Részlet Nyikolaj Buharin: A világforradalom programja című művéből (VIII. fejezet)
Ahogy fentebb láthattuk, a kapitalista társadalom minden gonoszságának oka abból a tényből következik, hogy a termelőeszközök a földbirtokosok és a kapitalisták tulajdonában vannak. Azt is láthattuk, hogy ebből az egyetlen kiút ezeknek a termelőeszközöknek kivétele a tőkés osztály kezei közül (legyenek akár egyéni tőkések, trösztök vagy a burzsoá Állam), és azok átadása a munkásosztály kezei közé. Ez lehetséges és sikerült is most azzal, hogy a munkások és parasztok olyan erős fegyvert birtokolnak, mint a Munkások Szovjet Kormánya.
Tökéletesen érthető, hogy az első teendő ebben az irányban a tőke megfosztása legesszenciálisabb és legfontosabb kontroll-eszközétől: hogy bevegyük a tőke legfontosabb gazdasági erődítményeit. A második, hogy elkezdjük azt, amelyet nem egyszerűbb elvenni, de könnyebb szervezni és irányítani, valamint amelyet a legsimább úton legkönnyebb elrendezni. Már tudjuk, hogy a munkásosztály és a szegényparasztság feladata nem abban áll, hogy megfosszák vagyonuktól a gazdagokat, hogy elosszák maguk között a javakat, raboljanak, és megosszák a zsákmányt. Nem; ez a munkán alapuló társadalom felépítésében, egy határozott terv szerinti munkában, és termékek előállításának és elosztásának megszervezésében áll. Ennélfogva az következik, hogy a munkásosztálynak először minden olyan szervezet tulajdonát, amely csak a tőkések profitjáért létezik, el kell venni, és saját hasznára fordítani, más körülmények közé helyezve, hogy így ne a tőkéseket és a földbirtokosokat, sem a spekulánsokat és a cápákat, hanem a dolgozó tömeget szolgálja.
Ezért tette előre pártunk a követelést (amelyet azóta végrehajtottak), hogy a bankokat államosítsák, úgyszólván, a bankokat a munkások és parasztok kormányának kezébe helyezzék.
Általános hiedelem, hogy a bankok fő jelentősége abban fekszik, hogy a pincéik tele vannak aranytömbökkel és pénzkötegekkel, valamint értékekkel, amely okból a kommunisták ezeket a bankokat mohón meg akarják szerezni. De valójában nem erről van szó.
A modern bankok nem csak pénzeszsákokkal vannak megtömve. A bankok ténylegesen az ipart uraló tőkés szervezetek csúcsát képviselik. Az ipari tőkések megszakítás nélkül profitot termelnek, és a tőke állandóan folyik hozzájuk. Mit csinál a kapitalista a megszerzett profittal? Egy részét elkölti evésre, ivásra és tékozlásra. Másik részét – jelentősen nagyobbat – félreteszi, hogy kiterjessze az üzletét akármelyik pillanatban: ezt megteheti úgy, hogy egy elég nagy „egyenleget” halmoz fel, amely összességében elég nagy, mondjuk, hogy egy új gyárat építsen, vagy új telepet létesítsen. Amíg ez megtörténik, a pénzt bankban helyezi el, így nincs „holt” tőke a kezében. Letétbe helyezi, és meghatározott kamatot is kap. A kérdés most az, hogy a tőke a bankban marad-e növelve saját magát? Bizonyára nem. A bank üzletet bonyolít le ezzel a pénzzel. Vagy vállalkozásokat hoz létre szilárd profitot termelve, vagy megvásárolja létező vállalkozások részvényeit vagy éppen megalakuló vállalatok részvényeit. A részvényeken szerzett osztalék jelentősen meghaladja azt az összeget, amit a klienseiknek fizet.
A különbözet alkotja a banki profitot. A különbözet felgyűlik, és újra tranzakcióban vesz részt, és így a banki tőke növekszik. Fokozatosan a bankok válnak az ipari vállalkozások valódi vezetőivé; néhány vállalkozást egészében csak ők birtokolnak, másokat csak részben. A tapasztalat megmutatta, hogy elég a részvények csupán harminc vagy negyven százalékát birtokolni, hogy gyakorlatilag az egész vállalatot irányíthassák. És ez az, ami valójában történik. Példának okáért két bank kezeli és irányítja az amerikai ipar egészét. Németországban négy bank kezében van az ország egész gazdasági élete. Bizonyos mértékben ugyanez a helyzet volt érvényes Oroszországra. Az orosz nagyvállalatok nagy többsége korlátolt felelősségű társaság volt.
