Az írás Buharin: A Világforradalom Programja című művének XIII. fejezete
Lehetetlen rendben átvenni a termelés birtoklását anélkül, hogy átvennénk a termékek elosztásának ellenőrzését. Amikor a termékeket rosszul osztják el, nem lehet helyes a termelés. Tegyük fel, hogy a legnagyobb iparágakat államosítjuk. Ahogy fentebb láttuk, egyik iparág működik egy másikért. Hogy rendszeresé tegyük a termelést, szükséges, hogy minden ágazatot ellássanak annyi anyaggal, amennyire szüksége van; egy vállalat többet kap, a másik kevesebbet. Ez azt jelenti, hogy minden terméket szabályosan, terv szerint kell elosztani a kérdéses ágazatok igényeivel összhangban. Az ellátás különböző szerveinek, vagyis olyan dolgozó szervezeteknek, amelyek a termékek elosztásával foglalkoznak, közvetlen kapcsolatban kell lenniük azokkal a szervekkel, amelyek a termelésükkel foglalkoznak. Csak ekkor mehet simán a termelési munka.
De van néhány termék, amelyet közvetlenül felhasznál a fogyasztó. Ilyen például a kenyér, vagy sok élelmiszer, a ruházati cikkek nagy része, számos indiai gumitermék és így tovább. Itt szükséges ezen termékek egyenlően szigorú nyilvántartása és igazságos elosztása a népesség között. És egy ilyen igazságos elosztás abszolút lehetetlen egy meghatározott terv végrehajtása nélkül. Elsőként a javak mennyiségét regisztrálni kell, aztán az igényt, és ezután a termékeket el kell osztani ezen számítások alapján. A szervezett terv szükségességének legjobb példája az élelmiszer kérdése, a kenyér kérdése. Jelenleg a burzsoázia, a falusi kizsákmányolók, a jobboldali szociál-forradalmárok, a mensevikek, a naplopó földbitorló parasztok mind kiabálásba kezdtek, hogy vonjuk vissza a kenyér monopóliumát, és hogy a spekulánsoknak, kicsiknek és nagyoknak, a nagykereskedőknek és mjezocsnyikoknak (jellegzetesen zsákkal járó élelmiszerspekulánsok – AMI szerk.) engedélyezzék, hogy úgy kereskedhessenek, ahogy akarnak. Könnyű megérteni, hogy a kereskedők miért érdekeltek a kenyér monopóliumának visszaszerzésében, így vagy úgy ez a monopólium hátráltatja őket a fogyasztó kifosztásában. Másfelől teljesen világos, hogy a dolgok jelenlegi állása abszurd: a gazdagok nyugodtan ehetnek fehér kenyeret, megvásárolva ezt csempész stílusban; hogy van fekete kenyerük bőséggel, az nem kérdés. Ők csak látványosan többet fizetnek, és megkapnak bármit, amit akarnak. Ki segíti őket ebben? Természetesen a spekulánsok. Nem amiatt aggódnak, hogy nem tudják etetni a népességet, hanem hogy még egy kicsivel több pénzt szerezzenek, hogy többet zsebeljenek be, és természetesen a gazdagok azok, akik többet tudnak adni, nem a szegények. Ezért a spekulánsok nem azokra a helyekre viszik a kenyeret, ahol leginkább szükség lenne rá, hanem oda, ahol a legtöbbet fizetnek. És így lehetetlen volt véget vetni ennek. Bár világos, hogy a kenyér szisztematikus elosztásának megszervezését, a kenyérmonopóliumot érintetlenül kell hagyni, csakúgy, mint az élelmiszer bizottságokat és az élelmiszerek felhalmozását, valamint ezt a monopóliumot a legszigorúbb módon kell véghezvinni, a spekulánsokkal kíméletlenül kell bánni, a magánkereskedőkkel meg kell értetni, hogy ne merészeljenek pénzt csinálni egy nemzeti csapásból, felforgatva az általános tervet.
Jelenleg az a probléma, hogy a kenyérmonopóliumot nem hajtják végre tökéletesen, mivel a csempész magánkereskedelem virágzik, és valójában nincs monopólium. És ezért akkor, amikor olyan kevés a kenyér, amikor a németek elfoglalták a leggazdagabb tartományokat; olyan időben, amikor az oly sok helyen tárolt magvakat fölették, amikor a földek műveletlenül maradnak, a nép éhezik! Minden szelet kenyér értékes, minden font liszt és gabona felbecsülhetetlen értékű. És ebből az okból mindent szigorúan regisztrálni kell, úgy, hogy egy szem se vesszen kárba, és minden kenyeret egyenlően osszanak el, és hogy a gazdagok semmilyen kiváltságot ne élvezzenek. Ez – ismételjük – lehetséges, és végrehajtható, ha a munkások azonnal munkába állnak, ha segítik a munkás szervezőket feladatukban, ha segítik elfogni a spekulánsokat és a csalókat.
