Az írás Buharin: A Világforradalom Programja című művének XVIII. fejezete
“A szabadság legjobb garanciája, a legjobb biztonsága egy bajonett a munkások kezében.” Ezek Friedrich Engels, a tudományos kommunizmus megalkotójának szavai. Most már láthatjuk, hogy mennyire igaz mondása: tökéletesen megerősítette az 1917-es nagy forradalom tapasztalata.
Röviddel ezelőtt még a radikálisabb elvtársaink is felemelték hangjukat a „lefegyverzés” mellett. Ezt mondták: A burzsoázia mindenhol egy rettenetes, kolosszális flottát épít – tenger alatt, tengeren és szárazföldön; óriási hadserege csak növekszik. Erődöket építenek, kolosszális ágyúkat és a pusztítás olyan eszközeit, mint a páncélos autók és tankok. Az erőszak minden ilyen borzalmas rendszerét el kell pusztítani. Követelnünk kell az általános lefegyverzést.
De a bolsevikok másként vélekedtek. A mi csatakiáltásunk a burzsoázia lefegyverzése, valamint a munkásosztály feltétel nélküli és egyetemes felfegyverzése. Nevetséges lenne megpróbálni meggyőzni a burzsoáziát, hogy mondjon le leghatalmasabb fegyveréről – a fegyveres erejéről (amely egyébként megtévesztett munkásokból és szegény parasztokból áll). Ez az erőszakos halálosztó gépezet csak az erőszak eszközeivel pusztítható el. A haderő csak a másik oldal nagyobb fegyveres erejének kényszere miatt teszi le a fegyvert; és ebben rejlik a burzsoázia elleni fegyveres harc jelentősége.
A burzsoázia számára a hadsereg egyfelől fegyver a világ felosztásáért vívott harcban, másfelől fegyver a munkásosztály elleni harcban. A cár és Kerenszkij Konstantinápoly meghódításáról álmodozott, csakúgy, mint a Dardanellákról, Galíciáról és sok más édes falatról, amelyet meghódíthat hadserege segítségével. Ugyanakkor mind a cár és Kerenszkij (amely a földesurakat és a kapitalistákat jelenti) annyira nyomták el a munkásosztályt és a legszegényebb parasztságot, amennyire csak tudták. A nagy magántulajdonok birtokosai kezében a hadsereg fegyverként szolgált a világ felosztására és a népesség szegény rétegeinek elnyomására. Erre használták a hadsereget a megelőző időkben.
Hogy volt képes a burzsoázia a munkásokat és parasztokat (akikből a hadsereg állt) fegyverré tenni a munkások és parasztok ellen? Mi tette lehetővé a cár és Kerenszkij számára, hogy ezt megtegyék? Miért teszi ezt még mindig Vilmos és Hindenburg, valamint a német burzsoázia, akik a munkásaikat az oroszok, finnek, ukránok és német forradalmárok kivégzőivé teszik? Miért lőtték agyon a német tengerészeket, akik ellenálltak az elnyomóiknak más német tengerészek? Hogy van, hogy az angol burzsoázia angol katonák segítségével (akik többségében munkások) elfojtják az írországi lázadást, egy országban, amelyet angol bankárok csizmái taposnak és nyomnak el?
A kérdésekre ugyanazt a választ lehet adni, mint arra, hogy a burzsoázia hogyan is intézkedik általában a hatalma megtartása érdekében. Már láttuk, hogy ezt a burzsoázia tökéletes szervezésének eszközeivel viszi véghez. A hadseregben a burzsoázia hatalma két alapelven nyugszik: először is a tiszti karon, amely nemesekből és burzsoákból áll; másodszor a különleges kiképzésen és a szellemi gyilkosságban, azaz a burzsoázia megformálja a katonák tudatát. A tiszti kar egészében tisztán csak osztályintézmény. A tisztet eszmeileg felkészítik a militarizmusra, hogy brutális testi fenyítésben részesítse katonáit, és kegyetlenül bánjon velük. Csak vessünk egy pillantást ezen gárdák tisztjeire vagy a porosz piperkőcök díjnyertes bull-dog pofájára. Egy pillanat alatt látható, hogy mint a cirkuszi idomár, ő is hosszan és folyamatosan tanulta meg, hogy kell embertelenül bánni és zaklatni, valamint az emberi csordát a halálos félelem és a vak engedelmesség állapotában tartani.
Láthatjuk, mivel az ilyen úriembereket a burzsoázia és a nemesség soraiból, valamint a földesurak és kapitalisták fiaiból válogatták ki, hogy teljesen világos, hogy a hadsereget egy teljesen meghatározott irányba fogják vezetni.
