A „kizsákmányolás” szót gyakran használják kivételes helyzetek leírására, amikor egy csoport ember különösen sebezhető, vagy a főnök különösen kegyetlen.
A gyarmatosítás öröksége miatt a világ egyes részein rosszabbak a munkakörülmények. A rasszizmus és a szexizmus is meghatározza a munkaerőpiacot, a fekete és női munkavállalókat veszélyesebb, alacsonyabb bérű és bizonytalanabb munkákba szorítva.
A szocialisták természetesen felháborodnak ezen egyenlőtlenségeken, miközben igyekeznek szolidaritást építeni a különböző munkáscsoportok között.
De Karl Marx számára a kizsákmányolás nem kivétel – hanem szabály. Minden főnök, legyen bármilyen jóindulatú vagy kegyetlen, kizsákmányolja a dolgozókat. És ez a kizsákmányolás a teljes rendszer központi eleme.
A kizsákmányolás rejtve marad. Úgy tűnik, hogy önként megyünk dolgozni, és fizetést kapunk a munkánkért. De ha minden fair és egyenlő, akkor honnan származnak a nyereségek?
A munka és a bér cseréje távolról sem „fair”, hanem egy alapvető egyenlőtlenségen nyugszik. A tőkések irányítják az összes eszközt, nyersanyagot, gyárat és irodát.
A munkavállalóknak nincs más választásuk, mint hogy dolgozzanak nekik, ha tehetik. Amikor a főnökök felveszik a dolgozókat, megvásárolják a dolgozók munkaképességét, amit Marx „munkaerőnek” nevezett.
Az emberek munkaképessége attól függ, hogy képesek-e elegendő ételt, ruhát, lakhatást és pihenést szerezni ahhoz, hogy minden nap készen álljanak a munkára, és elég keményen dolgozzanak.
Így a főnökök éppen annyit fizetnek a dolgozóknak, hogy fedezni tudják a bérleti díjat vagy a hitelt, az ételt és a ruházkodást – és talán egy kis extra pénzt, amit szabadidőre költhetnek. Az, hogy mi számít „elegendőnek”, egy adott társadalom társadalmi körülményeitől függ, attól, amiért az emberek harcoltak és amit megnyertek.
De bár a munkaerőt éppen úgy megvásárolják, mint bármely más árut, van egy alapvető különbség. A munka több értéket teremt, mint amennyibe kerül a dolgozók munkaképességének fenntartása.
Például tegyük fel, hogy egy dolgozó napi étel-, ruha-, lakhatási és egyéb költségeit nagyjából három óra munka fedezni. Azonban a dolgozók nem mennek haza három óra után. Napi nyolc órát vagy annál többet töltenek a munkahelyen.
Ez a fizetetlen munka a főnökök nyereségének forrása, vagy ahogy Marx nevezte, a „többletérték”.
Marx számára tehát a kizsákmányolás azt jelenti, hogy a főnökök kevesebbet fizetnek a dolgozóknak, mint amennyit termelnek. A kizsákmányolás mértéke nem attól függ, hogy mennyit vagy keveset keresel – bár természetesen a főnökök igyekeznek a lehető legkevesebbet fizetni nekünk.
Még ha egy dolgozó viszonylag magas bért is kap, akkor is kizsákmányolják, mert az általa termelt érték jóval több, mint amit a tőkés bérként fizet neki.
A tőkések nem a vagyon vagy a munkahelyek teremtői – azáltal halmozták fel a gazdagságukat, hogy ellopták mások termelését.
Mivel a kapitalizmus egy kegyetlenül versengő rendszer, a főnökök folyamatosan keresik a módját, hogy növeljék a dolgozóik kizsákmányolásának mértékét a nyereség növelése érdekében.
Ezért próbálják a főnökeink mindig hosszabb órákra kényszeríteni minket kevesebb pénzért. A vezetőség nyomása miatt a dolgozóknak ellen kell állniuk a fokozott kizsákmányolásnak.
Ez a probléma a tőkések számára. Ahogy az autógyártó Henry Ford mondta: „Miért van az, hogy mindig, amikor egy pár kezet kérek, hozzá tartozik egy agy is?”
A dolgozók hajlamosak megnézni, milyen autót vezet a főnök, milyen házban lakik a menedzser, és jogosan gondolják, hogy ők és családjuk többet érdemelnek.
Folyamatos harcok folynak, ahogy a dolgozók visszaszorítják a kizsákmányolást, harcolnak az alacsony bérekért, a szabadság és a betegszabadság csökkentéséért. Ha megnyerik ezeknek a csatáknak egy részét, ez erőt és magabiztosságot ad a dolgozóknak további győzelmekhez. A sztrájkok felfedik, hogy ki is teremtette valójában a társadalom vagyonát, kinek a munkája nélkülözhetetlen.
A dolgozók ellenállhatnak a kizsákmányolásnak, de annak teljes felszámolásához alapvetően meg kell kérdőjelezni a kapitalizmust. Egy szocialista társadalomban a többség átvehetné a többletérték irányítását, és a teljes társadalom javára használhatná azt.
forrás: Socialist Worker