Az írás Buharin: A Világforradalom Programja című művének IX. fejezete
Az ipar államosítása
Bár a legfontosabb lépés a termelési eszközök megszerzéséhez a kizsákmányolók kezéből, ahogy fentebb láttuk, a bankok proletár államosítása, mindazonáltal, ha az ipar, a gyárak és munkahelyek, valamint a tőkések hatalma fennmarad, nem érhetünk el kielégítő eredményt. Ezek a vállalatok lehívnak annyi összeget, amennyire szükségük van a banktól, és a kapitalisták nyugodtan folytathatják a munkások kizsákmányolását, valamint még könyöröghetnek állami alamizsnáért is, amelyet mindenre elkölthetnek. És ezért a kommunista rendbe való átmenet, amely elérhetetlen a bankok államosítása nélkül, pont ugyanolyan elérhetetlen a nagy ipari vállalatok proletár államosítása nélkül.
A munkásosztály és a pártunk ebben az irányban is tesz lépéseket, hogy ne csak szakítsunk a régiekkel, átvéve a tőkések kezéből a termelést, hanem a viszonyok új modelljét is megteremtsük. Ezért az ipar államosítását a nagyvállalatokkal kell kezdeni, azaz elsősorban az úgynevezett szindikátusokkal.
Mi a szindikátus ipar (szindikátusokba tömörült ipar)? A szindikátusok óriási ipari kartellek. Amikor a különféle vállalatok kapitalista tulajdonosai látják, hogy nem éri meg versenyezni egymással az ügyfelekért, és sokkal profitábilisabb egy szoros szövetséget létrehozni, hogy közösen kopasszák meg a közösséget, szindikátusokat szerveznek, vagy a gyáripar szorosabb kartelljeit, azaz trösztöket. Amikor a kezdeményezők nem egyesülnek ilyen egységekbe, mindenki próbálja árait a riválisai alá nyomni: mindegyikük szeretné megnyerni a versenytársai klienseit, és ez csak úgy lehetséges, ha az áruikat olcsóbban adják, ezzel végleg tönkretéve az ellenfelet, aki képtelen lépést tartani a versennyel. Ez a fajta harc a gazdag iparosok között megváltoztathatatlanul a kisebbek csődjéhez vezet: a kapitalizmus nagy cápái és a leggazdagabb iparosok jönnek ki győztesen. Tegyük fel, hogy néhány iparágban (mondjuk a kohászatban) három vagy négy nagy cég marad. Ha egyikük erősebb, akkor harcot kezd, amíg a többiek tönkre nem mennek. De tegyük fel, hogy a hatalmuk megközelítőleg ugyanaz, ekkor nyilvánvaló, hogy a kölcsönös harc értelmetlen: ez csak a riválisok egyenlő arányú kimerülését eredményezné. Ezekben az esetekben általában azt látjuk, hogy kiegyezés történik: létrehozzák ezen vállalatok egységét, és egyezményt alkotnak, hogy rögzített ár alatt nem adják el termékeiket; felosztják maguk között a sorrendet, vagy kijelölnek egy véget, hogy az ország egyik részén üzleteljen és egy másik céget, hogy tegye ugyanazt a másikon; egy szóval, szívélyesen felosztják a piacot egymás között. Ahogy a cégek szindikátusokba tömörülnek, rendszerint az adott körzetben szükséges termékek több mint felét biztosítják, ami azt jelenti, hogy a szindikátus uralkodik a piac felett, és a szindikátusok igazgatói nagyon magas árakat tudnak rögzíteni, és borsos árat fizettetni a nyájukkal. De ahogy egységbe tömörülnek, természetes, hogy arra kényszerülnek, hogy egy közös igazgatósági testületet alakítsanak a korábban különálló vállalatok, és szigorúan nyilvántartsanak minden terméket, amelyet megtermeltek, hogy megszervezzék a sorrend kiosztását, egyszóval kénytelenek megszervezni a termelést. Nem az emberekét, nem a vevő előnyének kedvéért. Ó, nem! Csak saját profitjuk és hasznuk miatt, valamint a munkások megvágása és a vásárlók megkopasztása miatt: ezen okból alakítanak a kapitalisták szövetségeket.
