Előadás az EBP munkaértekezletén (Budapest, 2015.10.31-én)

Tartalom

1. Bevezetés 2
2. Egy kis fogalomtisztázó kitérő. 5
3. A fasizmus fogalma 6
4. Összefoglalás 8

1.
Bevezetés

Idén ünnepelte (már ahol ünnepelték) Európa, a világ a III. Birodalom legyőzésének 70-ik évfordulóját. Nálunk éppenséggel nem nagyon ünnepelték, ha csak a tavaly felállított, de a tömeges tiltakozás miatt máig fel nem avatott „megszállási emlékművet” annak nem számítjuk. Úgy-ahogy (az említett emlékművel inkább csak „ahogy”) a Holokausztról¹ emlékeztek meg.

————-

1) A Holokauszt kifejezés egy az 1970-es években készült hollywoodi giccs nyomán terjedt el világszerte. Én nem szeretem használni. Inkább használom – a szövegkörnyezet természetétől függően – a nácik által használt eufémizmust, a Végső megoldás (Endlösung)-ot, vagy az üldözött zsidóság által használt Vészkorszak (Soah)-t.

————-

Ezzel el is érkeztem a mai előadásom témájához, a mai fasizmushoz. A 70 éve legyőzött hitleri fasizmus, a németországi nemzetiszocializmus (nácizmus) sajátos paradox (látszólagosan ellentmondásos) helyzetet teremt. Egy felől igen sokan – jóindulatúan tévedve, vagy tudatos sunyiságból – azonosítják a nácizmust a fasizmussal, és annak legmeghatározóbb jellemvonásaként a rasszizmust, konkrétabban az antiszemitizmust jelölik meg. Kicsit tágabban – még mindig a III. Birodalmat szem előtt tartva – az egyszemélyi tekintélyelvű diktatúrával és a polgári parlamentarizmus teljes felszámolásával jellemzik a fasizmust.

Ez a megközelítés alkalmas arra (és napjaink „szégyenlős” neofasisztái széles körűen alkalmazzák is), hogy a lényegében fasiszta, fasisztoid ideológiák fasiszta jellegét tagadják, mondván az nem antiszemita, demokratikus, bejegyzett, parlamentbe törekvő, vagy oda már be is jutott, a parlamenti demokratikus játékszabályokat betartó pártról van szó.

Az említett sajátosságok (rasszizmus/antiszemitizmus, egyszemélyi diktatúra, a parlamentarizmus felszámolása) igen könnyen kifejlődnek egy fasiszta mozgalomban, különösen annak hatalomra jutása után, de ezek csupán lehetséges következmények, amiket helytelen felcserélni az okokkal.

• Például a rasszizmus (antiszemitizmus) a nácikra jellemző, de nem minden fasisztára, ám nem is ez a lényeg. A lényeg, hogy a nácizmus lényege sem a rasszizmus/antiszemitizmus, hanem a fasizmus. Vagyis nem biztos, hogy a fasizmus nácizmus, de egészen biztos, hogy a nácizmus fasizmus.
• Némileg fordítva áll a helyzet a tekintélyelvű, egyszemélyi diktatúrákkal. A fasizmus ugyan tekintélyelvű, de csak hatalomra jutása után alakít ki egyszemélyi diktatúrát, a hatalmon kívül ez nem feltétlenül jellemző (nálunk a Jobbik markánsabban fasiszta jellegű, mint a Fidesz, de Orbán Viktor a saját pártjában inkább duce, mint Vona Gábor a sajátjában führer). Ugyanakkor léteztek és léteznek nem fasiszta egyszemélyes diktatúrák, és itt nem a némileg anakronisztikus abszolút monarchiákra (Szaud Arábia stb.) gondolok elsősorban, hanem például a belarussz Lukasenko rendszerére. De – elsősorban az alább kifejtendő fasizmus fogalomra tekintettel – a katonai puccsal hatalomra került diktátorok (Horthy, Franco, a görög „fekete ezredesek”, Pinochet stb) rendszereit, bár azok sok esetben nem csak hasonlítanak a fasiszta diktatúrákra, de a „dimitrovi” meghatározásnak is eleget tesznek, mégsem célszerű – éppen azért, hogy a mai fasizmust helyesen tudjuk kezelni – fasizmusnak tartani. Ugyanis nem azonos a tömegbázisuk.
• Végül a parlamentarizmus teljes felszámolását is hiba a fasizmus alapvető, vagy pláne meghatározó jellemzőjének felfogni. Bár a Horthy-rendszert éppen az előbb „választottam le” a fasizmus fogalmáról, ez a katonai puccsal létrejött diktatúra áll a legközelebb a fasizmushoz (miután az irredenta propagandával kialakított tömegbázisa nagyon közel áll a fasizmus tömegbázisához). Nos a Horthy-rendszer fennállása alatt végig ugyanúgy fenntartotta (és nem tisztán formálisan) a polgári parlamentarizmust, mint Mussolini egészen a teljesen Hitlerhez kötődéséig (kb. 1938-ig). Alább kifejtendő kritériumaim alapján az orbánizmust is joggal (és nem szitokszóként) jellemzem legalább is fasisztoidnak (ahogyan a Horthy-rendszert, egyre nyilvánvalóbb példaképét is annak nevezhetjük), de nem gondolom, hogy el fog jutni a parlament teljes felfüggesztéséhez (ahogyan azt Hitler tette a Reichstag-tűz után). Elég, ha a hatalmi ágak szétválasztását, a fékek és ellensúlyok rendszerét (a polgári demokrácia lényegeit) teszi tönkre.

