Napjaink legégetőbb problémája a bankok brutális garázdálkodása, mely során kisemberek tömegeit verik át többek között a diákhitelekkel és a devizahitellel. A MI IDŐNKben ezért a kölcsöntőke elméletével foglalkozunk, hogy minél többen megértsék a kapitalista rendszer működését.
A kapitalista termelés során a tőkés árut állít elő, majd ezzel kereskednek. Azonban nem csak áruval lehet kereskedni, hanem pénzzel is. A pénzzel kereskedő tőkések a bankárok. A pénzzel való kereskedés megelőzte a kapitalizmust is, kölcsönzés szinte már a pénz feltalálása óta létezik. A kapitalizmus előtti hitelt szokás a kölcsöntőke „özönvíz előtti formájának” is hívni, amely lényegében uzsora.
Az uzsora
A kereskedő tőkésekből kinőtt egy réteg, amely pénzzel kezdett kereskedni. Ennek a rétegnek az ókorban és a középkorban volt szerepe. A kapitalizmus előtti kölcsönöknek két formája volt: az uralkodói osztálynak és a kisárutermelőknek szánt kölcsönök. Ezek más tulajdonságokkal rendelkeztek, mint a kapitalizmus kölcsönei.
Az uralkodó osztály tagjai ugyanis nem azért vettek fel hitelt, hogy a termelésüket bővítsék, hanem nagyrészt a pazarló és fényűző életmódjuk fedezésére. A visszafizetést ennél fogva a rabszolgamunka vagy a jobbágyaik túlerőltetésével oldották meg. Az uzsorás így a rabszolgák és jobbágyok által termelt értéktöbbletet tehette zsebre.
A kistermelők kizsákmányolása miatt ezen réteg helyzete sosem volt szilárd. Állandó pénzszűkében éltek, amely lehetővé tette, hogy az uzsorások a kistermelőket kizsákmányolják vagy tönkretegyék. Ezekben a korokban az uzsorásé volt a pénztőke monopóliuma, ennél fogva olyan kamatot határozták meg, amilyent akartak. Nem volt ritka a 100%-os és az afeletti haszon. Az elnyomó államhatalom törvényei természetesen a kizsákmányolókat, az uzsorásokat védték. Akkoriban már megnyíltak külön az adósok számára létrejött börtönök. Számos esetben az adós az életével fizetett, sőt olyan is előfordult, hogy a több hitelezőnek tartozó adósokat részekre vágták.
A kapitalista kölcsöntőke kialakulása
A kölcsöntőke olyan pénztőke, amelyet tulajdonosa meghatározott időre más rendelkezésére bocsát. Természetesen nem csak pénzt, hanem nyersanyagot, árut is lehet kölcsönözni, ilyenkor a kölcsönterméket pénzösszegnek veszik, és ez alapján történik a kamat meghatározása.
A kapitalizmusban erősödik a pénz felhasználása, az ipari tőkések keze alatt jelentős összegek fordulnak meg. Megszűnik a pénz uzsorás monopóliuma. Az óriási pénzösszegek feletti uralom esetén pedig előfordul, hogy azt a tőkés képtelen befektetni. Ez nem érdeke a tőkésnek, mivel ő szeretné, ha a pénze tőkévé válva profitot hozna, azonban ha ezek az összegek csak pihennek, nem hoznak profitot. Sok esetben fordul elő, hogy a tőkés ezeket a szabad összegeket nem képes visszafordítani a termelésbe, például: a túl nagy profitot nem tudja elkölteni; időszakos termelésnél (mezőgazdaság) nem tudja a pénzt befektetni; eladás után nem rögtön vásárolnak nyersanyagot, stb. Ezekben az időszakokban a pénz nincs fialtatva, ezért legegyszerűbb, ha ezeket az összegeket kölcsönadják más tőkéseknek, akik befektetnék. Ebből kialakul a kapitalista hitelrendszer.
A legfontosabb különbség a kölcsöntőke „özönvíz előtti” és kapitalista formája közt, hogy ez utóbbiban már óriási pénzkínálat van, míg a kereslet kevesebb. Ennél fogva már nem tudnak óriási kamatot felszámolni, a kamat nagyságát a pénz kínálata nyomja le, és a tőkés is csak akkor vesz fel kölcsönt, ha azt nyereségesen fel tudja használni.
A kamat lényege
A kölcsöntőke más néven kamatozó tőke. Ezt a tulajdonosa a kölcsönvevőnek bizonyos kamatért cserébe rendelkezésére bocsátja. A formáját tekintve elsőre ez adásvételnek tűnik: az egyik fél átad egy bizonyos pénztőkét, a másik fél pedig kamatot kap érte. Azonban ez nem adásvétel. Arról van szó, hogy a kölcsönadó használati értéket ad a kölcsönvevőnek. A kölcsönbe adott pénztőke használati értéke abban van, hogy profitot lehet vele szerezni. A kölcsönvevő a pénztőke használatáért fizeti a kamatot. Az adásvételkor egyenlő értékeket cserélnek, ez a pénzkölcsönzéskor már nem áll fenn. A kölcsönadáskor csak az egyik fél, a kölcsöntőkés ad át értéket, amelyet a bizonyos idő múltán kamattal tetézve visszakap. A kölcsönadott pénz tehát nem ment át a vevő tulajdonába. A kölcsöntőke továbbra is kölcsöntőke maradt, csupán átmenetileg használatra átengedték. Ezért helytelen az a felfogás, hogy a kamat a kölcsöntőke ára. A kamat a kölcsöntőke használati díja.
