Kongói férfiak és nők!
Győztes szabadságharcosok!
A Kongói Kormány nevében tisztelgek előttetek!
Kérlek mindnyájatokat, barátaim, akik fáradhatatlanul küzdöttek sorainkban, hogy 1960. június 30-a legyen az illusztris dátum, amely örökre bevésődött szívünkbe, egy dátum, amelynek jelentését büszkén magyarázhatjátok el gyermekeiteknek, amelyet ők majd átadnak az unokáiknak és dédunokáiknak a szabadságharc győzedelmes történelméről.
Bár ma Kongó függetlenségét jelentjük be a Belgiummal való megegyezéssel, egy szívélyes országgal, amellyel egyenlők vagyunk, egy kongói sem felejtheti el, hogy a függetlenséget harcban vívtuk ki, egy állhatatos és lelkesítő harcban, napról napra, egy harcban, amelyben rettenthetetlenek voltunk a szűkölködéssel és szenvedéssel szemben, és nem szűkölködtünk sem erőben, sem vérben.
Telve volt könnyekkel, tűzzel és vérrel. Mélyen büszkék vagyunk harcunkra, mivel igazságos és nemes volt, és nélkülözhetetlen, hogy véget vessünk a megalázó kötöttségeknek, amelyeket ránk erőltettek.
Részünk volt nyolcvan évnyi gyarmati uralomban, és a sebeink még túl frissek és túl fájdalmasak, hogy elfelejtsük őket.
Megtapasztaltuk a rabszolgaságot olyan fizetésért cserébe, amely nem csillapította éhségünket, nem ruházott fel minket, nem biztosított megfelelő szállást, és nem nevelhettük fel belőle a gyermekeinket úgy, ahogy szerettük volna.
Reggel, nappal és éjjel gúnyolódás, inzultusok és csapások tárgyai voltunk, mert „négerek” voltunk. Ki fogja elfelejteni, hogy a feketét úgy szólították, hogy „te”, és nem azért, mert barát volt, hanem mert az udvarias „ön” a fehérek számára volt fenntartva?
Láttuk, ahogy elfoglalják földjeinket a látszólag igazságos törvények nevében, amely csak az erő jogát ismerte el.
Nem felejtettük el, hogy a törvény sosem volt ugyanaz a fehérek és feketék számára, amely elnéző volt azokkal, akik kegyetlenek és embertelenek voltak másokkal.
Megtapasztaltuk a kegyetlen szenvedést, amelyet a politikai meggyőződés és a vallási hit miatt kaptunk, és a száműzetést a szülőföldünkről; a mi részünk rosszabb volt a halálnál is.
Nem felejtettük el, hogy a városokban a paloták a fehéreké, a düledező viskók a feketéké voltak; hogy a feketéket nem engedték be a mozikba, éttermekbe és a boltokba, amelyek az „európaiak” számára voltak fenntartva; hogy a feketék a rakodóterekben utaztak a fehérek luxuskabinjai alatt.
Ki fogja valaha is elfelejteni a lövéseket, amelyek annyi testvérünket ölték meg, vagy a cellákat, amelyekbe kegyetlenül bedobták azokat, akik többé nem akarták alávetni magukat az igazságtalan, elnyomó és kizsákmányoló rezsimnek, amelyet a gyarmatosítók az uralmuk fenntartására használtak fel.
Mindez, testvéreim, elmondhatatlan szenvedést hozott számunkra.
De mi, akiket a képviselőitek megválasztottak, a nép képviselői, hogy szülőföldünket vezessék, mi, akik testben és lélekben szenvedtünk a gyarmati elnyomástól, mi elmondjuk, hogy ezentúl ennek mind vége.
A Kongói Köztársaság kinyilvánítja, hogy szeretett hazánk jövője mostantól a nép kezében van.
Testvéreim, kezdjünk közösen egy új küzdelmet, egy fenséges küzdelmet, amely elvezeti hazánkat a békéhez, méltósághoz és a nagysághoz.
Együtt társadalmi igazságot teremtünk, és biztosítjuk minden ember számára az igazságos bért a munkájáért.
Megmutatjuk a világnak, hogy mire képes a fekete ember, ha szabadon dolgozik, és Kongót Afrika büszkeségévé tesszük.
Látni fogjuk, hogy a szülőhazánk földje tényleg a gyermekeink számára terem.
Felülvizsgáljuk a régi törvényeket, és újakat alkotunk, amelyek igazságosak és nemesek.
Véget vetünk a szabad gondolat üldözésének. Látni fogjuk, hogy minden polgár teljes mértékben élvezni fogja az alapvető szabadságjogokat, amelyeket az Emberi Jogok Nyilatkozata biztosít számukra.
Kiirtjuk a diszkriminációt, akármilyen gyökere is legyen, és mindenki számára emberhez méltó életet biztosítunk a munkája értéke és a hazájához való hűsége által.
Olyan békét hozunk az országba, amely nem a fegyvereken és a bajonetteken nyugszik, hanem az egyetértésen és a jóakaraton.
És mindebben, kedves honfitársaim, nem csak a saját hatalmas erőnkre és óriási vagyonunkra, hanem számos más külföldi állam segítségére is számíthatunk, amelyek együttműködését elfogadjuk, ha nem idegen politikát akarnak ránk kényszeríteni, hanem a barátság szellemében közelednek.
Még Belgium is, amely végre megtanulta a történelmi leckét, és nem akarja tovább elnyomni a függetlenségünket, kész segítséget és barátságot adni; ezzel végül egyezményt írhatott alá a két egyenlő és független ország. Biztos vagyok benne, hogy ez az együttműködés mindkét ország számára jövedelmező lesz. Részünkről, miközben ébernek kell lennünk, meg kell vizsgálnunk a kötelezettségeinket, amelyeket szabadon vállaltunk.
Ezért mind a belső és külső területeken, a kormányom által teremtett új Kongó gazdag, szabad és virágzó lesz. De hogy céljainkat késlekedés nélkül elérjük, mindnyájatokat felkérlek, Kongó törvényhozóit és polgárait, hogy adjatok meg minden segítséget, amit tudtok.
Felkérlek benneteket, hogy ássátok el törzsi ellentéteiteket; ezek csak gyengítenek minket, és megvetnek miattuk külföldön.
Felkérlek benneteket, hogy ne tartózkodjatok az önfeláldozástól, hogy biztosítsuk nagy céljaink sikerét.
Végül felkérlek titeket, hogy feltétel nélkül tiszteljétek honfitársaitok életét és tulajdonát, és azon külföldiekét is, akik letelepedtek hazánkban; ha ezen külföldiek viselkedése hagy kivetni valót maguk után, az Igazságszolgáltatásunk száműzi őket a köztársaság területéről; ha ezzel ellentétben magaviseletük jó, maradhatnak békében, dolgozva hazánk felvirágoztatásáért.
A kongói függetlenség döntő lépés az egész afrikai kontinens felszabadítása felé.
Kormányunk, a nemzeti és népi egység kormánya, hazánkat fogja szolgálni.
Felhívok minden kongói polgárt, férfit, nőt és gyermeket, hogy eltökélten álljanak a nemzetgazdaság és a gazdasági függetlenség megteremtésének célja mellé.
Örök dicsőség a nemzeti függetlenség harcosainak!
Éljen soká a függetlenség és az afrikai egység!
Éljen soká a független és szuverén Kongó!
Patrice Lumumba
1960. június 30.