő ereje és a munkások központi szervezeteinek utasítása válaszra talál, és végrehajtják, nem csak formaságból, hanem a munkások szervezetének ás a munkások tömegeinek kötelességéből. Minél többet vitatnak meg a munkások, minél lelkesebb az érdeklődésük a testületeik megválasztásában, minél több munkát végeznek el a munkahelyeiken és a gyárakban, annál nagyobb részt vesznek ki a zűrzavar és a tisztességtelenség minden formájának megszüntetésének feladatából – a munkásosztály annál hamarabb ragadja magához nem csak szavakban, de tettekben is az egész ipari termelést, ezzel realizálva nem csak pusztán a munkásosztály politikai, hanem gazdasági diktatúráját, vagyis a munkásosztály nem csak a hadsereg, a bíróságok, az iskolák és egyéb intézmények aktuális ura lesz, hanem a termelés igazgatásának vezetője is. Csak ekkor fogjuk gyökerestül kitépni a kapitalizmus hatalmát, és annak a lehetőségét, hogy a tőke újra lábbal tiportja a munkásosztályt.
Nyikolaj Buharin
1918