Már világossá vált, hogy a munkásosztálynak miért kell először államosítani azokat a termelési ágakat, amelyek szindikátusokat alakítottak. Azért, mert ezeket a csoportokat már megszervezték a kapitalisták, és az ilyen termelést, még ha kapitalisták szervezték is, a legkönnyebb kezelni. Természetesen szükséges valamit módosítani a kapitalista szervezeteken, megszabadítva őket a munkásosztály legelszántabb ellenségeitől; olyan módon kell erősítenünk a munkások helyzetét, hogy mindent alá kell rendelni a munkásoknak; és a folyamatban bizonyos dolgokat teljesen meg kell szüntetni. Még egy gyermek is megértheti, hogy miért ezeket a társaságokat a legegyszerűbb meghódítani. Itt ugyanazt a dolgot ismételjük el, mint a kormányzati vasutak esetén; a burzsoá kormány által szervezve – pontosan ezért – az igazgatásukat a centralizáció alapelvei szerint működtették, és könnyebb volt a munkások kormányának átvennie ezeket.
Nyugat-Európában (különösen Németországban) és az Amerikai Egyesült Államokban gyakorlatilag a háború alatti egész termelés a rabló burzsoá kormány kezei közé került. A burzsoázia úgy döntött, hogy sosem érik el a győzelmet, amíg a háborút nem a tudomány legfrissebb állása szerint összhangban irányítják. És a modern hadviselés nem csak a pénzbeli ráfordítást követeli meg, hanem hogy a termelés szükségleteit a háborús célokra szervezzék, szigorú nyilvántartást vezetve mindenről, így nem megy pocsékba semmi, amit pontosan elosztanak. Ez mind lehetséges, ha van egy központilag egyesített igazgatás. Felesleges mondani, hogy a termelést nem a munkásosztály érdekében szervezik, hanem a háború levezénylésének céljából, és lehetővé téve a burzsoáziának, hogy több esélye legyen gazdagítani magát. Így nem csoda, hogy a kényszermunka rendszerének tetején tábornokok, bankárok és a legnagyobb kizsákmányolók állnak. Az sem meglepő, hogy a munkásosztályt ezekben az országokban elnyomják, és fehér szolgákká és jobbágyokká változtatják. De másfelől, ha a munkások ott sikerrel véghezviszik a burzsoá államgépezet szétzúzását, teljesen könnyű lesz nekik tulajdonukba venniük a termelési eszközöket, és egyeztetni egy új tervet; lehetőségük lesz használni ezt az apparátust az ellenőrzésre és a kontrollra, amelyet a kapitalizmus héjáinak készítettek. Ezért sokkal nehezebb a nyugat-európai munkásoknak elkezdeni a leghatalmasabb burzsoá államok elpusztítását, de sokkal könnyebb lesz véghezvinni a feladatot, átvenni a burzsoázia által szervezett termelési eszközöket.
Az orosz burzsoázia, látván, hogy hatalma nem volt biztosítva, és hogy a proletariátus a győzelemhez közeledett, félt, hogy határozottan rálépjen a nyugat-európai burzsoázia által kitaposott ösvényre. Megértette, hogy a kormányhatalommal együtt a szervezett termelés is a munkásosztály kezébe kerülhet. És ezért az orosz burzsoázia nem csak nem törődött szervezetei fejlesztésével, hanem épp ellenkezőleg, igyekeztek dezorganizálni, és Kerenszkij idején a szabotázst hívták segítségül mint a termelés tönkretételének eszközét.