2.
Egy kis fogalomtisztázó kitérő.

Az alább kifejtendő fasizmus-fogalmamban központi szerepet játszik a középosztály fogalma. Ez a fogalom eredetileg a háztartás-statisztika fogalma, amiből a polgári szociológia fabrikált szociológiai fogalmat (a marxista társadalmi osztály-fogalommal szemben).

A háztartás-statisztika a háztartásokat jövedelmük alapján sorba rendezi, és öt (pontosabb vizsgálatok esetén tíz) egyenlő (a besorolt háztartások számára értve) csoportba osztja őket. Ez a háztartás-panel. Az alsó ötödbe tartoznak a legalacsonyabb jövedelmű, a felső ötödbe a legmagasabb jövedelmű háztartások. A köztük elhelyezkedő három ötöd együttesen a középosztály, ami értelemszerűen felbontható alsó, középső és felső középosztályra. Bár e középosztály szociológiailag rendkívül heterogén – a beosztott közalkalmazottaktól, a jobban fizetett szakmunkásokon és kisvállalkozókon keresztül a középvállalkozók és vezető közalkalmazottakig fogja át a lakosságot – egy dologban viszonylag egységes: ez az „osztály” a legérzékenyebb a társadalmi-gazdasági válságokra. Az alsó ötöd mély szegénységben élő tagjai már nem félnek, hogy még ennél is lejjebb csúsznak, a felső ötöd is inkább a hatalmát, mintsem a jólétét félti a válságoktól, hiszen bőségesen vannak tartalékai. A középosztálynak azonban mind anyagilag, mind erkölcsileg van mit vesztenie.

3.
A fasizmus fogalma

A fasizmus a gazdasági-társadalmi válságok idején lecsúszó középosztály világnézete, ideológiája és mozgalma:

• mivel nem tudnak/nem akarnak lecsúszásuk valódi, társadalmi okaival szembe nézni (mert egy olyan társadalmi-gazdasági alakulatot, a kapitalizmust, kellene elvetniük, amelynek haszonélvezői voltak és azok is szeretnének lenni), azért bűnbakot keresnek és találnak;
• mivel lecsúszásukkal elvesztik hagyományos kapcsolataikat, “barátaikat”, azért rettenetesen magányosakká és frusztráltakká válnak, ezt csordába verődéssel, teljesen bizonytalan jövőképüket pedig egy vezér iránti feltétlen rajongással kompenzálják;
• elveszett identitástudatukat féktelen sovinizmussal, a megtalált bűnbakok és a másként gondolkodókkal szembeni tomboló agresszivitással pótolják.

