Már több mint 30 év telt el, most már ideje volt alaposan feldolgozni a részleteket.
A csernobili atomerőmű katasztrófája megrengette a világot. Az odavezető események, a katasztrófa lefolyása és annak kezelése tragikussága mellett hihetetlenül érdekfeszítő. Az HBO producerei, forgatókönyvírói, a rendezők, vágók, az egész színészgárda az eddig magyar nyelven bemutatott két rész alapján kiváló munkát végeztek.
A sorozat végre szakít a dokumentum- és katasztrófaturista filmek hagyományaival és képernyőre viszi magát a drámát.
A sorozat minden tekintetben erős, azonban ki kell emelni a feszült forgatókönyvet, az érdekes cselekményszálakat, a zenét és a hihetetlen atmoszférát.
Ez utóbbit rendkívül jól sikerült elérni a teljesen korhű ábrázolásokkal, a pripjatyi panelrengeteggel, a szocreál stílusjegyekkel és a feszültséget keltő zenei motívumokkal. Az alkotók a legapróbb részletekig ügyeltek a bútorokra, a ruhákra, a járművekre, amely komoly nosztalgiafaktort jelenthetnek azok számára, akik megélték a hazai szocializmust a 80-as években. Sőt, mivel a panelrengetegek és az egykori „Lenin-lakótelepek” még ma is állnak, az újabb generációk szintén otthon fogják érezni magukat ebben a környezetben.
A cselekmény rögtön egy tragikus végkifejlettel kezdődik, hiszen az egyik kulcsfontosságú főszereplő, Legaszov professzor 1988-as öngyilkosságával indul, majd visszaugrunk az időben a csernobili katasztrófa kezdetére. A történet számos szereplővel, számos szálon fut, és láthatólag a készítők nem is akarják mindet elvarrni. Tulajdonképpen alig látunk embereket meghalni, csak azt, hogy a láthatatlan sugárzás miatt egyre rosszabbul lesznek, hánynak, véreznek és haladnak a sejthető, tragikus végkifejlet felé.
Az alkotók egyik legnagyobb kihívása bizonyára az volt, hogy itt nem látható és félelmetes ellenséggel kell megküzdeni, hanem egy felrobbant atomreaktor sugárzásával. Ám ezt valamilyen formában meg kellett jeleníteni. Ehhez hívták segítségül a minimalista zenét, amely hosszan kitartott, borzongató hangokkal festi le a gyilkos sugárzást.
Szintén a sorozat erénye, hogy a nagyközönség számára szinte ismeretlen színészek meglepően kiváló alakítást nyújtanak.
Sajnos azonban ennek az alkotásnak is van rákfenéje. Mégpedig az antikommunista propaganda, amely némi ruszofóbiával és kultúrrasszizmussal vegyül, és ráadásul nem is bújtatott, hanem egyenesen a képünkbe tolják. Még az Origó is az elemzése címében üvölti a pofánkba, hogy “kommunista diktatúra”, hiszen a vérfideszes portál célja szintén a kommunizmus nyakába varrni a tragédiát. A sorozat első három epizódját “teljesen véletlenül” az EP választások előttre időzítették, amelyen kommunista pártok is megmérettették magukat.
Bár a csernobili tragédia egy szocialista országban történt, nem lehet a „kommunizmus bűnének” tekinteni. A kommunista eszmének és mozgalomnak semmi köze nem volt ahhoz, hogy a reaktor a tudományos-mérnöki naivitás miatt felrobbant; semmi köze nem volt ahhoz, hogy ezt a tragédiát egyesek nem ismerték fel és pusztán egy enyhébb balesetre gyanakodtak; és semmi köze nem volt ahhoz, hogy csak később ismerték be, mi is történt valójában.
