A 29. ENSZ Éghajlat-változási Konferencia (COP29), amelyet Bakuban, Azerbajdzsánban tartottak, egy ellentmondásos megállapodással zárult, amely 2035-ig 300 milliárd amerikai dollár elkülönítését irányozza elő a fejlődő országok éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodásának támogatására.
Ez az összeg azonban csupán töredéke annak az 1,3 billió dollárnak, amelyet a fejlődő országok követelnek az egyre súlyosbodó éghajlati válságok kezelésére, és messze elmarad az ENSZ által becsült 6-7 billió dolláros éves károktól, amelyeket az iparosodott országok okoznak.
A COP29-en a Globális Dél aktivistái „elégtelennek és képmutatónak” nevezték a klímafinanszírozási megállapodást, mivel azt túlnyomórészt hitelek, nem pedig támogatások alkotják. Szerintük ezek a finanszírozási mechanizmusok továbbra is a gazdasági függőség körforgását tartják fenn, visszhangozva az évtizedek óta fennálló kizsákmányoló globális pénzügyi rendszereket. Afrika, amelynek minimális történelmi felelőssége van a globális kibocsátásokban, kettős tragédiát szenved el: először az éghajlatváltozás áldozataként, majd a mérsékléshez és alkalmazkodáshoz kötött terhes hitelfeltételek miatt.
Okakah, egy kenyai ökológiai aktivista és a Kayole Community Justice Centre közösségszervezője, így nyilatkozott a Peoples Dispatch-nek:
„A COP-folyamat Afrikára nézve halálos viccé vált. Az északi országok ígéretei következetesen üres szavak maradtak. Ez a 300 milliárd dollár nem klímafinanszírozás; ez klímaadósság. A segítség álcájában kínált hitelek olyan bilincsek, amelyek mélyítik a gazdasági kizsákmányolást.”
A 2023 szeptemberében, Nairobiban megrendezett Afrika Klímacsúcs szintén rávilágított a kontinens ingatag helyzetére a globális klímadiskurzusban. 18 afrikai ország vezetői, nemzetközi képviselők, aktivisták és vállalatok közösen szorgalmazták a globális pénzügyi reformokat, a megújuló energiaforrásokba történő befektetéseket, sőt még egy globális szén-dioxid-adó ötletét is felvetették. A mainstream média áttörésként ünnepelte a csúcsot, a nyugati vezetők pedig tapsoltak az eredményeknek.
Azonban sok alulról szerveződő aktivista szerint a csúcs a kapitalista válaszok példája, amelyek uralják a környezetvédelmi kormányzást. Miközben a pénzügyi reformokra és a megújuló energiára helyezték a hangsúlyt, a csúcs egyúttal felerősítette azokat a vállalati narratívákat is, amelyek gyakran háttérbe szorítják a helyi és őslakos megoldásokat.
Okakah a csúcs ellentmondásairól így vélekedett:
„Az Afrika Klímacsúcs a haladás látszatát keltette, de a színfalak mögött hatalmas vállalati érdekek húzódtak meg. Ezek a fórumok a zöldrefestés platformjává válnak, hacsak nem azokat helyezik a középpontba, akiket a válság a leginkább érint: Afrika marginalizált és őslakos közösségeit.”
Az extraktivizmus és a vállalati kontroll a szén-dioxid-piacokon
Afrika számára az egyik legaggasztóbb trend a szén-dioxid-kvóták központi stratégiaként való megjelenése az emissziócsökkentés érdekében. Bár a szén-dioxid-piacokat a klímaváltozás mérséklésére irányuló megoldásként reklámozzák, gyakran bírálják őket, mint az extraktivizmus és az afrikai ásványkincsek vállalati ellenőrzésének leplezett eszközét.
Afrika hatalmas erdői, ásványkincsei és földjei egyre inkább árucikké válnak a szén-dioxid-kompenzációs projektek álcája alatt. A globális vállalatok befektetnek ezekbe a projektekbe, azt állítva, hogy „kompenzálják” kibocsátásukat, miközben saját országaikban változatlanul folytatják üzleti tevékenységüket. Ez a rendszer keveset tesz a kibocsátások forrásnál történő csökkentéséért, miközben növeli az afrikai kizsákmányolást, ahol a földrablás, az elmozdítás és az ökológiai pusztulás gyakran kíséri ezeket a szén-dioxid-kompenzációs terveket.
