3. Leckét adtak Nicaraguának
Az USA mainstream médiája az 1970-es években nemcsak El Salvadort mellőzte. Anastasio Somosa nicaraguai diktátor 1979-ben történt megdöntése előtt, tíz éven át az amerikai TV – az összes hálózata – pontosan egy órát szentelt Nicaraguának, és ezt is teljesen a managuai földrengésnek 1972-ben.
1960-tól 1978-ig a New York Times-ban három szerkesztőségi cikket közöltek Nicaraguáról. Nem mintha ott semmi sem történt volna, csak ami történt, nem volt figyelemre méltó. Nicaragua egyáltalán nem volt érdekes, ameddig Somoza zsarnoki kormányzása nem került veszélybe.
Amikor, az 1970-es évek végén a sandinisták szembeszegültek ezzel a kormánnyal, az USA először próbálta intézményesíteni azt, amit úgy hívtak, hogy „somocismo Somoza nélkül” – azaz érintetlenül hagyni az egész korrupt rendszert, de valaki mással az élén. Ez nem működött, így Carter elnök próbálta megtartani Somoza Nemzeti Gárdáját, mint az USA-hatalom bázisát.
A Nemzeti Gárda mindig figyelemre méltón brutális és szadista volt. 1979 júniusára masszív atrocitásokat követett el a sandinisták elleni háborúban, bombázta Managua lakónegyedeit, meggyilkolva emberek tízezreit. Ekkor az USA követe táviratot küldött a Fehér Háznak, amely szerint „nem tanácsos” a Gárdától a bombázás leállítását kérni, mert az megzavarhatná a hatalmon tartásuk és a sandinisták eltávolítása politikáját.
A követünk az Amerikai Államok Szervezetében (Organization of American States -OAS) szintén a „somocismo Somoza nélkül” mellett lépett fel, de az OAS ezt egyenesen elutasította. Néhány nappal később Somoza Miamiba repült a nicaraguai kincstár maradékával és a Gárda összeomlott.
A Carter-kormány kimenekítette a Gárda parancsnokait az országból vöröskeresztes jelzésű repülőgépekkel (háborús bűncselekmény), és megkezdte a Gárda újjászervezését Nicaragua határain. Ebben közvetítőként Argentínát is felhasználták. (Akkoriban Argentínát neonáci tábornokok kormányozták, de ők egy kis időre a saját lakosságuk kínzása és gyilkolása helyett a Gárda helyreállításával foglalkoztak, amelyet hamarosan kontráknak vagy „szabadságharcosoknak” kereszteltek át.)
Ezeket Reagan nagy léptékű terrorista háború indítására használta fel Nicaragua ellen, amelyet még halálosabb gazdasági hadviseléssel kombinált. Más országokat is megfélemlítettünk, hogy ők se küldjenek segítséget.
És mégis, a katonai támogatás asztronómiai szintje ellenére, az Egyesült Államok nem tudott használható katonai erőt teremteni Nicaraguában. Ez egészen figyelemre méltó, ha meggondoljuk. Igazi gerilláknak sehol a világon távolról sem voltak olyan forrásai, amilyeneket az USA nyújtott a kontráknak. Hasonló finanszírozással valószínűleg gerilla felkelést lehetne indítani az USA hegyvidékein.
Miért ment az USA ilyen messzire Nicaraguában? Az Oxfam nemzetközi fejlesztési szervezet magyarázta az igazi okokat, azt állítva, hogy 76 fejlődő országban szerzett tapasztalata szerint „Nicaragua…kivételes volt a kormány elkötelezettsége tekintetében a nép körülményeinek javítása és a fejlesztésben való aktív részvételének ösztönzése iránt”.
Négy középamerikai ország közül, ahol az Oxfam jelentős mértékben jelen volt (El Salvador, Guatemala, Honduras és Nicaragua) csak Nicaraguában voltak lényeges erőfeszítések a földtulajdon igazságtalan eloszlásának a kezelésére, a szegény parasztcsaládok egészségügyi, oktatási és mezőgazdasági szolgáltatásainak a bővítésére.
Más ügynökségek is hasonlókról számoltak be. Az 1980-as évek elején a Világbank a projektjeit „rendkívül sikeresnek” minősítette „Nicaraguában, egyes szektorokban, jobbnak, mint bárhol másutt a világon”. 1983-ban az Amerikaközi Fejlesztési Bank megállapította, hogy „Nicaragua figyelemre méltó haladást ért el a szociális szektorban, amely alapot teremt a tartós társadalmi-gazdasági fejlesztéshez.”
A sandinista reformok sikere ijesztette az USA tervezőit. Ők tudatában voltak annak, hogy – mint José Figueres, a costaricai demokrácia atyja mondta – „Nicaraguának először van olyan kormánya, amely törődik a népével.” (Bár Figueres Közép-Amerikában negyven éven át vezető demokratikus alak volt, az elfogadhatatlan nézeteit a való világról teljesen kicenzúrázták az USA médiájából.)
Valóban meglepő volt látni a gyűlöletet, amelyet a sandinisták keltettek azzal, hogy forrásokat irányítottak a szegényekhez (sőt, ez sikerült is nekik). Majd minden USA politikai döntéshozó osztotta ezt, és gyakorlatilag őrjöngésig ment.
Még 1981-ben, egy külügyminisztériumi tényező azzal dicsekedett, hogy „Nicaraguát Közép-Amerika Albániájává teszi” – azaz szegénnyé, elszigeteltté és politikailag radikálissá – így romba dönti a sandinista álmot Latin Amerika új, példaadó politikai modelljéről.