Nos, ezt az HBO nem tartotta szem előtt. A filmben vannak pozitív és negatív szereplők. Hős tűzoltók, önfeláldozó mérnökök egyénisége kerül kontrasztba a valóságot elfogadni képtelen mérnökökkel és a mundér becsületét védő párttitkárokkal. Előbbi hősök mind Leonyidok, Szásák és Vlagyimirek, utóbbiak pedig kivétel nélkül „elvtársak”. Ha valaki tüzet olt, annak keresztneve van, aki épp a másikat okolja a pártbizottságban, annak vezetékneve és elvtárs megszólítása van. Arról nem is beszélve, hogy a 80-as években a szovjet emberek a hétköznapokban, az utcán és a munkahelyeken nem szólították egymást elvtársnak, az kizárólag a pártértekezletek légköre volt. Az elvtársak végig cigiznek, fésületlenek és nem épp a legjobb képűek. Néha ledöntenek egy vodkát és látszik, hogy ízléstelen a ruhájuk és a nyakkendőjüket sem tudják tisztességesen megkötni. Archetípusa a sorozatban megjelenített minszki párttitkár, aki ráadásul kórosan kövér is, munkaidőben vodkázik, ráadásul korábbi cipőgyári munkásként kiosztja az atomfizikust. A pozitív szereplők mindig politikamentes zónákban tevékenykednek, de a negatív szereplők mögött a háttérben mindig feltűnik egy Lenin-portré vagy néhány sarló-kalapács és vörös csillag. Ilyet persze már láttunk korábban is, ez a fajta antikommunista taktika a filmiparban nem egyedülálló, gondolhatunk itt bármely nyugati produkcióra, amelynek szovjetek a főszereplői.
A sorozat ezenfelül a szovjet rendszert besározandó olyan képsorokat is tartalmaz, amelyek egyszerűen nem történtek meg. Nem létezett például az az Ulana Komjuk nevű atomfizikusnő, akivel a rosszarcú minszki párttitkár vitázik, így nem is tartóztathatták le. Az “öngyilkos akcióra” küldött három búvár közül – a szenzációhajhász média állításai ellenére, hogy a küldetésük alatt vagy során meghaltak – egy 2005-ben hunyt el, 65 évesen szívrohamban, a másik kettő pedig még ma is él. Szintén a fantázia szüleménye, hogy a Szitnyikov nevű mérnököt, akit annak tudatában küldenek fel az erőmű tetejére, hogy megvizsgálja a reaktorzónát, hogy halálos dózisú sugárzást fog kapni, egy fegyveres katonatiszt kényszeríti, hogy ezt “önszántából” tegye meg. Az 1980-as évek szovjet államát ilyen terrorisztikusnak beállítani enyhén szólva is durva történelem-hamisítás.
Frissítések a további epizódok bemutatása után: Hasonló módon gúnyolják ki a rendszert a szénbányászati miniszter fiktív alakjával, aki világos öltönyben jelenik meg a fejük búbjáig szenes bányászok előtt, akit jól össze is koszolnak “így néz ki egy szénbányászati miniszter” poénnal fűszerezve, utalva az állami vezetők és a munkástömegek elszakadására, amely ezerszer inkább kapitalista jelenség, mintsem a szovjet rendszer természetes velejárója. A valóság azonban teljesen más. Míg a sorozatban Mihail Scsadov egy gyenge piperkőc, akinek látszólag semmi köze nincs a szénbányászathoz, a valóságban a miniszter egy elég zömök, erős testfelépítésű, szigorú tekintetű és tiszteletet parancsoló kiállású ember volt, aki 15 éves korától már a szénbányászati iparban dolgozott Szibériában. Valójában a kapitalista rendszerekben teljesen esélytelen, hogy egy bányászból miniszter lehessen.
Szintén nem szerencsés a szovjet mérnököket és felelős döntéshozókat teljesen tökkelütött hülyéknek beállítani, hiszen – a katasztrófa során szolgálatban lévő Alekszandr Akimov mérnök szavaival élve – “mindent jól csináltak”, és a mai napig nem tisztázott 100%-ig mi miért történt, és az 1992-es INSAG-7 jelentés sem elsőként a személyzetet jelöli meg a baleset okának, hanem a reaktor tervezési hibáját. Különösképp súlyos ezen emberek dehonesztálása annak tükrében, hogy sokuk az életét áldozta azért, hogy a katasztrófa következményeit elhárítsák.
