A világ 1962-ben került legközelebb a megsemmisüléshez, az úgy nevezett kubai rakétaválság során.
Persze ez a történet nem Kubában kezdődött, és nem csak kubai rakétaválság volt. Az valahogy mindig kimarad a történelem elbeszéléséből, hogy először az Egyesült Államok telepített nukleáris rakétákat Törökországba, erre csak válasz volt a szovjet középtávú rakéták kubai telepítése – miközben a szocialista Kubát valós amerikai invázió fenyegette, Törökországgal ellentétben.
A világ legnagyobb szerencséjére a Szovjetunió élén az a Hruscsov állt, aki képes volt Kennedy-vel tárgyalni, így a kommunista vezető megmentette az emberiséget a nukleáris armageddontól.
Jelenleg Oroszország élén nem kommunista, hanem egy oligarcha-kapitalista, tekintélyuralmi vezető áll, az Egyesült Államok élén pedig szintén egy imperialista Biden áll, bár abban az országban az elnök többnyire a multinacionális tőke bábja. Az ukrajnai proxyháborúval minden adott, hogy az atomháború elpusztítsa a világot, amennyiben az orosz rezsim létét bármi is közvetlenül fenyegetni fogja. Addig el lehet veszíteni egy háborút, meg is lehet nyerni, el is lehet húzni, de a piros gombot egyik oldalon sem fogják addig megnyomni, és ez némileg megnyugató a történetben, hiába is fenyegetnek ezzel mindkét oldalon politikusok.
Szintén tragédia, ha bármelyik fél nem nukleáris armageddont fog előidézni, csupán bevet egy kisebb taktikai atomfegyvert, amelynek egész Európára különféle környezeti és egészségügyi következményei lesznek – a pszichésről nem is beszélve.
Ha a rakétákat persze mindkét oldalról elindítják… vagy akár csak egyik oldal, azt senki nem élheti túl. Ennek olyan brutális környezeti és világgazdasági következményei lennének, amely az emberiség jórészét gyorsan, a többieket pedig lassan emésztené fel.
A legjobb forgatókönyv szerint is kb. valami Mad Max féle disztopikus világ lenne, ahol a mindennapi túlélésért folytatott harcot is óráról órára kellene megnyerni és sokaknak ez sem sikerülne.
Ha csak az egyik félnek sikerülne elindítani a rakétákat, azaz vagy Oroszország törölné le a föld színéről az amerikai nagyvárosokat, vagy az amerikaiak semmisítenék meg Oroszországot, már akkor is olyan gazdasági és ellátási problémák merülnének fel, amely rendkívül súlyos nélkülözéssel, éhezéssel, egészségügyi rendszerproblémákkal, a szállítás lenullázásával, energiahiánnyal járna, amelybe ilyen-olyan módon embermilliók halnának bele, amelynek megint csak súlyos következményei lennének ugyanezen szektorokra. Orosz gabona nélkül éhezés lenne, orosz energia nélkül pedig megfagynánk és nem tudnánk élelmet, gyógyszereket, alapvető árukat A-ból B-be szállítani.
Valamely nagyhatalom népességének és gazdaságának nukleáris leradírozása nem csak a konfliktusban részt vevő országokat terítené le, hanem súlyos és tömegesen halálos következményei lennének olyan távoli helyeken, mint Afrika, Dél-Amerika vagy Óceánia.
Mindez akkor fenyeget veszéllyel, mikor nem csak megélhetési és energiaválság van (ezek szülték meg az ukrajnai háborút, nem pedig fordítva), de súlyos klímaválság is, ahol nukleáris holokauszt nélkül is számos sziget azzal néz szembe, hogy el fogja őket nyelni a tenger.
Rosa Luxemburg kifejezte, hogy az emberiség számára két út van: „szocializmus vagy barbárság”. Mivel a németországi szocialista kísérlet elbukott (pl. a bajor tanácsköztársaság képében), helyét a hitleri fasizmus vette át, amely a történelem legbarbárabb rendszere lett az ipari méretű és jellegű népirtásával. Rosa Luxemburgnak akkor igaza volt.
