Olyan nincs, hogy Thomas Kretschmann nem szerepel egy második világháborús filmben.
Nem úszta meg sem a Bukást, sem a Valkürt, valamint egy korábbi, Sztálingrád címet viselő német filmet. Az új, 2013-as, orosz alkotók által megteremtett Sztálingrádban szintén náci tisztet alakít, aki a második számú főgonosz a filmben, bár jelentős személyiségfejlődésen megy keresztül, végül egész emberi vonásai is lesznek.
A történetek két orosz nő körül forognak. Az egyikük a német tiszt kényszerű szeretője, Mása – ám ez a kényszer mintha később oldódna -, a másik szál viszont sokkal fontosabb, Kátya története, aki nem volt hajlandó elhagyni szétbombázott lakhelyét, ahova több orosz katona, köztük az öt főszereplő fészkelte be magát, zsebükben a „minden áron tartani” paranccsal.
Természetesen főhőseink vert helyzetben vannak, temérdek német katonával állnak szemben, így heroikus feladat a ház állandó ostromainak visszaverése. Jó háborús filmként ebben is egymással is meggyűlik a főszereplők baja: az orosz katonák és a német katonák is sokszor egymás torkának ugranak, és állandó konfliktusaik vannak.
A film számos pozitívumot és negatívumot is felmutat, ennél fogva sokan fogják szeretni és gyűlölni. A történet elég lapos. Van egy ház, amit védeni kell, és kész. Semmi komoly megfejtés, semmi érdekes hadmozdulat. Aztán két szerelmi szál, amely közül inkább a német tiszt és az orosz szépség viszonya viharos. A főszereplőnek szánt Kátya karaktere viszont egyáltalán nem az a femme fatale, amit egy hollywoodi produkciótól várnánk – sőt, még ettől az orosz alkotástól is. Kátya ugyanis elég butácska, szótlan, félénk. Érthetetlen, miért is szeretnek bele sorra a szovjet katonák. Erre a szerepre inkább egy tényleg határozott, külső és belső értékekkel jobban felvértezett, harcos, forradalmár elvtársnő lenne alkalmas, vagy pedig a másik véglet, egy tényleg kislány karakter, aki inkább atyai érzéseket hozna elő a honvédő katonákból.
Kérdéses, hogy a film mennyire hű a történelemhez. A nyitójelenetben a felrobbanó lángtengeren át égő fáklyaként támadó szovjet katonák látványa inkább csak hatásvadász, mint történelmileg hű. Erősen kétséges, hogy méteres lángcsóvákban úszó katonák tömege egy emberként tudna rárontani a náci harcállásokra.
A Sztálingrád a lapos történet mellett számos erényt is felmutat. Például a háborút nem csak heroikusan szemlélteti, hanem megmutatja annak embertelenségét és brutalitását is. Antifasiszta célzatú vetítésre rendkívül alkalmas. A film legfőbb erőssége a gyönyörű képei. Tulajdonképpen a Sztálingrád egy jó hosszú szemet kényeztető esztétikum. Nehéz eldönteni, hogy szürreális vagy reális képeket nézünk. Ez rendkívül jól kifejezi a háború borzalmait, amely maga olyan kegyetlen valóság, amelyet sokan szerencsére nem tapasztalhattunk meg. A szétbombázott házak, a légvédelmi lövedékek, a robbanások effektjei mind a szürreális-reális határon tartják az ember szemét, pont mint amilyen maga a háború. Ennek az ellentétpárnak a vizuális szerepeltetése teszi a filmet egyszerűen zseniálissá.
Egy erős forgatókönyv, a jó karakterek és némileg karakteresebb zene a világ egyik legjobb háborús filmmé avanzsálhatta volna a Sztálingrádot, de így csak megmarad egy erős négyes szintjén.
A film eredetileg 3D alkotásnak készült, persze 2D-ben is nézhető, de még így is rendkívül sok vizuális élményt ad. Kár, hogy a történet csak 1942 őszén játszódik, bizonyára sokkal érdekesebb képi hatásokat és atmoszférát tudtak volna teremteni a téli Sztálingráddal.