Örömmel értesültem a kötet szerkesztőjének és kiadójának kezdeményezéséről, hogy Georgi Dimitrovról, a bolgár és a nemzetközi munkás- mozgalom kiemelkedő harcosáról, a Bolgár Népköztársaság megalapítójáról, a magyar-bolgár barátság hívéről, az igaz emberről és kiváló személyiségről születésének közelgő 100. évfordulója alkalmából újabb összeállítás közreadásával emlékeznek meg.
Néhány gondolattal szeretném én is kifejezni mélységes tiszteletemet nem halványuló személyes példamutatása és minden haladó embernek szóló nagy, ma is élő politikai hagyatéka iránt.
Georgi Dimitrov személyiségével és nevével 1933-ban, a híres-hírhedt lipcsei per kapcsán ismerkedett meg a világ. A német fasiszták akkor provokációs céllal felgyújtották a Reichstag épületét, hogy gyújtogatás ürügyén hajszát indítsanak a kommunisták ellen. Vádlottként kapóra jött volna nekik Georgi Dimitrov, akinek jelentős szerepe volt a bolgár munkások és parasztok 1923. évi szeptemberi felkelésében, majd annak leverése után halálra ítéltként emigrációba kényszerült, s illegálisan akkor éppen Berlinben élt.
Ami 45 évvel ezelőtt történt, több volt, mint egy bírósági eljárás. Az ügy messze túlnőtt a bírósági épület falán. A tárgyalóterem a kommunista és a fasiszta világnézet és erkölcs összecsapásának fórumává vált. A fasiszta barbárság és a kommunisták mély humanizmusa ütközött meg egymással. A magát kultúrállamnak tekintő hitleri harmadik birodalom akart barbár módon lesújtani egy általuk elmaradottnak tekintett, úgynevezett alsóbbrendű nép fiára, aki erkölcsileg magasan fölébe kerekedett bíráinak. A kommunista Dimitrov védőbeszéd helyett ragyogó vádbeszédben leplezte le a fasizmust. Mint bolgár hazafi s mint igaz internacionalista, egyidejűleg védte a bolgár nép és a világ haladó népeinek érdekeit az ekkor már sajnos hatalomra került fasizmus egyre fenyegetőbb veszélyével szemben.
Amint ismeretes, a vádlottból vádló lett, és csúfosan kudarcot szenvedett a hitleristáknak az a próbálkozása, hogy a lipcsei pert egy világra szóló kommunistaellenes propaganda céljaira használják fel. Mi, akkor illegalitásban élő és harcoló magyar kommunisták, mérhetetlenül büszkék voltunk Georgi Dimitrov elvtárs hősi helytállására, és példájából új erőt mentettünk a magyar antifasiszták harcaihoz.
Amikor Dimitrov 1935-ben fellépett a Kommunista Internacionálé történelmi jelentőségű VII. kongresszusán, szavának már nagy politikai és erkölcsi súlya volt. Olyan ember hívta fel a fasizmus veszélyére a figyelmet és szólított fel ellene a legszélesebb körű antifasiszta összefogásra, aki már szemtől szemben állt vele, és látta valódi arculatát. Az általa előterjesztett elvek, a népfrontpolitika, amelyeknek kidolgozásában is fontos szerepet vállalt, lényegüket tekintve máig sem veszítettek időszerűségükből.
A széles nemzeti összefogás hirdetésére és megvalósítására nemcsak az 1930-as évek közepétől az 1940-es évek közepéig terjedő rendkívül nehéz évtizedben volt szükség. Az antifasiszta népfront tanulságai ma is figyelemre méltóak. Nemcsak azért, mert egyes országokban – lásd Chilét – a fasizmus még ma is felüti a fejét, emléke még fájón él az emberiség nagy részében, hanem azért is, mert e tanulságok ma is segítik a kommunista pártokat, köztük a mi pártunkat is a szocializmusért, a társadalmi haladásért, a békéért vívott harcban.
Az antifasiszta népfront, a széles nemzeti összefogás gondolata egy meghatározott történelmi korszakban született. De e politika lényege sokkal több, mint a demokrácia puszta védelme a fasizmussal szemben. A népi összefogás, a legszélesebb rétegekre kiterjedő, elvi alapokon nyugvó szövetségi politika mind a hatalomért küzdő, mind a hatalmon lévő kommunista pártok számára egyaránt a siker nélkülözhetetlen feltétele. A kommunista pártok csak a néptömegek támogatását élvezve valósíthatják meg politikájukat a néptömegek érdekében. A mi pártunk, a Magyar Szocialista Munkáspárt is ezért folytatja a munkásosztály vezette nemzeti összefogás politikáját ma is, a fejlett szocialista társadalom építésének menetében.
