Panamát hagyományosan a lakosságának 10%-ánál kisebb európai elitje irányította. Ez megváltozott 1968-ban, amikor egy populista tábornok, Omar Torrijos államcsínyt hajtott végre, amely lehetővé tette, hogy a fekete és mesztic [keverék] szegénység legalább a hatalom egy részét megszerezze az ő katonai diktatúrája alatt.
1981-ben Torrijos meghalt egy repülőszerencsétlenségben. 1983-ra a tényleges kormányzó Manuel Noriega lett, egy bűnöző, aki korábban Torrijos és az USA hírszerzés csapatában működött.
Az USA kormánya tudta, hogy Noriega részese volt a kábítószer-csempészetnek legalább 1972 óta, amikor a Nixon-kormányzat fontolgatta a meggyilkolását. De maradt a CIA bérlistáján. 1983-ban az USA szenátusi bizottsága megállapította, hogy Panama a kábítószer-pénzmosás és -csempészet egyik nagy központja.
Az USA kormánya továbbra is értékelte Noriega szolgálatait. 1986 májusában a kábítószer-ellenes ügynökség (Drug Enforcement Agency) igazgatója dicsérte Noriegát az „erőteljes drogüzérkedés-ellenes politikájáért”. Egy évvel később az igazgató „üdvözölte a szoros együttműködést” Noriegával, míg Edwin Meese főügyész leállította az USA igazságügy-minisztériumának Noriega bűnöző tevékenysége tárgyában folytatott vizsgálatát. 1987 augusztusában Elliott Abrams, a külügyminisztérium illetékese az USA politikájában Közép-Amerikában és Panamában, ellenezte a szenátusnak egy Noriegát elítélő határozatát.
És mégis, amikor Noriegát végül elítélték Miamiben, 1988-ban, egy kivételével az összes vádak az 1984 előtti tevékenységére vonatkoztak, vissza, amikor a mi emberünk volt, segítve az USA háborúját Nicaragua ellen, választásokat ellopva USA jóváhagyással és általában kielégítően szolgálva az USA érdekeit. Ennek semmi köze nem volt annak a hirtelen felfedezéséhez, hogy ő gengszter és drogkereskedő volt, ezt ismert volt az egész idő alatt.
Mindez teljesen előre látható, mint vizsgálat vizsgálat után mutatja. Egy brutális zsarnok átlépi a vonalat a csodálatos barát és a „gonosztevő”, „söpredék” között, amint elköveti a függetlenség bűnét. Egy közönséges hiba túlmenni a szegények kirablásán – ami éppenséggel jó dolog – és kezdeni hozzányúlni a privilegizáltakhoz, kiváltani az üzleti vezetők ellenzését.
Az 1980-as évek közepére Noriega vétkessé vált ilyen bűnökben. Egyebek között vonakodott segédkezni az USA kontraháborújában. A függetlensége fenyegette a Panama Csatornával kapcsolatos érdekeinket is. 1990. január 1.-én a Csatorna igazgatása nagy részének Panamához kellett kerülnie, 2000-ben pedig az egésznek. E dátum előtt biztosítani kellett, hogy Panama olyanok kezében legyen, akiket irányítani tudunk.
Mivel a parancsaink teljesítését többé nem bízhattuk Noriegára, neki mennie kellett. Washington gazdasági szankciókat vezetett be, amelyek gyakorlatilag tönkretették a gazdaságot, a fő terhek a szegény, nem-fehér többséget sújtották. Ők is meggyűlölték Noriegát, nem utolsó sorban azért, mert ő volt a felelős a gyermekeik éhezését okozó gazdasági hadviselésért (ami törvénytelen volt, ha ez valakit is érdekelt).
Ezután katonai puccsal próbálkoztak, de az nem sikerült. Azután, 1989 decemberében az USA a berlini fal leomlását és a hidegháború végét Panama közvetlen megtámadásával ünnepelte, civilek százait, talán ezreit gyilkolva le (senki sem tudja, és a Rio Grandétól északra keveseket érdekel annyira, hogy vizsgálják). Ez visszaadta a hatalmat a gazdag fehér elitnek, amelyet a Torrijos-puccs mozdított el korábban, éppen időben ahhoz, hogy engedelmes kormányt biztosítsanak a Csatorna igazgatásának a váltásához 1990. január 1.-én, (mint a jobboldali európai sajtó közölte).
Végig e folyamatban, az USA sajtója követte Washington vonalát, a gonosztevőket az aktuális szükségleteknek megfelelően válogatva. A korábban általunk elnézett cselekmények bűnökké váltak. Például, 1984-ben a panamai elnökválasztásokat Arnulfo Arias nyerte meg, de a választásokat Noriega ellopta, jelentős erőszakkal és csalással.
De Noriega akkor még nem vált engedetlenné. Ő volt a mi emberünk Panamában, és az Arias-pártot úgy tekintették, hogy abban veszélyes „ultranacionalista” elemek vannak. A Reagan-kormányzat tehát tapsolt az erőszaknak és a csalásnak, és leküldte George Shultz külügyminisztert legitimálni az ellopott választásokat és dicsérni a „demokrácia” Noriega-féle változatát, mint modellt a tévelygő sandinisták számára.
A washingtoni médiaszövetség és a fő folyóiratok tartózkodtak az elcsalt választások bírálatától, de teljesen értéktelenként elvetették a sandinisták sokkal szabadabb és becsületesebb választásait ugyanabban az évben, mivel azokat nem tudták irányítani.
