Az írás Buharin: A Világforradalom Programja című művének VII. fejezete
Mióta létezik a munkások és parasztok diktatúrája, amelynek célja teljesen összezúzni a burzsoáziát, és letörni minden kísérletét a burzsoá kormány újjáélesztésének, világos, hogy a szó tág értelmében szóba sem jöhet a szabadság a burzsoázia számára, ahogy szóba sem jöhet a választójog sem, valamint a szovjet kormány burzsoá parlamentté való átalakítása.
A kommunista (bolsevik) pártot minden oldalról körbeveszik az elégedetlenkedő kiáltások: „Újságokat tiltotok be, letartóztatásokat eszközöltök, meggátoljátok a gyülekezést, elnyomjátok a szólásszabadságot és a szabad sajtót, újraélesztitek a despotizmust, erőszaktevők és gyilkosok vagytok,”, és sok más hasonló. Ebben a tekintetben a „szabadságot” a szovjet köztársaságban részletesen tárgyalni kell.
Először is vegyünk egy példát. Amikor a forradalom kitört tavaly (1917) márciusában, a cárista minisztereket letartóztatták (Sturmert, Protoppopovot és másokat). Tiltakozott bárki is? Nem. És most ezek a letartóztatások, mint bármely másik letartóztatás a személyes szabadság megsértése. Miért nem alkalmazzák univerzálisan? És miért tesszük ezt a jelen pillanatban: „Tényleg így volt helyes?” Csak azért, mert ezek veszélyes ellenforradalmárok letartóztatásai. És egy forradalomban, sokkal inkább, mint más időkben, emlékeztetnünk kell a tizenegyedik parancsolatra: „Legyetek éberek!” Ha nem vagytok, ha szabadon engeditek a nép ellenségeit, ha nem tartjátok őket kontroll alatt, nem lesz semmi, amire majd emlékezhettek a forradalomból!
Más példa. Amikor Sturmert és Goremikint letartóztatták, a Fekete Százak sajtóját bezárták. Ez a sajtószabadság megsértése volt. Igazolható volt? De még mennyire! Értelmes emberek nem vitakozhatnak vele, hogy ezt kellett tenni. És miért? Újra, mert forradalmi időben, amikor élet-halál harc folyik, az ellenséget meg kell fosztani fegyverétől. És a sajtó ilyen fegyver.
Az októberi forradalom előtt, számos Fekete Százak társaságot (a „Kétfejű Sast és néhány másikat) bezártak Kijevben. Ez a gyülekezés szabadságának megsértése volt. De ez volt a helyes, mert a forradalom nem engedheti egyesületek szabad szervezését a forradalom ellen.
Amikor Kornyilov előrenyomult Petrográdba, számos tábornok sztrájkolt, megtagadva a tartományi kormány parancsait. Végül úgy döntöttek, hogy Kornyilovot támogatják. Lehetséges lett volna szankcionálni a tábornokok ilyen szabad sztrájkolását? Nyilván a Fekete Százak tábornokai egy ilyen sztrájkért csak a legsúlyosabb büntetést érdemelték volna.
Mit jelent mindez? Láttuk, hogy a szabadság megsértése szükséges a forradalom ellenségeivel szemben. A forradalom idején nem engedhetjük a nép és a forradalom ellenségeinek szabadságát. Ez teljesen világos, megcáfolhatatlan következtetés.
Március után és október előtt sem a mensevikek, sem a jobboldali szociál-forradalmárok, sem a burzsoázia nem emelte fel a hangját a hatalom erőszakos márciusi átvétele ellen, vagy a Fekete Százak sajtószabadságának vagy a Fekete Százak szólásszabadságának elnyomása ellen. Egyszer sem emelték fel a hangjukat ezek ellen, mivel ezt a burzsoázia vitte véghez, Gucskov, Miljukov, Rodzinko és Terescsenko, valamint Kerenszkij és Ceretelli hű szolgái, akik hatalmat szereztek márciusban.
Októberre a dolgok megváltoztak. Októberben a munkások fellázadtak a burzsoázia ellen, amely márciusában a nyakukra lépett. Októberben a parasztok támogatták a munkásokat. Az pedig világos, hogy a burzsoázia gyűlöli a munkások forradalmát, és a gyűlölködő magatartásuk nem jobb, mint a földbirtokosoké.
Minden nagytulajdonos egyesült a munkásosztály és a legszegényebb parasztság ellen. Összegyűltek az úgynevezett népi szabadság párt körül (valójában a népi árulás pártja) a nép ellen. És könnyű megérteni, hogy ha a nép sikerrel felülkerekedik az ellenségei fölött, az utóbbiak dühösen azt fogják kiáltani, hogy „bitorlók”, „erőszaktevők” és így tovább.