Sajnos, sok ember van, akiket nem itatott át az osztályszellem, akik a munkásszervezetektől függetlenül, saját kockázatukra vásárlásokat bonyolítanak le, ezzel növelve az általános terv dezorganizálásának növekedését. Mindenki azt gondolja magáról: „Nem számít, mit mondotok, én törődöm a saját dolgommal” – és ezzel elmegy kenyeret venni. Később konfliktusok merülnek fel útközben éppen e kenyér elszámolása közben, és aztán így magyarázza: „Nem adnak esélyt, hogy gondoskodjatok magatokról.” Tulajdonképpen az egész valahogy így néz k: képzeljük el, hogy egy vonat tele van: néhány utas a folyosókon áll, mások fekszenek a padlókon, egyszóval egy gombostűt sem lehetne leejteni. Aztán hirtelen egy ember valami égőt szagolna, és elkezdene kiabálni, hogy „tűz”, és őrült módjára rohanna az ajtó felé, félrelökve másokat. Az emberek a pániktól megpróbálnák kinyitni az ajtót, vad dulakodás kezdődne, rúgnák és harapnák egymást, eltörnék egymás bordáját, és eltaposnák a gyermekeket is. Az eredmény számos halott, sebesült és rokkant lenne. Ez így helyes? Lehetne minden teljesen másképp. Ha értelmes emberek megnyugtatnák a tömeget, mindenki rendben kisétálhatna egy karcolás nélkül! Miért történt minden úgy, ahogy történt? Mert mindegyikük azt gondolta, csak magáért kell cselekednie, a többiek már „nem az én dolgom”. De a végén ő lesz az első, akinek kitörik a nyaka.
Ugyanez történik azokkal, akik függetlenül vesznek kenyeret, megsértve a munkások élelmiszer szervezetének szabályozását. Mindenki azt gondolja, megkönnyíti a saját dolgát. De mi az eredmény? Minden ilyen vásárlás felfordítja a készlet szisztematikus regisztrálását: ezen vásárlások következtében a kenyér szabályszerű kiadása lehetetlenné válik. Egy olyan helyre például, ahol abszolút éhezés van, kenyeret kell szállítani mások rovására, akiknél a dolgok viszonylag jobbak. De ehelyett néhányan az utóbbi helyről felvásárolják az összes kenyeret, és magukkal viszik. Az előbbi helyen ezért éhen halnak. Mi következik? Ahogy a szervezett közösségi vásárlások dezorganizálódnak, a helyszínen megjelenik a zsákmányoló spekuláns. Rögtön próbál belefolyni a magánvásárlásokba. Ily módon az unintelligens szegény, osztály-elhivatottság híján, magától meg nem értve a dolgokat, bűnrészese és felbujtója az akasztófára való vámpír spekulánsnak. Most már érthető, hogy ezek a spekuláns dzsentrik miért használják ki az éhség okozta elégedetlenséget a Szovjet Kormány ellen, és miért a legnagyobb csirkefogók és kizsákmányolók állnak gyakran a szovjetek elleni lázadások élén a kis tartományi városokban. A munkásoknak egyszer és mindenkorra meg kell érteniük, hogy a megváltást nem a régi rend visszatérése hozza el, hanem az az út, amely előrehalad a spekuláció elpusztítása útján, a magánkereskedelem elpusztítása felé, a munkásszervezetek általi társadalmi termékelosztás felé.
Ugyanez áll egész sor más termékkel kapcsolatban. A munkásosztálynak nem kell szenvednie azért, mert a gazdagok mindent megszerezhetnek extra áron, hanem ellenkezőleg, megálljt kell parancsolniuk a nyerészkedő spekulánsoknak, akik mint éhes hollók, seregben jönnek minden irányból. A termékek igazságos és szabályos elosztása az igények és tartalékok regisztrálása alapján, egyike a legalapvetőbb feladatoknak, amelyekkel a munkásosztály szembesül. Mit jelent ez? Ez azt jelenti, hogy a kereskedelem államosítása, más szóval a kereskedelem eltörlése, átmenetben a társadalmi elosztáshoz, nem létezhet egymás mellett a kereskedőkkel és ügynökökkel, akik parazitaként élnek, és teljesen felforgatják az ellátási munkát. Nincs visszatérés a „szabad magánkereskedelemhez”, vagyis „szabad” rabláshoz, hanem előre a termékek munkásszervezetek általi pontos, szabályozott elosztásához – ez az intelligens munkások jelmondata.