A kamat százalékos kifejezése a kamatláb.
Honnan származik a kamat?
Látszólag az történik, hogy a kölcsönadott pénzt a tőkés kamattal visszakapja, tehát a pénzből több pénz lesz. Úgy tűnik, mintha a „szaporodás” a pénz természetes tulajdonsága lenne, ami mindig is okot adott a kapitalistáknak, hogy a pénzt és a tőkés rendszert az egekig magasztalják. A valóság azonban nem ilyen egyszerű.
Ha a pénz a tőkés páncélszekrényben tartja, akkor természetesen nem „szaporodik”. A kölcsöntőkés ezt tudja, tehát szabad pénzösszegeinek kölcsönadására törekszik. A kölcsönvevő pedig azért veszi igénybe a hitelt, hogy ezt befektesse, ezáltal profitra tegyen szert. A profitból pedig visszafizetheti a kamatot. Tehát a kamat kifizetésére abból telik, hogy a kapitalista termelés folyamán a tőkés olyan értéktöbbletet szerez, amelyet a munkásoktól sajátít el.
Tehát a kapitalista rendszert istenítő közgazdászok elkendőzik azt a tényt, hogy a pénz a szaporodása előtt átment a termelési és forgalmi folyamaton, mely során kizsákmányolás történt. Tehát a kamat forrása a munkások által létrehozott értéktöbblet. De ha csak azt nézzük, hogy a kölcsöntőkés több pénzt kapott vissza a kölcsönadott pénzért, akkor pont a lényeget nem vesszük észre, a mögötte meghúzódó gazdasági kizsákmányoló folyamatot.
A kamat nagysága
Az logikus, hogy a kölcsönvevő csak akkor vesz fel kölcsönt, ha a kamat kisebb, mint a várható profit. Ellenkező esetben nem érné meg pénzt befektetnie. Ebből az is következik, hogy a kölcsönadó sem állapíthat meg olyan magas kamatot, hogy ne érje meg a kölcsönvevőnek azt felvenni, máskülönben a pénz a „nyakán marad”. A kamat tehát kisebb lesz a tőkés átlagprofitjánál. Ezzel csak a kamat felső határát határoztuk meg. A kamat tényleges nagyságát a keresleti és kínálati viszonyok határozzák meg. Ha adott időszakban sokan kínálnak kölcsönt, de kevesen akarják azt felvenni, akkor kevesebb kamatért is kölcsönadják. Ha viszont sokan akarnak kölcsönt, de kevesen adnak hitelt, akkor lehet magasabb kamatot is kérni.
A vállalkozói nyereség
Az eddig leírtakból az következik, hogy a gyáros, aki kölcsöntőkét vett igénybe a profitja egy részét visszafizeti a kölcsönzőjének kamatként. A maradék profitja lesz a vállalkozói nyereség.
Ez azt jelenti, hogy ugyanazon az értéktöbblet-mennyiségen ketten osztoznak: a kölcsöntőkés és a gyáros. Mindketten más jogcímen tartanak igényt a rájuk eső részre: a kölcsöntőkés azt tartja, hogy mivel a tőkét ő adja, kamat illeti meg, a gyáros pedig profitot „érdemel”, mivel ő végezte a befektetést és a termelést.
Ez ismét egy rossz látszatot kelt, mégpedig, hogy a vállalkozói nyereség nem más, mint a tőkés irányító és befektető munkájáért járó munkabér. Tehát a tőkés befektetni a tőkét, irányítja a termelést, kockázatot vállal, ezért megérdemli a profitot, mint ennek a folyamatnak a bérét. A burzsoá közgazdászok pedig az egekig magasztalják a tőkés szorgalmát, bölcsességét, és ezt a vállalkozói hasznot a tőkés termelési rendszertől teljesen függetlennek tüntetik fel. A valóságban azonban nem így van!
Kétfajta munkairányítás történik ugyanis: az egyik a sok alkalmazott közös munkájának összehangolása, amely produktív munka. A másik irányítási forma pedig kizsákmányoló, hajcsár jellegű. Azokban a társadalmakban, ahol a termelőeszközök magántulajdonban vannak, a munkás nem érdekelt a termelésben, ezért elengedhetetlen a hajcsárrendszer. A tőkés szervező munkájának pedig ez a lényege. A burzsoá közgazdászok ezt a fajta irányítást tekintik produktívnak: minél durvább és embertelenebb a hajcsárkodás, annál termelékenyebb a munka.
Mindenki tudja, hogy a működő tőkés, a vállalkozó jövedelme egyáltalán nem a szorgalma és irányító tevékenységének mennyiségétől és minőségétől függ, hanem az alkalmazott munkások számától és az ő kizsákmányolásuk fokától. Ezt az is bizonyítja, hogy ha a tőkés az irányításra-szervezésre külön igazgatót vesz fel, a cég ugyanúgy működik. Sőt, sok tőketulajdonos semmilyen formában nem vesz részt a termelés irányításában, hanem ezt fizetett alkalmazottaknak (igazgatóság) engedi át, és így már teljes mértékben élősdivé válik.
A cikk A MI IDŐNK korábbi újságverziójának V. évfolyam 27. számában jelent meg.