És most, nézzenek a katonákra: átlagemberként lépnek be a hadseregbe, közös kötelékek nélkül, különböző tartományokból, képtelenek bármilyen ellenállást is tanúsítani, az elméjüket pedig már megfertőzte az egyház és az iskola. Rögtön barakkokba zárják őket, és a kiképzés megkezdődik. A legantidemokratikusabb országok megfélemlítése és tanítása, a félelem és büntetés állandó rendszere, a bűn jutalmának korrupciója (például a sztrájkolók kivégzéséért), mindez idiótát csinál a férfiakból, hülyéket, akik vakon engedelmeskednek saját halálos ellenségeiknek.
Nyilvánvaló, hogy a forradalommal a cári alapokon nyugvó hadsereget, még a Kerenszkij által is Konstantinápoly elfoglalása miatt mészárolni küldött hadsereget is, elkerülhetetlenül le kell szerelni. Azt kérdik, miért? Mert a katonák látták, hogy megszervezték, kiképezték, és csatába küldték őket a burzsoázia bűnös vágyainak érdekében. Látták, hogy közel három éven keresztül ültek a lövészárkokban, senyvedtek, éheztek, szenvedtek, és meghaltak, valamint megöltek másokat valami pénzeszsák kedvéért. Eléggé természetes, hogy amikor a forradalom a régi fegyelmet újjal helyettesíti, amelynek még nem volt ideje kiforrni, a régi hadsereg összeomlása és halála van soron.
A betegség elkerülhetetlen. A mensevik és a szocialista forradalmár bolondok a bolsevikokat vádoltak a katasztrófa miatt: „nézzétek, mit tettetek! Megrontottátok a cár hadseregét.” Rosszul látták, mivel a forradalom nem győzhetett volna, ha a hadsereg februárban lojális marad a cárhoz és a tábornokokhoz és októberben a burzsoáziához. A cár ellen felkelő katonák már a cári hadsereg felbomlásának eredményei voltak. Minden forradalom elpusztítja, ami régi és rohadt: bizonyos időszaknak (egy nagyon nehéznek) el kell múlnia, amíg az új kiforr, amíg az új, csodálatos építmény építése megkezdődik a régi disznóól romjain.
Hadd mondjunk még egy példát egy más területről. Ahogy az idősebb munkás is tudja, a régmúlt időkben, amikor a parasztok csak elkezdtek a gyári munka felé fordulni, az első, ami történt, amikor a városba mentek, hogy mindenre elszánt „huligánok”, „csirkefogók”, „zsiványok” lettek. A „segédmunkás” vagy „munkás” szavak gyakorlatilag sértésnek számítottak, és valójában a munkásaink jeleskedtek gorombaságban, obszcenitásban és káromkodásban. Ezen állapotokra hivatkozva minden reakciós, aki fél bármilyen fejlődéstől, a jobbágyságba való visszatérést propagálja.
Ezt mondják: mivel a városi élet lealacsonyítja a munkást, és mivel a „karakterük durvulása” már tendencia, amire szükségük van, az a vidék, különösképp a földesurak atyai pálcája. Ilyen feltételek mellett az erény biztosan növekedni fog. És barátságtalanul, gúnyosan mosolyognak azokra, akik a munkásosztályra, mint a föld sójára tekintenek. Nekünk, kommunistáknak a nagy kommunista, Karl Marx mondatait idézik: „Látjátok, mik a munkásaink? Disznók, nem emberek. Elvetemültek! És azt mondjátok, hogy ők a föld sója! Egy jó korbács és egy bot – ez kell nekik; ez majd megtanítja őket viselkedni.”
Sokakat „meggyőztek” ezek az érvek. De az igazság valójában ez: amikor a munkások elmentek a városba, és szakítottak a vidékkel, az öreg falut és a hagyományokat elfelejtették. Vidéken a régi hagyományok szerint éltek, felnézve az idősekre, mintha nagy bölcsek lennének, engedelmeskedve nekik, még ha a korral gyermeteggé is váltak: megmaradtak békésen a káposztaföldjük határain belül, sosem tették ki lábukat szülőfalujukból, és természetesen féltek bármi újtól. Ez a vidéki bölcsesség példája. Akármilyen rossz is volt, zablaként szolgált, és segített fenntartani a falusi rendet. Ez az egyszerűség gyorsan eltűnt, a városokban, ahol minden új volt: új emberek, új szemlélet, számos új kísértés a boltokban. Nem csoda, hogy a régi falusi erkölcs eltűnt, és némi idő telt el, amíg kialakult egy új. Ez volt a két periódus közötti intervallum, amely a züllöttség periódusává vált.