Dimitrov élete és munkássága az internacionalizmus erejét bizonyítja. A jogtalan perbe fogása és meghurcolása miatt világszerte kibontakozott felháborodás és szolidaritás kinyitotta a börtöncella ajtaját, a Szovjetunió pedig – mint annyi sok más üldözöttnek – neki is otthont adott. A Szovjetuniónak, a világ első szocialista államának népei segítő kezet nyújtottak a bátor harcosnak. Éveken át, hazája felszabadulásáig, otthonra talált a szovjetek országában. 1935-től 1943-ig, a szervezet megszűnéséig, a III. Internacionálé Végrehajtó Bizottságának főtitkáraként munkálkodhatott, nagy hasznára a nemzetközi munkásmozgalomnak.
Az élet – és az én szerencsém – úgy hozta, hogy a Magyar Kommunista Párt küldötteként 1947. február elején Szófiában személyesen is találkozhattam Georgi Dimitrovval. Ez számomra életre szóló élmény volt. Nagy hatást tett rám Dimitrov egyszerűsége, minden pózt és formaságot mellőző személyisége.
Máig szólóan tanulságos volt a Dimitrov elvtárssal folytatott beszélgetés. Ő azok közé a kivételes nagy emberek közé tartozott, akik percek alatt fel tudják oldani a feszélyezettséget, s akikkel már az első találkozón úgy érzi az ember, mintha sok-sok éve ismerné.
A felszabadulás utáni nagyon nehéz első években, az akkori bonyolult helyzetben szükség volt az olyan tapasztalt és tekintélyes vezető tanácsára, mint amilyen Dimitrov volt. A kommunista párt, a kibontakozást és a helyzet rendezését sürgető dolgozók képviseletében utaztunk Bulgáriába. A találkozásokon a bolgár elvtársakkal pártjaink, országaink, népeink kapcsolatait, a közös érdekű nemzetközi kérdések széles körét érintettük.
Legmaradandóbb emlékem az első találkozás volt. Azon Dimitrov elvtárs felszólított minket: tájékoztassuk őt, mi újság Magyarországon, hogyan élünk, dolgozunk? Mi vízfolyásként kezdtük felsorolni hazai gondjainkat és problémáinkat. Szóltunk az újjáépítés nehézségeiről, az ellátás szűkösségéről, a politikai harc problémáiról. Amikor lankadtunk a felsorolásban, ő bátorított bennünket a folytatásra. Amikor végleg kifogytunk a szóból és meggyőződtünk róla, hogy nincs több elmondani- valónk, egyetlen kérdést tett fel: „Mondják meg őszintén, általában mi kommunisták, s közöttünk önök, a magyar kommunisták, mennyit harcoltak érte, és mennyi ideig vártak arra, hogy egyszer elérkezzen az az idő, amikor ilyen gondjaik és problémáik lesznek? És most panaszkodnak?” Csak ültünk vele szemben, és magunkban szégyenkezve mélységesen igazat adtunk neki. Értettünk a szóból.
Látva zavarunkat, azzal oldotta fel a feszélyezett helyzetet, hogy elmesélte : fiatal korában, még az első világháború előtt, mint szakszervezeti megbízott, átutazóban járt Magyarországon. Azt mondta, nagyon jól érezte magát nálunk, nagyon tetszett neki Budapest. Csodálatos memóriájára vallott, hogy több mint harminc év után egy sor utca nevét mondta hibátlanul.
Most, a közelgő évforduló kapcsán még erősebben hat az emberben a vele kapcsolatos felejthetetlen személyes élmény. De itt, természetesen, ennél sokkal többről van szó. A dimitrovi hagyaték ma is mélyen él pártunkban, a Magyar Népköztársaságban: él a párt szövetségi politikájában, tömegkapcsolataiban, a szocialista nemzeti egységben, pártunk hazafias és internacionalista politikájában, a nagy történelmi múltra visszatekintő, megbonthatatlan magyar-bolgár barátságban.
A magyar munkásosztályt, népünket örömmel tölti el az a tudat, hogy a testvéri Bolgár Népköztársaság, a bolgár nép nagy sikereket ér el a fejlett szocialista társadalom építésében. Bulgária dicső marxista-leninista pártja és annak Központi Bizottsága, élén népünk közeli barátjával, Todor Zsivkov elvtárssal, tántoríthatatlanul halad előre a szocializmus útján, sikeresen valósítja meg azokat a ragyogó célokat, amelyekért nagyszerű életében Georgi Dimitrov elvtárs is küzdött.
Otecsesztvo, 1979. május 25.