A Menetelés Rómába volt az a zendülés, amely Benito Mussolinit 100 éve hatalomra juttatta, 1922. október 28-án.
De valójában meg sem történt. A fasiszták többsége nem tudott időben megérkezni, akik igen, azok pedig zuhogó esőben áztak. Számos fasiszta osztagot pedig le is győztek Cremonában és Pisában.
Firenzében a fasiszták támadásra készültek. De senki sem mondta nekik, hogy Armando Diaz tábornok, az Olasz Haderő legfelsőbb parancsnoka az épületben volt, és bankettre készült Mussolini tiszteletére. A támadásból gyorsan parádé lett, amelyhez csatlakoztak a kormánycsapatok is.
Rómában a király beleegyezett az ellenállásba. A vasútvonalakat elvágták, az utakat elzárták. Ekkor elutasította a statárium kihirdetését, és a kormány lemondott. A várost 12 ezer katona védte, akiket utasították, hogy ne lépjenek fel erővel. A király felkért egy jobboldali politikust, hogy alakítson kormányt, de amikor Mussolini elutasította az ehhez való csatlakozást, kinevezték miniszterelnöknek.
A puccs nyílt mezőn zajlott. Végül csak Mussolini hálóvonata volt az egyetlen, ami Milánóból Rómába „nyomult előre.” A puccs azért történt meg, mert a tőkéseket megrémisztette a munkásmozgalom, amely 1919 és 1920 Vörös Éveiben gyárakat foglalt le.
Az olaszországi mágnások annyira lebénultak, hogy még a Fiat vezetője is felajánlotta, hogy átadja gyárait a munkásoknak. Az, hogy az olasz baloldal elmulasztotta ezen pillanatot sikeres forradalommá alakítani, katasztrofális következményekkel járt. John Foot történész szerint Mussolini egy millió ember haláláért volt felelős hazájában és külföldön is.
Néhány évvel azelőtt az első világháború is katasztrofális következményekkel járt Olaszország számára. De egy nyaktörő ipari fejlődés azért elkezdődött. A háború végére félmillió műszaki munkás volt és a szakszervezeti tagság három millióra nőtt. De az infláció aláásta az életszínvonalat és súlyos élelmiszerhiányok léptek fel.
Erre a munkásosztály militáns kirobbanása volt a válasz, ami megrengette a politikai rendet. Az északi tőkések a Liberális Párttal azonosultak. A katolikus politikai tömb képviselte az uralkodó osztály régi, inkább mezőgazdasági rétegeit. Közben a leghatalmasabb politikus Giovanni Giolitti kijátszotta őket egymással szemben.
Viszonylag sikeres volt a Szocialista Párt (PSI) és a legnagyobb szakszervezet, a CGL vezetésének egyesítésében. Mussolinit a háború támogatása miatt kizárták a Szocialista Pártból. Ezért egy új újságot indított a hajógyári főnökök és brit kémek pénzéből, hogy kifejlessze a fasiszta ideológiát.
1919 áprilisában a szervezett fasiszta osztagok első támadásuk alkalmával az Avanti szocialista újság milánói irodáját gyújtották fel, amely során négy ember életét vesztette. 1919. szeptemberére az olasz csapatok elkezdték a kivonulást Fiume városából – a Versailles-i Szerződés értelmében. Gabriele D’Annunzio nacionalista költő 2000 zendülő katonával elfoglalta a várost.
A kormány tárgyalásokat kezdett, amely csak erősítette a feltörekvő fasisztákat. De a tőkések akkor még nem gondolták, hogy a fasiszták hatalomra kerülnek. Az olasz fasizmus egyik történésze szerint: „Ameddig a gazdagok defenzívában maradtak, a fasizmus még ‘mérsékelten sem volt sikeres’.”
1920 szeptemberében, amikor a műszaki főnökök kizárásokkal válaszoltak a sztrájkra, fél millió munkás foglalta el a gyárakat és hirdette ki a munkásigazgatást. Az országos választások során a PSI lett a legnagyobb párt 156 hellyel.
Torinóban a gyárfoglalások a kettős hatalom jellegét vették fel, mivel a munkásosztály erői ellenezték a hivatalos kormányzatot és fegyveres munkások védték a gyárakat. A milánói közös konferencián a CGL vezetői felajánlották, hogy átadják a hatalmukat a PSI vezetésének, ha utóbbi beleegyezik, hogy lehetővé teszi a forradalmat. A PSI elutasította az ajánlatot.
Ehelyett a kormány egyezséget ajánlott, amely megígérte, hogy a szakszervezetek és a munkaadók közös bizottsága gyakoroljon ellenőrzést az ipar felett. A szakszervezetek nem sokkal ezután véget vetettek a gyárfoglalásoknak. Közben a parasztok földet foglaltak és a mezőgazdasági napszámosok militáns szakszervezeteket alakítottak, amelyek főbb engedményeket nyertek.
A földtulajdonosok panaszkodtak a kormányzati védelem hiánya miatt, és a tőkések képesek voltak akármilyen messze elmenni, hogy kimeneküljenek a munkásigazgatás fenyegetése alól. Ekkor néztek Mussolini fasisztáinak felfegyverzett bandái után. Ennek eredményekét a pénz csak úgy folyt a gazdagoktól Mussolini fasisztái felé. 1920-21 tele és tavasza döntő volt. A fasiszta osztagot szisztematikus és erőszakos terrorhadjáratot indítottak a szocialisták ellen.