Azért, hogy ezt a tervet sokkal sikeresebben végrehajtsuk, az egész társadalom szövetkezeti közösségekbe való kötelező egyesítését kell megcélozni. Csak akkor lehet a termékeket igazságosan elosztani, ha a népesség, amelyet nagyobb csoportokba kell egyesíteni és szervezni, követeléseit pontosan meg lehet becsülni. Ha a népesség az egyesülés és szerveződés helyett széttöredezett, nagyon nehéz kivitelezni az ilyen elosztást többé-kevésbé szabályosabb módon; nehéz kiszámítani, mennyi cikkre van szükség, mit és hogyan szállítsanak, és milyen ügynökség feleljen az elosztásért. Képzeljük el, hogy a népesség egyesül szövetkezeti kommunákba a községük szerint. Minden város vagy község – mondjuk – egyesül szövetkezetekbe, amelyek egyesülnek a házbizottságokkal. Ekkor egy adott terméket először elosztanak az ilyen közösségek közt, és ezeket – előzetesen kiszámolva, milyen terméket és milyen minőséget igényelnek – elosztják az ügynökeik által a különféle fogyasztók között.
A népességet ilyen szövetkezeti kommunákba egyesítve a már létező szövetkezeti társadalomnak nagy jelentősége lesz. Minél szélesebb a szövetkezeti munka területe, minél szélesebb a benne foglalt népesség köre, annál szervezettebbé válik a termékek elosztása, és annál gyakrabban fognak ezek a szövetkezetek átváltozni az egész népesség ellátásának szerveivé. A kötelező kommunák körülveszik a már létező szövetkezeteket, minden valószínűség szerint az elosztás szervezetének legkényelmesebb formájává válik annak segítségével, amely végleg kiszorítja a kereskedelmet, és egyszer és mindenkorra leszámol a magánprofittal.
Hogy a termékek szabályos elosztásának feladatát még könnyebbé tegyük, a hazai gazdaság magánrendszerét társadalmivá kell alakítanunk. Jelenleg minden családnak van saját konyhája, minden család, egymástól függetlenül, élelmet vásárol, a nőt szolgaságra kárhoztatva, örökös szakáccsá változtatva, aki nem lát semmi mást hajnaltól éjszakáig, csak konyhai eszközöket, keféket, törlőrongyokat és minden szennyes dolgot. Óriási munkaerő megy teljességgel kárba. Ha egyesülünk és megszervezzük a háztartást, kezdve az élelmiszer ellátással és elkészítésével (az élelem közös megvásárlásával, közös megfőzésével, óriási mintaéttermek építésével, stb.), sokkal könnyebb lenne a különböző háztartások igényeiről számadást vezetni, és a megspórolt pénz mellett, a szabályos általános elosztást is sokkal jobban segíthetnénk.
Az egyik legéletbevágóbb kérdés a fogyasztó számára és a legfájóbb a városi munkásnak a lakhatási kérdés. A szegényeket itt kíméletlenül kizsákmányolták. És másfelől a földbirtokosok óriási pénzt halmoztak fel az üzlethez. Az ilyen tulajdon kisajátítása, a házak és különféle lakóépületek átvétele, a lakások és szobák regisztrálása és szabályos kiosztása, ennek a munkának átvétele a helyi munkásbizottságok és a Szovjet Kormány kezébe, nehéz, de hálás feladat. Elegünk van a felsőbb osztályok uralmából! A munkásnak és a szegény melósnak is joga van a meleg szobához és az emberhez méltó élethez.
Így a gazdasági életet fokozatosan kell megszervezni. A munkásosztálynak meg kell szerveznie a termelést . A munkásosztálynak meg kell szerveznie az elosztást. A munkásosztály szervezve a fogyasztást – élelmiszerét, ruháét, házakét –el kell könyvelnie mindent, hogy minden a legésszerűbb módon kerüljön elosztásra. Nincsenek urak – ez a munkásosztály önigazgatása.
Nyikolaj Buharin
1918