Az utóbbi években a keresztény NER rendszeresen kultúrharcot indít az ateizmus ellen, és ehhez már karácsony sem kell.
Mindenesetre pont ez az időszak alkalmas arra, hogy emlékeztessék honfitársaink többségi tömegét, hogy ez bizony keresztény ünnep, és ők mire föl vesznek ebben részt, ráadásul, mi ez a Télapó, mikor a Jézuska hozza az ajándékot is.
Ez a kultúrharc minden esetben könnyen nyerhető az ateista másodlagos állampolgárok számára, amennyiben emlékeztetik a keresztényeket, hogy a karácsony valójában ősi napfordulós ünnep, amely minden egyes kultúrkörre szinte jellemző a rómaiaktól a pogányokig. A karácsony átkonvertálása keresztény ünnepre a szokásos hagyomány, mint ahogy a tavaszünnepekből húsvét lett, a nyári napforduló környékén meg Pünkösd – bár ez jelentősen változó és ugráló ünnep.
Ezt megakadályozandó, a fasisztoid kormányzat mindent elkövet, hogy Jézus visszavegye a pozícióját a Télapótól, ezért már fizetett YouTube hirdetésekben sem kerülhetjük meg, hogy advent alkalmából templomokat és kereszteket mutogassanak azoknak, akik ezekben nem hisznek, és a másik karácsonyt ünnepelnék.
A kultúrharcba persze befészkelte magát az a keresztény képmutatás, amely az ajándékozást egyfajta fogyasztói társadalmi torzulásnak degradálja. Hovatovább szembeállítják Jézus születését a fenyőünneppel, utóbbira pedig rácsatolják az „anyagiasságot” (valójában pénzfétist). Ez akkoris csak féligazság, ha az ajándékozás tárgya a legújabb Playstation. Egyrészt, mert a világunk pénzközpontúságának kialakulásához nem kevéssé járultak hozzá a kizsákmányoló hatalom mindenkori kiszolgálójának számító vallások és egyházak. Másrészt azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy az ajándékozás mégis egyfajta szeretetnyelv, a törődés szimbóluma, és pont erre akar rávilágítani A fiú, akit Karácsonynak hívtak című mese, amelyből 2021-ben film is készült.
A történet szerint Nikolas a megözvegyült édesapjával él egy mesebeli királyságban, szerény körülmények között. Egy nap a király parancsba adja, hogy hozzák vissza a „reményt”, ezért egy csapat harcos-vadász ember társaságában az édesapa elindul a manók városába, Nikolas pedig inkább utánaszökik a zsarnoki nagynénje „felvigyázása” elől. A nevéből, a jellegzetes piros sapkából és a hozzá csatlakozó rénszarvasból már kitalálható, hogy itt a Mikulás/Télapó karakter eredettörténetével van dolgunk
Kissé hollywoodi trükkel felvonultatódnak a néhol klissés karakterek: a főhős, az apa, a jók és rosszak a manók és emberek világának két oldalán. És persze a főhős társa, Miika egér, aki megfelelően hozza az ügyetlen-megmentő, vicces-hullakomoly, bajkeverő-megmentő jófejhaver ambivalenciát.
A film egy mese, amely sokszor szakít a gyermekkönyvek meséinek jellegzetességeivel, és nem nélkülözi a drámát, de a király és nép találkozását lefestő jelenet páratlan humorú anakronizmussal kritizálja a monarchista elnyomó hatalmat. Mikor a király a kastélyában panaszkodik a szegényeknek, hogy rosszul mennek a dolgok, és kellene „remény”, akkor az emberek inkább jobb szociális hálót és fejlettebb igazgatási és jogrendszert akarnak.
A brit film kiváló színészi teljesítményeket vonultat fel, még a gyermekszereplők esetében is. Az erősségét mégis a nem várt történeti fordulatok adják, valamint a lenyűgöző és sokhelyütt kreatívan megkomponált képi világ, amely párosul a zenei atmoszférával, megteremtve a karácsonyi hangulatot.
De legfőképp megmutatja az egymással törődés értékét és a család fontosságát. A valódi családok valódi fontosságáról van szó, nem arról, amit kábítószeres, kurvapecér, pedofil és titkon meleg, de a nyilvánosságban homofób fideszesek akarnak nekünk közvetíteni a kereszténység által. Megmutatja, hogy a mi karácsonyunk is van annyira értékes, mint a Jézus-féle. (De legalább, mi nem kezeljük tényként, hanem tudjuk, hogy ez csak mese.)