Az orosz bankok – szintén – tulajdonosai voltak nagyszámú vállalati részvénynek, így a korlátolt felelősségű társaságok a legszorosabb egységben és a bankároktól való teljes függésben voltak, ténylegesen elnyomva. Látván, hogy egy bank sok ipari vállalat felett uralkodik, nyilvánvaló, hogy a valójában a legnagyobb bankok az ipar fő igazgatói, a központ, amelyben a különféle vállalatok fonalai összeérnek. Ezért a bankok lefoglalása, a magánszemélyek bankok feletti uralmától megfosztása, és azok a munkások és parasztok kormányának kezére juttatása, vagyis a bankok államosítása a legkiemelkedőbb fontosságú kérdés a munkásosztály számára. Erre válaszul a burzsoázia a sajtójukkal és a maradék sleppjükkel együtt természetesen megkondítják a vészharangot, hogy „A bolsevikok rablók! A bolsevikok tolvajok! Ne engedjétek nekik kifosztani a nemzeti javakat és a nemzeti megtakarításokat!” De ezen ricsaj oka magától értetődő: a burzsoázia érzi, hogy a bankok államosítása a kapitalista társadalom legfőbb bástyájának átjuttatása volt a munkásosztály számára – és ezzel a legelső döntő lépés a hatalmuk és a kizsákmányolásuk megsemmisítése felé. Ha egyszer a proletariátus ráteszi a kezeit a bankokra, az azt jelenti, hogy ráteszi a kezeit nagymértékben az ipar gyeplőjére.
Másfelől nem nehéz belátni, hogy a bankok államosítása nélkül lehetetlen lenne a tőkések hatalmának gyengítése a munkahelyeken és a gyárakban. A modern gyár a banktól függ; a bank vagy az egész gyárat birtokolja vagy a részvények egy részét. Néhány esetben hitelt ad a gyárnak. Tegyük fel, hogy egy bizonyos gyár munkásai mindent saját irányításuk alá vonnak. Ha a gyár bankja egy magánvállalkozás, amely a burzsoáziához tartozik, az egész gyárnak be kell fejeznie a munkát: egyszerűen csak közli a bank, hogy nincs többé hitel. És ez egyenlő azzal, mint amikor egy erődöt elvágnak az ellátmánytól. Ilyen feltételek között a munkásoknak feltétlenül meg kell adniuk magukat, és térdre rogyni az úr előtt. Ez azt jelent, hogy a bankok államosításával a szovjet kormány egyidejűleg megszerzi a pénzügyek irányításának és kezelésének hatalmát, és számos kötvényt és papírt, amely helyettesíti a pénzt; és így a bank ahelyett, hogy meggátolná az ipar átvételét a munkásosztály kezeibe, ellenkezőleg, segítséget nyújt ebben az átvételben. A hatalom, amelyet a bankárok kezeiben a munkásosztály ellen használtak, most az új körülmények következtében olyan hatalommá válik, amely segíti a munkásosztályt, és amely a tőkések ellen irányul.
A következő feladat egyesíteni a különféle, korábbi magánbankot egyetlen nemzeti bankká, hogy egyesítsék a bankok munkáját, vagy úgymond, központosítsák a banküzletet. Ebben az esetben az ipar átvétele a munkásosztály kezeibe átalakítja a nemzeti bankot a legfőbb könyvelőirodává; egy intézménnyé, amely érinti a közös kifizetéseket a vállalatok és a különböző termelési ágak között. Tegyük fel, hogy a szén-, acél- és vasipar a központi banktól függ. Ezek mindegyikének hasznosítani kell a másik termékeit; az acélöntödének szüksége van a szénbányák szenére, és így tovább. Nyilvánvaló, hogy amíg minden vállalat egészében a banktól függ, mindenféle „kifizetést” pusztán átutalásokkal lehetne rendezni; a bankok csupán könyvelőirodákká válnának a központi nyilvántartás számára, ahol tisztáznák a különböző iparágak közötti kapcsolatokat. Ezen viszonyok alapján a bank támogatást biztosítana az ipar számára, pénzügyi kerettel támogatva azt.
Végezetül, ha sikeresek leszünk az egész ügylet megfelelő szervezésében (és ezért küzd a pártunk és a szovjet kormány a pártunkkal az élen), annak eredménye a következő lesz: egyesülés a központi nemzeti bankok révén, amelyek által a különböző vállalatok és az általuk kezdeményezett tranzakciók szálai összefonódnak, csoportosulva az adott jellegük szerint. A bank ezen vállalatok pontos számláit és a köztük történő minden tranzakciót vezetné, amely kölcsönös egyensúlyt teremt, ahogy egyik termelési csoport terméket szolgáltat egy másikért cserébe. A bankban, a közösségi termelés könyvviteli intézményében, a termelés általános meghatározását mellőzik. A központosított és államosított banki üzlet (mondhatni, az egyesült banki üzlet, amely a munkások és parasztok államának kezében van) átalakul a szocialista együttműködési termelés közösségi könyvviteli intézményévé.
Nyikolaj Buharin
1918. május