Hatalomra akkor jutnak, ha jelentős gazdasági erők állnak mögéjük – ez a lenini imperializmuselmélet szerint az összefonódott monopolista termelő és banktőke, azaz a finánctőke. Ilyenkor lép életbe a “dimitrovi meghatározás”:

 „A hatalomra jutott fasizmus a finánctőke legagresszívabb, legsovinisztább, legreakciósabb elemeinek nyílt terrorisztikus diktatúrája”. ²

————-

2) A szöveg a Komintern 1933-as határozatából való. Dimitrovnak nem lehet közvetlen köze hozzá, mert megjelenésekor ő a berlini Moabit börtön foglya volt

————-

Ugyanakkor a fasizmus tömegbázisát képező lecsúszott (lecsúszóban levő) középosztály tulajdonképpen nem ezt akarja, csak saját álmainak megvalósulását. Ezért a hatalomra törő fasiszta politikusok mindent megígérnek, amit ez a tömeg hallani akar (szociális demagógia, populista antikapitalizmus) és ugyanakkor a társadalom minden erőforrását (elsősorban a termelő-alkotó munkát) saját uralmuk alá rendelik (“munkaalapú társadalom” korporativizmus), majd hatalomra jutva, hatalmukat bebetonozva nem haboznak leszámolni saját tömegbázisuk azon részével, amelyik komolyan vette szociális demagógiájukat és antikapitalista populizmusukat (a fasciók – polgári körök – de facto megszüntetése, a “hosszú kések éjszakája” stb.).

Az Orbán Viktor vezette Fidesz és kormánya és választói köre a kritériumok jelentős részét kimeríti. Külön felhívnám a figyelmet a korporatív, „munkaalapú társadalom” kritériumára. Itt nem csak a szakszervezetek háttérbe szorításra, a „szakmai kamarák” (például a közoktatásban tanítók kamarája) forszírozására gondolok, de mindenek előtt a közmunka sajátos alkalmazásra, és Orbán Viktor (nem eléggé) elhíresült kijelentésére:

“El kell érnünk, hogy mindenki dolgozzon, aki dolgozni tud!”

Tetszik érteni?! Nem az „aki dolgozni akar”, hanem az „aki dolgozni tud!”! És, hogy ki tud dolgozni, azt természetesen Orbán Viktor döntötte/dönti el.

4.
Összefoglalás.

Látnunk kell, hogy a „hétköznapi fasizmus” nem valami elvetemült, beteges, szadista gondolkodási és viselkedési mód. Jóravaló, szorgos, becsületes emberek tömegeit fertőzheti/fertőzi meg. Ezért az antifasiszta baloldal nem könnyű feladat előtt áll.

Teljesen nyilvánvaló, hogy a radikális fasiszta beszédet le kell leplezni, a fasiszta vezetőkkel, véleménygazdákkal nem lehet semmilyen témában közös platformra kerülni. Ha a felületes látszat szerint ők ugyanazt mondják, mint mi, akkor

1. alaposan végig kell gondolnunk, hogy valóban ugyanazt mondják-e? – az esetek 99%-ban a marxista elemzés arra jut, hogy éppen az ellenkezőjét mondják (lásd például Orbán Viktor fentebb idézett álláspontját a munkanélküliségről)!
2. ha a tüzetes elemzés után is úgy tűnik, hogy ugyanazt mondják, akkor magunkba kell nézni: nem mondjuk-e mi is rosszul? – az esetek 99%-ban fel kell ismernünk, hogy de igen, mi is rosszul mondjuk!
3. azon kevés esetben, amikor tényleg „ellopják” a mi álláspontunkat, akkor egészen biztosan nem lényegi kérdésről van szó, és mi nyugodt szívvel lemondhatunk propagandánk ezen csekély helyes, de jelentéktelen részéről.

Ugyanakkor, amikor a tömegek felé fordulunk, akkor látnunk kell, hogy a fasizmus tömegbázisa nagymértékben átfedi a baloldal természetes tömegbázisát. Ezért a megtévesztett tömegeket nem szabad ellenségként kezelni – nehéz aprómunkával kell kiragadni őket a fasizmus mancsából.

Persze azt se feledjük, vannak éles helyzetek, amikor már nincs helye jóindulatnak (a fronton a Vörös Hadsereg katonái, tisztjei nem engedhették meg maguknak a luxust, hogy az országukra támadó Wehrmacht és Waffen-SS katonákban besorozott német dolgozókat lássanak, és ne az elpusztítandó ellenséget).

Kedvenc fohászomra emlékeztetnék:

„Édes jó Istenem!

Adj nékem erőt és bátorságot, hogy mindazt megtegyem, amit meg akarok és meg tudok tenni!

Adj nékem türelmet és nyugalmat, hogy kibirjam, ha valamit, amit szeretnék, nem tehetek meg!

És adjál nekem józan eszet, hogy e két esetet meg tudjam egymástól különböztetni!

Ámen!”