A következő világos a munkások és parasztok számára. A kommunisták pártja nem csak nem engedélyez szabadságot (mint a sajtó-, szólás-, gyülekezés szabadsága, stb.) a nép burzsoá ellenségei számára, de sokkal tovább megy, és követeli a kormánytól, hogy mindig készen legyen becsukni a burzsoá sajtót, hogy megtörje a nép ellenségeinek gyülekezetét, hogy betiltsa a hazugságaikat és vádaskodásaikat, és pánikot hintenek el; a pártnak kíméletlenül el kell nyomnia a burzsoázia kísérleteit, hogy visszatérjen a hatalomba. És ezt értettem proletárdiktatúra alatt.
Ha szóba jön a sajtó kérdése, először azt kérdezzük, melyik sajtóé – a burzsoák vagy a munkások sajtójáé; ha szóba jön a gyülekezés, mi azt kérdezzük, milyen gyülekezés – a munkásoké vagy az ellenforradalmároké; ha szóba kerül a sztrájk, az első kérdésünk, hogy ez a munkások sztrájkja a kapitalisták ellen, vagy szabotázs, amelyet a burzsoázia vagy a burzsoá értelmiség szított fel a proletariátus ellen. Aki nem tesz különbséget e két dolog között, az sötétben tapogatózik. A sajtó, gyűlések, szervezetek, stb. fegyverek az osztályharcban. És egy forradalmi korban ezek a polgárháború fegyverei, együtt a lőszerraktárakkal, gépfegyverekkel, lőporral és bombákkal. A nagy kérdés ez: melyik osztály használja ezeket fegyverként a másik ellen. A munkások forradalma valószínűleg nem biztosítja a Kornyilovok, Dutovok, Miljukovok szervezeteinek szabadságát a munkástömegek ellen. A szervezkedés, szólás, a sajtó és a gyülekezés teljes szabadságát sem engedhetjük azoknak az ellenforradalmároknak, akik konokul folytatják saját politikájukat, és csak várnak a lehetőségre, hogy rárontsanak a munkásokra és a parasztokra.
Már láthattuk, hogy a jobboldali szociál-forradalmárok és mensevikek, mikor kihirdették az „Alkotmányozó Gyűlés” jelszavát, csak a burzsoázia szavazatáért aggódnak. És csak ugyanezen a módon, ahogy erőszakkal elpusztítják a szabadságot, a burzsoázia szabadságáért aggódnak. A burzsoá sajtó, a burzsoá vezetők az ellenforradalmi burzsoá szervezetek érintetlenek maradnak – ez ezen úriemberek valódi álláspontja.
De – mondják – ti magatok mind a mensevik, mind a szociál-forradalmások újságjait is bezárjátok; a kommunista párt többször megsértette kiváló emberek szabadságát, akik akkor (a cár idejében) börtönben raboskodtak. Hogy igazolható ez? A kérdést egy másikkal válaszoljuk meg: amikor Gotz, a jobboldali szociál-forradalmár a junkerek és tisztek felkelését szervezte a katonák és munkások ellen – mit kellett volna tennünk? Megpaskolni érte a fejét? Amikor Rudnev, a jobboldali szocialista forradalmár együtt Riabcev ezreessel októberben felfegyverezte Moszkva Fehér Gárdáit, amely a burzsoázia, háztulajdonosok és más dzsentrik (arisztokraták) gyermekeiből állt, és az tisztekkel és junkerekkel együtt megpróbálta géppuskákkal elnyomni és vérbe fojtani az október munkás- és katona felkelést – mit kell volna tennünk? Kitüntetni őket a képességeikért? Amikor az Előre nevű mensevik szervezet (amelyet inkább Hátrának kellene hívni), és a szocialista forradalmár Munkáspárt azt hazudta a moszkvai munkásoknak a küzdelem kritikus pillanatában, hogy Kerenszkij elfoglalta Petrográdot (amelynek meg kellett volna törnie a munkásság egységét), akkor magasztaltuk volna őket ezért a provokatív trükkért.
Mi következik ezekből? Az, hogy amikor a szocialista árulók és a szocialista árulók szervezetei túl buzgón kezdték el szolgálni a burzsoáziát, vagy amikor már nem különböztek a tetteiket illetően a pogromokat szervező Fekete Százak kadétjaitól – akkor ugyanúgy kellene és kell kezelni őket, mint a szeretett tanáraikat és adományozóikat. Jelen pillanatban sokan vannak olyanok, akik bár harcoltak a cár és a földesurak ellen, de most teljes torkukból üvöltöznek, ha a munkások megkaparintják a burzsoázia vagyonát. Köszönetet mondunk nekik azért, amit a múltban tettek. De jelenleg, amikor nem különböznek a Fekete Százak csürhéjétől, akkor nehéz elvárni tőlünk, hogy bátorítsuk őket.