A szén-dioxid-kvóták elvonják a figyelmet a valódi megoldásokról: a Globális Észak által végrehajtandó drasztikus üvegházhatásúgáz-kibocsátás-csökkentésekről. Ehelyett lehetővé teszik a gazdag országok számára, hogy fenntartsák fogyasztási szokásaikat, miközben az enyhítés terhét afrikai közösségekre hárítják.
Okakah a szén-dioxid-kvótarendszert „zöldrefestési” eszközként jellemzi:
„A szén-dioxid-kvóták átverés. Lehetővé teszik a gazdagok számára, hogy szennyezzenek, miközben úgy tesznek, mintha törődnének a klímával. Eközben Afrikában az erdeinket, földjeinket és közösségeinket kizsákmányolják, hogy fenntartsák ezt a globális képmutatást. Ez a gyarmatosítás újramegfogalmazása a klíma korszakára.”
A magánszektor növekvő befolyása a klímafinanszírozásban tovább súlyosbítja a problémát. A válságokból való profitszerzés, amelyek emberek millióinak életét veszélyeztetik, aláássa a klímaigazságosság alapelveit.
A fosszilis tüzelőanyag- és agráripari vállalatok különösen nagy befolyással bírnak a környezetvédelmi diskurzus és politika alakításában a COP-találkozókon. Lobbitevékenységük biztosítja, hogy az olyan megoldások, mint a szén-dioxid-kvóták – amelyek megfelelnek profitérdekeiknek – dominálják a napirendet. Eközben azok a helyi kezdeményezések és hangok, amelyek rendszerszintű változásokat sürgetnek, háttérbe szorulnak.
Okakah Afrika éghajlati jövőképét a helyi kezdeményezések és a globális szolidaritás alapozzák meg:
„El kell utasítanunk ezeket a kizsákmányoló rendszereket, és kezünkbe kell vennünk sorsunk irányítását. Az agroökológiától a megújuló energiákig Afrika rendelkezik a potenciállal, hogy a világ élére álljon a fenntartható megoldások terén. Ehhez azonban le kell bontani a klímanapirendet uraló kapitalista és vállalati kapzsiság struktúráit.”
A vállalati képviselők továbbra is jelentős szerepet játszanak a viták alakításában, gyakran háttérbe szorítva azoknak a fiatal afrikai aktivistáknak és mozgalmaknak a követeléseit, akik aktívan ellenállnak az extraktivista iparágaknak és rendszerszintű változásokat követelnek.
„A válság frontvonalán állók hangját elnyomják a vállalati narratívák” – teszi hozzá Okakah. „Vissza kell szereznünk az irányítást a napirend felett, és biztosítanunk kell, hogy az afrikai megoldások a helyi közösségekből származzanak, ne pedig tárgyalótermekből.”
Az Afrika Klímacsúcs és a COP29 kettős eredményei kritikus válaszútra mutatnak a kontinens számára. Afrikának túl kell lépnie azokon a csúcstalálkozókon, amelyek gyakran csak szimbolikus ígéretek és zöldrefestés színterei. Ehelyett radikális, átalakító napirendet kell elfogadnia.
A következő, COP30, São Paulóban, Brazíliában lesz. A világnak szembe kell néznie a kapitalista megközelítések kudarcával a klímakormányzás terén. Afrikának az éghajlati igazságosságért vívott harca elválaszthatatlan az imperializmus és a kizsákmányolás elleni szélesebb körű küzdelemtől.
„Ez nem csak a klímáról szól” – hangsúlyozza Okakah. „Arról szól, hogy lebontsuk azokat a hatalmi rendszereket, amelyek fenntartják az egyenlőtlenséget. Afrikának vezetnie kell, nem áldozatként vagy bűnrészesként, hanem igazságosságért és fenntarthatóságért küzdő forradalmi erőként.”
Az éghajlati válság kezeléséhez szükséges átalakító napirendet a munkásosztály és a helyi mozgalmak kell hogy vezessék. Azáltal, hogy a kezdeményezéseket a legkiszolgáltatottabb közösségek valóságára alapozzák, és ágazatközi szolidaritást építenek, ezek a mozgalmak ellenálló alapot hozhatnak létre az ökológiai igazságosság érdekében. Ezzel párhuzamosan fontos feltárni a neoliberalizmus és a környezeti pusztítás közötti kizsákmányoló kapcsolatokat. A tömeges mozgósításoknak meg kell erősíteniük a rendszerszintű változások iránti követeléseket, biztosítva, hogy Afrika megoldásai a helyi közösségekből fakadjanak, és az embereket szolgálják, ne a profitot.
Írta: Nicholas Mwangi a kenyai Ukombozi Könyvtár tagja
forrrás: peoplesdispatch.org