A sorozat úgy törekszik hatásvadász feszültséget kelteni, hogy teljesen alaptalanul súlyosbítja az amúgy is tragikus történéseket. Az igaz, hogy a reaktor leolvadása újabb gőzrobbanást eredményezhetett volna, de koránt sem olyan következményekkel, mint ahogy azt a fikció próbálja beállítani, hiszen nem állt fenn több megatonnás atomrobbanás lehetősége, amely elpusztíthatta volna egész Európát. A reaktort többször atombombához hasonlítják és 4 megatonnás robbanással rémimsztgetnek, amelyre csak a hidrogénbomba képes, de a valósághoz ennek semmi köze, hiszen a nukleáris reaktorban történt gőzrobbanás és a nukleáris láncreakció okozta atombomba-robbanás teljesen két különböző dolog, amelyet szándékosan összemosnak és olyan dilettáns módon, amelyet nem lehet filmkészítők gyenge atomfizika tudásával magyarázni.
Szintén a szovjetek ellen hangol az a ferdítés is, amely felcseréli két rendkívül fontos esemény időpontját: Pripjaty kiürítését és a svédek bejelentését, hogy észlelték a sugárzást. A sorozat szerint a svéd bejelentés nyomására engedélyezték a szovjet hatóságok Pripjaty kiürítését, ezzel olyan embertelennek beállítva a rendszert, amely csak propagandaokokból törődött saját lakosságával, holott a város evakuálása jóval a svédek nyilatkozata előtt elkezdődött. Szintén nem kerül említésre, hogy a teljes kiürített lakosság ingyen lakást és komoly pénzügyi segélyt kapott, hogy új életet kezdhessenek másutt, miközben ha az eset az USA-ban történt volna, mindenkit rábíztak volna a biztosítótársaságok kegyeire, akik pedig ezzel nem rendelkeznek, azok az utcára kerültek volna, mint ahogy történt az a Katrina hurrikán áldozataival, akiknek évekig kellett pereskedniük, hogy a kormány kártérítést fizessen.
A történethez hozzátartozik, hogy amíg az atomkatasztrófa helyszínéről a szovjetek a lehető leggyorsabban kimenekítették a civil lakosságot, addig az amerikaiakat nem érdekelte, hogy az atombombatesztekhez használt Bikini-atoll veszélyesen sugárzik, és visszaengedték az ott élőket, ezzel súlyos betegségeket előidézve. A Bikini-atoll jelenleg sokkal súlyosabban sugárzik, mint Csernobil.
A katasztrófa után a hatóságok ezernyi intézkedést tettek, amelyet meg lehetne filmesíteni, az alkotók mégis egy epizód majdnem felét szánták egy történetvonalnak, amely során szovjet katonák kutyákat és más sugárfertőzött állatokat kénytelenek legyilkolászni – természetesen állandóan vodkagőzösen.
Szintén semmi bizonyíték nincs arra a jelenetre, amelyben a hősi halált halt tűzoltók temetése után rögtön betont öntenek a feleségek és hozzátartozók szeme láttára a koporsókra. Ezzel nyilván a szovjet rendszer embertelenségét próbálják erőltetni. A valóságban azonban a tűzoltóknak ma is hősi emlékművük van a moszkvai temetőben.
Szintén szovjetellenes az a jelenet, amelyben egy idős, tehénfejő öregasszonyt akarnak evakuálni a zónából, és annak ellenére használja a “holodomor” kifejezést, hogy azt csak két évvel később, 1988-ban találták ki. Itt ismét egyértelműen az a politikai cél, hogy egyenlőségjelet vonjanak a kommunisták és a fasiszta megszállók között, amely a szélsőjobboldalra jellemző durva történelemhamisítás.
Nonszensz az a jelenet is, amikor Legaszov és Scserbina helikopterrel utaznak Moszkvából Csernobilba, közben a miniszterelnök-helyettes megfenyegeti a professzort, hogy egy katona kidobja a gépből, ha nem magyarázza el, hogyan működik egy atomreaktor. Ez megint a peresztrojka előtti Szovjetunió sztálinista felhangokkal való mesterséges felruházása. Egy perccel később Scserbina a reaktor fölé parancsolja a helikoptert annak ellenére is, hogy Legaszov figyelmezteti, hogy egy héten belül meghalnak, ennek ellenére a politikus lelövetéssel fenyegeti a pilótát, ami szintén a terrorállam koncepcióját erősíti. A valóság, hogy sosem történhetett ilyen helikopterút, ugyanis Moszkva ahhoz túl messze van Csernobiltól. A szakértők repülőgéppel mentek Kijevbe, onnan pedig gépjárművel az atomerőműhöz. Ez a jelenet tehát a fantázia szüleménye.