Fontos, hogy a fasisztáknak katonai támogatása volt. A vezérkari főnök parancsba adta, hogy a leszerelt tisztek – kb. 60 ezren – csatlakozzanak a fasiszta osztagokhoz. A gazdasági válság során a munkáltatók támadásba mentek át. 1921 januárjában 600 ezer munkanélküli volt. A tőkések azt követelték a kormánytól, hogy adócsökkentésekkel és segélyekkel mentsék meg őket.
Mussolini elfogadta a tőkések minden követelését, és arra fókuszált, hogy az uralkodó osztály elégedetlen a PSI és a CGL kormányzati politikájával. A fősodrú jobboldal szintén megpróbált összejátszani a fasisztákkal, abban a hiszemben, hogy megfékezi őket a parlamenti politizálás.
1921 tavaszán Giolotti választást követelt és megalapított egy „nemzeti blokkot”, amelyben Mussolini is benne volt. Ennek eredményeképp 30 fasiszta képviselőt választottak meg. 1922 kezdetére a fasiszta hadoszlopok, amelyek száma ezres nagyságrendű volt – rendszeresen terrorizálták a vidéket. 1922 augusztusában elég erősnek érezték magukat, hogy a szocialista tanácsokkal rendelkező Milánó és Leghorn városházáit.
Szintén elfoglalták Genova dokkjait, hogy megtörjék a szakszervezete és felégették a baloldali újságok helységeit. Az olasz uralkodó osztály frakciói határozott ugrást hajtottak végre. Ahogy Daniel Guerin anarchista történész megjegyzi, október 28-án „néhány nagyon élénk konferencia történt Mussolini és az Általános Ipari Szövetség vezetői között.
„A Bankár Egyesület vezetői, akik finanszírozták a Menetelést Rómába, az Ipari Szövetség és a Mezőgazdasági Szövetség vezetői távíróztak Rómába, hogy véleményük szerint az egyetlen valódi lehetőség Mussolini kormánya.”
A pápa szintén világosan támogatta Mussolinit. A Szocialisták és a szakszervezeti vezetők elutasították a mozgósítást a fasiszta fenyegetéssel szemben. 1921 márciusában Giacomo Matteotti szocialista vezető azt tanácsolta, hogy „Maradjatok otthon. Ne válaszoljatok a provokációkra. A csend és a gyávaság néha hősies.”
A PSI és a CGL vezetése hiányában számos baloldali és volt katona megalapította az Arditi del Popolo antifasiszta szervezetet. Némely esetben fölénybe is kerültek, mikor 1922 augusztusában, Parmában olyan tömeget szerveztek, amely visszaverte Mussolini több ezer feketeingesét.
A PSI elfogadta egy „békepaktum” aláírását Mussolinivel, amelyben mindkét fél megígérte a lefegyverzést. A hatóságok ezt ürügyként használták, hogy letámadják a munkásszervezeteket. 1922 februárjában a CGL megalakította számos szakszervezet szövetségét „a demokrácia védelmében.” Július 31-án általános sztrájkot hirdettek, de szinte azonnal lemondták.
Ekkor tárgyalásokba kezdtek Mussolinivel és a Menetelés Rómába idején azt is megfontolták, hogy helye legyen a kabinetben. 1921 januárjában a Kommunista Párt 40000 taggal kivált a PSI-ből. Ennek domináns alakja Amadeo Bordiga volt, aki alapvetően ellenezte a Szocialistákkal való kollaborációt.
Bordiga elutasította annak távlatát, hogy a fasizmus hatalomra juthat, mivel a kompromisszum elkerülhetetlen volt a tőkés pártokkal. Ez annak tagadásából fakadt, hogy a fasizmus különös veszélyt jelent és csak a burzsoá uralom egy másik formája.
Mussolininek már 35 székes parlamenti kisebbsége volt. Azért, hogy diktatúrát hozhasson létre, alá kellett aknáznia saját szövetségeseit. Megragadta az adókivetés feletti teljes uralmat, valamint a lehetőségeket, hogy újraszervezze az államot, beleértve a bíróságokat, a hadsereget és az iskolákat. 1922 decemberében Mussolini elrendelte a kommunisták letartóztatását és 1924-ben a szocialista Matteotti meggyilkolását. A reakció Mussolini megingásával fenyegetett.
Spontán demonstrációk törtek ki, de a lehetőséget elszalasztották a szocialisták, akik egyszerűen kivonultak a parlamentből. Mussolini azzal gúnyoltak őket, hogy „általános sztrájk lesz vagy csak részleges sztrájkok? Demonstrációkat szerveznek az utcákon? Megpróbálnak lázadásokat szítani a hadseregben? Szó sincs róla.”
A fasiszta osztagok tombolásba kezdtek a Liberálisok ellen, szétzúzva a sajtónyomdáikat. 1925 októberében a szocialistákat betiltották, amit a többi ellenzéki párt is követett. Bár szégyenteljesen, de a Menetélés Rómába győzött.
forrás: Socialist Worker