George Shultz a sandinistákat „ráknak” nevezte, „itt, a mi földünkön”, amelyet el kell pusztítani. A politikai spektrum túlsó végén, Alan Cranston vezető szenátusi liberális azt mondta, hogy ha lehetetlennek bizonyulna a sandinisták elpusztítása, akkor hagynunk kell őket „megrothadni a saját levükben”.
Az USA így háromszoros támadást indított Nicaragua ellen. Először, rendkívüli nyomást gyakorolt a Világbankra és az Amerikaközi Fejlesztési Bankra, hogy szüntessék be az összes projektjeiket és közreműködésüket.
Másodszor, megindítottuk a kontra háborút, illegális gazdasági háborúval együtt, hogy véget vessünk annak, amit az Oxfam jogosan nevezett „a jó példa fenyegetésének”. A kontrák dühödt terrorista támadásai „lágy célok” ellen USA parancsokra, a bojkottal együtt, elősegítették a gazdasági fejlődés és a társadalmi reform minden reményének a felszámolását. Az USA terrorja megakadályozta, hogy Nicaragua leszerelhesse a hadseregét és a szánalmasan szegény és korlátozott forrásokat a romok helyreállítására terelte, amelyeket az USA által támogatott diktátorok és a reagani bűnök hagytak.
Közép-Amerika egyik legtekintélyesebb újságírója, Julia Preston, (aki akkor a Boston Globe-ot tudósította), írta: „Kormánytisztviselők mondták, hogy elégedetten látják, amint a kontrák elgyengítik a sandinistákat, kényszerítve őket a kevés forrást a háborúba irányítani, elvonva a szociális programoktól”. Ez döntő volt, mivel a szociális programok adták a jó példa lényegét, amely megfertőzhetett volna más országokat a régióban és erodálhatta volna a kizsákmányolás és a rablás amerikai rendszerét.
Még a katasztrófaenyhítést is megtagadtuk. Az 1972-es földrengés után az USA hatalmas segélyt küldött Nicaraguának, amelynek a nagy részét a pajtásunk, Somoza lopta el. 1988 októberében még rosszabb természeti csapás sújtotta Nicaraguát, a Joan hurrikán. Egy pennyt sem küldtünk, mert ha küldtünk volna, az valószínűleg az emberekhez jutott volna, nem valamilyen gazdag gazemberek zsebébe. A szövetségeseinkre is nyomást gyakoroltunk, hogy csak nagyon csekély segélyt adjanak.
Ez a pusztító hurrikán, az üdvözölt kilátásaival a tömeges éhezésre és a tartós környezeti károkra, erősítette az erőfeszítéseinket. A nicaraguaiak éhezését akartuk, hogy rossz gazdasági irányítással vádolhassuk a sandinistákat. A nicaraguaiaknak szenvedniük és pusztulniuk kellett, mert nem voltak az ellenőrzésünk alatt.
Harmadszor, diplomáciai csalást használtunk fel, hogy csapást mérjünk Nicaraguára. Mint Tony Avirgan írta a Mesoamerica costaricai lapba: „A sandinisták bedőltek egy csalásnak, amelyet Oscar Arias costaricai elnök és más középamerikai elnökök követtek el, és ez a februári [1990] választásokba került nekik”.
Az 1987. augusztusi béketerv Nicaragua számára jó alku volt, írta Avrigan: előre hozzák a tervezett országos választásokat néhány hónappal és megengedik a nemzetközi megfigyelést, mint 1984-ben, „cserébe a kontrák leszereléséért és a háború befejezéséért…” A nicaraguai kormány megtette, amire a béketerv kötelezte, de senki más nem fordította erre a legcsekélyebb figyelmet sem.
Arias, a Fehér Ház és a Kongresszus soha nem szándékozott megvalósítani a terv egyetlen aspektusát sem. Az USA gyakorlatilag megháromszorozta a CIA ellátó légi szállításait a kontráknak. A béketerv néhány hónapon belül teljesen meghalt.
Amint a választási kampány megkezdődött, az USA világossá tette, hogy az országot fojtogató embargó és a kontra terror folytatódni fog, ha a sandinisták nyerik a választásokat. Valamilyen nácinak vagy nem rekonstruált sztálinistának kell lenni ahhoz, hogy valaki az ilyen körülmények között tartott választásokat szabadnak és igazságosnak tekintse, és a határtól délre kevesen engedtek az ilyen megtévesztésnek.
Ha bármi hasonlót tettek volna az ellenfeleink…A képzeletükre hagyom a média reakcióját. A meglepő az volt, hogy a sandinisták még így is a szavazatok 40%-át kapták, míg a New York Times szalagcímei szerint az amerikaiak „egyek voltak az örömben” az „USA fair play” ilyen győzelme felett.
Az USA középamerikai eredményei az utóbbi 15 évben nagy tragédiát képeznek, nem csak a megdöbbentő humán kár miatt, hanem azért is, mert tíz évvel ezelőtt voltak kilátások valódi haladásra érdemi demokrácia és az emberi szükségletek kielégítése felé, kezdeti sikerekkel El Salvadorban, Guatemalában és Nicaraguában.
Ezek az erőfeszítések eredményesek lehettek volna és hasznos tanulságokkal járhattak volna a hasonló problémákkal küzdő mások számára is – ami persze pontosan az, amitől az USA tervezői féltek. A fenyegetést sikeresen kiküszöbölték, talán örökre.
(Ford. Szende Gy.)