Bár megjegyzendő, hogy még a háború előtti Oroszországban részben a külföldi tőke miatt, a legfontosabb iparágak már szindikátusokba tömörültek. Ez különösképp az úgynevezett nehéziparra vonatkozott (szánbányászat, kohászati ipar, stb.). Ez az a nehézipar, amelyet elsőként kell államosítani (és ezt már meg is tettük: az Urál körzet termelését például gyakorlatilag teljesen államosították). Ezután a teljes nagy termelést államosítani kellene. Együtt a nagyipar munkáskormány kezei közé kerülésével a kevésbé fontos ipar is függni fog a kormánytól, mert nagyon sok kisebb iparág függött nagymértékben a nagyoktól, még azelőtt, hogy bármilyen államosításra sor került volna. Néha ezek a kisebb cégek nem többek, mint nagyobb konszernek csoportjai, amelyek függnek tőlük. Más esetekben ellátják a nagyobb konszerneket termékekkel; másokban függnek a nyersanyagellátástól; néha a bankoktól függnek és így tovább. A bankok és a nagyipar államosításával együtt rögtön függővé válnak valahogy az államosított termeléstől. Természetesen marad néhány kistulajdonos és kis hazai ipari tulajdonos, stb. Ilyenekből sok van Oroszországban. De mindazonáltal az iparunk alapja nem a fent említett műhelyek, hanem a nagyipar, és egy ilyen termelés munkáskormány általi államosítása helyrehozhatatlan ütést jelent a kapitalizmus számára. A bankok és a nagyipar a kapitalizmus két bástyája. A kisajátításuk, azaz a munkásosztály és a munkáskormány általi lefoglalásuk a kapitalizmus végét és a szocializmus elejét jelöli. A termelési eszközöket, az emberi lét alapvető alapját ezért kiveszik a kisszámú kizsákmányoló kezéből, és átadják a munkásosztály és a Munkások és Parasztok Kormányának.
A mensevikek és a jobboldali szociál-forradalmárok, akik nem kívánnak egyetlen lépésre sem eltérni a kapitalizmustól, és akik kéz a kézben haladnak a burzsoáziával, elleneznek mindenféle államosítást a szovjet kormány által. Ez azért van, mert teljesen óvatosak, csakúgy mint a burzsoázia, amely az államosítástól súlyos csapást szenvedett el a kapitalista rend szívében, amely annyira fájdalmas nekik. Szándékosan becsapják a munkásokat a szocializmushoz való „éretlenség” meséjével, valamint hogy az iparunk elmaradott állapotban van, hogy teljesen lehetetlen megszervezni és így tovább.
Már láttuk, hogy egyáltalán nem ez a helyzet. Oroszország elmaradottsága nem a kisszámú nagyvállalatban mutatkozik meg – ellenkezőleg, sok ilyenünk van. Az elmaradottsága abból a tényből fakad, hogy az egész ipar túl kevés helyet foglal el összehasonlítva a vidéki körzeteink óriási területeivel. De ennek ellenére nekünk nem szabad leértékelni az iparunk jelentőségét, mivel jelentős tény, hogy a munkásosztály a forradalom minden létfontosságú elemét magával cipeli.
Még egy különleges körülményt meg kell jegyezni. Egész idő alatt, amíg a kormány a burzsoázia, a mensevikek és a jobboldali szocialista forradalmárok kezében volt, ez utóbbiak megírták az ipar kormányzati szabályozásának programját. Akkor nem jajveszékeltek az országunk elmaradottsága miatt. Akkor figyelembe vették az ipar szervezésének lehetőségét is. Mi az oka egy ilyen vélemény-váltásnak? Elég egyszerű. A mensevikek és a jobboldali szocialista forradalmárok szükségesnek tartották, hogy a burzsoá állam szervezze a termelést (nyugat-Európában ezt Vilmos, György és Wilson elnök is jóváhagyta volna); a kommunisták pártja ellentétben azt akarja, hogy a termelést a proletár kormány szervezze. A dolog ennél egyszerűbb már nem is lehetne. Ez megint ugyanaz a történet. A mensevikek és a szocialista forradalmárok vissza akarják állítani a kapitalizmust; a kommunisták a szocializmus és a kommunizmus felé haladnak, és a kommunizmus felé haladó a legfontosabb lépésnek a bankok és a nagyméretű termelés államosítását tekintik.
Nyikolaj Buharin
1918