1. A mi jószomszédi politikánk
Mennyire követtük jól a George Kennan által javasolt szabályokat? Mennyire alaposan tettünk félre minden aggályt az „olyan homályos és irreális célokkal kapcsolatban, amilyenek az emberi jogok, az életszínvonal emelése és a demokratizálás”? A „demokrácia iránti elkötelezettségről” már beszéltem, de mi a helyzet a másik két témával?
Nézzük Latin Amerikát és kezdjük az emberi jogok vizsgálatával. Lars Schoultz, az emberi jogok vezető egyetemi szakembere egy tanulmányában kimutatja, hogy „az USA segélyek aránytalanul a polgáraikat kínzó latinamerikai kormányokhoz áramlottak”. Ennek semmi köze ahhoz, hogy mennyire van egy országnak szüksége a segélyre, csak a készségéhez van köze, hogy szolgálja a vagyon és a privilégium érdekeit.
Edward Herman közgazdász szélesebb körű vizsgálatai szoros világméretű összefüggést tárnak fel a kínvallatás és az USA-segély között, és magyarázatot is adnak: mindkettő önállóan összefügg az üzleti műveletek klímájának a javításával. Ehhez a vezérlő erkölcsi elvhez képest az olyan kérdések, mint a kínvallatás és a mészárlás jelentéktelenül halványak.
Mi van az életszínvonal emelésével? Kennedy elnök Szövetség a Haladásért programja feltehetően erre irányult, de a megvalósult fejlesztés főként az USA befektetők szükségleteit szolgálta. Megerősítette és bővítette a létező rendszert, amelyben a latinamerikaiaknak exportra kell termelniük és visszafogniuk a helyi fogyasztásra szolgáló olyan termékek előállítását, amilyen a kukorica és a bab. A Szövetség program szerint például a marhahús termelése nőtt, míg a fogyasztása csökkent.
A fejlődésnek ez az agrárexport modellje „gazdasági csodához” vezet: a GNP (bruttó nemzeti termék) növekszik, míg a lakosság éhezik. Az ilyen politika követése során elkerülhetetlenül népi ellenállás fejlődik ki, amit aztán terrorral és kínzással nyomnak el.
(A terror alkalmazása mélyen a jellemünkbe ivódott. Még 1818-ban, John Quincy Adams üdvözölte a terror „üdvös hatékonyságát” a „törvénytelen indián és néger keverék hordák” kezelésében. Azért írta ezt, hogy igazolja Andrew Jackson tombolását Floridában, amely virtuálisan megsemmisítette a bennszülött lakosságot és USA-ellenőrzés alá helyezte a spanyol tartományt, nagy benyomást téve a bölcsességével Thomas Jeffersonra és másokra.)
Az első lépés a rendőrség felhasználása. Ez kritikus, mert korán jelzi az elégedetlenséget és kiküszöböli azt, még mielőtt „nagyobb műtétre” (mint a tervezési dokumentumok nevezik) lenne szükség. Ha mégis nagyobb műtét válik szükségessé, akkor a hadseregre támaszkodunk. Ha már nem tudjuk ellenőrizni egy latinamerikai ország hadseregét, – különösen a karibi-középamerikai régióban – akkor ideje megdönteni a kormányt.
Azok az országok, amelyek megkísérelték megváltoztatni ezt a mintát, mint Guatemala Arévalo és Arbenz demokratikus kapitalista kormányai idején, vagy a Dominikai Köztársaság Bosch demokratikus kapitalista rezsimében, az USA ellenségesség és erőszak céljává váltak.
A második lépés a hadsereg felhasználása. Az USA mindig próbált kapcsolatokat teremteni a katonákkal idegen országokban, mivel ez az egyik módja megdönteni egy kézből kikerült kormányt. Így rakták le katonai puccsok alapjait Chilében, 1973-ban és Indonéziában, 1965-ben.
A puccsok előtt nagyon ellenségesek voltunk a chilei és az indonéz kormánnyal szemben, de továbbra is küldtük nekik a fegyvereket. Tarts jó kapcsolatokat megfelelő tisztekkel, és ők megdöntik számodra a kormányt. Ugyanez a gondolkodás motiválta az amerikai fegyverek áramlását Iránba Izraelen keresztül az 1980-as évek elejétől, az érintett magas rangú izraeli hivatalos személyeknek megfelelően; ezek 1982-re jól ismert tények voltak, jóval mielőtt bármilyen túszok lettek volna ott.