De az idők folyásával új eszmélet tört fel az élet új területén: a proletariátus szolidaritásának eszmélete. A gyár egyesítette a munkásokat; a tőkés elnyomás megtanította őket közösen küzdeni: a gyenge, ízetlen, nagyapai bölcsesség helyébe új, proletár szemlélet lépett, határtalanul nagyobb, mint a régi. Ez az új szemlélet, amely a proletariátust a legfejlettebb, legforradalmibb és legkreatívabb osztállyá változtatja. Természetesen nekünk, kommunistáknak volt igazunk, nem a feudális földbirtokosoknak.
Jelenleg a mensevikek és a szocialista forradalmárok vették fel a feudalisták magatartását a hadsereggel kapcsolatban. Hangosan siránkoznak a hadsereg felbomlása miatt, miközben a bolsevikokat okolják. És ahogy a feudalisták visszahívták a munkásokat vidékre a földesúr és a korbácsa védőszárnyai alá, úgy lépnek fel most a mensevikek és a szocialista forradalmárok a régi hadsereg fegyelméhez való visszatérésért, hogy az az Alkotmányozó Gyűlést szolgálja a kapitalizmushoz való visszatérés alapján és mindenhez, ami azzal jár. De mi, kommunisták előrébb látunk. Mi tudjuk, hogy a múlt meghalt, elkerülhetetlenül elrothadt, és a munkások és szegény parasztok soha nem fogják kezeikbe venni a kormányt, ha elmulasztanak a régi hadsereg helyébe egy újabb, sokkal felvilágosultabbat állítani, a Szocializmus Vörös Hadseregét.
Amíg a burzsoázia áll a kormány élén, és országunk a bankárok, kereskedők, spekulánsok, rendőrök, királyok és elnökök hazája, addig a munkásosztálynak nem lesz személyes érdeke megvédeni ezt a mocskos, profittermelő apparátust. A proletariátus feladata, hogy felkeljen ezen intézmény ellen. Csak a nyomorult lakájok és a pénzeszsákokon csüngők mondhatják, hogy háború idején nem kell sztrájkolnunk, és felkelnünk a rabló imperialista kormány ellen. Természetesen az ilyen felkelések a háborús üzlet útjában állnak. Teljesen világos, hogy az országon belüli agitáció és különösképp a hadseregben történő agitáció segíti a felbomlást. De hogy lehet például Vilmos uralmát megtörni Vilmos fegyelmének bomlasztása nélkül? Lehetetlen. A Vilmos hóhérai által meggyilkolt német matrózok bizonyára segítették a rabló rendszer által szervezett hadsereg felbomlását. De ha a rablók hadserege belsőleg erős, az a forradalom halálát jelenti. Ha a forradalom erős, az a rablók hadseregének halálát jelenti. Scheidemann és a német szociálárulók követői üldözik Liebknechtet mint a hadsereg bomlasztóját. Üldöznek minden német forradalmárt, a német bolsevikokat mint olyanokat, akik „gyáván hátba akarják szúrni a bátor hadsereget”, vagyis ledöfni a rablás okát. Hadd barátkozzanak a Scheidemannok a mensevikjeinkkel és hasonlókkal – egy tőről fakadnak.
Oroszország átlépett ezen a korszakon. A munkások forradalma győzött. A hanyatlás kora a feledés homályába veszett. Az új rend építésének kora jött el. A Vörös Hadsereget építjük, nem azért, hogy raboljon, hanem hogy megvédje a szocializmust; nem azért, hogy a profit hazáját őrizze, ahol minden a tőkések és földbirtokosok kezében van, hanem hogy megvédje a szocialista hazát, ahol minden a munkások kezébe került; nem külföldi országok megcsonkítása és elpusztítása miatt, hanem azzal a céllal, hogy segítse a nemzetközi Kommunista Forradalmat.
Szükségtelen mondani, hogy ezt a hadsereget a régitől eltérő alapelvek szerint kell felépíteni. A Vörös Hadseregnek, megmondtuk, a fegyveres népet kell képviselnie a fegyvertelen burzsoázia helyett. A proletariátus és a legszegényebb parasztság osztályhadseregének kell lennie. Lényegében az egész világ burzsoáziája ellen kell vezetni, beleértve a sajátját is. Ez az oka, amiért nem lehetnek benne a burzsoázia fegyveres képviselői. Ha befogadnánk a burzsoáziát a hadseregbe, az egyenlő lenne a felfegyverzésükkel: ez egy Fehér Gárda felállítását jelentené a Vörös Hadseregen belül, amely könnyen bomlaszthat, az árulás és zendülés központjává válhat, és könnyen átmehet az ellenség imperialista csapatainak táborába. Célunk nem a burzsoázia felfegyverzése, hanem lefegyverzése, megfosztva őket az utolsó browningtól is.