1989 májusában Noriega ismét ellopott egy választást, ezúttal az üzleti ellenzék egy képviselőjétől, Guillermo Endarától. Noriega kevésbé használt erőszakot, mint 1984-ben. De a Reagan-kormányzat jelét adta, hogy Noriega ellen fordult. Követve az előre látható mintát, a sajtó felháborodását fejezte ki a miatt, hogy Noriega nem felelt meg a mi magasztos demokratikus normáinknak.
A sajtó kezdte elítélni az emberi jogok olyan megsértését is, amely korábban nem érte el a figyelme küszöbét. Mire 1989 decemberében megtámadtuk Panamát, a sajtó démonizálta Noriegát, a hun Attila óta a legrosszabb szörnyeteggé nyilvánítva őt. (Alapjában újra játszották a líbiai Qaddafi démonizálását.) Ted Koppel azt szónokolta, hogy „Noriega a nemzetközi gonosztevők különleges testvériségéhez tartozik, olyanok közé, mint Qaddafi, Idi Amin és Khomeini ajatolla, akiket az amerikaiak gyűlölnek”. Dan Rather „a világ drogtolvajai és söpredéke listájának az élére” helyezte Noriegát. Valójában Noriega megmaradt nagyon kis banditának, pontosan annak, ami volt, amikor még a CIA bérlistáján szerepelt.
1988-ban például az Americas Watch közzétett egy beszámolót az emberi jogokról Panamában, csúnya képet adva. De a beszámoló és más vizsgálatok is rávilágítottak arra, hogy Noriega emberi jogi gyakorlata távolról sem volt olyan, mint más USA-klienseké a régióban, és nem volt rosszabb, mint azokban az időkben, amikor Noriega még kedvenc volt és követte a parancsokat.
Vegyük például Hondurast. Ez ugyan nem olyan gyilkos terrorista állam, mint El Salvador vagy Guatemala, de az emberi jogi visszaélések ott valószínűleg rosszabbak, mint Panamában.
Ténylegesen Hondurasban van egy, a CIA által kiképzett zászlóalj, amely egymaga több atrocitást követett el, mint Noriega.
Vagy vegyük az USA által támogatott olyan diktátorokat, mint Trujillo a Dominikai Köztársaságban, Somoza Nicaraguában, Marcos a Fülöp-szigeteken, Duvalier Haitin és a középamerikai gengsztereket végig az 1980-as években. Ők mind sokkal brutálisabbak voltak Noriegánál, de az USA lelkesen támogatta őket a borzasztó atrocitások évtizedein át, amíg a profit áramlott az országaikból az USA-ba. George Bush kormánya nagyra becsülte egyebek között Mobutut, Ceausescut és Saddam Husseint, mind Noriegánál sokkal rosszabb bűnözőket. Az indonéziai Suharto, vélhetően a legrosszabb gyilkos mind közül, a washingtoni médiában „mérsékelt” maradt.
Valóban, pontosan akkor, amikor megtámadták Panamát a Noriega emberi jogi visszaélései feletti felháborodásban, a Bush-kormány új high technology eladásokat jelentett be Kínának. Megjegyzendő, hogy USA cégek 300 millió USD-os üzlete a tét, és a kapcsolatokat titokban újították fel néhány héttel a Tiananmen-téri mészárlás után.
Ugyanazon a napon, amikor Panamát megtámadták, a Fehér Ház terveket is jelentett be (és röviddel később valósított meg) feloldani a tilalmat az Iraknak nyújtott kölcsönökre. A Külügyminisztérium ezt pléhpofával, azzal magyarázta, hogy ezzel kell elérni „az USA exportnövelési célját és javítani a tárgyalási pozíciónkat Irakkal, annak az emberi jogi gyakorlatát illetően…”
A Minisztérium így pózolt tovább, miközben Bush elutasította az iraki demokratikus ellenzéket (bankárokat, szakembereket stb.) és blokkolta az ő régi barátja, Saddam Hussein szörnyű bűneinek az elítélésére irányuló kongresszusi erőfeszítéseket. Bush bagdadi és beijingi cimboráihoz képest Noriega Teréz anyához hasonló volt.
Az invázió után Bush egymilliárd USD-os segélyt jelentett be Panamának. Ebből 400 millió a Panamába irányuló USA export ösztönzésére szolgált, 150 millió bankkölcsönök visszafizetésére, és 65 millió amerikai befektetők magánkölcsöneire és garanciáira. Más szóval, a segélynek mintegy a fele ajándék volt az amerikai adófizetőktől az amerikai üzletnek.
A támadás után az USA visszaemelte a bankárokat a hatalomba. Noriega részvétele a drogüzérkedésben triviális volt az övékéhez mérten. A drogkereskedelmet ott elsősorban mindig a bankok folytatták; a bankrendszer gyakorlatilag szabályozatlan, így a bűnözői pénzek természetes kivezetése. Ez volt az alapja Panama nagyon mesterséges gazdaságának, és így is maradt, lehet, hogy magasabb szinten, az invázió után. A panamai véderőt alapjában ugyanazokkal a tisztekkel rekonstruálták.
Általában, minden nagyon is ugyanaz, csak most megbízhatóbbak az alkalmazottak. (Ugyanez igaz Grenadára is, amely az USA inváziója óta a drogpénzek mosásának egyik nagy központjává vált. Nicaragua is az USA piacára irányuló jelentős kábítószer-vezetékké vált Washingtonnak az 1990-es választáson aratott győzelme után. A minta szabványos, mint az észrevételének a mellőzése is.)
(Ford. Szende Gy.)