Igen, minden igazságot látni, hallani és elmondani kell. Rózsák magvainak százait hintettük el ennek az országnak a talajába; bátor, erős és fiatal emberek százai estek el a kurd nép forradalmának különleges értékeiért.
Akik nem látják ezt az igazságot, vakok, akik nem hallják, süketek, akik nem beszélnek róla, némák. A forradalom számára itt van ezen csodálatos emberek tükre, de akiknek nincs forradalmi szemük, fülük és nyelvük, bűnösök. Ezek a nemes történeket, egy kicsit kiszínezve, már az egész emberiséghez tartoznak.
Még egyszer újra tanúi lehettünk Bagok Serhed (Ashley Johnston) és Kemal (Konstandinos Erik Scurfield), a Népi Védelmi Egységek (YPG) elesett harcosai által annak, hogy az igazságos harc, ez a meghatározhatatlan ellenállás mindenkiévé vált. A kurd Ashley Johnston és Konstandinos Erik Scurfield már az egész világ Bagok-ja és Kemal-ja lett. És őket is látni, hallani és elbeszélni kell, mint igazakat.
Először Szindzsárban láttam ezeket a hősöket, Bagok és Kemal elvtársakat. A meleg szívük, izgatott és gyermekes viselkedésük miatt úgy éreztem magam, mint egy tündérmesében. Aztán Bagok-kal lebuktunk a robbanások hangjára egy lőállásba; az a lőállás olyan volt, mint egy emberi mozaik; ott volt az amerikai Servan, a vietnami Cudi, az angol Kemal, a marokkói Mesiha, az angol Cudi, az ausztrál Roni, az angol Sores és még sok más csodálatos ember, akik nevét nem jegyeztem meg. Mindegyikük a világ távoli részéről érkezett ide és egyesült itt. Olyannyira kötődtek egymáshoz, hogy nem is ittak külön vizet, és ha őszinte akarok lenni, büszkének éreztem magam az emberség miatt, amely összehozta ide ezeket az embereket. Valójában, el kell, ismerjem, irigy voltam azokra a barátságokra, amelyek abban a lőállásban szövődtek.
Röviddel azután megláttam az elvtársat, aki parancsnoka volt a nemzetközi harcosoknak és megkérdeztem tőle: „A nemzetközi harcosok nem szenvednek az itteni körülményektől?” Rám nézett és mosolygott, „Hiszed vagy sem, alávetik magukat a szabályoknak, és sokkal fegyelmezettebbek, mint mi. Vonzza őket az életmódunk, a frontvonalban akarnak lenni, és nem panaszkodnak a nehézségek miatt,” – mondta. Az internacionalista harcosok építettek egy házat, a falait golyónyomok szórják be, ez az otthonuk; próbálják leküzdeni a nyelvi akadályokat, ezért testünk és arcunk minden részével kommunikálunk, végül a környezetet majdnem színházzá alakítjuk. A nevetésünk kezd összeolvadni a robbanások zajával. Olyan embereket jöttek megsegíteni, akik nyelvét nem is ismerik, sokuknak kurd szótár van a zsebében, az amerikai Servan és a vietnami Cudi beszélnek kurdul, de Bagok is ki tudja fejezni magát. Így beszéltünk Bagok-kal kurd nyelven:
„Nem tudok törökül, kurdul tanultam, könyv tudod, szótár.”
„Igen, igen, tudom.”
„Jó. Én, Cudi Vietnam és Servan Amerika tudják, hogyan beszélni kurdul.”
„Nagyon szorgalmas vagy, gyorsan meg fogod tanulni.”
„Nem sokat, nem annyira jó.”
„De Bagok, ezt a sokat is csupán három hónap alatt tanultad, ez nagyszerű.”
„Oké, Oké, Jó,” – mosolygott.