A sorozatban elég sűrűn fenyegetnek meg golyóval, kivégzéssel, agyonlövetéssel embereket, amely a 30-as évek végi sztálinista terror éveire igaz lehetett, de Gorbacsov rendszerére a 80-as évek közepén már semmiképp. Ez pedig durva történelem-hamisítás.
Szintén a szovjet döntéshozók embertelenségét hivatott erősíteni az a jelenet, amelyben a reaktortűz eloltására kivezényelt helikopterek közül az első rögtön lezuhan az erőmű felett, és teljes érdektelenség mellett utasítják a következő egységet, hogy ugyanúgy repüljenek fölé. A valóságban azonban ez a helikopterbaleset akkor nem történt meg. A katasztrófa utáni napokban kivezényelt helikopterek sértetlenül teljesítették feladatukat. Egy helikopter ténylegesen úgy szenvedett balesetet, mint a sorozatban, azonban ez hónapokkal ezután, októberben történt a szarkofág építése során.
A sorozat alapvető problémája, hogy felállít néhány politikai szándékú alapkoncepciót (a szovjet atomerőművek borzalmasak, a mérnökök idióták és karrieristák, az egész pártvezetés zsarnokok gyülekezete, a gorbacsovi Szovjetunió ugyanaz, mint a sztálini rezsim, a rendszer a hazugságokra épül), majd a katasztrófa ismert tényanyagát ehhez a koncepcióhoz hozzátorzítja, a nem ismert tényeket, pábeszédeket, karaktereket, magatartásformákat pedig önkényesen ehhez igazítja. Senki sem tudja már és soha nem is fogja megtudni, milyen mondatok hangzottak el például az irányítóteremben, de a sorozat ezen párbeszédeket is kitalálja, ezzel akár feketére fest olyan embereket, akik közül volt, aki életét áldozta a baleset elhárításában. És miért? Mert ez illik a készítők koncepciójába. Ráadásul a koncepció miatt ki is találtak jeleneteket, amelyek sosem történtek meg: például, mikor azt sugallják, hogy a tesztet előléptetések miatt eröltették, vagy az első részben, mikor egy atombiztos helyen egy régivágású bolsevik testesíti meg a rendszert, és közli, hogy Csernobilt el kell vágni a külvilágtól, amely sosem történt meg. Azt is pontosan tudjuk, mi hangzott el a bírósági tárgyaláson, ami szintén nem felel meg a filmben látottaknak. Két viszonylag pozitív és a valóságban létező atomerőműmérnök, Akimov és Toptyunov még kisdiákként ijedezik a főnöküktől, Gyatlovtól, majd a katasztrófa után 5 perccel már önszántukból indulnak a halálba vizet engedni a reaktorba, amely elég súlyos karakterfejlődés, hogy valóságos legyen. Arról nem is beszélve, hogy a hőstettet a valóságban is végrehajtották, és két hét múlva haltak meg egy moszkvai kórházban.
A sorozatban egy szóval sem említik, hogy a Csernobili Atomerőműben a katasztrófához vezető tesztet nem passzióból kellett végrehajtani, hanem többek között azért, mert Izrael 1981-ben kilőtt egy épülő iraki atomerőművet az Opera Hadművelet keretein belül, a szovjetek pedig meg akarták oldani a reaktor hűtését, ha támadás miatt megsérül az elsődleges hűtőkör. És ha már a sorozat annyira aggódik a hazugságok miatt, arról sem szólnak egy mondatot sem, hogy az Egyesült Államok médiája közvetlenül a baleset után szándékosan hazudott és több ezer halálesetről tudósított akkor, amikor a balesetnek valójában még csak két halálos áldozata volt.
A sorozat olyan hülyének próbálja beállítani a szovjeteket, akik a mundér becsülete miatt akár képesek nukleáris holokausztban elporlasztani saját országukat, és az RBMK reaktorok átépítését a főhős Legaszov öngyikossága következményeként állítják be, holott semmi köze nem volt hozzá, a dolog sokkal egyszerűbb. A szovjetek azért tervezték és építették át biztonságosra az RBMK reaktorokat, mert nem akartak felrobbanni!!
Kár érte, igazán jó is lehetett volna.