A nagy válságok kevés előnyének egyike, hogy segít lerántani a leplet, amellyel a rendszer elrejti és leplezi az elnyomás módszereit.
E tekintetben a válság, amelyet Görögország megtapasztal, forrása lehet a tanulásnak. Ezért javaslom, merítsünk ihletet Karl Polanyi hosszú útjából, amelyet megtett a „La gran transformación” (A nagy átalakulás) megírásakor. Hogy megértse a nácizmus és fasizmus felemelkedését, visszatért a gazdasági liberalizmus eredetéhez, amely David Ricardo Angliájában volt jelen.
A szabadpiaci kapitalizmus, a szabályozatlan piacok, az ízekre szedett társadalmi kapcsolatok és elpusztított közösségek alárendelték az egyént, kiszakítva a népből az éhezésbe és a megaláztatásba. A területek bekerítése – elindítva ezt a folyamatot – volt a gazdagok forradalma a szegények ellen – mondja Polanyi. Azután a Száz Éves Béke megteremtette a globális gazdaság felbomlását, és a „totalitárius diktatúrák számos országban felváltották a liberális Államot” (La Piqueta, 1997, 62. oldal).
Az átalakulást, amelyet az elmúlt évtizedekben tapasztaltunk úgy elemezték, mint a hatalom felhalmozását az eltulajdonítás által – ahogy rámutat David Harvey az Új Imperializmusban (Oxford University Press, 2003). Meg kell vizsgálni ennek a folyamatnak a gyökereit, Immanuel Wallerstein és Giovanni Arrighi nyomdokaiba lépve, az 1960-as évek (és Latin-Amerikában az 1970-es évek) munkásküzdelmeit illetően, amelyek feldarabolták a gyári formákat, ezzel semlegesítve a fordizmust-taylorizmust, a jóléti államok egyik alapját. Az uralkodó osztály úgy döntött, hogy a kiterjesztett újratermelés általi hatalom felhalmozódásáról áttér a rablás általi eszközök felhalmozása általi uralomhoz.
Mindazonáltal az eltulajdonítás általi felhalmozás koncepciója nem állt meg ezen államtípus szintjén. A lopást/rablást alkalmazó politikai rezsim nem lehet ugyanaz, mint abban a periódusában, amelyben a munkások mint polgárok integrációjára fogad. Ez – meglátásom szerint – a görög válság leckéjének magja (és számos latin-amerikai folyamat válságáé is).
Egy korszak végével szembesülünk. Az új nagy rendszer-átalakulásnak, amely magában foglal legalább három meghaladó változást, korrelációban kell lennie az antiszemita mozgalmak taktikájának és stratégiájának ellensúlyozásával.
Az elsőt már említettük: a jóléti állam végét. Még Latin-Amerikában, a második világháború utáni korszakban is láttuk az ipari fejlődést, a munkásosztály jogainak odaítélését és a haladó és nem teljes beillesztésüket a polgárok közé. Az ipartalanítás és a gazdaságok finanszírozása meglovagolta a Washingtoni Konszenzus lovát, elásva ezt a fejlődést.
A második átalakulás a nemzeti szuverenitás vége. Fontos döntéseket hoznak – gazdaságilag és politikailag –, hogy kivegyék az ellenőrzést a nemzetállamok kezéből. A jelenlegi „tárgyalás” a görög kormány és az eurocsoport között világosan megmutatja a szuverenitás végét. Igaz, hogy sok uralkodó, mind jobb- mind baloldalon- zátonyra fut az aggályok hiánya és a tervek hiánya miatt. De nem igaz többé, hogy a nemzetállam cselekvési tere minimális, ha egyáltalán létezik.
A harmadik a demokráciák vége, amely szorosan kapcsolódik a nemzeti szuverenitás végéhez. Erről nem akarnak beszélni. Talán azért, mert akik az állami pozíciók morzsáiból élnek, sokan vannak. De ez a probléma egyik magva. Ha az egy százalék elragadja a népi akaratot, és a 62 százalék alárendelődik az 1%-nak; ha ez időről időre megtörténik különböző országokban, az azért van, mert valami nem működik. És azt a valamit, ami nem működik, demokráciának hívják.
A demokráciában hinni, amely nem szinonimája a választásokon való megjelenésnek, súlyos stratégiai hiba. A demokráciában való hit az osztályerőnk lefegyverzését jelenti (a munkásokét, szegény nőkét, indiánokét, feketékét, meszticekét, népi csoportokét, a földnélküli parasztokét, a perifériák lakóiét és végül mindenkiét ezek alatt). Ezen hatalmak nélkül az úgy nevezett „demokratikus jogok” csak papír fecnik.
A demokrácia a hatalmunk lefegyverzésével működik, és itt szükséges tenni néhány észrevételt.
Egy. A demokrácia nem a diktatúra ellentéte. Kis csoportok pénzügyi tőkéjének diktatúrájában élünk, amelyeket senki sem választott meg (mint a trojka), és a többség ellen vezetik be a gazdasági politikát, más dolgokkal együtt, mivel azokat, akik elérik a kormányt, megvásárolják, vagy halállal fenyegetik, ahogy Paul Craig Roberts emlékeztet minket: „Nagyon is lehetséges, hogy a görögök felismerik, hogy nem tudják bejelenteni a fizetés felfüggesztését és kiszállni, mivel meggyilkolják őket, ha ezt megteszik. Ezt biztosan teljesen nyilvánvalóvá tették számukra.” (http://goo.gl/rAoXbG) Ő már csak tudja, mit beszél, mert lentről jön.
Kettő. Mióta csak a burzsoázia megtanulta a piac eszközeivel irányítani a népesség vágyát és akaratát abszurd és felesleges termékek fogyasztásának elérésével, a demokráciát is alárendelték a piaci technikáknak. A népesség sosem fog érvényre jutni az állami intézményekben, azon szabályokkal és törvényekkel, amelyet a népi osztályok alkalmaznak a terükben és idejükben, hanem inkább addig mérik és rostálják őket, amíg nem semlegesítődnek.
Három. Az osztályhatalmat törvénybe foglalták. Nem ugyanaz gyülekezni, pamfleteket publikálni vagy hitelszövetkezeteket alakítani, ha azoknak ki kell bújniuk az elnyomás alól. A törvények lehetővé teszik az államok számára a szabályozást és a büntetést az elnyomás eszközeivel. Az elnyomás gyakran az első lépés a „törvényesítés” eléréséhez.
Most a probléma a miénk. Folytathatjuk úgy, mint eddig, mindent feltéve a választásokra, a felvonulásokra és eseményekre, a szabályozott sztrájkokra és hasonlókra. Az eddigiek egyike sem áll rendelkezésre elvileg. A probléma, hogy a stratégiát olyan eszközök köré központosítják, amelyeket azok ott fent szabályoznak. „Az urak szerszámai sosem szedik szét az urak házát,” – írja Audre Lorde, fekete feminista.
Írta: Raúl Zibechi
Eredetileg megjelent spanyol nyelven a La Jornada-ban.