A Kennedy-kormányzat idején az USA uralta latinamerikai hadseregek küldetése elmozdult a „félgömb védelmétől” a „belső biztonság” felé, (ami alapjában a saját lakosság elleni háborút jelenti). Ez a sorsdöntő döntés „közvetlen [US] bűnrészességhez” vezetett „Heinrich Himmler kivégző osztagainak a módszereiben” Charles Maechling visszatekintő megítélése szerint, aki 1961-66-ban a felkelésellenes tervezés felelőse volt.
A Kennedy-kormányzat készítette elő az utat az 1964-es katonai puccsnak Brazíliában, segítve szétrombolni a brazil demokráciát, amely túl függetlenné válóban volt. Az USA lelkesen támogatta a puccsot, amelynek a katonai vezetői neonáci stílusú nemzetbiztonsági államot intézményesítettek kínvallatással, elnyomással stb. Ez hasonló fejlemények hullámát inspirálta Argentínában, Chilében és az egész félgömbön a 60-as évek közepétől az 1980-asokig, egy rendkívül véres időszakban.
(Úgy vélem, hogy jogilag szólván nagyon szolid alap van a II. világháború utáni minden amerikai elnök vád alá helyezésére. Mindannyian megrögzött háborús bűnösök vagy komoly háborús bűnök részesei voltak.)
A hadsereg tipikusan gazdasági szerencsétlenséget teremt, gyakran USA tanácsadók előírásait követve, majd átadja a problémát kezelésre a civileknek. A nyílt katonai ellenőrzés már szükségtelen, mivel új eszközök állnak rendelkezésre; például irányítás az International Monetary Fund-on keresztül (amely, mint a Világbank, harmadik világi országoknak kölcsönöz jórészt az ipari hatalmak által nyújtott összegeket).
A kölcsönökért cserébe az IMF „liberalizációt” vezet be: a külföldi behatolással és irányítással szemben nyitott gazdaságot, a lakosságnak nyújtott szolgáltatások súlyos megszorítását stb. Ezek az intézkedések a hatalmat még szorosabban a gazdag osztályok és a külföldi befektetők kezébe adják („stabilitás”) és erősítik a harmadik világ klasszikus kétrétegű társadalmait; amelyekben szupergazdagok vannak (és az őket szolgáló, viszonylag jómódú professzionális osztály), valamint az elnyomorított, szenvedő nép hatalmas tömege.
A hadsereg által hagyott eladósodás és gazdasági káosz nagyban biztosítja az IMF szabályainak a betartását, hacsak a népi erők meg nem kísérelnek belépni a politikai arénába, amely esetben a hadsereg kénytelen lehet visszaállítani a „stabilitást”.
Brazília tanulságos eset. Olyan gazdag természeti kincsekben, hogy a világ egyik leggazdagabb országának kellene lennie, és iparilag is fejlett. De nagyrészt az 1964-es puccsnak és az azt követő magasztalt „gazdasági csodának” köszönhetően (nem szólva a kínzásokról, a gyilkosságokról és a „lakosság ellenőrzésének” más eszközeiről) a helyzet sok brazíliai számára az etiópiaihoz hasonló, sokkal rosszabb, mint például Kelet-Európában.
Az oktatási minisztérium jelentése szerint a költségvetésének több mint egyharmadát az iskolai étkeztetésre fordítják, mert a köziskolákban a diákok vagy az iskolában esznek, vagy sehol sem.
A South (a harmadik világról beszámoló gazdasági) magazin szerint Brazíliában nagyobb a csecsemőhalandóság, mint Sri Lankán. A lakosság harmada a nyomorszint alatt él és „hétmillió elhagyott gyermek kéreget, lop és szippant ragasztót az utcákon. Tízmilliók számára az otthon egy viskó egy nyomortanyán…vagy egyre inkább a puszta föld egy híd alatt”.
Ez Brazília, a világ egyik, természetileg leggazdagabb országa.
A helyzet egész Latin Amerikában hasonló. Csak Közép Amerikában, az USA-támogatta erők által az 1970-es évek vége óta legyilkolt emberek száma 200 ezer körül van, mivel a demokráciára és szociális reformra törekvő népi mozgalmakat megtizedelték. Ezek a teljesítmények minősítik az USA-t mint „a demokrácia diadalának inspirálóját a mi időnkben” a liberális New Republic csodáló szavai szerint. Tom Wolfe azt mondja nekünk, hogy az 1980-as évek „egyike voltak a nagy arany pillanatoknak, amelyeket az emberiség valaha is átélt”. Mint Sztálin szokta volt mondani, „megszédültünk a sikerektől”.
(Ford. Szende Gy.)