2025. május 12-én Abdul Ghani al-Kikli, akit Líbiában mindenki Ghnewa al-Kikliként ismert, egy a tripoli 444. Harci Dandár által üzemeltetett milicista létesítményben tartott találkozó során vesztette életét.
Ghnewa, ahogy szokták nevezni, a Stabilitást Támogató Apparátus (SSA) vezetője volt, amely vasmarkával uralta Tripoli egyes részeit, sőt Észak-Líbia szélesebb területeit. A 444. Dandár parancsnoka, Mahmoud Hamza vezérőrnagy „a Ghnewa Birodalom megdöntéséért” méltatta csapatait. Hamza, bár saját milíciájában gyökerezik, a több közül az egyik állítólagos hivatalos líbiai kormányzati katonai hírszerzés igazgatója. Ghnewa halála új erőszakhullámot indított el Tripoliban, amikor az SSA harcosai vezetőjük elvesztésétől megrendülten vonultak az utcákra. Míg az SSA kétségbeesetten szétszéledt, a 444. Dandár elfoglalta az üresen hagyott állásokat és ingatlanokat. Ekkor, mintha Líbiának még több bajra lett volna szüksége, a radikális iszlamista Abdul Raouf Kara vezette RADA Különleges Megelőző Erők is megtámadták a 444. Dandárt. Kara al-Radaa vagy RADA erői a madkhali szaláfi hagyományokból nőttek ki, amelyet Líbia Muszlim Testvériségének egyes csoportjai is támogatnak. Bár erőik neve hivatalosnak tűnik, valójában csak egy újabb felmagasztolt milícia, amely idejét a líbiai nem iszlamista politikai erők üldözésével tölti.
Az összecsapások a 444. Dandár és az SSA, majd a RADA erői között ismét felkavarták a törzsi hűségek és az iszlám szerepét illető vitákat Líbiában. Így tálalta a nyugati sajtó és a gondolatgyárak a tripoli eseményeket. Ez azonban félrevezető. Hamza vezérőrnagy a Facebookon válaszolt azoknak, akik a 444. Dandárt helyi érdekeket szolgáló milíciának nevezték: „Évek óta mindig a polgárok biztonságára és védelmére, a vérontás megelőzésére és a fegyveres konfliktusok leállítására törekedtünk. Nem a háború hívei voltunk, hanem az ártatlanok vérének megóvása, az életek, javak és becsületek védelme érdekében dolgoztunk. Az elmúlt években azért avatkoztunk be, hogy megállítsuk a fegyveres összetűzéseket – ez bizonyítja szándékaink őszinteségét.” Hamza sietett találkozót kérni Líbia Nemzeti Egységkormányának miniszterelnökétől, Abdul Rahman al-Dbeibeh-től, akit tájékoztatott, hogy a 444. Dandár biztosította Tripoli főbb csomópontjait, mint például a Salahaldeen és Ain Zara környékét. Minden visszatért a normális kerékvágásba.
Amit a NATO teremtett
Amikor az Észak-atlanti Szerződés Szervezete (NATO) 2011-ben túllépett az ENSZ Biztonsági Tanács 1973-as határozatának mandátumán, akkor nem repülési tilalmat hozott létre vagy vérontást akart megakadályozni Líbiában, hanem megsemmisítette a líbiai állam intézményeit és légi fedezetet biztosított különféle milíciáknak. Ezek a milíciák, amelyeket különféle szereplők (Egyiptom, Egyesült Arab Emírségek, Szaúd-Arábia, Katar, Törökország, az Egyesült Államok) finanszíroztak, együtt dolgoztak a líbiai állam maradványai ellen, de semmi nem tartotta őket össze. Amint brutálisan megölték Moammer Kadhafit és elfoglalták Tripolit, egymás ellen fordultak. Az 2012-re kiírt sietős parlamenti választások éles ellentétekbe sodorták ezeket a frakciókat: a Muszlim Testvériség nagyrészt az Igazság és Építés Párt (Mohamed Sowan, egykori szállodamenedzser vezetésével) és a Líbia Megszabadításának Nemzeti Frontja (Mohamed el-Magariaf, régóta emigrációban élő vezető) köré csoportosult, a szaláfi Haza Párt (Ali al-Sallabi klérikus és Abdelhakim Belhadj, al-Kaida-harcos irányításával), valamint a neoliberális Nemzeti Erők Szövetsége (az USA által támogatott Mahmoud Dzsebril vezetésével). A Kadhafi párti erőket betiltották. A parlamentbe nem került elő olyan politikai vezető, aki többséget tudott volna szerezni, miközben az iszlamista és más milíciák szétszakították az országot, ahogy az állam fegyveres erők feletti monopóliuma megszűnt. Miniszterelnök miniszterelnök után következett, de egyiküknek sem volt valódi hatalma. A NATO által 2011-ben teremtett helyzet a második líbiai polgárháborúhoz vezetettt (2014-2020).