Azon az éjjel feküdve a szurokfeketeségben, arra gondoltam, mit jelentenek a szikrák, amelyek akkor repülnek el, amikor golyók találják el a köveket, de nem jöttem rá a válaszra. Akkor azt mondtam, csak a szeretet tarthat itt valakit a lőállásban. Szeretet… mi ez, egy érzés, egy észlelés, egy érzékelés vagy hit? Vajon szeretet megcsókolni egy kisgyermek kezét a februári hidegben?… Majd megszöktem kérdéseim felfoghatatlan utcáiról azon csodálatos emberekre pillantva, akik Szindzsár peremét védték, és arra a következtetésre jutottam, hogy a szeretet definíciója utáni kutatás önmagában csodálatos dolog.
Aztán reggel újra láttuk egymás, a nemzetközi harcosok készülődtek a Tel Hamis-i hadműveletre. Kemal elvtárs kiegyenesítette a piszkos gallérját, majd felrakta a töltényszíját, akartam készíteni róla egy képet, és felé fordítottam a kamerámat, de csak annyit mondott: „ne, ne.” De akkor is csináltam egy képet. Két nappal később elmentem Xesan-ba, egy faluba Tel Hamis-ban, amelyet már felszabadítottunk. Egyik oldalon ott voltak az ISIS banda kegyetlen holttestei, a másik oldalon angyali arcok, és köztük én, érezve a fájdalmat, hogy mi történhet azokkal az emberekkel, akiket lefotóztam, és hallván a soha nem szűnő lövedékek zaját. Miközben időmet olyan harcosok közt töltöttem, akik nem mulasztották el megmenteni akár egy nyúl vagy galamb életét sem, úgy éreztem magam, mintha az élet törésvonalain vándorolnék… Néhányat azok közül, akiket előző nap lefotóztam, már sehol nem láttam…
Akkor megláttam Kemal elvtársat egy tűz fölött állva, teát csinált, kimért és csendes volt, de arcán még eltökéltség volt, hogy újra csatába menjen, adott egy teát. Megkérdeztem egy női harcost Bagok elvtársról, azt mondta: „Múlt éjjel, két órakor mártírhalált halt.” A vérem is megfagyott. „Hogyan?” – kérdeztem. „Feláldozta önmagát, hogy megmentsen minket, a tankunkat bekerítette az ISIS, ezért Bagok elvtárs kiugrott a tankból, így megtörte a bekerítést, hogy megmentsen minket,” – mondta. Szemei megteltek könnyekkel, izzó parázzsal, tovább nem is tudta mondani, tovább én sem tudtam hallgatni. Csend lett, de kérdések százai vártak válaszra. Miféle lélek ez? Mi olyan nemes ebben az ügyben, hogy ezeket az embereket összehozta? Hol a kurd, aki nem tesz semmit ezért a hazáért a sok kín ellenére, hogy elhelyezze magát a történelemben? Szenvedélyemmé vált Bagok? Bagok van a jobb és bal oldalamon. Bagok szavai zengenek füleimben, „Az Iszlám Állam az egész világ problémája, nem tűrhetem nők és gyermekek lemészárlását többé, ezért jöttem Kurdisztánba,” – mondta; mintha csak azt mondaná, miért vagy meglepődve ezen? A tekintete, a mosolya nem hagyja el a gondolataim szemét. És akkor eljön a nap, és azok, akik kérdés nélkül haltak, azokká válnak, akik igazán éltek… Bagok lett a kurd Che Guevara – gondoltam abban a pillanatban.
Pár nappal később hallottuk Kemal elvtárs mártírhalálát, és újra megérintett lelkünket a „ha bárcsak”, és a szabadságvágy újra mindenkié lett…
„Ezek a csodálatos emberek felültek ezekre a csodálatos lovakra és mentek”
Igen! Mentek! Az mondták, Kobane és mentek, azt mondták, Tel Hamis és mentek, azt mondták, Tel Barak és mentek, azt mondták, Szindzsár és mentek, azt mondták, Gabar és mentek, siettek és mentek… Olyan emberekért mentek a halálukba, akiket nem is ismertek és akik arcát soha nem is látták. Oly fiatalon haltak meg, hogy azok a kisgyermekek tovább élhessenek… Vért sirattak a testükből, hogy mi éljünk és nevessünk! Kihímezték csodálatos arcukat felejthetetlen történetekkel és mentek!
Írta: Medya Doz
Comments are closed, but trackbacks and pingbacks are open.