Roppant nehéz a Sztálin halálát elemezni, pláne egy marxista oldalon.
Az nyilvánvaló, hogy a sztálinizmus rengeteget ártott az emberiségnek és ezzel a nemzetközi munkásmozgalomnak is. Az antikommunisták rendre összemossák nem csak a kommunisták, de az egész baloldal tevékenységét az akkor elkövetett törvénytelenségekkel és még a fasizmussal is egyenlőségjelet vonnak. Ennélfogva bárki is kezdi el az igazságos és kizsákmányolásmentes társadalmat, az imperializmus és a fasizmus elleni harcot követelni és művelni, egyből tömeggyilkosokkal teszik egy platformra, ezzel szavatolva az antikommunista körök számára a végtelenül igazságtalan, kizsákmányoló rendszerek fenntartását.
Teszik ezt ráadásul nem csak a Sztálin és emberei által elkövetett bűncselekmények, hanem a szélsőjobboldali és jobboldali – sőt, neoliberális – történelemhamisítók által ehhez még pluszban hozzáadott fantazmagóriáinak tükrében.
Hogy mennyire ízléses ebből a rendszerből komikus (inkább tragikomikus) szatírát csinálni, azt mindenki egyéni ízlésére bízzuk. A magyar lelkületnek mindenesetre nagyon bejött a rákosizmust kifigurázó Tanú.
Az is sajnálatos, hogy kevés film születik a kommunizmus valódi arcáról, a harmadik világ felszabadításáról, az antifasiszta mozgalomról, a latin-amerikai/afrikai szocializmusról, a kurd szabadságmozgalomról, a munkásmozgalom jogaiért vívott harcról, annál több viszont a sztálinizmus korszakáról. Ehhez hozzájárulnak a jobboldali filmalapok, amelyek célja elhitetni az emberekkel, hogy a kommunizmus csak és kizárólag a sztálini terrort jelenti. Még a második világháborús szovjet harcokról szóló amerikai filmekben is mindig van utalás a terrorra, nehogy már valaki számára szimpatikus legyen az antifasiszta harc.
Már cikkeztünk arról a jelenségről, amely felnagyítja a szocializmusban történt, nem véletlenül elenyésző számú sorozatgyilkosságot: például a Csikatiló ügyről legalább három nagyszabású hollywoodi film is készült az adott kor sztárszínészeivel, míg a temérdek amerikai sorozatgyilkos többségében csak B-kategóriás filmekben jelenik meg.
A Sztálin halálát is letudhatnánk, csak sajnos baromi jó lett. Mármint filmes szemmel. Erkölcsi tekintetben elég furcsa fekete humor az éppen kivégzett emberekből humorforrást csinálni, de a forgatókönyv és a rendező ezt is bevállalta. Oroszországban betiltották, persze nem kegyeleti okokból, hanem mert szerintük a film besároz nemzeti szimbólumokat és hősöket (Zsukov). Pedig a filmben talán épp ő az egyetlen pozitív elvtárs, bár néhol még Hruscsov alakja is pozitív, de ő inkább vicces.
Ha már filmes szempontokról van szó. A film tele van zseniális színészi játékokkal, egy tényleg poénos forgatókönyvvel, abszolút élvezhető párbeszédekkel és beszólásokkal, kiváló rendezéssel, érdekes karakterekkel és szituációkkal. Ami igazán elgondolkodtató a filmmel kapcsolatban, hogy a szereplők teljesen hétköznapian beszélnek: lazák, káromkodnak, viccelődnek egymással, beszólogatnak egymásnak… pont mint a való életben, bár történelmi filmektől nem ezt szoktuk meg. A történelmi filmekben mindenki választékos, irodalmi nyelven szólal meg, ami – valljuk be – teljesen idegen a való élettől. Kicsit az a benyomásunk, hogy ez a film a beszédstílusát tekintve sokkal közelebb áll a valósághoz, mint a megszokott, klasszikus történelmi narratívák. A káromkodásokkal és fricskákkal teletűzdelt párbeszédek így autentikusabbak és hitelesebbek, emberibbek, és közelebb hozzák hozzánk a Sztálin belső körének számító embereket. Az az érzésünk támad, hogy ez a valóságban is tényleg így történhetett…
A történet szerint Sztálin rosszul lesz és összeesik. A történelmi legendák szerint pedig tényleg sok ideig nem is merték zavarni a szenvedő Sztálint és miután felfedezték, orvost sem rögtön hívtak neki. A test fölött aztán összegyűlnek a legfelsőbb pártfunkcionáriusok, akik filmes szempontból kiváló karakterek: a harsány Hruscsov, a véreskezű és hidegvérű Berija, a gyengekezű és befolyásolható Malenkov, a még gyengébb Molotov. Ezeket az embereket a történelem hozta össze, a színészek pedig rájátszottak a tulajdonságaikra, így roppantul élvezhető a különféle karakterek közti konfliktus, amely Sztálin temetésén át a Berijával való leszámolásig terjed. Nyilvánvaló, hogy a karakterleírás bár sok esetben a valóságot tükrözi, számos esetben megkérdőjelezhető, pl. Molotov és Malenkov esetében, akik komoly világpolitikai tényezők voltak.
Nyilván a tragikomédia sok történelmietlen elemet is tartalmaz, pl. Berija tárgyalása a történészek szerint hagyományos per volt, nem a pajtában tartották, bár a belügyi népbiztos fia szerint apját rögtön a letartóztatása után agyonlőtték, mint ahogy ez a filmben is történik. Hogy hogyan történt Berija letartóztatása, arra csak egészen elfogult szemtanúk vannak, és az is örök homályba veszett, hogyan tervezték meg ezt az akciót az akkori prominensek. De el tudjuk hinni, hogy lényegében úgy történhetett, ahogy a filmben, ha a parodisztikus elemeket – beleértve a túlhajtott karakterábrázolást – kivonjuk az eseményekből.
Ha az agyunk kitörli a parodisztikus eseményeket, akkor egy végtelenül nyers, történelmi filmet kapunk, ha viszont elvonatkoztatunk arról, hogy ezek az események nagyrészt a valóságban is megtörténtek, akkor egy vígjátékot. A rendező kiválóan egyensúlyoz a tragédia és a komédia határain, így a film nem csúszik szét, és így alkot komplex egészet.
A legsajnálatosabb, hogy a nézők ezen film alapján megint a kommunizmus egész mozgalmáról fognak majd mindenféle kritikai és analizáló gondolkodás nélkül egy általános következtetést levonni, amely koránt sem lesz pozitív.