Három hatalmi központ jött létre. A Nemzeti Egységkormány és a Nemzeti Megváltás Kormánya Tripoliban működik, míg a Nemzeti Stabilitás Kormánya Tobrukban és Baydában található. A fegyverek dörögtek, amint Khalifa Haftar tábornok, egykori CIA-kapcsolat többször is megpróbálta keletről elfoglalni Tripolit, és katonai megoldást kínálni a politikai káoszra. De senki sem tudott felülkerekedni. Líbia kaotikussá vált, az olajkutak eltömődtek, a lopás elharapódzott, az állami intézmények leromlottak. A fő politikai erők egyike sem tudott líbiai nemzeti erőként felállni, így senki sem tudott kilépni helyi gyökereiből (mint egy vagy más milícia vezetője egy vagy más városból) vagy korlátozott hatalmi bázisából (mint egy vagy más csoport feje, amelynek fegyveresei egy vagy más negyedet vagy várost védelmeznek). Bármilyen nemzeti erő (katonai vagy politikai projekt) hiányában Líbia az elmúlt évtizedet erőszakban és kétségbeesésben töltötte.
Ghnewa tökéletes példája volt azoknak a férfiaknak, akik uralták Líbiát. Benghaziban született, de családja Kiklából, a nyugati Nefuszai-hegységben található városból származik, Tripolitól mintegy 150 kilométerre délnyugatra (ahová május 14-én vitték vissza a holttestét temetésre). Ghnewa 2011-ben, Kadhafi megdöntésekor egy pékség tulajdonosa és dolgozója volt Tripoli Abu Szalim munkásnegyedében. Már akkor a kemény környék helyi erőszakosságának része volt, és ezt a tapasztalatot felhasználva milíciát épített ki, amely egyre nagyobb részeket vett át Tripoli gazdaságából és életéből. Az SSA működtette a számos börtönt, ahol migránsokat tartottak fogva, megkínoztak, majd rabszolgaságba adtak el (nemrég a Nemzetközi Büntetőbíróság elfogatóparancsot adott ki Osama Elmasry Njeem ellen, az egyik ilyen börtön vezetője ellen; a szélsőjobboldali olasz kormány, amely Njeemet őrizetben tartotta, ahelyett hogy kiadta volna, visszaküldte Líbiába). Bár csábító elképzelni, hogy halála a milíciák megtisztításának kísérlete, valójában a második líbiai polgárháborúra jellemző milíciák közötti belső harc része. A közösségi médiában látható, hogy milíciák mozognak Warsehfanából és Zawiyából, Nyugat-Líbiából Tripoli felé, talán Kara RADA csoportjának támogatására. Ghnewa halála utáni helyzetben nincs azonnali optimizmusra ok. Aki fegyver által él, fegyver által hal meg. Élete a NATO-háború óta erőszakkal és korrupcióval volt tele – veszélyes összetevőkkel, amelyek jellemzik a mai Líbiát.
Veszélyes rengések
Néhány nappal Ghnewa halála után Líbia muftija, Sadiq al-Ghariani sejk a Tanasuh Televízióban arra szólította fel az embereket, hogy „tízezrével vonuljanak az utcára, és követeljék a választásokat és az átmeneti időszakok végét”. Al-Ghariani, egy szaláfi prédikátor, a NATO-háború káoszában került elő, hogy elfoglalja ezt a fontos pozíciót, és onnan kezdve fatvákat adott ki Kadhafi, majd bárki ellen, aki szembe ment a világról alkotott képével. Még mindig nagy hatalommal rendelkezik, szoros kapcsolatokat tart fenn az ország egyes iszlamista erőivel. Eközben Khalifa Haftar tábornok kihasználta az úgynevezett al-Karama (Méltóság) felkelés 2014-es évfordulóját, hogy kinyilvánítsa véleményét: a hadsereg a legfontosabb intézmény Líbiában, és bátorságáért és az ország iránti elkötelezettségéért tisztelni kell. Al-Ghariani és Haftar között az országban két hatalmi forrás található: akik a Koránt és a Fegyvert használják politikai céljaikra. Bár ők is megosztottak.
De a valódi hatalom forrása máshol rejlik. 2011 óta az Egyesült Nemzetek Szervezete negyvennégyszer hozott határozatokat Líbia stabilitására és a külső beavatkozás elkerülésére. A 2020-as tűzszünet, amely a Berlini Folyamat II-ben gyökerezik, számos platformot hozott létre a stabilitás és a szuverenitás érdekében, köztük a Biztonsági Munkacsoportot, a Gazdasági Munkacsoportot és az 5+5 Egyesített Katonai Bizottságot. Ezek a csoportok a külföldi hatalmak, az Egyesült Államoktól Törökországig, beavatkozásának eszközeivé váltak, akiket Líbia jövőbeli olajtermelése érdekel. Egyszerűen nem hagyják, hogy Líbia lélegezzen, mert ez azt jelentené, hogy olyan döntéseket hozhat az olajjal kapcsolatban, amelyek nem tetszenek a külső erőknek. Mindezen csoportokban és a 2012 óta létrehozott számos másban a líbiai képviselet minimális volt, főként azért, mert Líbia maga megosztott és dezorientált.
A fegyverek ismét dörögnek Líbiában. Pénz áramlik be kívülről abban a reményben, hogy egy nap a líbiai olaj lehetővé teszi a pénz ellenkező irányú áramlását. Líbia változó homokjában a remény minimális. A vágy az, hogy ne legyen több konfliktus, de ez valószínűtlen. Olyan sok férfi van fegyverrel az országban. És olyan sok golyójuk van.
Írta: Vijay Prashad, a Tricontinental igazgatója
forrás: Peoples Dispatch