De amíg a burzsoázia, valamint a proletariátus és a legszegényebb parasztság ellenségeinek kantár kell, hogy féken tartsuk őket, a proletariátusnak és a parasztságnak másfelől teljes szólás-, gyülekezés, és sajtószabadság kell – nem csak szavakban, de tettekben is. Soha egyetlen kormány alatt nem volt ennyi munkásszervezet, mint amennyi most van a szovjet kormány alatt. Soha egyetlen kormány sem támogatott ennyi munkás és paraszt szervezetet, mint a szovjet kormány. Ez azért van, mert a szovjet kormány a munkások és parasztok kormánya, és ezért nem csoda, hogy egy ilyen kormány támogat minden más munkásosztálybeli szervezetet, amíg módjában áll ezt megtenni. Ismételjük, a kommunisták mindezt a szabadságot hatályba léptettek, ahelyett hogy csak kinyilatkoztatták volna a világ előtt. Itt egy apró példa: A munkások sajtójának szabadsága. A munkásosztály nyomása alatt még a burzsoáziának is el kellett ismernie nagyobb vagy kisebb szabadságát a munkások sajtójának. De a munkásoknak nincsenek eszközeik; minden sajtóeszköz a tőkések kezében van. A papír a tőkések kezében van, akik mindent felvásároltak. A munkásoknak joguk van a szabad sajtóhoz, de nincs lehetőségük használni. Mi, kommunisták másfelől megközelítjük a nyomdák és papírüzemek tulajdonosait, és azt mondjuk nekik: „a proletár kormány azon van, hogy lefoglalja az üzemeteket, és a munkások és parasztok tulajdonává nyilvánítsa őket, és a munkások rendelkezésére bocsássa”; hadd éljenek a szabad sajtó jogával. Természetesen a tőkések vonításba fognak kezdeni ilyen intézkedéstől, de ez az egyetlen módja, hogy érvényt szerezzünk a munkássajtó valódi szabadságának.
Egy másik kérdést is nekünk szegeztek: miért nem beszéltek a bolsevikok ezelőtt a burzsoá sajtó szabadságának teljes elpusztításáról. Miért voltak formálisan a burzsoá demokratikus köztársaság oldalán? Miért voltak az „Alkotmányozó Gyűlés oldalán anélkül, hogy kifejezték volna a burzsoázia megfosztását a választójogtól? Egy szóval, miért változott meg a hozzáállásuk ehhez a kérdéshez?
Az ok nagyon egyszerű. A munkásosztály akkor nem volt elég hatalmas ahhoz, hogy megostromolja a burzsoá erődöt. Idő kellett a felkészülésre, hogy összeszedje erejét, hogy felvilágosítsa a tömegeket, hogy szerveződjön.
Hiányt szenvedett például a kapitalista osztály által nem befolyásolt sajtóból. De nem mehetett a tőkésekhez és a kormányhoz, hogy követelje: „zárják be az újságjaikat, Tőkés Urak, és indítsunk újságukat nekünk, munkásoknak.” Kinevettek volna; nevetséges lett volna ilyen követelésekkel a tőkések elé állni. Ez egyenlő lett volna azzal, ha azt kérjük, vágják le saját kezeiket a saját késükkel. Ilyen követelést csak akkor lehet tenni, ha erővel szerzünk érvényt neki. Korábban nem ilyen idők jártak. És ezért a munkásosztály (és a pártunk) azt mondta: „Soká éljen a sajtószabadság (az egész sajtó, a burzsoá sajtót is beleértve)!” Vagy vegyünk egy másik példát. Nyilvánvaló, hogy a munkaadók szervezetei kiteszik a munkást az utcára, feketelistákat vezetnek, stb. Ezek nagyon ártalmasak a munkásosztályra nézve. De a munkásosztály nem követelheti a munkaadók szervezeteinek elnyomását és a szakszervezetek teljes felszabadítását. Hogy ezt megtegyük, szükségszerű elpusztítani a kapitalista kormányt, és a munkások akkor nem voltak erősek, hogy megtegyék ezt. Ezért akkor a pártunk a társulási szabadságot követelte (és nem csak a munkásokét), hanem az egyesületekét általában.
Most más idők járnak. Most már nem a harcra való felkészülésben élünk, hanem a vihar utáni időszakban, a burzsoázia feletti első győzelem időszakában. Most már csak egyetlen probléma áll a munkásosztály előtt: hogy véglegesen és helyrehozhatatlanul összezúzza a burzsoázia ellenállását.
Ezért a munkásosztály az egész emberiség a kapitalizmus megaláztatásaitól és terrorjától való felszabadulása nevében határozott céllal és tántoríthatatlan állhatatossággal véghez kell vinnie feladatát. Nincs megbocsátás a burzsoáziának és nincs kegyelem – hanem teljes szabadság és ennek a szabadságnak teljes valóra váltása a munkásosztály és a legszegényebb parasztság számára.
Nyikolaj Buharin
1918