Második és nem kevésbé fontosabb feladatunk a proletár tisztikar felkészítése. A munkásosztálynak meg kell védenie magát az ellenségtől, amely minden oldalról támadja. Az imperialista gazemberek háborút kezdtek ellene: és a modern hadviseléshez jól képzett szakemberekre van szükség. A cárnak és Kerenszkijnek sok ilyen ember állt rendelkezésére, de a munkásosztálynak és parasztságnak nem. Szakembereket kell képezni. Ezért fel kell használnunk a régiek tudását; a proletariátus oktatására kell rávenni őket. Akkor a Szovjet Szocialista Hazának meglesznek a maga tisztjei és a saját tiszti kara. És ahogy a forradalomban, a tapasztaltabb és aktívabb munkásosztály vezette a szegény parasztságot, úgy az imperialista rablók elleni háborúban a munkástisztek vezetik a Vörös Paraszt Hadsereg egész tömegét.
A Vörös Hadsereget a munkások és a parasztság legszegényebb elemeinek univerzális oktatása alapján kell megteremteni.
Ez a legsürgetőbb és a legfontosabb. Egy percet, egy másodpercet sem veszíthetünk.
Minden munkást és minden parasztot ki kell képezni, és meg kell tanítani, hogyan használjon fegyvereket. Csak a bolondok érvelnek így: „Messze vannak, s amíg jönnek, van időnk felkészülni.” Az orosz tétovák gyakran érvelnek így. Az egész világ tudja, hogy a legkedvesebb orosz mondás az „avos”, azaz „talán”; „talán elboldogulunk vele”. De mielőtt pislognál egyet, a földesúrnak és tőkésnek nevezett osztályellenség megérkezik a színre, és a nyakánál ragadja meg a munkást, és talán, ha néhány bátor porosz alárendelt (vagy angol, ki tudja?) odaállítja a munkásunkat a falhoz, hogy agyonlője, a szívélyes társa majd vakarhatja a fejét, hogy „Mekkora ostoba is voltam!”
Ébernek kell lennünk. Ne várjon Péter Vilire, sem Vili Péterre. Senki ne legyen tétlen, hanem minél korábban álljon munkába. Az egyetemes katonai kiképzés napjaink legsürgetőbb és legfontosabb problémája. A régi hadsereg a katonák visszavonulásán alapult. Ez azért történt, mert a tőkések és a földesurak több millió katona felett parancsoltak – parasztok és munkások felett, akik érdekei ellentétesek voltak az övékével. A kapitalista kormány ezért rákényszerült, hogy a katonákat agyatlan eszközökké változtassa, akik a saját érdekeik ellen lépnek fel. De a munkások és parasztok Vörös Hadserege ezzel ellentétben saját ügyének megvédése. Ezért csak a soraiba belépő minden elvtárs felvilágosultságán és értelmén alapul. Ezentúl szükség lesz különleges tanfolyamokra, olvasótermekre, leckékre, tanácskozásokra és konferenciákra. A Vörös Hadsereg katonáinak pihenőóráiban a munkásokkal aktív szerepet kell vállalniuk az ország politikai életében, részt kell venniük találkozókon, és meg kell osztaniuk életüket a munkásosztállyal.
Ez az egyik legfontosabb feltétele, hogy szilárd forradalmi fegyelmet alakítsunk ki: nem a korábbi botok fegyelmét, hanem az osztálytudatos forradalmár új fegyelmét. Ha a hadsereg és a munkásosztály közötti kötelék megtörik, akkor a hadsereg gyorsan elkorcsosul, és könnyen olyan bandává válik, amely azt az urat akarja szolgálni, amely legtöbbet fizet. Aztán darabokra esik szét, és semmi sem mentheti meg. És ha ezzel ellenkezőleg a Vörös Hadsereg katonája szoros kapcsolatot tart fenn és figyelemmel kíséri az életüket, akkor pontosan azzá válik, aminek lennie kell – a forradalmi tömegek fegyveres szervévé.
Az egyik legjobb módja a tömegekkel való szoros kapcsolat tartásának a fent említett oktatások, politikai találkozók mellett a katonák hasznosítása a munkások folyamatos kiképzésében a lövészet, fegyverkezelés, stb. területén. Lustálkodás, kártyázás és más „pihenés” helyett, a barakkokban való értelmetlen kószálás helyett, a kreatív munka felé fordulhatnak, amely egy családba egyesíti a proletariátust. Ily módon megteremtődik a felfegyverzett nép, csakúgy mint a felfegyverzett parasztság, amely őrt áll a munkások nagy forradalma felett.
Nyikolaj Buharin
1918