Ma is igaza lenne – némi kiegészítéssel, ami az Európai Baloldal által szervezett budapesti Egyesülve a Fasizmus Ellen konferencián is elhangzott. Mégpedig, hogy a szocializmus legújabb alternatívája már nem a barbárság, hanem az emberiség pusztulása. (Mészáros István kiváló marxista gondolata).
Ez egyre inkább körvonalazódik az atomhatalmak közti proxiháborúban Ukrajna és Oroszország között.
Az szinte borítékolható, hogy az atomháborút Európában a kedves olvasó – és minden egyes gyermeke, rokona, barátja, kollégája és ismerőse – nem éli túl. Nem érzelmi zsarolás, csak szigorú tények.
Mivel ez a háború az első világháború analógiája – az imperialista nagyhatalmak újra fel akarták osztani a világot, ezért a konfliktusuk világháborút eredményezett -, ezért a megoldása is olyannak kell lennie, mint az első világháború lezárása.
Az első világháborút a munkásmozgalom, főként a kommunisták fejezték be, mikor felvilágosították a munkás katonákat, hogy nem ők jelentik egymás számára az ellenséget, hanem a kizsákmányolóik, akik mészárszékre küldték őket. Ekkor a katonák barátkozni kezdtek, a fegyvereiket a tisztjeik ellen fordították, majd forradalmakat robbantottak ki a saját uralkodó osztályaik ellen – sikerrel Oroszországban, átmeneti sikerrel Magyarországon (azaz az Osztrák-Magyar Monarchiában) és Németországban.
Ezen országokban átmeneti demokratizálódás indult meg – sajnálatos módon Magyarországon és Németországban végül a barbarizmus győzött, amely egyenes út volt a második világégéshez.
A feladatunk ma is ugyanaz: felhívni a figyelmet, hogy a nyugati tőke, az általa pénzelt fasisztoid Ukrajna és a másik oldalon a fasisztoid oroszországi oligarcha-kapitalista rezsim egyike sem jó oldal ebben a háborúban, amely megint a fiatal munkásosztálybeli katonákat küldi mészárszékre. A cél, hogy ezek a katonák felfogják, milyen erők játékszerei, és az adott országok dolgozói kikényszerítsék a tűzszünetet, a békét és a hatalmi elitjük lemondását. Ez majdnem már utopisztikus és naiv forgatókönyv, de más választás nincs.
Ismét szocializmusra van szükség. Az oroszok nem nyerhetik meg a háborút, mivel amerikai fegyverek tömkelege vonult fel az inváziós hadsereg ellen. Ha katonailag meg is nyerik, és megszállnak bizonyos területeket, akkor is csak egy „Afganisztánt” örökölnének, ahol ukrán fegyveresek (és civilek tömegei) szabotázsakciókat és merényleteket hajtanának végre a megszálló erők ellen. Ukrajna szintén nem nyerheti meg a háborút, maximum sikerül a határán kívülre kényszeríteni a megszálló erőket, esetleg békét kötni, de akkor még mindig ott van egy szétbombázott ország, amelyet újra kell építeni, ami nem kevés pénz, vesződség és idő lesz. Ráaádásul egy fasisztoid rezsim berendezkedésével, amely feljogosítva fogja magát érezni a háború miatt, hogy durván diktatórikus lépéseket tegyen meg, miközben az USA és az EU majd elfordítja a tekintetét.
Akármi is lesz a háború katonai kimenetele, mindkét fél megörököl egy súlyos gazdasági válságot és a vele járó nyomort, amely megint csak tüzelni fogja az etnikai és nacionalista feszültségeket. A két ország között most évtizedekig, akár egy évszázadig ellenségeskedés, békétlenség és az egymás iránti gyűlölet kifejeződése várható, miközben a világnak a benne élő népek testvériségére és szolidaritására lenne szüksége, hogy közösen gyűrjük le a jelenlegi gazdasági és a rég fennálló és súlyosbodó klímaválságot.
A szocializmus építése minden egyes problémára gyökeres választ és megoldást ad. Jelen esetben választás nincsen.